A halomsíros nép támadása

A Múltunk wikiből
i.e. 1700/1600
Halomsíros kultúra; szeremlei, felsőszőcsi és hajdúbagosi csoport; bodrogszerdahelyi csoport; koszideri időszak.

A Közép-Duna-medence bronzkori fejlődésének külső támadás vetett véget. A támadók a Duna völgyéből, nyugati irányból érkeztek, a régészet halomsíros kultúrának nevezi őket. A halomsíros kultúra népének ősei keletről származtak (az úgynevezett „zsinegdíszes edények kultúrája”), onnan hozták magukkal a kurgán-temetkezés szokását, amely főnököt és nagycsaládot egyaránt megilletett. Közvetlenül a közép-európai bronzkor kialakulása előtt, az i. e. XVIII–XVII. században árasztják el Németországot, egészen a Rajnáig. Miközben Dél- és Közép-Németországban a földművelésre alkalmas síkságokon és völgyekben önálló, sajátos korai bronzkori kultúra virágzott, a keleti pásztorok utódai az erdőkben és a dombokon legeltettek és vadásztak. Az i. e. XV–XIV. században ez a „második lakosság” megtámadta és leigázta földművelő szomszédait.

A Közép-Duna-medencébe betörő halomsíros csoportok valószínűleg az Alpok vidékéről és a Duna felső folyásvidékéről származtak. Fölényük vadságukban, mozgékony vadász-pásztor életmódjukban és fegyvereikben rejlett. Bronzhegyű nyilakkal és hosszabb-rövidebb pengéjű, szúrásra alkalmas kardokkal támadtak a Duna-völgy lándzsákkal és harci baltákkal védekező, nehézkesebb, megtelepült parasztnépeire. Mind a távol-, mind a közelharcban döntő fölényben voltak a helyi lakossággal szemben.

A Fertő vidéki gátai csoportot maradéktalanul felszámolták, ezzel kezdetét vette a pánik. Az észak-dunántúli mészbetétes edényes törzsek többsége rövid ellenállás után a menekülést választja, átvág a Sió mentén a Dunántúlon, átkel a Duna bal partjára, ahonnan csoportjaik egészen az Olt torkolatáig menekültek. A helyben maradó, ellenálló déli mészbetétes edényes törzsek telepeit a támadók elpusztítják, e telepek ugyanúgy örökre lakatlanná válnak, mint az elhagyott északi telepek. Az ellenség elől elrejtett (elásott) bronz ékszerkincsek északon és délen egyaránt a földben maradtak, nem volt többé, aki előkeresse őket (Tolnanémedi típusú kincsek).

A Duna északi oldalán is végigpusztítják a támadók a mészbetétes edények területsávját. Az északról szomszédos magyarádi nép azonban valószínűleg szövetkezett a benyomuló ellenséggel, a Magyarország területét támadó halomsíros csoportok között magyarádi elemeket és tárgyi hatásokat lehet megfigyelni.

A dunántúli vatyai erődrendszer évtizedekre megtöri a hódítók lendületét. Amikor látják, hogy nem boldogulnak velük, átkarolják. Déli szárnyuk a Sió torkolata alatt kelt át a Dunán és betört az Alföldre. Pusztításuk minden korábbinál borzalmasabb volt, mindörökre vége szakadt a perjámosi kultúrának, elpusztulnak a Maros–Körös közti gyulavarsándi várak és telepek is, a támadók Erdély határáig hatoltak. Északi szárnyuk a Duna-könyököt megkerülve, Vác irányából tört az Észak-Alföldre, és a füzesabonyi várakat pusztította. A minden irányból körülzárt vatyai nép kénytelen volt meghódolni. Telepeik nagy részét feldúlták, a Duna menti telepek többségén és egyes Tisza menti telepeken (Tószeg, Alpár) azonban tovább folyt az élet. A Dunánál a hódítók beköltöztek a várakba, hanyatt fektetett vagy zsugorított temetkezéseik valósággal „kivirítanak” a vatyai urnatemetőkből.

Szeged környékén több, a halomsíros kultúrára utaló temető van. A korai kis temetők után olyan nagy kiterjedésű csontvázas temető alakult ki (Tápé), hogy feltételezhetően ott volt a halomsíros népesség egyik központja. Kultúrájukban a perjámosi kultúrának még halvány utóhatásai sem figyelhetők meg.

A támadás végül délen is és keleten is elakadt az összetömörülő és a veszélyben szövetkező helyi törzsek ellenállásán.

A Duna bal partján, a Siótól az Oltig a mészbetétes edények népének csoportjai új, szilárd tömbnek bizonyultak. Mindenütt új temetőket létesítettek, amelyekben ősi szokásuk szerint sok edényt mellékeltek elhamvasztott halottaik mellé. Önálló telepeket nem igényeltek, beköltöztek a helyi lakosság telepeire (Vattina, Versec stb.), népük és anyagi kultúrájuk lassan összeolvadt a helyi elemekkel. A Bácskában a gerjeni maradványokat magába olvasztó szeremlei csoport, a Temesközben a vattinai népességre települő kubini csoport, a Havasalföldön a verbicioarai elemekhez kapcsolódó cirnai csoport alakult ki; egymással szorosan rokon régészeti egységek.

A Felső-Tisza és Alsó-Szamos vidékén gyulavarsándi maradványokból és a helyi ottományi alapok feléledéséből alakult ki a felsőszőcsi csoport, a középső bronzkori déli hagyományok legtisztább őrzője és továbbfejlesztője. Miközben a régi hamvasztásos temetkezés válik uralkodóvá, területén tovább működnek a gyulavarsándi uralom alatt keletkezett fegyverkészítő bronzöntő műhelyek. Az „apa-gaurai” bronzműves hagyományok szerves folytatásai a zajtai leletben talált kardok és harci fokosok. A Körös–Berettyó völgyétől északra a gyulavarsándi maradványokból helyi hatvaniottományi alapokon alakult ki a hamvasztással temetkező ki hajdúbagosi csoport.

Észak-Magyarországon a bukásból megmenekült füzesabonyi lakosság maradványai a korábban alávetett hatvani lakossággal szervezkednek új egységgé (bodrogszerdahelyi csoport). Temetőikben ettől kezdve a hamvasztásos és zsugorított temetkezések együtt fordulnak elő. A számbeli túlsúlyba került hatvani lakosság azonban csakhamar magába olvasztja volt urait. A hegyek védelmében olyan sikeresen állnak ellen minden támadásnak, hogy évszázadokra biztosítani tudják belső fejlődésüket.

A halomsíros uralom alá került vatyai nép is csakhamar elnyeli a hódítókat, a halomsíros és vatyai elemek keveredéséből keletkezett új színezetű művelődést legjellemzőbb lelőhelyéről és központjáról koszideri kultúrának nevezik. Halomsíros és helyi bronzokban gazdag Duna menti változata a rákospalotai csoport, Tisza menti konzervatív tömbje pedig az alpári csoport. Ismét általánossá válik az urnatemetkezés, már a hódítók utódait is elhamvasztják.

Önálló, tiszta halomsíros csoportokkal a Tisza–Maros vidékén kívül a Dunántúl nyugati és déli felében számolhatunk, a hamvasztás fokozatos átvétele azonban még ezeken a területeken is a helyi elemek hatását mutatja.

A rendkívüli átalakulásból az egykori középső bronzkor eleji hamvasztásos tömb népe került ki győztesen. Ők szervezik meg a megmaradt területek védelmét, még ott is, ahol korábban alávetett helyzetben éltek. Ők olvasztják lassan, de biztosan magukba a hódítókat. Az új törzsi és kulturális mozaik alól azonban csakhamar újból előbukkannak a régi hagyományok: a megmaradt telltelepeken ismét virágzásnak indul az élet (Dunaújváros–Koszider, Baracs, Tószeg, Jászdózsa), sőt egyes késő vatyai telepek virágkora éppen erre az időszakra esik (Alpár, Mende, Lovasberény), művelődésük külső máza is „balkánivá” válik. Az egyetlen kivétel a bronzművesség. Az egész Kárpát-medencében – népektől és törzsektől függetlenül – a régi középső bronzkori és az új halomsíros (közép-európai) elemeket összeötvöző „nemzetközi” bronzművesség bontakozik ki, amelyben egyéni színezete csak a középső bronzkori műhelyhagyományokat közvetlenül megőrző Észak-Tiszántúlnak és az Al-Duna vidékének van. Ilyenfajta ipari, technikai, formai egységre a Kárpát-medence bronzkorában eddig nem volt példa (koszideri típusú bronzok).

Irodalom

A halomsíros korszak népi, történeti és időrendi kérdéseiben egyelőre annak ellenére sem lehet világosan látni, hogy a közelmúltban közzétették a halomsíros kultúra első szakszerűen feltárt, nagy kiterjedésű temetőinek leletanyagát: O. Trogmayer, Das bronzezeitliche Graberfeld bei Tápé (Fontes Archeologica Hungarica Budapest 1975); T. Kovács, Tumulus Culture Cemeteries of Tiszafüred (Régészeti Füzetek Ser. II. No. 17. Budapest 1975).


A bronzkor
A középső bronzkor Tartalomjegyzék A középső duna-medencei bronzkor katasztrófája