A horvát kiegyezés

A Múltunk wikiből
1867. június 27.
Šokčević horvát bán felmentése, Levin Rauch báró báni helytartói kinevezése.
1868. november 17.
A király szentesíti a magyar–horvát kiegyezési törvényt (1868:XXX. tc.).
1868. december 8.—1871. január 6.
Levin Rauch báró horvát bán.
1870. július 28.
Létrejön a fiumei „provizórium”.
1878. október 15.
A horvát szábor felirata követeli Bosznia–Hercegovina, Dalmácia és Fiume egyesítését Horvátországgal.

A kiegyezési törvény csak a magyar korona és az uralkodó többi országa közti közjogi viszonyok szabályozásáról szólt, nem foglalkozott Magyarország belső, nemzetiségi kérdéseivel. Rendezni kellett mindenekelőtt a történeti, közjogi önállósággal bíró Horvátország helyzetét. Horvátország hét és fél évszázadon át Magyarországgal államközöségben állt, de elismert külön történeti-politikai nemzetet alkotott; megőrizte rendi jellegű autonóm önkormányzatát, külön országgyűlése volt (szábor), és az autonóm kormányzat élén a bán állt. 1848-ban Magyarország és Horvátország között minden államjogi kapcsolat megszakadt. A kiegyezés idején tehát a két ország közjogi viszonyát új alapokon, a polgári államrendszernek megfelelően kellett rendezni.

A horvát országgyűlés hajlandó volt az államjogi kapcsolat megújítására. A többségét alkotó nemzeti liberális párt a horvát országgyűlés 1861:XLII. törvénycikke alapján állt. E törvény a múltra nézve Magyarország és Horvátország között csak a személyi unió kapcsolatát ismerte el jogszerűnek, de kinyilvánította, hogy „kész a közös érdekeknek és szükségleteknek megfelelően Magyarországgal még szorosabb állami kapcsolatba lépni”,[1] ha magyar részről elismerik Horvátország függetlenségét és önállóságát, valamint területi igényeit (Fiume, Muraköz, határőrvidék, Dalmácia). A horvát országgyűlés kisebbsége, az egykori „magyarón” párt utóda, a túlnyomórészt nagybirtokosokból álló unionista párt viszont a régi közjogi kapcsolatot kívánta felújítani korszerűsített formában.

A horvát és a magyar országgyűlés küldöttségei 1866 tavaszán tárgyalásokat folytattak, de eredménytelenül. A magyar küldöttek a pragmatica sanctióra hivatkozva elutasították a horvát 1861:XLII. törvénycikk perszonáluniós alapelvének elfogadását. Az 1848 előtti reálunió helyreállítását kívántak, de hajlandók voltak szélesebb önkormányzatot adni; Fiume és a Muraköz átengedéséről azonban a magyar küldöttség hallani sem akart.

A tárgyalások kudarca után a horvát országgyűlés 1866. decemberi feliratában a Monarchia föderatív átalakítása mellett foglalt állást, kijelentette, hogy Magyarországtól függetlenül, önállóan kívánja rendezni viszonyát a Monarchia többi országával. A kiegyezés megkötésének előestéjén azonban Bécs elutasította a szábor feliratát és küldöttségét. A horvát kérdést már alárendelték a magyarokkal való kiegyezésnek, Magyarország belső ügyének tekintették. Az 1867. április 1-i minisztertanácsban az uralkodó elfogadta Andrássy javaslatait a horvát kérdés rendezésére.

A magyar országgyűlés meghívta a szábor küldötteit a koronázásra, és ígéretet tett a lehető legszélesebb önkormányzat megadására. A szábor újabb feliratában ragaszkodott Horvátország önállóságának és területi igényeinek az 1861:XLII. törvénycikk értelmében való elismeréséhez, sőt ennek a koronázási diplomába való beiktatását is követelte, ugyanakkor nem ismerte el az osztrák–magyar kiegyezést mindaddig, amíg a szábor is el nem fogadja. Erre az uralkodó május 25-én feloszlatta a szábort, és a koronázás a horvát országgyűlés küldötteinek részvétele nélkül folyt le.

Az Andrássy-kormány javaslatára 1867 júniusában az uralkodó báró Levin Rauch unionista nagybirtokost báni helytartóvá nevezte ki azzal a megbízással, hogy letörje a nemzeti ellenállást és keresztülvigye a kiegyezés megkötését. Rauch a nemzeti pártot támogató tisztviselők helyére saját embereit ültette, a nemzeti párti sajtót betiltotta. Erőszakkal, csellel és megvesztegetéssel sikerült az 1867. decemberi választásokon az unionista nagybirtokosok pártját győzelemre segítenie. Az unionista többségű szábor elküldte megbízottait Pestre, és a két küldöttség 1868 tavaszán tartott tárgyalásain a horvát állami függetlenség, a perszonálunió álláspontját feladva, a horvát küldöttség lényegében elfogadta a magyar kormány kiegyezési feltételeit.

A horvát–magyar közjogi egyezmény (1868: XXX. tc.) leszögezte, hogy Magyarország és Horvátország „egy és ugyanazon állami közösséget”[2] képez mind a Monarchia többi országa, mind más külországok felé. Horvátország utólag elismerte az osztrák–magyar kiegyezési törvényeket, azzal a kikötéssel, hogy a jövőben hasonló törvényeket csak Horvátország hozzájárulásával hozzanak. Az államközösségen belül Horvátország „külön territóriummal bíró politikai nemzet, s belügyeire nézve saját törvényhozással és kormányzattal bír”.[3] Az önkormányzat körét a törvény a beligazgatási, vallási és közoktatási ügyekre, valamint az igazságügyre kiterjedőleg határozta meg. Az önkormányzat körébe tartozó törvényhozás a zágrábi szábort illette, a végrehajtó hatalmat az „autonóm országos kormányzat” gyakorolta, élén a horvát országgyűlésnek felelős bánnal. Az autonóm kormány azonban nem volt a horvát szábornak felelős parlamenti kormány. A bánt a magyar miniszterelnök ajánlására és ellenjegyzése mellett az uralkodó nevezte ki. A kormányzat a három autonóm ügykörnek megfelelő három osztályfőnökből állt. A törvény kimondta, hogy Horvátország egész területén mind az autonóm szerveknek, mind a közös kormány közegeinek hivatalos nyelve a horvát; sőt a budapesti közös minisztérium köteles rendeleteit horvát nyelven is kiadni, horvátországi felterjesztéseket és beadványokat horvát nyelven elfogadni és azokra horvátul válaszolni.

Az autonómia körébe nem eső ügyek: az újoncmegajánlás, a védrendszer, az országos pénzügy, az összes gazdasági ágazat és az udvartartás költségei közös ügyeket képeztek a két ország között. A közös ügyekben a törvényhozási jog a pesti „közös” országgyűlést illette. A pesti országgyűlésbe Horvátország 29 – később a határőrvidék polgárosítása után 40 –, a főrendiházba 2 képviselőt küldött, akiknek joguk volt horvát nyelven felszólalni. A delegációban 4 horvát képviselőt és 1 horvát főrendet illetett meg hely, s itt is használhatták a horvát nyelvet.

A közös ügyekben a végrehajtó hatalmat a Budapesten székelő központi kormány gyakorolta saját közegei által. A központi kormányban egy tárca nélküli horvát–szlavón–dalmát miniszter foglalt helyet. A Horvátországra is kiterjedő hatáskörrel bíró minisztériumokban (földművelés-, ipar- és kereskedelemügy, közmunka- és közlekedésügy, pénzügy és honvédelem) horvát osztályokat kellett felállítani. Ezekben, valamint a közös minisztériumok horvátországi közegeiben a törvény előírásai szerint, „amennyire csak lehet”, horvát „honfikat” kell alkalmazni. A később tízévenként megújított pénzügyi egyezmény elvben kimondta, hogy Horvátország adóképessége arányában köteles a Magyarországgal közös ügyek költségeihez hozzájárulni. A hozzájárulási arányt 6,4%-ban határozták meg. Ez azonban a gyakorlatban kivihetetlen volt; az előbbi kvóta kifizetése után a fejletlen és szegény Horvátországnak az autonómia kiadásaira jóformán semmi sem maradt volna. Ezért Horvátország bevételei 45, majd 44%-át megtarthatta az önkormányzat szükségleteinek fedezésére, a többit pedig a közös költségekre adta.

Az egyezmény elismerte Horvátország területi igényét a horvát–szlavón határőrvidékre, valamint Dalmáciára. Nem jött létre azonban megegyezés Fiume kérdésében, mert Fiuméről még az unionisták sem voltak hajlandók lemondani. A fiumei olasz polgárság meg akarta tartani régi kiváltságos jogállását, nyelvi és közigazgatási autonómiáját a magyar kormány fennhatósága alatt. Ez kedvezett a magyar kormány terveinek, mely Fiumét a magyar tengeri kereskedelem bázisának szánta. A magyar kormány már 1867-ben királyi biztost állított a város élére. 1869-ben újabb tárgyalásokon próbáltak megegyezésre jutni, de sikertelenül. Erre 1870-ben létrehozták az úgynevezett fiumei provizóriumot, mely a dualizmus egész tartama alatt fennállott. Fiume vármegyét Buccari város kiváltságos kerületével együtt Horvátországhoz csatolták, maga Fiume városa viszont „a magyar koronához csatolt külön testként” a magyar kormány fennhatósága alá tartozó fiumei kormányzó igazgatása alá került. A határőrvidék horvát részét később Horvátországhoz csatolták, Dalmácia azonban Ausztriához tartozott, és Horvátország területi igényét reá nem érvényesíthette.

Az 1868. évi horvát–magyar kiegyezés Európában példátlanul széles körű önkormányzatot biztosított a horvátoknak, de csak addig volt fenntartható, amíg a dualizmus rendszere fennállott. Magyarország csak a Monarchia dualista szerkezete útján tudta Horvátországot az államközösségbe kényszeríteni. A horvát önkormányzat tartalmazta az önálló állami lét bizonyos elemeit, lehetővé tette a horvát nyelv politikai érvényesülését, nemzeti kulturális és politikai intézmények létrehozását és szabad fejlődését. Az államközösségben azonban nem az egyenjogúság, még csak nem is a méltányosság érvényesült, hanem a magyar központi kormány túlsúlya, hegemóniája. A magyar kormányok mindig arra törekedtek – gyakran erőszakos eszközökkel is – hogy Horvátországban a központi kormánynak magát teljesen alávető kormánypártot tartsanak uralmon, amely a budapesti parlamentbe kormánytámogató képviselőket küld. Egyes magyar kormányok később a kiegyezési törvény megszegésével a magyar „állameszme” és államnyelv kiterjesztésére is kísérleteket tettek, ami horvátok heves ellenállását váltotta ki.

A kiegyezésben biztosított autonómia nem elégítette ki a horvát burzsoáziát és értelmiséget. A horvátok a dualizmus alatt mindig küzdöttek az autonómia kiszélesítéséért, a tényleges állami egyenjogúság eléréséért, különösen az autonóm kormánynak a horvát országgyűlés előtti felelősségének elismeréséért és a teljes pénzügyi önkormányzatért. A magyar kormányok azonban nem voltak hajlandók semmit változtatni a kiegyezés feltételein. A horvát nemzeti igények teljes megvalósítása: a horvát területek egyesítése és állami önállósága az autonómia keretei között nem is volt lehetséges. Ennek előfeltétele a Monarchia felbomlása volt.

Lábjegyzetek

  1. Acktenstücke zur Geschichte des kroatisch-slavonischen Landtages und der nationalen Bewegung vom Jahre 1848. Mit einem Anhange, erhaltend: Die wichtigsten Landtags-Akten vom Jahre 1861. Hrsg. von Stephan Pejaković. Wien, 1861. Anhang 42.
  2. Magyar Törvénytár. 1836–1868. évi törvényczikkek. Budapest, 1896. 422.
  3. Ugyanott 429.


A dualizmus rendszere az Osztrák–Magyar Monarchiában
Ausztria belpolitikai helyzete a kiegyezés után Tartalomjegyzék A határőrvidék polgárosítása