A horvát nemzeti mozgalom polgári irányú továbbfejlődése

A Múltunk wikiből
1841.
Megalakul a Horvát–Szlavón Gazdasági Egyesület.
1842. május 31.
Véres tisztújítás Zágráb megyében. A horvát magyar párt tagjait erőszakkal eltávolítják a gyűlésről.
1842. június 16.
V. Ferdinánd Haller Ferencet horvát bánná nevezi ki.
1842. augusztus 31.
Kossuth javaslatára Pest vármegye feliratban tiltakozik a május 31-i zágrábi tisztújítás ellen.
1842. október 19.
Haller Ferenc horvát bán emlékirata Metternichhez a horvátországi teendőkről.
1843. január 11.
V. Ferdinánd biztosítja Horvátországot, hogy megvédi nemzetiségét, de a rendet helyre kell állítani az országban. Eltiltja az illír pártnevet.
1843. április 10.
Zágráb vármegye közgyűlése a horvát–szlavón helytartótanács visszaállítását kéri.
1843. április 22.
Haller Ferenc horvát bán feloszlatja a horvát tartománygyűlést, mert a turopoljei nemesek a horvát–magyar párt többségét biztosítják.
1843. április 24.
A turopoljei nemesek távozása után Haller Ferenc horvát bán újra összehívja a tartománygyűlést.
1843. június 6.
A kerületi ülés elfogadja a magyar nyelvi törvényjavaslatot. Az ország határain belül a magyart kívánja egyedüli hivatalos nyelvvé emelni.
1843. június 20.
Az országos ülés táblai határozattal eltiltja a horvát követeket a latin szólástól.
1843. augusztus 21.
A főrendek módosítják az alsótábla nyelvi javaslatát.
1843. november 2.
Felolvassák az országgyűlésen az október 12-ről keltezett királyi leiratot, mely megsemmisíti az alsótábla június 20-i nyelvi határozatát.
1843. november 20.
A kerületi ülés kimondja, hogy a királyi leirat ellenére is ragaszkodik a június 20-i táblai határozathoz.
1843. december 1.
Az október 12-i 1eiratra adandó válasz országos vitája a horvát követek latin felszólalása nyomán botrányba fullad.
1843. december 5.
Az alsótábla kimondja, hogy óvást emel a horvát követek latin felszólalása ellen, de tettleg nem akadályozza azt.
1843. december 9.
Zágrábban a horvát–magyar pártot támogató nemeseket fegyverrel kiüldözik a városból.
1843. december 11.
Az országgyűlés felirata a magyar nyelv ügyében.
1843. december 28.
V. Ferdinánd megparancsolja Zágráb vármegye közönségének, hogy engedelmeskedjen tisztikarának.
1844. november
Boguslav Sulek szerkesztésében megjelenik a Branislav, az illír mozgalom lapja.
1845. január 3.
V. Ferdinánd kivonja a horvátországi cenzúrát a helytartótanács hatásköre alól, s a horvát bán felügyelete alá rendeli azt.
1845. április 19.
Szerém vármegye védnöksége alatt megalakul a Vukovár-Fiumei Vasútegylet.
1845. június 14.
A szerémi vasúttársaság elvben elfogadja a Magyar Kereskedelmi Társasággal való egyesülést.
1845. július 28.
A zágrábi tisztújításon a horvát–magyar párt győz.
1845. július 29.
17 halottal járó véres összeütközés a katonaság és a zágrábi tisztújításon megjelenő illírpárti nemesek között.
1845. augusztus 21.
Apponyi György magyar másodkancellár emlékirata új horvát politika alapelveit vázolja fel.
1845. szeptember 14.
V. Ferdinánd megparancsolja, hogy a horvát tartománygyűlésen csak báni meghívóval rendelkezők szavazhatnak.
Megalakul a Vukovár-Fiumei Vasút Építésére Egyesült Társaság.
1845. szeptember 23.
Megnyílik a horvát tartománygyűlés.
1845. szeptember 26.
A horvát tartománygyűlés megsemmisíti a turopoljei nemesség fejenkénti szavazatjogát.
1845. szeptember 27.
Antun Josipović turopoljei gróf vezetésével a horvát–magyar párt tiltakozik a tartománygyűlésről való kizárásuk ellen.
1845. október 9.
A horvát tartománygyűlés elfogadja a tartománygyűlés reformjáról kidolgozott tervezetet. Zágráb megyében a turopoljei nemesek kollektíve kapnak egy szavazatot.
1845. október 14.
Befejeződik a horvát tartománygyűlés.
1845. november 12.
Pest vármegye feliratban ítéli el a kormány horvát politikáját. A feliratot küldöttség viszi Bécsbe.
1845. december 10.
József nádor figyelmezteti Pest megyét, hogy küldöttsége engedély nélkül ne induljon Bécsbe.
1845. december 15.
V. Ferdinánd nem fogadja Pest vármegye küldöttségét.
1845. december 19.
Pest vármegye küldöttsége memorandumot nyújt át Mailáth Antal magyar kancellárnak, melyben a kormány horvátországi politikája ellen tiltakozik.
1846. november 26.
V. Ferdinánd felfüggeszti hivatalából a turopoljei grófot.
1847. október 14.
Zágráb vármegye nem küld követeket a horvát tartománygyűlésre.
1847. október 23.
A horvát tartománygyűlés kéri, hogy a király hagyja jóvá a tartománygyűlés és a Zágráb megyei közgyűlés rendezéséről szóló javaslatokat, s engedélyezze belügyeikben a nemzeti nyelv használatát.

A negyvenes évek éles horvát–magyar küzdelmeit már az 1841-ben alakult pártok vívták. A horvát uralkodó osztály megoszlott: az egymással szemben álló illír pártba (később: Horvát Nemzeti Párt) és az úgynevezett magyar pártba tömörült. A küzdelem fő területei a sajtó, a megyék, a horvát tartománygyűlés és a magyar országgyűlés voltak. Az illír párt megalakulásával befejeződött a horvát mozgalom korábban egymással párhuzamosan fejlődő irányzatainak: a feudális nemesi irányzatnak és a nagyrészt polgári jellegű illírizmusnak az egyesülése. Az utóbbi irányzatnak több kérdésben sikerült álláspontját érvényre juttatnia, mert a kapitalista viszonyok fejlődésével csökkent a horvát mozgalom feudális jellege, noha a horvát nemesség a magyar ellenzék reformköveteléseivel szemben továbbra is görcsösen védte feudális privilégiumait, jelentős bázisát adva így a kormánypártnak a magyar országgyűlésen. Ez a törekvés a Horvát Nemzeti Párton belül az illír szárny ellenkezését hívta ki, de kevés eredményt hozott. A nemesi befolyás az illír pártban jelentős maradt, s az illírizmus, gyengesége következtében, két fronton – saját nemességével és a magyar törekvésekkel szemben – eredményesen nem tudott harcolni, nemegyszer tehát feladta a küzdelmet, visszavonult, s a negyvenes években saját nemességének sorozatos engedményeket tett. Ebbe az irányba hatott a magyarosítás elleni közös harc is, amely szükségszerűen mélyítette a kapcsolatot a két szárny: a horvát nemesség, illetve a kereskedő polgárság és a polgári értelmiség között. S mivel az illír párt élén a Habsburg-barát nemesség állt, a negyvenes években sikerült a mozgalmat még inkább a kormány szövetségesévé tenni, ami a Horvát Nemzeti Párton belül tovább erősítette a konzervatív elemek befolyását. Nem utolsósorban e fejlődés következményeképpen azonban a párt differenciálódott. E párton belül, az illír irányzat leghaladóbb elemei részvételével, egy csoport jött létre, amely bírálta a horvát nemességet s a bécsi kormányzatot, és antifeudális programmal, a horvát ipar megteremtését szolgáló célokkal lépett fel. De e csoport – melynek társadalmi bázisát a károlyvárosi kereskedő polgárság és a polgári értelmiség alkotta – igen gyenge volt, nem tudott önálló párttá alakulni.

A Horvát Nemzeti Párt politikai elképzelésében egyébként a horvát nemzetiséghez, nyelvhez, kultúrához való ragaszkodás mellett erős volt a Horvátország municipális jogainak, történetileg kialakult belügyi autonómiájának kiszélesítésére irányuló törekvés. De e programban még a negyvenes években sem szerepelt Horvátországnak a magyar koronától való különválása. Ami pedig az illír párttal szemben álló horvátországi magyar pártot illeti, bár a negyvenes években mindinkább a magyar ellenzékkel állt szövetségben, s szövetség mégsem jelentette azt, hogy ez a párt maradéktalanul magáénak vallotta volna az ellenzék liberális reformpolitikáját. Ugyanakkor a horvátországi magyar párt is; együtt a magyar középnemességgel, nemegyszer törekedett az illír párt ellenében a kormány segítségét igénybe venni. A kormány pedig, a divide et impera politikájának megfelelően, ki is használta ezt a kezdeményezést.

Mindent összevetve: a magyar–horvát viszony éleződése bonyolult helyzetben, ellentétes erők és tendenciák egyidejűleg kifejtett hatása közepette folyt. A valóság leegyszerűsítése volna tehát a kormány segítségére támaszkodó horvát mozgalmat sommásan visszahúzónak, a magyar nemzeti mozgalmat pedig egyértelműen haladónak ábrázolni. Hasonló tévedés lenne alapvető ellentétként kezelni a liberálisok és a konzervatívok nézeteltéréseit a Horvát Nemzeti Párton belül.

A horvátok a magyarosítással szemben továbbra is elsősorban sajtójukban vették fel a küzdelmet, s többször kifejezésre is juttatták, hogy a magyar nyelv terjesztése mellett nagymértékben sérti nemzetüket az is, ha Horvátországot a magyarok meghódított tartományként kezelik. Ebben a harcban –a szlovák nemzetiségi mozgalomtól eltérően – elsősorban a magyarnak, akár mint diplomatikai nyelvnek a bevezetése ellen is tiltakoztak. A magyar diplomatikai nyelv kívánsága ugyanis szorosan egybekapcsolódott a magyarosítással. Ez volt a forrása annak, hogy az évszázados privilégiumokkal rendelkező Horvátország tiltakozott a magyar nyelv bevezetése ellen. A magyar nyelv érvényre jutása a horvátországi közéletben egyet jelentett volna a horvátok kiszorításával a hivatalokból, hiszen a horvát nemesség és horvát értelmiség – nem beszélve a horvát nép széles tömegeiről – nem tudott magyarul. A magyar nyelv bevezetése, s a magyarosítás elleni jogos tiltakozás azonban a negyvenes években még inkább elragadtatta a horvátokat. Az ironikus hangú vitacikkek is az egyre éleződő viszonyt tükrözték. Az Illír Nemzeti Újság (Ilirske Narodne Novine) egyik cikke például helyesen állapította meg, hogy a magyarok semmiképpen sem tudják Magyarország népeire „ráerőszakolni” a magyar nyelvet, s a nemzetiségek nem fogják e számukra idegen nyelvet művelni. Ugyanekkor a cikkből a horvát nacionalista elfogódottság is kiolvasható. Ez a kisszámú magyar nép azért sem képes a magyarosítást végrehajtani, mert rokontalan, szomszédai műveltebbek, nagyobb nemzetekhez tartoznak, és az elnemzetlenítés veszélyével szemben egymással összefognak. Azt gondolják a magyarok talán, hogy „a legtökéletesebb nemzetek köréből valók, ahogy ezért hivatva vannak az a célt tűzni maguk elé, hogy a körülöttük élő népek mindnyájan részesei legyenek az ő tökéletességüknek”?[jegyzet 1]

Az éles küzdelem ellenére a sajtóharcból nem hiányoztak a horvát mozgalomra jellemző lojális, a kultúráról szólva még kifejtendő hungarus koncepcióra emlékeztető hangok sem. Például Ljudevit Vukotinović, az illír mozgalom egyik ismert politikusa és kultúrmunkása írta 1842-ben Gaj politikai lapjában a Pesti Hírlap cikkeire válaszolva: „Amikor védekezünk, s nem adjuk fel azt, ami a legszentebb: a nemzetiségünket, akkor nem vagyunk hálátlanok, hanem becsületes emberek, akik mint született illírek és az alkotmány alapján álló horvátok akarunk élni, de ha kell meghalni is tudunk a magyar koronáért és jogaiért.[jegyzet 2]

Sokkal radikálisabb nemzeti álláspontot képviselt a Horvát Nemzeti Párt illír szárnyának Belgrádban illegálisan kiadott röpirata, a Branislav (a szlávok védelmezője, 1844–1845). A Branislav azokat a tartomány- és megyegyűléseken elhangzott beszédeket közölte, amelyeket a zágrábi cenzúra nem engedett át, s nemcsak szélesen tájékoztatta a horvát közvéleményt e gyűlések eseményeiről, hanem bátor, határozott polgári, nemzeti céljai jelentős hatással is voltak e gyűlésekre, erősítették azokon az illírizmus befolyását. A Branislav élesen bírálta a magyar liberális ellenzék ellentmondásos magatartását: hogy Magyarország polgári átalakulásának követelésében liberális, de a magyarországi nemzetiségek irányában liberálisnak egyáltalán nem nevezhető politikát folytat. A Branislav azonban e helyes felismerést túlhajtva, nemegyszer kétségbe vonta a magyar ellenzék haladó céljait is.[1]

A politikai vezetés Horvátországban a negyvenes évek elején elsősorban a. magyar párt kezében volt. Az illír párt politikai téren varasdi kisnemesek megbízólevelei alapján először 1841-ben, Varasd megye gyűlésén lépett fel. Hívei nemzeti viseletben részt vettek a gyűlésen, s győzelemre vitték a magyar párttal szemben az illír párt álláspontját. Újabb, még élesebb harcok színtere volt a Zágráb megyei tisztújítás 1842-ben. Ismét kisnemesek megbízólevelével nagyszámú fegyveres horvát diák és értelmiségi jött a választás színhelyére, A túlfűtött hangulat következménye verekedés lett. A horvát mozgalom fegyveres résztvevői kiszorították a magyar párt tagjait a teremből, s a kivonuló katonaság sem engedte őket visszatérni a gyűlés színhelyére. A főispán ugyanakkor mégis levezette a feloszlatottnak nyilvánított gyűlést. A tisztújítás ily módon az illír párt győzelmét hozta. Ezt az eseményt hatalmas felháborodás követte: a magyar ellenzék a sajtóban, majd az országgyűlésen tiltakozott a történtek miatt.

Ezek az ellentétek egyengették az útját az 1843. januári királyi kéziratok kibocsátásának, melyek megnehezítették az illír politikai szervezkedést, megtiltották az illír elnevezést. Eme intézkedések az udvar által követett politika következményeként láttak napvilágot: az udvar a megerősödött horvát mozgalom éles harcai nyomán kibillent mérleget így akarta, a horvátok visszaszorításával, egyensúlyba hozni.

A horvát szábor 1843. évi ülésén ismét sikerült, a magyar párti turopoljei kisnemességet távol tartva, az illír párt jelöltjeit megválasztani a magyar országgyűlésre. A párton belüli erőviszonyoknak megfelelően azonban a követutasításokban reformprogramnak nyoma sem volt.

A horvát szábor (ahogy horvátul a horvát tartománygyűlést nevezték) nyelvi viták színteréül szolgált. Ivan Kukuljević, az illír mozgalom egyik kiemelkedő alakja, nagy hatású beszédet mondott a latinnal szemben a horvát nyelv bevezetése érdekében; javaslatát a követek el is fogadták. A magyar párt természetesen tiltakozott a szábor e határozatai ellen, amelyeket híveinek távollétében hoztak.

Az 1843–1844. évi országgyűlésen a magyar–horvát küzdelem a már kialakult pártviszonyok között zajlott le, s a harc a magyar nyelv térhódítását szolgáló kompromisszumos, a horvát önkormányzatot figyelembe vevő törvényjavaslat kapcsán indult meg. A horvát követek ugyanis a javaslat elleni tiltakozásul latinul szólaltak fel. Horváth Mihály, a kortárs történetíró így írta le a meginduló nagy küzdelmet: „több követ egyszerre felkelvén: <<Ez nem egyéb dacnál – mond az egyik –, a követ tud magyarul, e méltatlanságot a tábla nem tűrheti>>. <<Törvény nem tiltja, s a szokás megengedi>>, felel az elnök kir. személynök. <<Magyarul!>> hallatszik erre minden felől. A horvát követ azonban mégis csak diákul erőködik szólani. De az új zaj és <<magyarul>> kiáltozás félbeszakasztja s elfojtja beszédét.”[jegyzet 3]

E vihart hosszú vita követte. A nagy többség végül is úgy döntött, hogy nem szabad latinul felszólalni. A horvát követek azonban e határozatot nem fogadták el, ellene óvást nyújtottak be. Az óvás eredményes volt, s a király az egyensúlyt biztosítani kívánó politika értelmében ez alkalommal ismét a horvátok mellé állt.

Az országgyűlésen természetesen szóba került a horvát tartománygyűlés ügye is. A turopoljeiek érdekeit a leghatározottabban és leghevesebben a turopoljei gróf, Antun Josipović képviselte. Mindenekelőtt óvást emelt a horvát követek ellen, miután megválasztásuk törvénytelen volt. Ezért – hangsúlyozta – Horvátországnak az országgyűlésen nem is lehetnek követei. A magyar ellenzék persze teljes erővel támogatta az óvást.

Az országgyűlésen az illír párt jobbszárnyához tartozó követek akadályozták több reformkövetelés érvényre jutását. A szabad vallásgyakorlat haladó követelését elutasító magatartásukkal kapcsolatban vetette fel Kossuth, hogy e harc mögött is nemzetiségi ellentét húzódik.

A kormány e harcok során továbbra is a konzervatív nemesi vezetés alatt álló illír pártot támogatta. Különösen nagy segítséget nyújtott e pártnak azáltal, hogy 1844-ben a magyar párti főispánok helyébe horvát párti megyei adminisztrátorokat nevezett ki. A kormány és az illír párt, hogy a magyar pártot megsemmisítse, a száborban meg akarta fosztani egyéni szavazati jogától e párt legfőbb támaszát, a Zágráb megyei kisnemességet. E turopoljei nemesség kérdése ettől kezdve a horvát politikai élet egyik alapvető problémájává vált. A kormány az illír párt segítségével végül is –mint láttuk –a szábor reformjával vette el a turopoljeiek személyenkénti szavazati jogát.

A horvát és magyar uralkodó osztályok harca 1845-ben a júliusi Zágráb megyei tisztújításban érte el tetőpontját. Az illír párt ez alkalommal is felvonultatta kispolgári, értelmiségi bázisát. Közöttük és a kivezényelt katonaság között összeütközésre került sor, amelynek 17 halálos áldozata volt, 60-an pedig megsebesültek. Az újabb összecsapás színtere az 1845. évi őszi tartománygyűlés volt, amelyet Apponyi György gróf, az aulikus magyar alkancellár figyelmesen készített elő, s gondoskodott a tartománygyűlésnek a kormány számára kedvező összetételéről.

A magyar és a horvát párt követutasításai híven tükrözték as ellentéteket. A horvátországi magyar párt, s egyben a liberális ellenzék felfogását akkor – a korábbi évektől eltérően – Zágráb megye követutasítása fejezte ki. E követutasítás szembefordult a horvát autonómia kiszélesítésének követelésével és a horvát hivatalos nyelvvel szemben a latin használata mellett foglalt állást. A horvát nemzeti programot Varasd és Kőrös megyék utasításai tartalmazták. Ezeknek az instrukcióknak a kialakításában igen nagy szerepük volt a polgári illír mozgalom vezetőinek: Gajnak, Kukuljevićnek és másoknak. A tartománygyűlés az illír párt követutasításait tette magáévá, és így Horvátország önállóságának követelése terén –az eddigiekhez képest –a legmesszebb ment el. Apponyi alkancellár e horvát tartománygyűlés után is nagy eréllyel folytatta a liberális ellenzékkel szemben álló és az illírizmust támogató politikáját.

Zágráb megye és a horvátországi magyar párt azonban védekezett. E megye közgyűlése 1845 októberében kimondotta, hogy a tartománygyűlés határozataival szemben az uralkodóhoz felirattal fordul, és tiltakozik Apponyi politikája ellen. Kossuth Pest megye 1845. novemberi közgyűlésén szóba hozta a horvát ügyet és megszervezte Pest megye demonstrációját a tartománygyűlés ellen. A megye fellépése tükrözte, hogy az éles, már polgári jellegű nemzeti küzdelem mennyire közjogi feudális keretek között folyt, valamint azt, hogy az ellenzék a horvát kérdést a kormány elleni harc tengelyévé tette, felismervén, hogy Apponyi politikája nyomán a kormány a horvátokat az ellenzékkel szembeni ellensúlyként használja fel.

Így jutunk el az 1847–1848. évi országgyűlést megelőző tartománygyűlésig, amely egy további lépéssel haladt előre a horvát önállóság követelésének útján. Jelentős volt ez a tartománygyűlés azért, mert ez alkalommal a horvát mozgalom ismét több polgári követeléssel lépett fel (horvát nyelv, horvát kormány felállítása, kancellár kinevezése, a horvát területi egység megteremtése).

Az 1847–1848. évi országgyűlésen az ellentétek hullámai ismét magasra csaptak. Josipović az országgyűlésen ismételten azt javasolta, hogy nyilvánítsák a horvát szábort törvénytelennek és semmisítsék meg a horvát követek mandátumát. Az ellenzék ez alkalommal is támogatta a turopoljei nemeseket, és síkraszállt azok egyéni szavazati jogáért. Az alsótábla azonban sértetlenül hagyta a horvátországi követek állását, és a horvátországi sérelem megvizsgálására egy bizottságot küldött ki. Majd ismét napirendre került a nyelvkérdés, de a magyar középnemesség ez alkalommal sem engedett. A magyar–horvát viszonyt élezték Kossuth olyan megnyilatkozásai is, amelyek lényegében kétségbe vonták Horvátország municipális jogait.

Áttekintve a küzdelmeket, az ellentétek végsőkig való kiéleződése a horvát mozgalom jelentős megerősödéséről tanúskodott. Az illír párt ugyanis a feudális privilégiumokkal rendelkező nemességen kívül kispolgári bázisát, az iparos- és kereskedőelemet is meg tudta mozgatni. A horvát kispolgárság és nemesség együttes fellépése egyben tükrözte a nemesi-feudális és a Gaj vezette polgári szárny együttműködését. A horvát kereskedők és iparosok tevékeny megjelenése a politikai élet területén – ez egyébként 1848 előtt a magyarországi nemzetiségek között egyedülálló jelenség –a horvát mozgalom szélesedését mutatta. A Horvát Nemzeti Párt – az elmondottak ezt bizonyítják – erősebb volt a horvátországi magyar pártnál, és a kormány intenzív támogatásával, felhasználva a rendi jogok által biztosított lehetőségeket is, a magyar liberális mozgalom legnagyobb ellensúlya volt.

Az 1843., 1845. és 1847. évi tartománygyűlésekre a megyék által készített követi instrukciók részben feudális jellegű utasítások voltak, de a Horvát Nemzeti Párt illír szárnyának hatására egyre inkább megjelentek a polgári jellegű követelések. A feudális utasítások a konzervatív nemesi vezetést tükrözték, ami azzal a következménnyel is járt, hogy a horvát nemzeti követelések bizonyos fokig összekapcsolódtak a horvát nemesség feudális privilégiumait fenntartani kívánó törekvéssel, amely különbözött a magyar ellenzék reformpolitikájától. A magyar ellenzék harca tehát nemcsak a horvát mozgalom előremutató követelései ellen folyt, hanem a Horvát Nemzeti Párt illír szárnyának politikájától eltérő, a nemesség befolyását tükröző, de a mozgalomtól el nem választható, a feudalizmus konzerválására irányuló célok ellen is. E harc feladása tehát nemcsak a magyarosítás, az elnyomó nemzetiségi politika megszűnésével járt volna együtt, hanem egyet jelentett volna a feudalizmus elleni harc feladásával, a kormány céljainak elfogadásával. A bécsi udvar és a nemesi vezetés alatt álló Horvát Nemzeti Párt szövetségének alapja a magyar reformmozgalom letörésére és Magyarország függetlenségének megakadályozására irányuló közös érdek volt. E szövetségben természetesen részt vett a Horvát Nemzeti Párthoz szervesen tartozó illír szárny is, noha ez nem egy ponton szemben állt az abszolutizmussal. Ugyanekkor az illírizmus elleni harc a magyar ellenzék mellé állította az olyan elemeket is, akik hívei voltak a horvátellenes magyar ellenzéki programnak, de nem támogatták a liberális reformokat. Így került az ellenzék mellé a horvátországi magyar párt is. Tehát az egymásnak ellentmondó célok (a magyar középnemesség harca a reformokért, az ország függetlenségéért, s hibás nemzetiségi politikája; a horvát mozgalom harca nemzeti egyenjogúságért a magyarosítás ellen, de az udvar oldalán a nemesi, privilégiumok fenntartásáért) lehetővé tették az ellentmondó szövetségek kialakulását. Nem egy ponton azonban közös volt a magyar ellenzék és a Horvát Nemzeti Párt illír szárnyának politikája. E két haladó csoport megegyezése elé azonban a modern nemzeti ellentétek áthághatatlan akadályt állítottak.

Lábjegyzetek

  1. Idézi: Arató, A nemzetiségi kérdés… II. Budapest, 1960. 77.
  2. Ugyanott.
  3. Horváth Mihály, Huszonöt év Magyarország történelméből. 3. kiadás, II. Budapest, 1886. 396–397.

Irodalom

A horvát mozgalomra a II. fejezetben idézett munkák mellett: Josip Horvat, Društveni spektar stoljeca novinstva Hrvatske 1835–1935 (Jugoslovenski Istorijski Časopis, 1968. 3–4); Josip Horvat, Povijest novinarstva Hrvatske 1771–1939 (Zagreb, 1962).

  1. B. Šulekre és a Branislav című lapra: Lj. Djuković-Jakšić, „Branislav”, prvi jugoslovenski ilegalni list 1844–1845 (Beograd, 1968).


A magyar–horvát fegyveres összeütközés előzményei
Tartalomjegyzék Megegyezési kísérletek a magyar és a horvát nemzeti mozgalmak között