A horvát nemzeti ellenzék küzdelme a kiegyezés ellen és a Nemzeti Liberális Párt 1873-as kompromisszuma

A Múltunk wikiből
1871. január 26.—1872. február 12.
Koloman Bedeković horvát bán.
1871. október 8–11.
Rakovicai felkelés a horvát határőrvidéken.
1871. december 28.—1872. január 6.
Lónyay Bécsben a horvát nemzeti párt vezetőivel tárgyal.
1872. február 17. —1873. szeptember 19.
Antun Vakanović báni helytartó Horvátországban.
1873:XXIX. tc. a határőrvidéki házközösségekről.
1873:XXX. tc. a határőrvidéki lakosokat az ottani államerdőségekben megillető erdei szolgalmak megváltásáról.
1873. szeptember 20.—1880. február 21.
Ivan Mažuranić horvát bán.
1873. szeptember 23.
A KárolyvárosFiume vonal megnyitásával létrejön a vasúti összeköttetés Budapest és Fiume között.
1905. április 8.
Strossmayer djakovári püspök halála.

Az 1860-as években alakultak ki azok a pártok, amelyek Horvátország politikai életében a 19. század utolsó harmadában szerepet játszottak.[1] A horvát polgárság, az egyházi és világi értelmiség zöme a Nemzeti Liberális Pártban tömörült, amely tulajdonképpen az egykori illír párt utóda volt. A párt, amelynek legtekintélyesebb vezetője J. J. Strossmayer diakovári püspök volt, arra törekedett, hogy a föderatív alapon átszervezendő Habsburg-monarchia keretei között valósítsa meg a délszlávok nemzeti egységét és önálló államát, a Monarchia többi országával való teljes paritás és egyenjogúság alapján. A párt vezetői kapcsolatokat tartottak Szerbia politikai vezetőivel is. A horvát nemzeti-államjogi ellenzékiség klasszikus pártja, a Jogpárt az 1860-as években még nem volt több az alapítók – A. Starčević és E. Kvaternik – körül tömörülő kis csoportnál.[2] A Jogpárt a középkori horvát állam történeti joga alapján állt. Alapítói a bolgárok kivételével minden délszlávot horvátnak tekintettek, s egy önálló nagyhorvát királyságban akarták őket egyesíteni, elsősorban a nagyhatalmak, főleg Franciaország segítségére számítva. A Habsburgok többi országával, így Magyarországgal is legfeljebb az uralkodó közösségét, a személyi uniót voltak hajlandók elfogadni, egyéb közös ügyet nem ismertek el. Az egykor „magyarón” párt utódai, az unionista nagybirtokosok és értelmiségiek a Horvátország és Magyarország között 1848 előtt fennállott államjogi kapcsolatot kívánták felújítani, természetesen némiképp korszerűsített, a polgári viszonyokhoz alkalmazott formában. Az 1868-as kiegyezés az ő művük volt.[3]

Deák Ferenc már a horvát kiegyezési tárgyalások alkalmával megjegyezte, hogy a horvát küldöttség unionista többsége „úgy látszik, nem képviseli híven a horvátok közvéleményét, nem ura otthon a helyzetnek”.[jegyzet 1] A kiegyezést követő horvátországi fejlemények igazolták Deák észrevételét.

A száborból kiszorult nemzeti ellenzék széles körű agitációt kezdett a horvát nemzeti önállóság programját feladó egyezmény, s a Rauch vezette unionista nagybirtokosok uralma ellen. A küzdelem különösen élessé vált, amikor a monarchiai erőviszonyok mérlege 1871-ben átmenetileg a dualizmussal szemben álló erők javára látszott billenni. A horvát nemzeti párt az 1860-as évek óta szoros kapcsolatban állt az ausztriai szláv föderalistákkal, s 1871-ben is aktívan támogatta a csehek küzdelmét.

1871 elején sikerült megbuktatni Rauch bánt. Helyét egy másik magyarón nagybirtokos, Koloman Bedeković foglalta el, aki szakított elődje erőszakos módszereivel. A választásokon a nemzeti párt elsöprő győzelmet aratott, s a kormány még összeülése előtt elnapolta az ellenzéki többségű országgyűlést. A nemzeti párt 1871. szeptemberi kiáltványában törvénytelennek nyilvánította a kiegyezést, s teljesen független, a szábor javaslata alapján kinevezett, felelős parlamenti kormányt követelt. Azt kívánta, hogy az önálló horvát államot csak az uralkodó személye kösse egybe Magyarországgal és a Monarchia többi részeivel, s az összbirodalom közös ügyeinek intézésében a szábor által választott horvát delegáció az osztrák és magyar delegációval egyenrangú félként vehessen részt. A Jogpárt vezetői pedig egyenesen a nyílt akció terére léptek. E. Kvaternik és V. Bach 1871. október 8-án fegyveres felkelést robbantottak ki az ogulini ezrednek a polgárosítással kapcsolatos sérelmes intézkedések miatt a forrongásig elégedetlen határőrei körében. A kellően elő nem készített rakovicai felkelést azonban két nap múlva vérbe fojtották. Néhány nap múlva megbukott Hohenwart, s ezzel nyilvánvalóvá lett a föderalista irányzat veresége. A Monarchia szláv politikai vezetőinek 1871. november 20-i bécsi értekezlete egyelőre kilátástalannak ítélte a közös föderalista akciót, s az egyes nemzeti pártoknak szabad kezet adott a külön-külön folytatandó egyezkedési tárgyalásokra az osztrák, illetve a magyar kormánnyal. A horvát nemzeti párt vezetőinek többsége is a kompromisszum lehetőségeit kereste.

A kompromisszumra reményt nyújtott az a körülmény, hogy az új miniszterelnök, Lónyay Menyhért a nemzetiségi és különösen a horvát képviselők megnyerésével akarta megerősíteni a kormánypárt csekély és ingatag parlamenti többségét. Ezért tárgyalásokat kezdeményezett a „horvátországi közhangulatot igen nagy részben képviselő” nemzeti párttal, s hajlandónak mutatkozott „az elégedetlenséget előidéző okokat még bizonyos koncessziók árán is eltávolítani”.[jegyzet 2] Az 1871–72 telén lefolyt tárgyalásokon Lónyay kilátásba helyezte a horvát kiegyezés módosítását, Horvátország pénzügyi-gazdasági autonómiájának kiszélesítését, s a szábor működésének engedélyezését, ha a nemzeti párt hajlandó ott az unionistákkal együttműködni, s kormánytámogató képviselőket küldeni a budapesti országgyűlésre. A tárgyalások nem jártak eredménnyel, mert a nemzeti párt többsége nem fogadta el azokat az engedményeket, amelyekre a Lónyayval tárgyaló jobbszárny hajlandó lett volna.

Így a szábort ismét feloszlatták, s a lemondott Bedeković helyét elfoglaló Antun Vakanović báni helytartó visszatért a rauchi módszerekhez. Az 1872-es választásokon a nemzeti párt győzött, a kormány azonban az arisztokrata és főpapi virilisták mozgósításával, s a király személyes beavatkozásával elérte, hogy a szábor fele részben unionistákból, fele részben nemzeti pártiakból álló küldöttséget válasszon a kiegyezés revíziójáról folytatandó tárgyalásokra. A két országos küldöttség tárgyalásain a horvátok független felelős parlamenti kormányt és teljes pénzügyi önállóságot kívántak, a magyarok viszont csak egészen lényegtelen módosításokra voltak hajlandók.

A nemzeti párt jobbszárnya már 1871 vége óta egyre inkább hajlott a kompromisszumra. Ezt a kompromisszumos hajlandóságot nagymértékben fokozta az 1873-as gazdasági válság, amely visszavonulásra kényszerítette a horvát gazdaságba akkoriban beáramló külföldi tőkéket. A horvát burzsoázia Bécsben hiába keresvén hitelt, a magyar kormányhoz fordult segítségért. Gazdasági érdekeiért viszont kénytelen volt engedményeket tenni nemzeti igényeiből. A tárgyalások során 1873 tavaszán a horvát bizottságban egyre inkább a kompromisszumra hajló jobbszárny álláspontja kerekedett felül, s fokozatosan visszavonulva feladták valamennyi lényeges nemzeti követelésüket. Az 1873 nyarán megkötött új egyezmény végül is csak kisebb, jelentéktelen módosításokat eszközölt a horvát–magyar kiegyezésben (1873:XXXIV. tc.).

Az 1873-as kompromisszum lezárta a horvát nemzeti mozgalomnak a liberális burzsoázia és értelmiség által vezetett szakaszát. A nemzeti párt többsége elfogadta a dualizmust és a kiegyezésben lefektetett horvát önkormányzatot, s az unionista nagybirtokosokkal fuzionálva, létrehozta az új horvát kormánypártot (Nemzeti Párt). A párt vezére, Strossmayer püspök visszavonult a napi politika küzdőteréről, a párt kisebbségben maradt balszárnya – Milan Makanec vezetésével – ellenzékben harcolt a kompromisszum ellen. A báni széket a nemzeti párt egykori centralista csoportjának vezére, az 1860-as évek horvát udvari kancellárja, az illírizmus nagy politikus- és költő-nemzedékének kimagasló alakja, Ivan Mažuranić foglalta el. A kiegyezés politikai rendszere ezzel átmenetileg Horvátországban is megszilárdult.

Lábjegyzetek

  1. Csengery Antal hátrahagyott iratai és feljegyzései. Közzétette: Csengery Lóránt. Budapest, 1928. 219.
  2. Az 1872. február 3-i minisztertanács jegyzőkönyve. Országos Levéltár Minisztertanácsi jegyzőkönyvek, 1872–X /1.

Irodalom

  1. A politikai pártokra Vaso Bogdanov, Historija političkih stranaka u Hrvatskoj (Zagreb, 1958);
  2. a Jogpártra: Mirjana Gross, Povijest pravaske ideologije (Zagreb, 1973).
  3. A horvát kiegyezésre és következményeire lásd: Vasilije Krestić, Hrvatsko–ugarska nagodba 1868. godine (Beograd, 1969).


Horvátország a 19. század utolsó harmadában
Gazdasági és társadalmi fejlődés Tartalomjegyzék A horvát kérdés kiéleződése 1878 és 1883 között