A hazai protestantizmus sajátos képe

A Múltunk wikiből
1530
Szebenben megjelenik Sebastian Pauschner Eine kleine Unterrichtung, Krakkóban Johannes Honterus Rudimenta Cosmographiae című munkája.
1543
nyara Vizsgálat a brassói lutheránusok ellen.
1546
Megjelenik Krakkóban Ozorai Imre Krisztusról és az ő egyházáról, ismét az Antikrisztus egyházáról című írása.
1559
Óváron megjelenik Sztárai Mihály komédiája, Az igaz papságnak tüköre.
1561
november 30. Az eretneknek bélyegzett Arany Tamást Melius Juhász Péter debreceni református püspök hitvitára és abban vereségre kényszeríti.
1562
Megjelenik Debrecenben Melius Juhász Péter fogalmazásában az első református magyar hitvallás Confessio catholica címmel.
1568
Gyulafehérvárott, Kolozsvárott és Váradon összesen 19 protestáns teológiai vitairat jelenik meg.
1616
Oppenheimben, valamint Debrecenben megjelenik a Helvét Hitvallás Szenci Csene Péter fordításában; Velencében Verancsics Faustus építészeti és technikai találmányaival foglalkozó könyve, a Machinae novae.
1638
április 23. Erdélyi országgyűlés Gyulafehérvárott. (Július 1-re bizottságot küld ki Désre a „makacs” szombatosok ügyében.)
május 23. Vallatások kezdődnek a szombatosok ellen Kolozsvárott és Marosvásárhelyen.
július 1. Désen I. Rákóczi György elnökletével több napos vallási vita kezdődik. (Az 1579. évi hitvallás szerint határozza meg az unitárius hittételeket.)
július 7. Megkezdődnek Désen a szombatosok elleni perek. (Előbb a társadalmilag alsóbb rendűek kerülnek sorra. Ítéletük: jószágvesztés és elzárás. Július 11-től perek az előkelőbbek ellen; július 15-től többnyire elzárásra szóló ítéletek.)
július 17. Torockai János kolozsvári ötvöst a dési bizottság ítélete szerint megkövezik.

A sajátosságok abból adódnak, hogy a teológiai tanításaikkal egymástól élesen elváló felekezetek gyakorlati magatartása mind egyházi, mind társadalmi és politikai téren hasonló. A jelenség az eszmék magyarországi befogadásának sajátságaival kölcsönhatásban alakul ki: a közvetlen társadalmi következményekkel járó tanok itt a szabályostól, illetve a másutt tapasztalhatótól eltérően jelennek meg, míg a főleg teológiai összefüggésben jelentőseknél nem mutatkozik szabálytalanság.

A felekezeteket elválasztó tanítások közül négyet lehet művelődéstörténeti szempontból kiemelni. Ezek gyakorolják a legnagyobb hatást: az emberi cselekedetekről szólók, az úrvacsorát illetők, a világi hatalmasságról, végül a papság helyzetéről tanítók. Közülük az első kettő Magyarországon csak annyi módosulást mutat, amennyi az eszmék kialakulása és befogadása között általában elkerülhetetlen. A másik kettő sajátos körülmények között jelentkezik.

A cselekedetek megítélése a reformáció alaptételéhez kapcsolódik. Minthogy eszerint az ember „egyedül hite által”, tehát a Megváltó kereszthalálába és feltámadásába vetett hit révén nyer üdvösséget, a katolikus tanításokhoz képest elesik az „érdemszerző” jó cselekedetek, vagyis az egyház által ellenőrizhető és igazolt cselekedetek szükségessége. A probléma azonban tovább foglalkoztatja a teológusokat. A lutheri irányzat szerint az ember felebaráti szereteten alapuló tettei csupán kifejezhetik a hitét. Kálvin ezzel szemben a predestinációhoz kapcsolja a jó cselekedeteket; A katolikusoknál eredetileg megvolt oksági viszony ilyen módon – az ok és az okozat felcserélésével – visszaáll. A kálvinizmus szerint az ok a predestináció. Az „eleve elrendelés” következményei pedig a jó cselekedetek. Isten ezekkel mintegy kijelenti vagy igazolja az ember bizonyos üdvösségét. A jó cselekedetekről szóló tanítás eltérésében van a lutheri, illetve a helvét reformáció talán legélesebb különbsége.

A hitújítás teológiája Magyarországon is azonnal elveti az „érdemszerző” jó cselekedetek katolikus tanítását. A tettek a hithez kapcsolódnak. És Gálszécsi István[1], a nagy tudású reformátor, aki az első magyar nyelvű teológiai összefoglalást 1538-ban készítette, egyenesen itt érzékeli az új tanítások lényegét. A hitből való megigazulásról szólva, minden félreértést elkerülendő, még azt is tisztázza, hogy a hit nem cselekedet: „ezt nem egy jószágos művelkedetrül kell érteni”[jegyzet 1]

Az oksági összefüggés tétele 1559-ben, a marosvásárhelyi zsinaton jelenik meg.[2] Valószínűleg Melius Juhász Péter debreceni prédikátor és későbbi püspök fogalmazta a szöveget, amely szerint a „hívek jótéteményei” Krisztus testéből „származnak ránk”[jegyzet 2] Majd 1562-ben[3] fogalmazza meg világosabban: a jó cselekedetek az „elválasztás” „jelei és reményei”.[jegyzet 3]

A kálvini predestináció tételét írja le. Ettől kezdve a tanítás a magyarországi református teológiában mindig következetesen szerepel. Bármilyen hatásokat mutassanak is különböző teológusok, a zsinati határozatokban a lényeg – mely szerint a jó cselekedet okozat, és az okra semmilyen hatással nem lehet – mindig a helvét hitvallás értelmében, pontosan szerepel. A felekezetek szétválása során nálunk is ez a legtöbbet vitatott tétel.

Hasonló a helyzet az úrvacsora ügyével. Itt az őskereszténység óta gyakorolt vallásos cselekmény – a gyülekezet bort és kenyeret fogyaszt együtt – szimbolikus értelméről van szó; A kereszténység története során számos változáson ment át a magyarázat. Csak a lényeg maradt következetesen azonos: a Megváltó és a tanítványok utolsó vacsorájára, valamint Krisztus feltámadására utal. A reformáció érkezésekor a római katolikus tanítás szerint a pap a mise során Jézus „valóságos” testévé és vérévé „lényegíti át” a kenyeret és a bort. Utóbbiból csak ő maga „vesz”, a testté vált kenyérből a híveknek is nyújt. A hitújítás szemmel követhető változása: a kenyér mellett a hívek is kapnak bort. A továbbiakban viszont komoly teológiai műveltség nélkül felfoghatatlan és tökéletesen érthetetlen viták folynak részben a régi egyház teológiájával, részben a protestantizmuson belül. A vita tárgya: milyen formában, illetve hol „van jelen” Krisztus teste és vére az úrvacsorában. A kérdésről minden teológus vitatkozik valamilyen módon.

A híveket azonban minden jel szerint maga a cselekmény foglalkoztatja. A kenyér és a bor együttes „vétele” az úrvacsorából a hitújítás első tünetei közé tartozik: a papok különállását számolja fel, a hívek egyenjogúságát fejezi ki. Az ügy iránti lázas érdeklődést pedig mi sem bizonyítja jobban, mint a katolikus egyház megújításának céljával összehívott tridenti egyetemes zsinat gesztusa. A cselekményt megváltoztatják. Hosszas viták után úgy döntenek az atyák: a gyülekezet tagjai is kapjanak a katolikus szertartáson bort. Így születik a „leöblítés” gyakorlata: az „átlényegített” vért továbbra is csak a pap „veheti”, a gyülekezeti tagok viszont közönséges bort kortyolnak. Látszatra ugyanaz történik tehát a katolikus szertartásban, mint a protestánsoknál. A látszat hatásosságáról pedig sok kortárs feljegyzés szól.

A cselekmény valóságos megváltoztatása nálunk is a hitújítás első tünetei közé tartozik. A tanítások alakulását viszont nem ismerhetni pontosan, mert egészen a protestantizmus belső hitvitáinak itteni kirobbanásáig, vagyis az 1550-es évek elejéig egyetlen magyarországi reformátor sem fejti ki saját véleményét a kenyér és a „test”, illetve a bor és a „vér” viszonyáról; arról, hogy mit „veszünk” az úrvacsorában. Az ügy mint személyes probléma felmerül ugyan korábban is, de azonnal kiderül, hogy már akkor különböző protestáns irányzatok nézeteltéréséről van szó. Révay Ferenc, az előkelő politikus írta meg 1538-ban az úrvacsorával kapcsolatos aggályait magának Luthernek. Az első reformátor pedig így válaszolt: „Az érveid a Zwingli érvei, aki ellen sokat írtunk.”[jegyzet 4]

Bizonyos viszont, hogy a felekezetek szétválását kísérő heves teológiai összecsapásokban már árnyaltan szerepelnek a különböző reformátorok nézetei Magyarországon. Az akkori nézeteltérések során a katolicizmussal folytatott vitára visszautaló elem is előkerül: 1564-ben írnak a „kétféle test” -ről.[jegyzet 5] Márpedig ez a motívum a katolicizmus és a hitújítás eredetileg indult eszmei összecsapásában szokott szerepelni. Ilyen késői jelenléte az úrvacsoráról folyó vita tartalmi részének szabályos menetére utal.

Felettébb szabálytalan viszont Magyarországon a világi hatalmasságról szóló tanok megjelenése. Mert a dolgok normális menete szerint a lutheránusoknak kellene a feltétlen engedelmességet hirdetniük, a helvét hitvallásúaknak pedig az ellenállás jogát. Az eltérés igen jellegzetesen különbözteti meg a két felekezetet. Luther külön munkában is foglalkozik a problémával: A világi hatalmasságról című, 1523. évi, sokat idézett, híres vitairatában fejti ki véleményét. Pál apostol álláspontja a hivatkozási alap. Luther nézete a bibliai hely puszta idézetéből kivehető: „Minden lélek engedelmeskedjék a felső hatalmasságoknak, mert nincsen hatalmasság, hanem csak Istentől: és amely hatalmasságok vannak, az Istentől rendeltettek.”[jegyzet 6] Erre a hagyomány szentelte kijelentésre építi azután Luther a „két birodalom”-ról szóló tanítását. Eszerint a keresztény ember a világban és Isten földi uralma alatt egyszerre él. Sem az isteni, sem az emberi törvények alól nem vonhatja ki magát. Mind a kettőt be kell töltenie. Luthemél a tökéletes engedelmesség mellett ebből a tanításból következik az egyház érdekei felett őrt álló világi patrónus gondolata. Az eszméit korábbi, eretnek gondolati előzményekkel a német parasztháború ideológiájává továbbfejlesztő népi reformációban viszont ebből az ellenállás joga következik. A népi reformáció érvelésében ugyanis az Isten törvényét képviselő hatalmasság eszméje az ellenkezőjére fordul. Mert ha a világi hatalmasság Isten akaratából van, neki magának is be kell töltenie az isteni törvényeket. Luther továbbfejlesztői kimondják: csak az Isten akaratát teljesítő hatalmasság követelhet az alattvalóktól engedelmességet. Münzer Tamás Dániel prófétára hivatkozva fogalmazta meg 1524-ben, a nagy német parasztháború előestéjén: közel az utolsó ítélet, mert a régi birodalom istentelen urak szövetségére épült. Ha a régi hatalmasság nem hajlandó a hivatását betölteni, a népnek, Isten kiválasztottjának kell az uralmat átvennie.

Kálvin ellenállási tana viszont nem Luthertől veszi eredetét; nem a Münzerék által megfogalmazott népi értelmezést teszi a magáévá. Ott a „nép”, Kálvinnál a „néptől szervezett bizonyos felsőbbségek”[jegyzet 7] az ellenállási jog letéteményesei. Mert az egyes ember lázadását, még akár zsarnok uralkodó ellen is, éppen úgy elítéli, mint Luther. Az ellenállási tan népi felfogása a forradalom viszonyait tükrözi; Kálvin a svájci kantonszövetség történelmi tapasztalataira épít.

Magyarországon mindezekkel szemben nem népi reformátor, nem is kálvinista, hanem az erdélyi szász lutheránus egyház megalapítója, Johannes Honterus fogalmazza meg, sőt gyakorolja először az ellenállási jogot. Logikája a népi ellenállástanokéval rokon. Azokban így szerepelt: a népnek át kell vennie az uralmat, mert a hatalmasság nem tölti be hivatását. Honterus Brassó és az egész Barcaság reformációja[4] című 1543. évi írásában ez a gondolatmenet: a közösség vett át bizonyos feladatokat a hatalmasságtól, mert az nem tett eleget kötelességének. A kötelességmulasztás a lutheri tanítások szerint legfontosabb területeken történt, az iskolaügyben, a szegénygondozásban és az árvák gyámolításában. Honterus mégsem szociális feszültséget fejez ki. Ez már itt is sejthető: a „hatalmasság gondatlansága” a „haza” pusztulásával fenyeget.[jegyzet 8] Az utalás félreérthetetlenül az ország irányítóira vonatkozik. Azok fel is figyelnek, a reformátornak a gyulafehérvári püspök előtt kell tisztáznia magát. És leírja: nem akarta sem „a szent királyi felség, Izabella királynő iránti köteles engedelmességét, sem a magyar birodalom igen tisztelt és tiszteletreméltó urait megsérteni”.[jegyzet 9] Érvelése azonban felettébb meghökkentő; a hosszú oldalakon át folyó mentegetődzésben egyszer sem kerül a tollára a lutheri tanításokból oly logikusan következő meggondolás, miszerint nem sértette meg a hatalmasságot, mert mindenekfelett engedelmességgel tartozik.

Ehelyett arról van szó, hogy nem fordult szembe, mivel „bizonyosan tudjuk, hogy a szent királyi felség, legkegyelmesebb királynőnk, magának és az övéinek a legmagasságosabb Isten iránti tiszteletéből kifolyóan sem Isten igéje ellen nem szólt, sem Jézus Krisztus rendelését vagy előírásait nem akadályozta”.[jegyzet 10] Isten akaratának betöltői között Izabella mellett az „övéi” is felsorakoznak, a néhai János király, János Zsigmond, a magyar urak, talán – a homályos szöveg miatt van bizonytalanság – maga Fráter György is. Honterus írása mégsem lehel meghunyászkodást. Következetesen a hatalmasság Isten iránti kötelességét hangsúlyozza. Így szinte fenyeget: addig vagyunk engedelmesek, míg az ellenkezőjére okot nem adtok. Végül le is írja, és bár a hatalmasság szót nem használja, a szövegösszefüggésből világos, hogy arról van szó. „Szent mártírok példájából és különböző bibliai helyek tanúságából tehát bizonyosan tudjuk, hogy az olyan embereknek is, akik Isten törvényeivel a vallás és a hit dolgában ellenkeznek és akadályozzák, örök kárhozat büntetése alatt nem szabad engedelmeskedni.”[jegyzet 11]

A Luther által sokat hivatkozott bibliai helyet a „felsőbb hatalmasság”-ról egyszer sem irja le. Most Péter apostollal érvel: „Istennek kell inkább engedelmeskedni, mint az embernek.”[jegyzet 12]

Majdnem két évtizeddel később, 1562-ben kerül aztán nagyon hasonló szöveg a másik protestáns felekezet egyik iratába: Nem kell engedelmeskedni a hatóságnak, ha valamit a természeti törvény, avagy az Isten dicsősége és törvénye ellen parancsol. „Mert inkább kell félni Istentől, mint az emberektől.”[jegyzet 13]

Az irat Debrecenben készült, helvét irányzatú hittételek összefoglalása Melius fogalmazásában, zsinati határozat tartalmazza. A helyzet érdekessége pedig nemcsak az, hogy a helvét irányzat megismétli a lutheránus állásfoglalást. Nem kevésbé érdemes figyelemre, hogy az egymással összecsengő szövegek szerepe is hasonló. Honterus szövege a gyulafehérvári püspökhöz beadott iratból való, Meliusnak az ellenállási tant is megfogalmazó munkáját pedig az egri püspökhöz nyújtották be. Az egervölgyi „hadsereg, nemesek és lakosok” kérik el Debrecenből, és használják fel.[5] Ők éppen úgy az engedetlenség vádja alá kerültek, mint Honterus. A különbség csak annyi, hogy a reformátornak Izabella királynő alatt kellett mentenie magát, az egervölgyiek ügye Ferdinánd király uralma alatt támadt. Végül gyakorlatilag az okok is azonosak. Honterus valóban elmarasztalta az ország irányítóit, és az egervölgyiek tényleg kijelentették, hogy lelkiismereti ügyekben a királynak nincsen beleszólása.

Az ellenállási jog problémája ezek szerint a politikai cselekvés összefüggésében merült fel Magyarországon. Első megfogalmazása a népi felfogás logikájával és polgári környezetben történt, ennek ellenére sincsen antifeudális éle vagy a társadalmon belüli ellentéteket kifejező tartalma. Érvényessége pedig korlátozott, csak a vallásügyre vonatkozik. Konkrétan azt jelenti, hogy az alattvalók a lelkiismeret dolgaiban megtagadhatják az uralkodónak egyébként köteles engedelmességüket. Ez a társadalmi értelemben korlátozott, csak a lelkiismeret ügyére, azaz a vallásszabadságra vonatkozó ellenállási jog aztán végig a politikával marad kapcsolatban. Magyarországon belső társadalmi ellentétek kifejezésére soha nem alkalmazzák. Élesebbre is csak egyszer fogalmazódik, Melius Juhász Péternél, ugyancsak 1562-ben Az Aran Tamás hamis és eretnek tévelgéseinek és egyéb sok tévelgések ... meghamisitása[6] című munkájában, az „egyéb tévelygések” cáfolata során kerül elő a probléma. Melius itt egyértelműen fogalmaz: „a természetnek törvénye avagy a közönséges igazság” védelme is felment az alattvalói kötelesség alól.[jegyzet 14] Világosan túllép a lelkiismereti szabadsággal azonos ellenállás-felfogáson. Melius Juhász Péter tehát eljut a belső társadalmi feszültségekből fakadó ellenállás helyesléséig, de nem valószínű, hogy sokan értenének vele egyet. Feltűnő egyrészt, hogy vitairatban fejti ki a gondolatot, vagyis éppen a saját felfogásával ellentétes álláspontot tekinti elterjedtnek, másrészt jóllehet az 1560-as esztendőkben Melius fogalmaz meg sok hivatalos egyházi szöveget, zsinati határozatokat, hittételek összefoglalásait, az ellenállás jogának ilyen éles értelmezése egyikbe sem kerül bele. Úgy látszik, a saját, egyébként nagyon keményen fegyelmező püspöksége alatt állókkal sem tudta elfogadtatni. 1567-et követően pedig még a lelkiismereti szabadságra szűkített ellenállási jog is eltűnik az egyházak irataiból, mégpedig feltűnően vész nyoma. Akkor, amikor a Debrecenben összegyűlt prédikátorok, 1567-ben, új hitvallást állítanak össze.

Ez az 1567. évi debreceni hitvallás[7] ugyanis egy sor ügyben az 1562. évi zsinati határozatot ismétli meg. A hatalmasságról szóló tételt azonban átalakítva veszi át. Hosszan közli a „fejedelmek” és az „alattvalók” kötelességeit egyaránt. Aztán külön cikkely szögezi le: „A fejedelmek bűneit meg kell feddeni.” Szó sincs azonban arról, hogy az irántuk való engedelmességet bármilyen okból fel lehetne mondani. A büntetés pontos meghatározásánál pedig a legelsők a legutolsókkal együtt szerepelnek: „a bálványozó, nyilvános bűnös, részeges, paráználkodó és istenkáromló fejedelmeket, nemeseket, katonákat, tisztes rendűeket, jobbágyokat, szabadosokat és a többieket eltiltjuk az Isten igéje hallgatásától és a sakramentumokkal való éléstől”.[jegyzet 15]

Az ellenállási jog tehát eltűnt, és ez a tény éppen úgy politikai összefüggésben érthető, mint a megfogalmazásé. Debrecen, a Partiummal együtt, 1565-ben erdélyi fennhatóság alá került, János Zsigmond pedig már előzőleg elhagyta a katolikus egyházat. A debrecenieknek nincs többé okuk a lelkiismereti szabadság hangoztatására. Az egész ügy majd a következő században kerül elő. Előbb a Bocskai-szabadságharc hivatkozik a lelkiismereti szabadságot jelentő ellenállási jogra. Aztán a Bethlen Gábort fejedelemmé választó erdélyi országgyűlés fogja az ellenállás jogát az uralkodóval szemben törvénybe iktatni.

A papság helyzetét illető tanítások, ahogyan a cselekedetekről szólók is, a reformáció alaptételéből következnek: ha az üdvösség pusztán hit kérdése, nincsen szükség az Isten és az ember között közvetítő papságra. A gyülekezetek közötti különbség pedig e felismerés gyakorlati következményeinek a meghatározásában rejlik, mert az újonnan szervezett egyházak a lelkészeket mégsem nélkülözhetik. A lutheránusok elsősorban a papok feladataival foglalkoznak sokat, míg a helvét irányzat leszögezi, hogy a hívek alkotják ugyan a papságot, de egyesek oktalan beavatkozásáról az egyházkormányzatba, vagy esetleg laikus prédikátorok működéséről szó sem lehet. Válassza meg a gyülekezet a maga képviselőit, és ők vegyenek részt az egyház irányításában. Ez a választott testület, a „vének”, vagyis a presbitérium a kálvinista egyházszervezet igen lényeges ismérve.

A magyarországi jellegzetesség ezen a téren az, hogy az itteni teológia a papok helyzetéről szóló tanításban igen korán megreked. A kérdés egyébként itt is, mint másutt, igen élénken foglalkoztatja a kortársakat. Jól mutatja, hogy a katolikusokkal szóban folytatott első hitviták – amennyire tudjuk – szinte kizárólag a papi nőtlenségről és a papok életmódjáról zajlanak. 1550-ben az első hitvitázó dráma is erről a témáról készül: Színjáték a papok házasságáról.[8] Szerzője Sztárai Mihály, akinek rendkívül jó érzéke van a népszerűsítéshez. Ha ő érdeklődésre számít a témával kapcsolatban, bizonyos, hogy meg is kapja. A helyzet aztán nem változott meg később sem. A papok házassága, öltözködésük és viselkedésük szatirikus írások humorforrását adja. A protestáns felekezetek egymás közötti vitáiban is fontos elem marad az ellenfél prédikátorainak henye vagy fényűző életét, gyakorta feleségüket gúnyolni.

A papok helyzetét érintő tanítások természetesen a kiadott és ismert teológiai munkákban is megvannak. A témát rögtön az egyik első magyar nyelvű protestáns mű, a Krisztusról és az ő egyházáról, ismét az Antikrisztus egyházáról[9] című, 1546. évi szép kis könyv tárgyalja. Szerzője, Ozorai Imre, a legjelentősebb stílusművész e korban. Egészen a nála egy generációval fiatalabb Bornemisza Péterig minden teológiai munka száraz és túlbonyolított az övéhez képest. Ebben az egyetlen fennmaradt írásában máig olvasmányos módon ír a hitről mint Isten „ingyen való” ajándékáról. Ezek szerint a papság közvetítésének feleslegességéről. A papi rend eltörléséből logikailag következő kálvini lépéshez azonban a 16. században nem jut el a magyarországi református egyház. A papság és a hívek azonosságáról szó van ugyan, de a presbitériumok megszervezésének gondolatától mindenki távol marad.

A módosulásokat, illetve a tanításbeli szabályosságot az itteni reformációnál a hazai lehetőségek diktálják. Először is adott a magasan képzett teológusok minden eszmei finomságot befogadni képes gyülekezete. A gondolatok terjedését közöttük nem akadályozza semmi. A tanítások megvalósításánál viszont a magyarországi valósághoz kell alkalmazkodniuk, és ez a valóság részben tág teret enged, részben viszont bizonyos tanítások megvalósítására egyszerűen nincs igénye.

Magyarországon először is egyelőre nincs szükség a presbitériumra, mert különböző önigazgatási testületek természetesen felveszik a szerepét. Ez viszont felekezeti hovatartozásra való tekintet nélkül megtörténik. Majd csak a következő században fognak az angliai és a holland egyházi viszonyokat ismerő magyar puritánok – a püspöki egyházkormányzattal szemben – a presbitériumok megszervezéséért fellépni. Hasonlóan nem függhet teológiai tanítástól a világi hatalmassághoz fűződő viszony, mert a két felekezet felfogása közti eltérést eredetileg a keletkezésük idején a környező társadalom különbségei alakították ki, Magyarországon viszont nem lehet helyük nüanszoknak. Lutheránus vagy helvét vallású – a szabad királyi városokon kívül – egyaránt a nagybirtok mindent elsöprő hatalma alatt áll, a polgárság pedig a központi kormányzat képviselőivel kerül minduntalan szembe. A világi patrónus kitüntetett szerepe nem eszmékből, hanem az adott helyzetből következik.

Végül azonban itt van egy látszólag minden valóságos lehetőségnek ellentmondó motívum. Ebben a püspöki egyházkormányzat és a világi patrónusok alatt álló, tulajdonképpen feudális jellegű szerkezetben megjelent a „korabeli polgárok legmerészebbjeire” szabott eszme, a predesztináció. Méghozzá nem is a magyarországi polgárság között; az zömében lutheránus. Elsősorban a kelet-magyarországi magyar mezővárosok polgárai tették a kálvinizmussal együtt magukévá.

Az ellentmondás azonban csak látszólagos. Az éppen feltörő mezővárosok eredményei okot adnak rá, hogy lakóik a siker apológiáját a sajátjuknak tekintsék. Ez a körülmény azonban nem változtat az alapvető adottságokon: a mezővárosok előtt éppen úgy lezárul majd a 17. század során a kapitalizmus útja, mint bármelyik más társadalmi réteg előtt. A kálvinizmus legfontosabb tanítása ilyen módon nálunk egyszerűen a kötelességteljesítésre irányuló és a mezővárosokon messze túl is érvényesülő protestáns etika kiindulásává válik.[10]

Lábjegyzetek

  1. Gálszécsi István, A keresztyéni tudományokról való rövid könyvecske. Kiadta Sólyom Jenő, Luther és Magyarország, Budapest, 1933. 179.
  2. Vásárhelyi zsinat, 1559. Kiadta Kiss Áron, A XVI. században tartott magyar református zsinatok végzései. Budapest, 1881. 58.
  3. Debreceni hitvallás, 1562. Ugyanott 104.
  4. Idézi: Sólyom Jenő, Luther és Magyarország. Budapest, 1933. 189.
  5. Enyedi országos zsinat, 1564. Kiadta Kiss Áron, A XVI. században tartott magyar református zsinatok végzései. Budapest, 1881. 424.
  6. Rómabeliekhez írott levél, 13: 1.
  7. Kálvin János, A keresztyén vallás rendszere. II. Pápa, 1909–1910. 777.
  8. Johannes Honter, Die Reformation der Kronstadter Kirche und des ganzen Burzenländer Bezirkes 1543. Hrsg. J. Gross, Honters Schriften. Bh. zu VIII. Bd. d. Quellen zur Geschichte von Brasov-Kronstadt. év nélkül 24.
  9. Johannes Honter, Die Apologie des Reformationsbüchleins 1543. Ugyanott 31.
  10. Ugyanott 32.
  11. Ugyanott 34.
  12. Ugyanott 34.
  13. Debreceni hitvallás, 1562. Kiadta Kiss Áron, A XVI. században tartott magyar református zsinatok végzései. Budapest, 1881. 176.
  14. Melius Juhász Péter, Az Aran Tamás hamis és eretnek tévelgésinek és egyéb sok tévelgéseknek... meghamisitási. Kiadta Makkai László, Studia et Acta Ecelesiastica. III. Budapest, 1973. 491.
  15. Debreceni zsinat, 1567. Kiadta Kiss Áron, A XVI. században tartott magyar református zsinatok végzései. Budapest, 1881. 609–610.

Irodalom

A tanítások sajátosságairól az irodalom: Handbuch der europäischen Geschichte III. Hrsg. Th. Schieder (Stuttgart, 1971); E. W. Zeeden, Entstehung der Konfessionen (München, 1965); Révész Imre, Szempontok a magyar „kálvinizmus” eredetének vizsgálatához (Századok, 1934); Benda Kálmán, A kálvini tanok hatása a magyar rendi ellenállás ideológiájára (Helikon, 1971).

  1. Gálszécsi István: Régi Magyarországi Nyomtatványok, 1473–1600. Kiadta Borsa GedeonHervay FerencHoll Béla, (Budapest, 1971) 26/1.
  2. A marosvásárhelyi zsinat végzései: Régi Magyarországi Nyomtatványok, 1473–1600. Kiadta Borsa GedeonHervay FerencHoll Béla, (Budapest, 1971) 155.
  3. Az 1562. évi végzések: Régi Magyarországi Nyomtatványok, 1473–1600. Kiadta Borsa GedeonHervay FerencHoll Béla, (Budapest, 1971) 177.
  4. Johannes Honterus itt idézett irata: Régi Magyarországi Nyomtatványok, 1473–1600. Kiadta Borsa GedeonHervay FerencHoll Béla, (Budapest, 1971) 52.
  5. A debrecen-egervölgyi hitvallás: Régi Magyarországi Nyomtatványok, 1473–1600. Kiadta Borsa GedeonHervay FerencHoll Béla, (Budapest, 1971) 176.
  6. Melius Arany Tamás ellen: Régi Magyarországi Nyomtatványok, 1473–1600. Kiadta Borsa GedeonHervay FerencHoll Béla, (Budapest, 1971) 181.
  7. Az 1567. évi debreceni hitvallás: Régi Magyarországi Nyomtatványok, 1473–1600. Kiadta Borsa GedeonHervay FerencHoll Béla, (Budapest, 1971) 229.
  8. Sztárai Mihály színjátéka: Régi Magyarországi Nyomtatványok, 1473–1600. Kiadta Borsa GedeonHervay FerencHoll Béla, (Budapest, 1971) 88.
  9. Ozorai Imre könyve: Régi Magyarországi Nyomtatványok, 1473–1600. Kiadta Borsa GedeonHervay FerencHoll Béla, (Budapest, 1971) 64.
  10. Théodore de Beze hitvallása: Régi Magyarországi Nyomtatványok, 1473–1600. Kiadta Borsa GedeonHervay FerencHoll Béla, (Budapest, 1971) 197.


Vegyes vallású ország
A protestantizmus sorsa a három országrészben Tartalomjegyzék