A horvát–szerb koalíció kompromisszuma és a jugoszláv nemzeti egységtörekvések jelentkezése

A Múltunk wikiből
1910. január 8–9.
A balkáni szocialisták első konferenciája Belgrádban.
1910. február
Választójogi reform Horvátországban.
1912. január 20.
Slavko Cuvaj az új horvát bán (március 31-től királyi biztos).
1912. március 31.
A horvát alkotmány felfüggesztése.
1913. november 26.
Kompromisszum a kormány és a horvát–szerb koalíció között.
1913. november 27.—1917. június 29.
Skerlecz Iván horvát bán.
1914. január
Tisza István zágrábi látogatása.

Miközben a jogpártok Bécstől remélték trialista vágyaik kielégítését, a horvát–szerb koalíció fő törekvése az volt, hogy mindenáron megszerezze a hatalmat Horvátországban, s ennek érdekében elsősorban a magyar munkapárti kormányokkal igyekezett megegyezésre jutni. A koalíciót politikailag meggyengítette az annexiós válság, a pártjai által képviselt horvát–szerb burzsoázia pedig mindenáron szerette volna kihasználni az 1907-től kibontakozó gazdasági fellendülés nyújtotta lehetőségeket. 1910 januárjában paktum jött létre a magyar kormány és a horvát–szerb koalíció között: Rauch és garnitúrája menesztése, a zágrábi per újrafelvétele és a választójogi reform ígérete fejében a koalíció hajlandó volt támogatni az új bánt, és kormánytámogató képviselőket küldeni a budapesti képviselőházba.

A báni széket Khuen-Héderváry régi bizalmasa, az egykori Nemzeti Párt vezetője, Nikola Tomašić foglalta el. A szábor 1910 februárjában megszavazta az új választójogi törvényt, amely nem hozott ugyan általános választójogot, de szélesebb körű volt a magyarországinál. A választók száma 50 ezerről 200 ezerre emelkedett, s a felnőtt férfiak 32%-a bírt választójoggal. A horvát sérelmek – elsősorban a vasúti pragmatika – orvoslására azonban nem került sor, mert a munkapárti kormány a választási győzelem után már nem kívánt további engedményeket tenni a horvátoknak. A rövid életű paktum tehát felborult, Tomašić lemondott, de lemondását nem fogadták el. Továbbra is helyén maradva igyekezett új kormánypártot szervezni. A parasztpárt és a koalíció egyes csoportjai – elsősorban a szlavón burzsoáziát képviselő úgynevezett „eszéki csoport” – támogatták a bánt, s a koalíció pártjai is egyre lojálisabb magatartást tanúsítottak. A koalíció minden áron kormányképessé akart válni, s ennek érdekében mind nemzeti, mind demokratikus és szociális programját mérsékelte. A koalíció két horvát pártja – a Horvát Népi Haladó Párt és a Horvát Jogpárt – 1910 őszén Horvát Önálló Párt elnevezés alatt egyesült. Az új párt a kiegyezés tisztaságáért harcolt, vagyis a horvát nyelv jogait sértő magyarosító intézkedések, elsősorban a vasúti pragmatika visszavonását kívánta; tehát a lojális dualista ellenzék szerepét kívánta betölteni, bár távolabbi programja a délszláv kérdés trialista rendezése volt. A kompromisszumos irányvonal miatt Supilo és a fiatal értelmiség egy része kivált a koalícióból, amely ettől kezdve a két – a horvát és a szerb – „önálló” pártból állt. Tomašić sem az általa szervezett új kormánypárt számára nem tudta kierőszakolni a többséget a többször is megismételt választásokon, sem a kompromisszumra hajló koalíciót nem tudta teljes behódolásra kényszeríteni. Az 1911. decemberi választásokon az egyesült jogpártok szerezték meg a többséget. Tomašić lemondott, s az új bán, Slavko Cuvaj a szábort még megalakulása előtt feloszlatta. A koalíció és a jogpártok együttesen szálltak szembe Cuvaj-jal. Úgy döntöttek, hogy nem küldenek képviselőket a budapesti országgyűlésre, s lehetetlenné teszik az 1913 végén lejáró pénzügyi egyezmény megújítását. Horvátországban 1907 vége óta ténylegesen abszolutisztikus módszerekkel kormányoztak, hiszen a szábor – 1910 néhány hónapjától eltekintve – nem ülésezett. A burkolt abszolutizmust most felváltotta a nyílt abszolutizmus. A király 1912. március 31-én felfüggesztette a horvát alkotmányt, s Cuvajt királyi biztossá nevezte ki. A gyülekezési jogot felfüggesztették és bevezették az előzetes cenzúrát.

Az egyre erőszakosabb eszközökhöz nyúló Cuvajjal szemben széles nemzeti ellenállás bontakozott ki, amelyet az egész Monarchia, sőt egész Európa közvéleményének fokozódó szimpátiája és támogatása kísért. A kormány 1912 decemberében kénytelen volt Cuvajt hosszabb szabadságra küldeni, s a horvát ügyek vitelét Unkelhäusser Károly belügyi osztályfőnökre bízni.

Tisza István miniszterelnök – amint a XI. fejezetben már ismertettük – tárgyalásokat kezdett a horvát–szerb koalícióval s 1913 júliusában báró Skerlecz Ivánt neveztette ki királyi biztossá azzal a feladattal, hogy készítse elő az alkotmányos állapotok helyreállítását. A koalíció hajlott a kompromisszumra, és Belgrádból is erre biztatták. A koalíció eleinte a vasúti pragmatika hatályon kívül helyezését és a kiegyezés revízióját kívánta, de végül is elfogadta a kiegyezés adott formáját, lemondott eredeti gazdasági követeléseiről, s megígérte, hogy a száborban nem fog felvetni semmiféle vitás, kényes kérdést a horvát–magyar viszonnyal kapcsolatban. Cserében Tisza hatályon kívül helyezte a vasúti pragmatikának a horvátokra nézve sérelmes nyelvi rendelkezéseit.

Miután a megegyezés létrejött, Skerleczet 1913 novemberében bánná nevezték ki. A decemberi választásokon a horvát–szerb koalíció abszolút többséget kapott. Felirati javaslatában említést sem tett korábbi nemzeti követeléseiről, majd törvénybe iktatta a horvát–magyar pénzügyi egyezmény meghosszabbítását, s a korábbi magyarón kormányokhoz hasonlóan, „erős kézzel” törte le a jogpárti és a parasztpárti ellenzék akcióit. A kormány és a koalíció közötti megegyezést Tisza zágrábi látogatása pecsételte meg 1914 januárjában. Bár a koalíció volt a szábor többségi pártja, nem sikerült kormányra kerülnie. A magyar felfogás szerint ugyanis a horvát autonóm kormány nem volt parlamentáris kormány, ezért sem a bán, sem az autonóm kormányt alkotó bel-, igazság- és oktatásügyi osztályfőnökök, sem a főispánok nem a koalíció tagjai közül kerültek ki. A koalíció felvetett ugyan ilyen követelést, és Skerlecz hajlandónak mutatkozott ezt teljesíteni, de az ezzel kapcsolatos tárgyalásokat megszakította a világháború kitörése.

A délszláv népek nemzeti egységének koncepcióját 1914 előtt az ifjúsági mozgalom radikális csoportjai képviselték. A horvátországi ifjúsági mozgalom 1907-től egyrészt a jogpártok, másrészt a haladó párt keretei között bontakozott ki. Tagjai túlnyomórészt egyetemi hallgatók és középiskolások voltak. Eleinte csak a három délszláv nemzet kulturális egységét vallották – s a gyakorlatban is sokat tettek a kulturális együttműködés megvalósítása érdekében –, a politikai egyesülés gondolata nem merült fel írásaikban és egyéb megnyilatkozásaikban. Az ifjúsági mozgalom 1910–1911-ben fokozatosan elvált a kompromisszumos irányba forduló polgári pártoktól, s önállóan szerveződött. A nacionalista ifjúsági mozgalom 1913–1914-ben erőteljesebben kibontakozott, túlnyomórészt már a jugoszláv nemzeti eszme és egység jegyében, bár a konkrét megvalósítás formáját, útját és módszereit illetően nem alakult ki egységes állásfoglalás a különböző ifjúsági csoportok körében. A jugoszláv eszme legkülönfélébb változataival találkozunk náluk a délszláv nemzetek kulturális kölcsönösségétől, a három nemzet állami-politikai egyesülésének programján keresztül egészen addig a felfogásig, hogy a három délszláv nép egyetlen jugoszláv nemzetet alkot, illetve egy kialakulóban levő jugoszláv nemzet alkotóelemeit képezi. A jugoszláv nemzet gondolata is többféle változatban bukkan fel: hol a három nép által teljesen egyenjogúan alkotandó jugoszláv nemzetről és államról van szó, hol pedig arról, hogy a másik kettő csatlakozik és beolvad a legerősebbe, a szerb nemzetbe és annak államába. Ezt a nagyszerb eszmét természetesen a szerb diákok hirdették. A horvát nacionalista ifjúság körében a három nép szabad és egyenjogú egyesülése egy nemzetté és egy nemzeti állam keretei között, volt a legáltalánosabb elképzelés, s ezt „forradalmi” úton, azaz különféle egyéni terrorakciókkal – igy a Cuvaj és Skerlecz elleni merénylettel – kívánták megvalósítani.

Egységet hirdettek, de internacionalista alapon, a délszláv szocialisták is. Ők egyenjogú nemzetek szövetségeként akarták megvalósítani a balkáni szláv népek egységét, bár ennek konkrét módozatait illetően közöttük sem alakult ki egységes álláspont. A Monarchia délszláv szociáldemokrata pártjainak küldöttei 1909 novemberében konferenciát tartottak Ljubljanában, s ott kinyilvánították, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia délszlávjainak nemzeti célja: a délszlávok egységes nemzetté egyesülése egy demokratikus, föderatív Ausztria-Magyarország keretei között. Az 1910 januárjában Belgrádban megtartott első balkáni szocialista konferencia, majd ezt követően az 1911. és 1912. évi konferenciák is állást foglaltak a polgári – távolabbi perspektívában szocialista – köztársaságokká átalakuló balkáni országok föderációja mellett. E konferenciákon azonban élesen jelentkeztek a délszláv egységet a demokratikus, föderatív Ausztria-Magyarország keretei közt megvalósítani kívánó horvát és szlovén, valamint a szabad balkáni köztársaságok föderációja mellett lándzsát törő szerb és bolgár szocialisták közötti nézeteltérések. Ez megnehezítette a délszláv szocialista mozgalmak szélesebb körű együttműködését a nemzeti problémák demokratikus rendezése érdekében.


Horvátország és a horvát kérdés története
A trialista törekvések erősödése és kudarca Tartalomjegyzék