A hitelintézetek

A Múltunk wikiből
1898. július 11.
1898:XXIII. tc. A gazdasági és ipari hitelszövetkezetekről.
Az Országos Központi Hitelszövetkezet megalakítása.

A gazdaság leggyorsabb ütemben növekvő és nemzetközi viszonylatban is legmagasabb fejlettségi szintet elért ágazata, a tőkés szektor rohamos fejlődésének mutatója a hitelszervezet volt.

A hitelintézetek által összegyűjtött és újraelosztott tőkék összege 1913-ban a nemzeti jövedelem 170%-ára rúgott. Ilyen magas aránnyal Ausztrián kívül egyetlen korabeli országban sem találkozunk. Nyugat-Európában ez az arány 50–80% között volt; Oroszországban, Japánban és Németországban pedig meghaladta a 100%-ot. Indokoltnak látszik tehát az a megállapítás, hogy a bankok egyetlen más országban sem játszottak oly nagy szerepet a tőkés gazdaság finanszírozásában, mint az Osztrák–Magyar Monarchiában. A bankszektor ilyen aránytalanul nagy fejlettsége egyrészt a nemzetgazdaság és a tőkeképződés alacsony fejlettségi szintjét jelzi, másrészt azt is mutatja, hogy hazánk ezt a viszonylagos elmaradottságot a tőkés világgazdasággal fennálló intenzív kapcsolatai segítségével, a modern pénzügyi intézmények és finanszírozási formák átvételével ellensúlyozni tudta. Mivel a tőkeképződés és a vállalkozások finanszírozásának egyéb formái fejletlenek voltak, nálunk a belső tőkeképződésnek, a tőkeimport közvetítésének, a gazdasági növekedés és a forgalom finanszírozásának jóval nagyobb része bonyolódott le a hitelintézetek közreműködésével, mint a fejlett tőkés országokban.

A hitelrendszer fejlődésében két – egymással ellentétes – tendencia érvényesült. Egyrészt szembetűnő a helyi hiteligényeket kielégítő kisebb vidéki bankok, takarékpénztárak és hitelszövetkezetek számának nagyarányú emelkedése. A vidéki takarékpénztárak nálunk nem a kisemberek hitelellátására létesült jóléti és önsegélyező intézmények voltak, mint külföldön, hanem lényegében részvénytársasági bankok, s jelentős részüket kifejezetten a magas osztalék elérésére, spekulációs célból alapították. A hitelintézeti hálózat eloszlása egyenletesebbé vált, mert az addig rendkívül elmaradott keleti országrészek (Tiszántúl, Erdély, Bánság) fejlődése gyorsabb ütemű volt, mint a fejlettebb nyugati és középső országrészeké.

A hitelrendszer fejlődése Magyarországon és az Osztrák–Magyar Monarchiában (1890–1913)
Megnevezés 1890 1900 1913 Növekedés %-ban (1890–1913)
a.) A hitelintézetek száma Magyarországon
Bankok, takarékpénztárak, földhitelintézetek 634 1011 1842 191
Hitelszövetkezetek 591 1685 3191 440
Osztrák&nddash;Magyar Bank fiókjai 18 27 39 117
Posta-takarékpénztár   4205 4695  
b.) A hitelintézetek tőkeállománya (millió koronában)
Bankok, takarékpénztárak, földhitelintézetek, szövetkezetek
Saját tőke 348 842 2438 601
Idegen tőkék 1927 4235 10 535 447
Nyereség 38 77 224 490
Együtt 2313 5154 13 1937 471
Osztrák Magyar Bank fiókjai 295 434 940 319
Posta-takarékpénztár 16 78 270 1588
Magyarország összesen 2624 5666 14 407 449
Horvátországban 98 248 785 701
Ausztriában 6448 11 220 25 457 295
Az Osztrák–Magyar Bank közös vagyona 737 1455 1820 147
Osztrák–Magyar Monarchia összesen 9947 18 589 42 469 327
c.) Egy lakosra jutó hitelintézeti tőke (koronában)
Magyarországon 172 337 469 347
Horvátországban 44 103 294 568
Ausztriában 272 429 872 221

A másik fejlődési tendencia: a banktőke nagyarányú koncentrációja a fővárosi nagybankokban, ami nálunk sokkal erőteljesebben érvényesült, mint a Monarchia másik felében. A budapesti bankokban 1913-ban az ország hitelintézeti vagyonának 62%-a összpontosult.

Nemzetközi viszonylatban is jelentős – egyenként 50 millió koronánál több saját tőkével rendelkező – nagybankjaink mind a fővárosban működtek. A nyolc nagybank közül hat volt régebbi alapítású (Pesti Magyar Kereskedelmi Bank, Magyar Általános Hitelbank, Magyar Leszámítoló és Pénzváltó Bank, Magyar Jelzáloghitel Bank, Pesti Hazai Első Takarékpénztár Egyesület, Magyar Földhitelintézet), csak kettő létesült az 1890-es évek első felében (Magyar Bank és Kereskedelmi Rt., Hazai Bank). E bankok saját tőkéje 1890 és 1913 között 145 millióról 709 millió koronára emelkedett, összvagyonuk pedig meghaladta a 4,9 milliárdot, vagyis az ország hitelintézeti aktíváinak 37%-át.

A bankkoncentráció egyik sajátos formája volt a bankcsoportok kialakulása, amelyek úgy jöttek létre, hogy a fővárosi nagybankok fiókokat létesítettek, affiliáltak, vagy a pénzügyi ellenőrzés más módszereivel érdekkörükbe vontak már meglevő vidéki intézeteket. A Pesti Magyar Kereskedelmi Bank, a Magyar Általános Hitelbank, a Magyar Leszámítoló és Pénzváltó Bank, a Pesti Hazai Első Takarékpénztár Egyesület és a Magyar Bank és Kereskedelmi Rt. vezetése alatt álló bankcsoportokhoz 1900-ban még csak 19 intézet tartozott 2,4 milliárd korona összvagyonnal, 1912-ben már 134 intézet 7,7 milliárd korona vagyonnal,

A banktőke nagyarányú és gyors ütemű koncentrációja – vagyis kisszámú óriásbank kialakulása, amelyek hatalmas tőkeerejük és a különböző fokú függőség és érdekeltség szálaival hozzájuk kapcsolt bankcsoportok révén az egész ország hitel- és tőkeforgalmának nagyobb részét ellenőrzésük alá vonták – a többi tőkés országhoz hasonlóan, nálunk is ez volt az első világháborút megelőző negyedszázad banktörténetének legfőbb és legfontosabb fejlődési tendenciája.

A gyors növekedés eredményeképpen a hazai pénz- és tőkepiac a századfordulón elérte a korszerű tőkés gazdaság által megkívánt fejlettségi szintet és fokozatosan önállósult. A korabeli szakember már 1894-ben megállapíthatta: „Budapest ma már nem az, ami előbb volt, nem a bécsi bankoknak kegyelmétől függő vidéki város többé, hanem központja a magyar pénz- és kereskedelmi forgalomnak.”[1] Hitelrendszerünk azért továbbra is ezer szállal fonódott egybe a Monarchia másik felének hitele életével, főleg a bécsi nagybankokkal, de ez a kapcsolat többé már nem jelentett olyan egyoldalú függést és kiszolgáltatottságot, mint korábban, inkább kölcsönös érdekeken alapuló együttműködés formáját öltötte. Nagybankjaink már nemcsak a bécsi bankok közvetítésével érintkeztek Nyugat-Európa pénz- és tőkepiacaival, hanem széles körű önálló nemzetközi kapcsolatot építettek ki és egyre fontosabb szerepet játszottak a balkáni államok hiteléletében is: részt vettek állami- és közkölcsöneik kibocsátásában, bankokat, közlekedési, ipari és kereskedelmi vállalatokat alapítottak.

A magyarországi hitelintézetek fontosabb mérlegtételei (1890–1913)
(millió koronában)
Mérlegtételek 1890 1900 1913 Növekedés %-ban
a.) Tehertételek (tőkék)
Alaptőke és üzletrész 243 576 1664 585
Tartalékalapok 105 266 774 635
Takarékbetétek 1105 1778 3965 259
Betétek folyó- és csekkszámlára, valamint pénztárjegyre 242 294 1016 320
Záloglevelek 385 1081 2531 557
Községi kötvények   552 1230  
b.) Vagyontételek (hitelek)
Váltótárca 675 1333 3696 448
Jelzálogkölcsönök 939 1925 4032 329
Törvényhatósági és községi kölcsönök 283 561 1054 272
Folyószámlahitelek 164 394 1493 811
Értékpapírtárca 228 492 1510 562
Előlegek értékpapírokra és zálogokra 123 148 399 224
Kölcsönök kötelezvényekre   190 459  

A hitelintézetek tőkéjének túlnyomó része – mintegy 80–85%-a – betétekből, kölcsönökből származott, vagyis úgynevezett „idegen tőke” volt. A takarékbetétek nálunk viszonylag csekélyebb szerepet töltöttek be a hitelintézetek tőkeforrásai között, mint Ausztriában vagy Németországban, s részesedési arányuk erősen csökkenő tendenciát mutatott. Annál inkább előtérbe kerültek Viszont a tőkegyűjtés korszerű formái: a folyószámlabetétek és az értékpapír-kibocsátás. A gazdasági élet – az államkölcsönökön túl – elsősorban a nagybankok közvetítésével jutott hozzá a hosszú lejáratú külföldi hitelekhez. A bankok által kibocsátott záloglevelek és kötvények nagy része – 1900 táján 75%-a, 1912-ben 55%-a – külföldön volt elhelyezve.

Mire fordították, hol helyezték el a hitelintézetek a náluk felgyűlt hatalmas tőkét? A bankok egyik fő tevékenységi köre mindvégig a rövid lejáratú kereskedelmi hitelezés maradt. A leszámítolt váltók értékének 3,6 milliárdról 14 milliárd koronára való emelkedése 1894 és 1914 között elsősorban az áruforgalom növekedését jelzi. A hosszú lejáratú hitelek (jelzálogkölcsönök, törvényhatósági és községi kölcsönök, kötelezvénykölcsönök) gyors növekedése és magas részaránya a bankaktívák között arra mutat, hogy hitelintézeteink egyre nagyobb szerepet vállaltak a gazdaság különböző ágainak beruházási hitelekkel való ellátásában. A jelzálogkölcsön megtartotta vezető szerepét, bár részaránya csökkenő tendenciát mutatott. A jelzáloghitelek kétharmadát földbirtokra, egyharmadát pedig bérházakra adták. A bankok növekvő mértékben fektették tőkéiket különböző értékpapírok (államkölcsönök, záloglevelek, kötvények, részvények) vásárlásába. A bankaktívák leggyorsabban növekvő tétele a folyószámlahitel volt, s ez arra mutat, hogy a bankok egyre nagyobb szerepet vállaltak az ipari termelés finanszírozásában is.

A hitelszervezet fejlődésére nem csupán a mennyiségi növekedés volt jellemző. A pénzintézetek, elsősorban a nagybankok funkciója, nemzetgazdaságban betöltött szerepe is minőségi változáson ment át. A hagyományos üzletkör, a folyó banküzlet szűk keretei közül kilépve „a fizetések szerény közvetítőiből” fokozatosan az egész tőkés gazdaság szervezőivé s irányítóivá váltak, s ellenőrzésüket és befolyásukat kiterjesztették a gazdaság valamennyi ágára. Az új típusú nagybankok nem szorítkoztak csupán a hitelellátásra, az ipari, közlekedési és kereskedelmi vállalkozások finanszírozására, részvényeik és kötvényeik kibocsátására és elhelyezésére, hanem közvetlen kezdeményező és irányító szerepet játszottak új vállalatok alapításában, meglevő vállalatok fejlesztésében, csődbe jutott vállalatok szanálásában, egész iparágak termelésének és értékesítésének megszervezésében. Új vállalat alapításakor nem csupán a nagy alapítási haszonra törekedtek, mint a kiegyezést követő konjunktúra „crédit mobilier” típusú bankjai, hanem továbbra is ellenőrizték, befolyásolták, sőt nem egy esetben irányították a vállalat működését. A bankok képviselői helyet, sokszor döntő szavazatot kaptak az érdekkörükbe tartozó vállalatok igazgatóságában. Az ország legnagyobb ipari, bánya-, kereskedelmi és közlekedési vállalatai egy fél tucatnyi budapesti nagybank érdekkörébe tartoztak.

Bármilyen fejlett volt is a modern bankrendszer, funkciója csupán a nemzetgazdaság tőkés szektorának hitelellátására, finanszírozására korlátozódott. Az 1880-as években széles körű társadalmi mozgalom indult a mezőgazdasági és ipari kistermelők hitelproblémáinak megoldása érdekében. 1886-ban az OMGE és Pest megye kezdeményezésére, s a megyék jelentős anyagi támogatásával indult meg a Németországban már bevált Raiffeisen típusú hitelszövetkezetek nagyobb arányú szervezése, egységes alapszabályok szerint, a nyerészkedés kizárásával. 1894-ben már sor került a hitelszövetkezetek országos tömörülésére: megalakult a Hazai Szövetkezetek Központi Hitelintézete. A mezőgazdasági és ipari hitelszövetkezetek működését 1898-ban törvény szabályozta, jelentős adó- és illetékkedvezményekben részesítve az országos kötelékhez tartozó szövetkezeteket. Az állam közreműködésével létrejött az Országos Központi Hitelszövetkezet, de létesültek hitelszövetkezetek felekezeti és nemzetiségi alapon is, s ezek önálló hálózatokká szerveződtek. A hitelszövetkezetek fejlődését jelzi, hogy számuk 1890 és 1913 között 590-ről 3200-ra emelkedett, saját tőkéjük 62 millióról 259 millióra, össztőkéjük 120 millióról 815 millió koronára nőtt. Tagjaik száma elérte az 1,3 milliót, ebből 800 ezer mezőgazdasági kereső, 300 ezer pedig iparos és kereskedő volt. A magyar hitelszövetkezetek fejlődése messze elmaradt a Monarchia másik fele mögött, ahol 1913-ban már 12 ezer szövetkezet működött.

A bankrendszerrel párhuzamosan fejlődött a tőkés gazdaságban oly fontos szerepet betöltő biztosításügy is. A világháború előtt 26 hazai és 43 külföldi biztosítótársulat működött hazánkban, amelyek évi díjbevétele elérte a 150 millió koronát. A biztosításügy hagyományos áagai mellett – amelyek elsősorban a mezőgazdasági üzemeket, s a falusi és városi ingatlanokat biztosították a különféle elemi csapásokból származó károk esetére – a századfordulón egyre inkabb elterjedtek a biztosítás modern formái, elsősorban az élet- és balesetbiztosítás. 1913-ban már 700 ezer lakos rendelkezett életbiztosítással.

Lábjegyzet

  1. Mandello Károly, Visszapillantások a magyar nemzetgazdaság fejlődésére az 1893-ik évben. Budapest, 1894. 51.

Irodalom

A bankok szerepéről a modern gazdasági fejlődésben jó nemzetközi összehasonlító anyagot nyújt a R. Cameron szerkesztésében megjelent két tanulmánykötet: Banking in the Early Stages of Industrialization (Oxford, 1967) és Banking and Economic Development (Oxford, 1972). Ausztriára lásd: E. März, Österreichische Industrie und Bankpolitik in der Zeit Franz Josephs (Wien, 1968); B. Michel, Banques et banquiers en Autriche au début du XX. siecle (Paris, 1976), Richard Rudolph, Banking and Industrialization in Austria–Hungary. The Role of Banking in the Industrialization of the Czech Crownlands 1873–1914 (Cambridge, 1976). A magyar hitelrendszer fejlődésére: Vargha Gyula, A magyar hitelügy és hitelintézetek története (Budapest, 1896); Szádeczky-Kardoss Tibor, A magyarországi pénzintézetek fejlődése (Budapest, 1928); Kelemen József, A magyar hitelügy története (Budapest, 1938); Jirkovszky Sándor, A magyarországi pénzintézetek története az első világháború végéig (Budapest, 1945); Szász Antal, A magyarországi tőkés bankok üzleti politikája és technikája (Budapest, 1961); Hegedüs Lóránt, A Pesti Magyar Kereskedelmi Bank keletkezésének és fennállásának története. II. 1898–1917 (Budapest, 1917); Zsoldos Géza, A bank-koncentráció (Budapest, 1914).


A szolgáltató ágazatok fejlődése
Tartalomjegyzék Az infrastruktúra: szállítás és építkezések