A horvát–magyar rendi szövetség felbomlásának kezdetei és az illírizmus

A Múltunk wikiből

A polgári jellegű horvát kulturális-nemzeti mozgalommal párhuzamosan a horvát nemesség az 1790–1792. évi küzdelmekhez hasonlóan továbbra is biztosítani akarta feudális jogait. A horvát rendi autonómia kiszélesítéséért vívott harc a század elején nem volt kapcsolatban a haladó nyelvi-kulturális mozgalommal. A küzdelem a közjogi kérdések körül és a magyar nyelvvel szemben a latin nyelv fenntartásáért folyt.

Magyar–horvát viszonylatban a 19. század az ellentétek jegyében köszöntött be. A horvát rendek 1802-ben a horvát hadiadót függetleníteni akarták a magyartól, és az önálló horvát adómegajánlási jog elérésére törekedtek; küzdelmük azonban nem járt sikerrel. Épp ilyen eredménytelenség kísérte a horvát rendek kívánságait a horvát nemesi felkelés függetlensége ügyében (1808). Mindez azt bizonyítja, hogy amíg a horvát mozgalomban kizárólag feudális, nemesi erők kezében volt a vezetés, addig a mozgalom állandóan visszavonult, kénytelen volt kompromisszumokkal beérni, mert egyrészről Bécs központosító törekvéseivel, másrészről a horvát parasztság antifeudális mozgalmaival szemben rászorult a magyar nemesség támogatására.

Hasonló jelenség tapasztalható a nyelvkérdésben is. Az 1802. évi horvát tartománygyűlés a horvát nemesek magyar hivatalviselésének megkönnyítése érdekében a magyar nyelv megtanulását ajánlotta. Ezzel szemben az 1805. évi nyelvi statútum megtiltotta a magyar vagy bármely más nyelv használatát, a latin kivételével. Nem a horvát nemzeti nyelv jogainak biztosítása, hanem e statútum közjogi érvényességére való hivatkozás volt a horvátok egyetlen érve a következő évek nyelvharcaiban. Ez figyelhető meg az 1811–1812. évi országgyűlésen is, amikor a horvát rendek ragaszkodtak a latin nyelvhez és a magyar tanítási nyelvet, amelyet a magyar nemesség Horvátországra is ki akart terjeszteni, sikerült levétetni a napirendről.

A század első évtizedeiben az ellentétek dacára még nem került sor szakításra a magyar és a horvát rendek között. Ezt mutatják az 1825. évi horvát tartománygyűlés határozatai is, amelyek a magyar nemesség törekvéseihez hasonlóan követelték a gabonakivitelre káros vámrendszer eltörlését, a tengeri hajózás állami támogatását stb. Ezek a reformtörekvések a magyar középnemesség gazdasági céljaihoz voltak hasonlók, és a horvát nemesség helyzetének megszilárdítását célozták, persze anélkül, hogy a feudális rendszert alapjában akarták volna megváltoztatni.

A horvát és a magyar nemesség együttműködése a nyelvkérdésbon folyt éles viták során mindinkább meglazult. A horvát követek az 1825–1827. évi országgyűlésen is az 1805. évi nyelvi statútum alapján ragaszkodtak a latin nyelvhez.

A magyar középnemesség azonban egyre határozottabban ment át támadásba a magyar nyelv bevezetése érdekében, és a két fél küzdelmében egyre nyíltabban mutatkoztak meg a nemzeti ellentétek, az egyik (magyar) oldalon már nagyrészt polgári, a másik (horvát) oldalon még inkább feudális formában, amely azonban rövidesen – a kapitalista viszonyok, a kulturális mozgalom, az illírízmus fejlődésével – polgári tartalommal töltődött meg. A nyelvkérdés körüli ellentét tehát közjogi, feudális burokban jelentkezett, de már megfigyelhetők a polgári vonások is: a horvátok, nem érintve Magyarországgal meglevő föderatív kapcsolataikat, bizonyos függetlenségre törekedtek. Szemben állt ezzel a magyar nacionalista elképzelés: Horvátország az egységes magyar nemzetállam része, bizonyos belügyi autonómiával; de a magyar törvényhozásnak döntő szerepet kell biztosítani a tartomány irányításában. Ezzel a türelmetlen nacionalista törekvéssel, amelyhez a Horvátország közigazgatásának elmagyarosítására irányuló szándék járult, a horvát nemesség a latin nyelvhez való merev ragaszkodást állította szembe. A harc kiéleződése miatt a horvát uralkodó osztály Bécs felé közeledett.[1]

A magyar nemzeti mozgalom kiszélesedésével és a két uralkodó osztály közötti harc kibontakozásával a harmincas években létrejöttek a horvátok és a kormány szövetségének politikai előfeltételei. Metternich egy emlékiratában már ekkor kifejtette, hogy a magyar nemzeti mozgalom legjelentősebb ellensúlya az udvarral szövetséges horvát mozgalom lehet. Már ez alkalommal felhívta az uralkodó figyelmét arra, hogy a magyar nyelv terjesztése a felfokozott hazafiság és a nemzeti büszkeség gyümölcse, s ezeket az érzelmi momentumokat egyesek az ellenzéki politika érdekében akarják felhasználni. A kancellár e memoranduma a divide et impera politikájának megfogalmazását jelentette, amely a harmincas évektől Bécs törekvéseiben egyre nagyobb szerepet kapott, hogy 1848–1849-ben, a magyar szabadságharc idején tetőfokára érjen.

A harmincas években as addig párhuzamosan fejlődő két irányzat: az előre mutató nyelvi-kulturális, polgári jellegű illírizmus – amely valamennyi délszláv népet horvát vezetés alatt kívánt tömöríteni, s amely az elnevezést a napóleoni korszakból vette át, amikor a délszláv terület egy része Illír Provinciák néven közvetlenül francia fennhatóság alatt állt[2] – és a nemesi-politikai szárny egyesült. Az így egyesült horvát mozgalom osztrák orientációt követett. Híven fejezte ki az osztrák kormány iránti lojalitást és a vele szoros együttműködést a Danicában közölt költemény: „Az osztrák sas kiterjeszti szárnyait, hogy megóvjon bennünket minden zsarnokságtól. Rajtunk áll, hogy megmutassuk, méltók vagyunk-e erre az oltalomra, s megérjük-e a jobb sorsot.”[jegyzet 1]

Az osztrák udvar ki is használta a számára kínálkozó lehetőségeket, segítette is a horvátokat, de e támogatással egyidejűleg éber szemmel ügyelt a nemzeti mozgalom haladó vonásaira, s minden igyekezete arra irányult, hogy megakadályozza a pozitív horvát törekvések kibontakozását. Ez a tény egyben rámutat arra is, hogy az osztrák abszolutizmusra való támaszkodás fékezőleg hatott magukra a horvát nemzeti célokra is.[3]

Hasonló hatással volt a polgári jellegű nyelvi-kulturális mozgalomra a nemesi-feudális politikai irányzattal való egyesülés is. Ljudevit Gaj, a nyelvi-kulturális mozgalom vezéralakja nyíltan kifejezésre juttatta, hogy a legteljesebb konzervativizmus alapján áll, s elítéli a magyar középnemesség reformprogramját. Cserében a nemesség az illírizmus csaknem minden lépését támogatta.

A nemességgel való szövetség magyarázza az illírizmus politikai programjában meglevő azon ellentmondást is, amely a magyar uralkodó osztállyal folytatott éles küzdelem és az osztrák szövetség mellett a magyarországi alkotmány védelmét is külön feladatként jelölte meg; hatott tehát a hungarus gondolat. A horvát nemesség ugyanis még a korábbi évtizedekben is – a jelentős ellentétek dacára – együttműködött a magyar nemességgel, a teljes szakítás ekkor sem következett be.[4]

Az illírizmus céljainak ellentmondásait, korlátozottságát fejletlen társadalmi bázisa magyarázza. A Gaj vezette mozgalom mögött a horvát kereskedő polgárság, a polgári értelmiség, elsősorban a zágrábi akadémia hallgatói és tanárai, nem utolsósorban pedig a papság sorakozott fel.[5]

A magyar sajtó élesen ellenezte – s ez már politikai harc volt a javából – mind az illír nemzet, mind pedig a délszláv népek összefogásának koncepcióját, és az illír, illetőleg a horvát nyelvvel szemben a magyar nyelv terjesztését és elsajátítását tartotta fontosnak Horvátországban is. A magyar nyelv megtanulását a magyar sajtó úgy igyekezett feltüntetni, hogy az létszükséglete a horvátoknak.

Különös élességgel fordultak szembe a magyar lapok az illírizmusnak a délszlávok egységére, a délszláv népek összefogására irányuló törekvésével. 1839-ben a Századunk hasábjain olvashatjuk, hogy „a horvatismus és Horvatisirung elnyomta a magyarismust és Magyarisirungot, de csak azért, hogy majd az illirismus és Illirisirungnak adjon helyet…” A cikk szerzője sorra vette a „nyelvbeli láz”, „a lázas ábrándozás” jeleit: a politikai lapot, a nyomdát, az illír tudós társaságot és az olvasóegyesületet, s ezek sok vonatkozásban pozitív tevékenységét nem egy esetben durva és rosszindulatú megjegyzésekkel kísérte, majd felhívta a horvátokat, hogy „illirisatiói viszketegség” helyett csatlakozzanak „magyar polgártestvéreikhez, kikkel szent jogok s törvények és szinte dicső históriai emlékezetek századok óta oly szorosan fűzik össze őket, előre láthatván azt, hogy az eszméített Nagy Illíriában hazájok és nemzetiségük neve sokkal inkább el fog enyészni, mint nem enyészne el a kis Magyarhon mellett!”[jegyzet 2]

A Danica visszautasította e magyar felfogást, válasza, megnyilatkozásai azonban nemegyszer a horvát nemzeti elfogultság sugallta álláspontot fejezték ki. Így a horvát mozgalom ugyanakkor, amikor helyesen fordult szembe a magyarosítással, lebecsülte, nevetségessé tette a magyar nyelvet. Mindez nagymértékben kiélezte a magyar–horvát viszonyt.

Sokkal inkább elmélyült ez a magyar–horvát ellentét a politikai élet fórumain, az ország- és a tartománygyűléseken, ahol igen éles viták folytak. Mindennek következtében felbomlott az évszázados, s 1790 óta is több évtizeden keresztül fennállt magyar–horvát rendi szövetség. A horvát nemesség azért is szövetkezett az osztrák abszolutizmussal, mert a magyar haladó reformkövetelések lényegesen túlhaladták a feudális kiváltságaikhoz görcsösen ragaszkodó horvát nemesség programját. A liberális elvek felé hajló horvát polgári értelmiség pedig azért kötött szövetséget az udvarral, mert a horvát nemzeti célok legnagyobb akadályát látta a magyar nyelvi, illetve nemzeti mozgalom számos, a horvát mozgalmat akadályozó követelésében és törekvésében. Ezek a nézetek alkották azt a közös alapot, amelyre a horvát nemesség és a horvát polgári értelmiség szövetsége épült. Az e szövetségen nyugvó horvát nemzeti mozgalomban a nemességnek volt döntő befolyása.

Az 1830. évi országgyűlésre adott horvát követi utasítások, a korábbi időszak magyar–horvát rendi szövetségének szellemében, nem zárkóztak el a magyar nyelv tanulásától. Ugyanakkor mégis ebben az esztendőben Josip Kušević ítélőmester, később udvari tanácsos röpiratában (De municipalibus juribus et statutis regnorum Dalmatiae, Croatiae et Slavoniae) felhívta a horvát megyék figyelmét arra, milyen veszélyt jelent a horvát autonómia számára a magyar nyelv terjesztése. A horvát nemes a horvát közjog évszázados érveihez az illír ideológiához hasonló etnikai érvelést kapcsolt, s hangsúlyozta a délszlávok ősi, dicső múltját, azt, hogy az illírek leszármazottai és nyelvük a „croatico-slavico-illyricum”. Ez a magyarázata annak, hogy Kušević röpirata nagy visszhangot váltott ki az illír szellemű polgári értelmiség körében. Pavao Štoos költeményt szentelt a „nagy hazafinak”, aki a „horvát királyság” kialakításán tevékenykedik, s segítséget nyújt az anyanyelv műveléséhez.[6]

Az 1830. évi országgyűlésen ismét a nyelvkérdésben lobbantak fel az ellentétek, amelyek az 1832–1836. évi országgyűlésen tovább éleződtek. A magyar nyelvnek a törvényhozásban és a közigazgatásban való érvényesítésével szemben a horvátok makacsul ragaszkodtak a latin nyelvhez; érvelésük azonban – jelezve a polgári elemek részvételét a mozgalomban – modern indokolással gazdagodott: a horvát képviselők azt fejtegették, hogy a latin nyelv kevésbé veszélyezteti nemzetiségüket, mint a magyar nyelv. A horvát követek a protestánsok Horvátországba való befogadása ellen is tiltakoztak, mert szerintük ez is lehetőséget nyújt a magyar elem Horvátországban való térhódítására.

Az országgyűlés megnyitásával egy időben a zágrábi akadémia horvát diákjai az illír mozgalom hatása alatt olyan agitációba kezdtek, amely a nemzeti mozgalom polgári vonásait tükrözte, és sokkal előbbre mutatott, mint a horvát nemesség országgyűlésen folytatott küzdelme. A diákok kifejtették, hogy a horvátok szabad nemzetként akarnak élni. „Minden ember szabadnak születik, s minden nemzetmek joga van arra, hogyha egy nemzet törvénytelenül elnyomja; felszabadítsa magát. Észak-Amerika felszabadult az angol, Dél-Amerika pedig a spanyol elnyomás alól; nekünk sem megváltoztathatatlan sorsunk, hogy örökké Magyarországhoz legyünk láncolva…”[jegyzet 3] A horvát diákok e tevékenysége azonban nem volt jellemző a horvát mozgalom egészére; ezek a gondolatok csak 1848 tavaszán váltak általánossá, s akkor is a horvát balszárny körében. Sokkal inkább jellemző volt azonban a horvát politikára a bécsi udvarral való szövetség.

Az országgyűlésen a fentieken kívül más kérdésekben is volt vita. Így Horvátország adózását és a horvát territóriumot illetően komoly nézeteltéréseket figyelhetünk meg. Különösen Szlavónia és Fiume hovatartozása körül lángoltak fel az ellentétek.

A következő országgyűlésig két horvát tartománygyűlés ült össze. Az 1836. évi tartománygyűlésen megint a horvát területek egyesítésének ügyét, Szlavónia és Fiume problémáját vitatták. Az udvari politika pedig igyekezett elsimítani az ellentéteket. Az 1839. évi tartománygyűlésen a protestánsok befogadásának ügyében ismét konzervatív, elutasító határozat született.

Az 1839–1840. évi országgyűlésen is a magyar államnyelv állt a viták középpontjában. A horvát követek ismét szembefordultak a magyar nemzeti mozgalom nyelvi követeléseivel;

Az 1840-ben megtartott horvát tartománygyűlés jelentős lépés volt a horvát nemzeti mozgalom fejlődésében. E tartománygyűlés követelte a károlyvárosi váltótörvényszéknél horvát tisztviselők alkalmazását, továbbá számos művelődési kívánságot fogalmazott meg, így: a zágrábi akadémián horvát tanszék felállítását, a horvát irodalmi nyelv oktatását a gimnáziumokban. E követelések az egyre erősödő polgári elemek érdekeit és hatását tükrözték. Ugyanekkor a rendi jellegű horvát követelések is szót kaptak: bizottság alakult Horvátország és Szlavónia viszonyának megvizsgálására. Nemesi befolyás alatt született meg az a határozat, amely kérte, hogy a pesti törvényszék a hozzá fellebbezett horvát ügyekben latin nyelvű ítéletet hozzon.

Ezekben a küzdelmekben jöttek létre az egymással szemben álló pártok körvonalai. A horvát nemesség egy része, a kereskedő polgárság és a polgári értelmiség (köztük a papság is) volt a bázisa a később megalapított illír, illetve Horvát Nemzeti Pártnak, amely szövetségben állt a bécsi abszolutizmussal. A kormány és az illír párt akcióegységben lépett fel a magyar nemzeti törekvésekkel szemben. E szövetség eredménye volt, hogy a horvát mozgalom nemesi résztvevői egyre-másra kapták a hivatalokat.

A horvát párttal szemben megindult a magyarbarát nemesi párt kialakulása is. E párt mögött nagyrészt a turopoljei (túrmezei) és a varasdi kisnemesek, továbbá olyan kőrösi, belovári és nagyrészt szlavóniai horvát ajkú nemesek állottak, akiknek birtokai közvetlenül határosak lévén a Zala, Somogy és Baranya megyei részekkel, az e megyékben lakó magyar nemesekkel közös gazdasági érdekeik voltak. E magyar párt sajátos ellentmondása, hogy konzervatív elvei ellenére ellenzéki párt volt, a liberális magyar középnemességgel állott egy platformon, s nem támogatta a kormány politikáját. E párt kezdeményezte 1840 elején a horvát–magyar kaszinó megalapítását.

Lábjegyzetek

  1. Idézi: Arató, A nemzetiségi kérdés… I. Budapest, 1960. 213.
  2. Ugyanott 216–217.
  3. Ugyanott 219.

Irodalom

  1. A horvát nemzeti mozgalom vonatkozásában az alkotmányos keretek működését áttekinti Ferdo Čulinović, Državnopravna historija jugoslavenskih zemalja XIX. i XX. vijeka. I. (Zagreb, 1956).
  2. A horvát terület egy részét is érintő napóleoni illír tartományokra szlovén szempontból lásd: J. KastelicF. Zwitter, Napoleonove Ilirske province 1809–1814 (Ljubljana, 1964). Jaroslav Šidak, Hrvatski narodni preparod – ideje i problemai (Kolo, 1966) és Jugoslavenska ideja u ilirskom pokretu (Jugoslovenski Istorijski Časopis, 1963. 3. In: Jaroslav Šidak, Studije iz hrvatske povijesti XIX. stoljeca. Zagreb, 1973, további, a horvát nemzeti mozgalommal ég az illírizmussal foglalkozó tanulmányokkal).
  3. A horvát nemzeti megújulási mozgalomra a régebbi munkák közül megemlítendő: Djuro Šurmin, Hrvatski preporod. I–II. (Zagreb, 1963); Jakša Herceg, Ilirizam (Beograd, 1935).
  4. Az illírizmusra általában: I. I. Lescsilovszkaja, Illírizm. K isztorii nacional'nogo vozrozsdenija u juzsnüh szlavjan (Moszkva, 1967).
  5. A korszak fontos forrását teszik ki a Gajhoz intézett levelek, ezeket Josip Horvat és Jakša Ravlić adták ki: Pisma Lj. Gaju (Gradja za povijest književnosti hrvatske 26. Zagreb, 1956). Gaj tevékenységére: Josip Horvat, Ljudevit Gaj (Beograd, 1960).
  6. A horvát–szerb kapcsolatokra: Ferdo Šišić, Jugoslovenska misao. Istorija ideje jugoslovenskog narodnog ujedinjenja i oslobodjenja od 1790–1918 (Beograd, 1937), a neves horvát történész az egységes Jugoszlávia felé vivő utat ábrázolja itt, kissé túl harmonikusan.


A polgári jelleg erősödése a nem magyar népek politikai-nemzeti mozgalmaiban
Tartalomjegyzék A nem magyar népek politikai mozgalmai Erdélyben