A hegyaljai felkeléstől a karlócai békéig

A Múltunk wikiből

1697. június 30-án jobbágyok, kisnemesek, szegénylegények és bujdosó vitézek csapata rajtaütött a sátoraljaújhelyi vásárt vámoló katonaságon, még aznap éjjel bevette Sárospatak várát, és elfoglalta a vidék kulcsát, legerősebb helyőrségét, Tokajt. A támadással az egész Hegyalját magával ragadó felkelés robbant ki.

A Hegyalján haladtak át az Erdélyt, Lengyelországot, az alföldi síkvidéket és Nyugat-Magyarországot összekötő kereskedelmi utak. A máramarosi sóbányákkal, a felső-magyarországi városokkal és a szepességi bányavidékkel szomszédos országrészen a szőlő értéke, a bor ára az elmúlt évtizedekben töretlenül emelkedett. Ezt a gazdaságilag kulcsfontosságú vidéket 1687 után megszállták a császári ezredek, elárasztották a hivatalnok nemesek. A zömmel mezővárosokban élő lakosságot a várak helyőrségei és a Szepesi Kamara tisztviselői valóságos gazdasági blokád alatt tartották. A terület három hatalmas uradalma, a sárospataki, a tokaji és a regéci, a Rákóczi család többi birtokával együtt, 1688–1694 között kincstári kezelésben, Klobusiczky Ferenc királyi személynök, zempléni alispán igazgatása alatt állt. ÍKözben a társadalom mélyeiben súlyos ellentmondásokkal terhelt változások zajlottak le. Jobbágyok, bérlők, mezővárosok, kisnemesek, parasztpolgárok sorra elvesztették szőlővagyonukat. Ugyanakkor Klobusiczky, a kincstár, Barkóczy Ferenc, Zemplén vármegye főispánja, Nigrelli Octavian generális, felső-magyarországi főkapitány, Gundelfinger János császári élelmezési tiszt, Holló Zsigmond szepesi kamarai tanácsos és mások szereztek nagy értékű szőlőket. Az új tulajdonosok a Hegyaljára kivetett, összességében nem csekély adó és téli kvártély saját jobbágyaikra eső hányadát is a szőlőtulajdonos parasztokra, kisnemesekre, mezővárosokra rótták, azzal a bevallott céllal, hogy elűzzék őket, és szőlőikre maguk tehessék rá a kezüket. Helyi hatalmasok, császári tisztek és magyar hivatalnok nemesek érdekei miatt itt a szőlősgazdákra többszörös teher hárult. A különösen súlyos közmunkákat pedig a kereskedelmi ügyleteket lebonyolító várkapitányok és generálisok tetézték meg. Hegyalja népe nemcsak Selmecen napszámoskodott, szállított kenyeret Váradra, sót Újhelyre, Zólyomba, hanem borral szekerezett Lengyelországba, gabonával Erdélybe, Máramarosba, onnan sóval az Alföldre. A kereskedelmet kisajátító generálisok és várkapitányok jobbágyok százait parancsolták hetekig tartó, hosszú fuvarokra, és rendszeresen vontattak velük teherszállító hajókat a Bodrogon és a Tiszán. Azok pedig, akik mégis szívósan győzték az egyenlőtlen versenyt, és élve a vidék adta sokféle lehetőséggel, borral, sóval, sörrel kereskedtek, az udvari monopóliumokba és vámrendeletekbe ütköztek.

Az új berendezkedést általános társadalmi nyugtalanság kíséri Magyarországon mindenütt. Jobbágyok, szegénylegények, nemegyszer asszonyok is kővel, husángokkal támadnak az adószedőkre, megostromolják a bormérő és söráruló helyeket, ahol a kétfejű sasos címer és zászló hirdeti, hogy a kincstár javára vagy császári védelem alatt folyik a vállalkozás.[1]

A hegyaljai felkelést az ország egyik legfontosabb kereskedelmi központjában a mezővárosok és régi Thököly-katonák közös szervezése készítette elő.[2] Behálózta a szervezkedés a Tisza-vidéket, Szatmár, Máramaros, Ugocsa, Bihar vármegyét és a Kővári kerületet. Társadalmilag két góca alakult ki. A tiszántúli mozgalmat Esze Tamás, sókereskedésből élő tarpai jobbágy vezette, és Kis Albert, a Gersenőről származó örökös jobbágy, aki Thököly hadseregében gyalogos hadnagyságig vitte, majd hajdúcsapatával vármegyei szolgálatokat vállalt. A Hegyalján Tokaji Ferenc állt a szervezkedés élén; egykor jobbágyból lett Thököly gyalogos hadnagya, majd kalmárkodott. Mellette Szalontai György, tehetős jobbágy, Végardó bírája, és Kabai Márton, a sárospataki főiskolát végzett, egyháza vezető köreivel meghasonlott református prédikátor vállalt részt a feladatokból. Körülöttük több olyan szőlősgazda és kereskedő tevékenykedett, aki mezővárosi magisztrátusi tisztséget viselt. Szép számmal szerveztek be szőlőbirtokos nemeseket. Csatlakozott hozzájuk Eperjes magyar őrsége, a pataki kollégium Göncre és Kassára üldözött diáksága, s Bihar vármegye szolgabírája, Püspöky Sámuel házában is szállást kaptak a Lengyelországtól Törökországig szervező utakon járók. Bajusz Gáspár, a tokaji magyar őrség huszárkapitánya, a szervezkedő kisnemesség egyik tipikus megtestesítője: nemeslevelét nagyapja szerezte, virágzó gazdasága, szőlői, házai voltak, Tokajban szép kőházban lakott. Tömegesen csatlakozott a felkeléshez a vidék magyar és kárpátukrán jobbágysága. A hegyaljaiak évek óta kapcsolatot tartottak a Thököly-emigrációval, s a felkelés az európai diplomáciai fejleményekkel szoros összhangban robbant ki.

1697 a török háború kritikus esztendeje volt. A Habsburg-kormányzatnak szembe kellett néznie az elszigetelődés és a Duna-térségben hatalmát fenyegető térvesztés veszélyeivel. Elakadtak az Augsburgi Liga országai és Franciaország között a Hága melletti Rijswijkben elkezdődött béketárgyalások. XIV. Lajos csapatai Barcelonánál, titkos diplomatái pedig Lengyelországban és a török Portán értek el váratlan sikereket. A Sobieski János király halálával megüresedett lengyel trónra a francia jelöltet, de Conti herceget választották meg, II. Musztafa török szultán pedig 100 ezer főnyi haderővel megindult Magyarországra.

A Habsburg-kormányzat mindenekelőtt Musztafa tervét akarta gyors ellentámadással keresztülhúzni. Rajna menti és spanyolországi hadseregét átcsoportosította, és a Magyarországon telelt, kevés híján tíz ezreddel együtt 87 ezer főnyi haderőt akart összevonni. A nyár elején azonban e létszámnak még csak a fele vonult le Frigyes Ágost szász választófejedelem fővezérletével délnek. Első tervük, a Bosznia kapujának számító Bihács ostroma azonban kudarcba fulladt.[3]

A hegyaljai felkelők vezére, Tokaji Ferenc mint Thököly Imrének, Felső-Magyarország fejedelmének ezereskapitánya 1697. július 1-jei kiáltványában mindenkit fegyverbe szólított. Kijelentette: a felkelők a haza, a közösség érdekében, az adók, fosztogatások, rablások miatt kezdtek harcot. Azok ellen az „urak” ellen indítottak támadást, akik – mint mondták – „a közönséges terhet” a szegénység nyakába vágták. A közterhek, az adók igazságosabb elosztását követelték. Üldözték a harmincadosokat, vámosokat, így tiltakoztak az udvar gazdaságpolitikája, az ezreket érintő sórendelet ellen, s szabad kereskedelmet követeltek.

Velencei követjelentések szerint, amint a felkelők a pataki és a tokaji várat elfoglalták, követeket küldtek a felkelt nemesek konföderációs levelével és a lengyelországi királyválasztás hírével Mohamed nagyvezír táborába: Thökölyt 30 ezer felesküdött kuruc várja. Addig pedig, amíg a török sereggel megérkezik, az 1694-ben hazatért Rákóczi Ferencet akarták vezérüknek megnyerni.[4] A július 1-jén a környéken vadászó huszonegy éves főúr azonban, amint két jobbágya megvitte a hírt, Bécsbe menekült. Két évtizeddel később papírra vetett Vallomásaiban úgy magyarázza döntését, hogy a hívás váratlanul érte, a szervezkedésről mit sem tudott, s elejét akarta venni a bécsi udvar gyanújának. Minden bizonnyal taszította azonban a felkelés török orientációja, s mint római szent birodalmi herceg, az erdélyi fejedelmek leszármazottja, nehezen vállalhatott ilyen nagy horderejű politikai feladatot Thököly helyetteseként. Neveltetése, államelméleti és hadtudományi felkészültsége egyaránt bizalmatlansággal tölthette el.[5]

A hegyaljai felkelésnek külföldön nagy visszhangja támadt, annál is inkább, mert közben Magyarország számos vidékén, Máramarosban, Ungban, Ugocsában, Trencsénben, Árvában, Sopronban és a Dunántúl déli részén összetűzések robbantak ki a parasztok és a császári katonák között.

Az államhatalmat a felkelés nem érte váratlanul. A vármegyék és a bécsi kormánykörök már 1697 tavaszán érzékelték az általános nyugtalanságot, és Lipót császár elrendelte, hogy szedjék össze a parasztságnál található fegyvereket. Megerősítették a vármegyei katonaságot, Károlyi Sándor Szatmár vármegyei főispán pedig közvetlenül a felkelés kirobbanása előtt elfogatta Esze Tamást és Kis Albertet. A Tiszaháton tehát elmaradt a hegyaljaival összehangolva tervezett támadás. Tokaji Ferenc nevét kevesen ismerték, a vármegyék és a hajdúvárosok elzárkóztak a hegyaljaiak hívása elől, sőt fegyverkeztek ellenük.

Miközben a hegyaljai felkelés országos kibontakozása súlyos akadályokba ütközött, a külpolitikai helyzet is megváltozott. 1697 nyarán a lengyel nemesség franciaellenes szárnya Lipót jelöltjét, Frigyes Ágost szász választót emelte II. Ágost néven Lengyelország trónjára. Ez az európai diplomáciában messzemenő következményekkel járó változás a Habsburg állam katonai ütőképességét váratlanul megsokszorozta: a trónját elfoglalni induló választófejedelemnek el kellett hagynia a császári sereg fővezéri posztját, s gyenge hadvezérek hosszú sora után a kor egyik legkiválóbb katonája, a Franciaországból 1683-ban, húszéves korában emigrált, Lipót császár szolgálatába állt és különleges tehetségével tábornoki rangra emelkedett Savoyai Eugén herceg került a török ellen harcoló hadsereg élére.

A hegyaljai felkelés katonai kibontakozását nyugat és délnyugat felé Ritschan császári ezredes akadályozta meg. Dél felé vonultából, parancsra sem várva, visszafordult, maga mellé vette az egri vár magyar katonáit, az ónodi helyőrséget, egy rác lovasezredet és a török határra rendelt császári hadseregből ugyancsak a Hegyaljára forduló Pál Deák ezredét, s 1697. július 6-án a Bőcs falu melletti harangodi mezőn megtámadta és szétugrasztotta a felkelők tizenegy zászlóaljnyi seregét. A hevenyészve paraszthadnagyok alá szervezett, hiányosan felfegyverzett csapatok július 11-én ismét csatát vesztettek a Glöckelsberg ezredes szendrői őrségével megerősített Pál Deák-ezreddel szemben, s Tokaj és Patak várába vonultak vissza.

Közben a Haditanács mindent megtett, hogy a felkelést minél gyorsabban leverjék. Koháry István bányavidéki főkapitány, Pálffy János generális, pozsonyi főispán, Zichy István győri generális, Bercsényi Miklós főhadbiztos és Károlyi Sándor szatmári főispán csapatokat toborzott a felkelők ellen, a császári hadsereg altábornagya, Vaudemont Károly herceg vezetésével pedig három lovas-, egy gyalogezred és dán segédcsapatok vonultak a Hegyaljára, s július 17-én körülvették Tokajt. Vaudemont ágyútüzét és ostromát Tokaj és Patak őrsége napokig állta, végül a felkelők java ereje mindkét várból kitört, s Kassa környékére, a szalánci hegyekbe húzódott. Vaudemont Patakon a magukat kegyelemre megadó felkelőket minden vizsgálat nélkül felakasztatta vagy karóba húzatta. Így végezte életét a nemesek közül Somlyai Szabó István, Csobádi György, Aranyosi István, a jobbágyok közül Tomán György, Késcsináló János, Botos János és Késmíves Tóbiás. A szabad rablásra engedett, lerészegedett császári katonák sem a környék falvait, sem a mezővárosok otthon maradt lakosságát nem kímélték. Felégetett házak, felprédált vagyonok, kardélre hányt asszonyok, öregek, gyermekek emlékével menekültek százak és százak a hegyekbe. Tokaji Ferenc, akinek fejére 1000 tallért tűztek ki, fogságba esett. Nigrelli a súlyos helyzetre hivatkozva megtagadta a közeledő török sereggel szemben csapatösszevonásokat sürgető Savoyai utasításának végrehajtását, és visszatartotta a Hegyalján Vaudemont haderejét. A császár pedig teljes amnesztiát ígért a megtérő felkelőknek, legyenek akár nemesek, jobbágyok vagy Thököly katonái.

Augusztus első napjaiban Északkelet-Magyarországot, Debrecent és a hajdúvárosokat ismét felkelésre szólító körlevelek árasztották el, de célt nem értek. A pataki és tokaji várból kitört felkelők közül viszont egy 5–600 főnyi lovascsapat lejutott Temesvárra, a török táborba. A tőlük kapott tájékoztatásnak nyilván része volt abban, hogy Thököly javaslatára a nagyvezír megváltoztatta haditervét. Miután Titelt elfoglalta, Szeged felé indult, hogy azután a Maroson átkelve Felső-Magyarországra törjön. Nigrellinek a Haditanácshoz küldött jelentése szerint a felkelők megkapták volna a nagyvezír várható hadmozdulatainak tervét. A válságosnak ítélt helyzetben a Haditanács Savoyait óvatosságra intette, nem engedélyezte, hegy csatába keveredjen a török haderővel. Savoyai viszont ismerte a mérhetetlen távolságot a tanácsosi szobák és a harcterek között, s nem bontotta fel a Haditanács fekete pecsétes levelét. 1697. szeptember 11-én, értesülve róla, hogy a török hadsereg Zentánál átkelőben van a Tiszán, összevonta haderejét, és délután 5 órakor megindította a támadást. A balszárny parancsnoka, Starhemberg Guido lovasaival a hídfőig tört előre, s a bekerített janicsárezredek elkeseredett kézitusában elvéreztek. A nagyvezír mintegy 20 ezer katonájával holtan maradt a csatatéren, a szultán Temesvárra menekült, Thököly a holttetemek közt rejtőzködve várta meg, míg az éjszakai sötétségben átúsztathatott a Tiszán.[6]

Ezután a Habsburg-kormányzat – bízva a szeptember 20-án megkötött rijswijki béke következtében nyugaton felszabaduló haderejében – újra megkísérelte, hogy a Balkánra is kiterjessze hatalmát, de a boszniai hadjárat megint kudarcba fulladt. Zentai győzelmével a hegyaljai felkelést is lezárhatta Savoyai, mert a hegyek között Thökölyre várakozó felkelők átvágták magukat Moldvába és Havasalföldére, de nyugalmat nem teremtett.

A hegyaljai felkelés már egy új országos mozgalom csíráját hordozta magában, jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a Habsburg-kormány realista politikusai a török háború mielőbbi lezárását szorgalmazzák. 1698-ban megkezdték a fegyverszünet előkészítését.

Karlócán 1699. január végén a szövetséges hatalmak – I. Lipót császár, Velence és Lengyelország – képviselői Anglia és Hollandia mediációjával és garanciájával huszonöt évre fegyverszünetet kötöttek a Portával. (Az orosz–török békét külön kötötték meg 1700-ban Konstantinápolyban.) A Habsburg–török szerződés a pillanatnyi hadihelyzet alapján jelölte ki a határokat: Magyarországból a Szerémség délkeleti része és a Maros–Tisza köze török uralom alatt maradt. A békeszöveg biztosította a kölcsönös szabad kereskedést s a katolikus vallás terjesztését a török területeken.[7]

A magyar politikusok joggal rótták fel, hogy a béketárgyalásra Magyarország képviselőjét nem hívták meg, a békeszerződésbe Magyarországot és az Erdélyi Fejedelemséget nem foglalták bele, sőt a Habsburg–török megállapodás több, a királyság és Erdély érdekeit sértő pontot tartalmazott.

Irodalom

  1. Az ország más területein hasonló helyzetről: Iványi Emma, A hidvégi „tumultus”, 1696 (Somogy megye múltjából. 3. Kaposvár, 1972).
  2. A hegyaljai felkelés monografikus kidolgozásával máig adós a magyar történetírás, pedig ennek alapjait már évtizedekkel ezelőtt megteremtette Benczédi László, A hegyaljai kuruc felkelés 1697-ben (Budapest, 1953). A kiadott forrásokat összefoglalva, új levéltári anyagot feltárva, az eseményeket széles körű társadalomtörténeti elemzéssel világítja meg, és nemzetközi összefüggésbe illeszti. Csak sajnálni lehet, hogy az új tudományos felismerésekre építő, de az akkori követelményeknek megfelelően ismeretterjesztő igényű munkát nem követte a téma tudományos kidolgozása.
  3. Az 1697. évi török hadjárat előkészületeiről A. Thürheim, Feldmarschall Ernst Rüdiger, Graf Starhemberg (Wien, 1882); M. Braubach, Prinz Eugen von Savoyen (MünchenWien, 1963–1965. Bd. II: Der Feldherr. 258–261).
  4. Rákóczi szerepének jelentőségét a rendelkezésre álló források alapján már Szalay László, Magyarország története. V. (Pest, 1859. 556. skk.) felismerte.
  5. II. Rákóczi Ferenc 1876-ban végre kiadott önéletrajzának (Principis Francisci II. Rákóczi Confessiones et Aspirationes principis Christiani. Budapest, 1876) idevágó részleteit a korabeli történeti énekek felhasználásával Thaly Kálmán építette be történeti feldolgozásaiba, különösen Bercsényi szerepét világítva meg egykorú forrásokkal, több ellentmondásba bonyolódva, a felkelést végső soron társadalmi tartalma miatt elítélve: Thaly Kálmán, II. Rákóczi Ferenc fejedelem ifjúsága, 1676–1701 (Pozsony, 18822. 308–333) és A székesi gróf Bercsényi család. II. (Budapest, 1887. 190). Vesd össze R. Várkonyi Ágnes, Thaly Kálmán és történetírása (Budapest, 1961. 243–244). Új levéltári anyagot is feltárva, főleg a Rákóczi-birtokok jobbágyságára és káraira vonatkozóan, Rákóczi álláspontjában változást is hangsúlyozva, kutatásainkat összefoglaltuk: Köpeczi Béla—R. Várkonyi Ágnes, II. Rákóczi Ferenc (Budapest, 19762). Újabb forrásokat is bevonva: Köpeczi Béla, Döntés előtt (Budapest, 1982. 134–142).
  6. Az 1697-i Habsburg—török hadműveletekre és a zentai csatára Repiczky János, A zentai ütközet. Török írókból (Új Magyar Múzeum 1851–1852: 1. 18); Dudás Gyula, A zentai csata, 1697 (Zenta, 1885). Rákóczi megítéléséről az udvarban J. Maurer, Kardinal Leopold Graf Kollonitsch Primas von Ungarn (Innsbruck, 1887) és Köpeczi Béla, Döntés előtt (Budapest, 1982. 140–142).
  7. A karlócai békének nincs modern magyar feldolgozása. A régebbi irodalomból: M. R. Popović, Der Friede von Carlowitz (Leipzig, 1893); Acsády Ignácz, A karloviczi béke története, 1699 (Magyar Tudományos Akadémia Értekezések a történeti tudományok köréből XVIII/4. Budapest, 1899); Hodinka Antal, Ami a karlócai békéből kimaradt és következményei (Hadtörténelmi Közlemények 1935); H. Eckert, Ein Gutachten des Markgrafen Ludwig Wilhelm von Baden-Baden zu dem mit der Türkei zu schließenden Frieden aus dem Jahre 1698 (Mitteilungen des Instituts für Österreichische Geschichtforschung 1932); J. H. Hora Siccama, De vrede van Carlowitz en wat daaraan voorafging (Bijdragen voor Vanderlandsche Geschiedenis en Oudheidkiunde, 1943). Az angol közvetítés még kiaknázatlan nagy anyagára: Buda expugnata 1686. A török kiűzésének európai levéltári forrásai (Budapest, 1986. I. 545–576). R. A. Abou El-Haj, Ottoman Diplomacy at Karlowitz. (Journal of the American Oriental Society, 1967).


Az országos ellenállás kibontakozásaR. Várkonyi Ágnes
Tartalomjegyzék Főúri-nemesi szervezkedés (1698–1702)