A humanizmus történelemszemlélete

A Múltunk wikiből
1527
Krakkóban megjelennek az első magyar nyelven nyomtatott szövegek Christoph Hegendorff és Sebald Heyden tankönyveiben. Ugyanott jelenik meg Brodarics István latin nyelvű műve a mohácsi csatáról: De conflictu Hungarorum cum Turcis ad Mohacz.
1573
június 15. Eperjesen meghal Verancsics Antal esztergomi érsek. (Méltósága 1596-ig betöltetlenül marad.)
Johannes Michael Brutus történetíró Báthori István udvarába jön.

A reformátorok mellett a humanista tudós értelmiségiek dolgoznak ki határozott és félreérthetetlen álláspontot az ország helyzetéről. A humanisták talán legfeltűnőbb közös tulajdonsága, hogy a mai ember számára szinte megmagyarázhatatlanul nagy munkabírással dolgoznak. Többségük visel valamilyen egyházi vagy világi hivatalt, tehát nemcsak a szellemi munkának élnek, mégis vaskos kötetek sorozatában maradnak fenn a gondolataik. Néha feltűnően rövid idő alatt írnak óriási terjedelmű műveket. Verancsics Antal például királyi titkárként, majd különböző püspökségekben működik, élete végén pedig, 1569-től négy évig az esztergomi érseki széket töltötte be, és úgy tudjuk, hogy feladatainak minden tisztségében eleget tett, mégis 12 nyomtatott kötetet tesznek ki összes munkái és levelei. Forgách Ferenc egyházi tisztségei mellett sokat foglalkoztatott diplomata. Pártállást is változtat, 1568-ban a király hűségéről János Zsigmondhoz áll. Közben kétévi előkészítés után, öt esztendő alatt írja meg a Buda elfoglalása óta eltelt idők eseményeiről fogalmazott kommentárjait. Később a sokféle technikai segédeszközt használó tudósok sem igen voltak képesek hasonló teljesítményre.

A terjedelmet tekintve tehát a humanisták, jóllehet sokkal kevesebben vannak a reformátoroknál, lényegesen több írásművet alkottak. Megismerni mégis azért nagyon nehéz őket, mert túlságosan is egyénieskedő egyéniségek. Formai tekintetben nem törekszenek sajátosak lenni, de véleményeket, nézeteket lehetőleg másoktól eltérően fogalmaznak meg. Minden körülmények között figyelmet igyekeznek kelteni, mert mindennél fontosabbnak tartják a maguk hírét, azt, hogy sokan és sokfelé emlegessék őket. Éppen ezért szórják szerteszét gondolataikat. A szellemi munka és a hírnév szeretete után következik a humanisták szokásai között a kiterjedt levelezés. Valamennyien rengeteg episztolát írnak; Európa legtávolabbi pontjairól szedi össze őket az utókor.

Így aztán a fennmaradt óriási és nagyon szétszórt papírtengerből még egy-egy humanista szellemi arcélét is felette nehéz megrajzolni. Minthogy pedig a nézetek, éppen úgy, mint korábban, most sem képeznek összefüggő tanrendszert, inkább humanista magatartási formákat lehet általánosítani, mint humanista tanításokat

Ugyanakkor még itt is óriásiak a különbségek, még Magyarországon is olyan eltérő személyiségek tartoznak közéjük, mint Dudith András püspök és Oláh Miklós esztergomi érsek. Előbbi kivált az egyházból, és a vallási türelem legszebb intését fogalmazta meg. 1570 körül írja: Isten „a vallás iránti igényt olyan mélyen beleoltotta mindenkibe, hogy sem rábeszélés, sem kényszer a lélekből ki nem vetheti. ,Annak útját-módját azonban, ahogyan tiszteletét megkívánja, nem írta elő, hanem kinek-kinek belátására és szabad akaratára bízta. Következésképp aki erőszakot alkalmaz, Istennel és a természet törvényével kél háborúra”[1]. Oláh Miklós viszont, jóllehet kétségtelenül nagy figyelmet fordít a papképzés reformjára is, Erazmus rajongói közül a protestantizmus ellen legerőszakosabban fellépő magyarországi főpapok közé kerül.

A más összefüggésben mutatkozó számos eltéréssel szemben a humanisták történelemszemléletében csupán egyetlen tényező okoz különbséget. Feltűnően más az ország három részre hullásával kortársak, illetve a később születettek viszonya a történelemhez. Formai sajátosságaik, a klasszikus ókort imitáló attitűdjük persze nagyjából azonos. A Moháccsal egyidőben alkotók azonban tanulnak a történelemből, a századfordulón működők, így Szamosközy István vagy Istvánffy Miklós, tanítanak. Ez utóbbiak majd a következő művelődéstörténeti korszakban, a 17. században fogják munkáikat befejezni. Akkor válik észrevehetővé hatásuk. A 16. századra jellemző szemléletet Mohács és 1541 kortársai foglalták össze.

A Mohács után kibontakozó humanista történelemfelfogás éppen úgy a jelen nyomorúságának okait kutatja, mint a reformátoroké. Sok tekintetben magyarázatuk is hasonló. A humanistáknál azonban a lényeges pontokon nincsenek ideologikus elemek; a múlt és a jelen értékelése valóságos tények szinte kérlelhetetlen elemzéséből áll össze. A jövőre vonatkozó elképzeléseiket pedig utólag lehet reálisnak, illetve illuzórikusnak tekinteni, de ők maguk a valóságban végbemenendő eseményekre számítanak. A pusztulás fő okát a humanistáknál is a bűnök jelentik, de nem lelki természetűek, nem Isten méltóságának vagy akaratának megsértéséből származnak, hanem nagyon is e földön járók. A humanisták szerint rossz politikai döntések, politikai mulasztások vagy valamilyen negatív jellemvonásból fakadó helytelen cselekedetek vezettek a jelen romlásához.

Brodarics István kancellár nem sokkal a mohácsi csata után írt munkájában leszögezi: „vétkeink miatt ennél szigorúbb büntetést is érdemlünk”[2] Christian Schesaeus, medgyesi szász lelkész valószínűleg az 1560-as években írja: „Pannoniának bús romlását zengi a versem: [ ... ] minthogy a bűnbe merült.”[3] De mindketten igen konkrét körülményeket elemeznek. Brodarics azon elmélkedik, mi volt nagyobb szerencsétlenség: az, hogy Lajost rosszul őrizték, vagy pedig az új király választása körül feltámadt „belső viszálykodások és pártoskodások”[4] Inkább az utóbbi, állítja. Schesaeus szerint azért hullt porba „egy büszke királyság,” mert „az uralmat óhajtják ... ez ezt, míg más azt tartja urának.”[5] A kancellár és a szász lelkész mind időben, mind társadalmi helyzetük tekintetében távol állnak egymástól, véleményük azonban nyilvánvalóan azonos, s a humanisták felfogására általában jellemző. A mohácsi csata tragikus voltát ugyanis általában hangsúlyozzák. Egy Sziléziából hozzánk szakadt tanár és tisztviselő, Georg Wernher már a 19. századi költészetben majd feltámadó gondolatot is leírja:

nagy Magyarországon mily kicsi rész e mező:
mégis egész ország dolgát hordozta e térség
és egy egész ország üdve veszett e helyen.[6]

Általában mégsem magát a vesztes csatát tekintik végzetesnek, hanem az utána kitört belső háborút. Mai történészek hatalmas levéltári anyag átforgatása után, a legmodernebb tudományos elméletekkel és módszerekkel felfegyverkezve sem tudnak a 16. századi sorsfordulóról meggyőzőbb értékelést adni.

A bűnök és mulasztások azonban a 16. századi humanisták szerint nem feltétlenül Mohács körül kezdődnek. Forgách Ferenc (egyenesen Mátyás királyig megy vissza. Így írja le a véleményét: „ha Mátyás – amint megtehette volna – e János fiát idejében a maga helyére állítja, mindazoktól a bajoktól mentesíthetett volna bennünket, amelyeket eddig elszenvedtünk, vagy amit még ezután fogunk elszenvedni.” Mátyás alakja általában mégsem az eredendő mulasztás megtestesítőjeként kerül a humanisták történelemképébe. Sokkal inkább a nemzeti múlt utolsó vagy egyetlen dicső uralkodójaként ábrázolják. Voltaképpen maga Forgách is ezt állítja: Mátyást „mégsem érheti gáncs”; ő mindent megtett. Azok a hibásak, akik halála után „tanításait és intézményeit elhanyagolván, pártoskodással az idegen fejedelmek uralmát hozták be”[7]

„Nagy Mátyásunknak szép korszaka” – sóhajt fel egyik versében Verancsics Antal.[8] A humanisták álláspontjára pedig általában ez a szemlélet jellemző. Emlegetik ugyan a nagy király kemény uralkodói módszereit, de a jelen nyomorúságát Mátyás korához képest érzik különösen súlyosnak. A Mátyás korabeli viszonyok visszatérésében reménykednek.

A jobb jövő azonban a humanistáknál nem annyira egyértelmű bizonyosság, mint a reformátorok énekeiben. A különbség részben nyilvánvalóan műfaji külömbségekből adódik. Erre utal az a tény, hogy versben a humanisták is bizakodóbbak; a jelent vagy a múltat érintő nagy traktátusaik viszont, a dolog természetéből következően, nem fordulnak a jövőbe.

A változáshoz ugyan nem gyakran, de a humanisták is kérnek isteni segítséget. Zsámboki János, a császári udvarban működő, de egész Európában ismert tudós írja valamikor a század közepe táján Krisztushoz fordulva:

Hazánk is megkötözve nyög
dühödt ellenség láncain,
...
Könyörgünk hát, söpörd ki most
a gyatra bűnt, a vak dühöt.
Leheld belénk igaz hited
s a jámborságod szellemét.[9]

A várakozások azonban általában rendkívül konkrétak. Verancsics Antal János Zsigmond uralkodásában bízik:

János maradéka ...
...
Hozza nekünk egykor majd vissza a tünde aranykort,
visszaszerezve hazánk hajdani híre-nevét.[10]

Az erdélyi Leonhard Untsch teológus 1578. évi levelében azt írja haza Gálffy János tanácsúrnak, hogy „állandó imádkozással és egyetértéssel” fogjuk a teljes régi Magyarországot visszaszerezni. Konkrét terve azonban Báthori István magyar királysága:

Bárcsak a Dráva, a Száva velük Tisza és a nagy Iszter
  S égbe nyúló ormon szép Buda városa is
Báthorynak hódolna ...[11]

A történetírás véleménye utólag általában az, hogy a 16. századi viszonyok között az országegység helyreállításának nem voltak reális esélyei. Sem János Zsigmond, sem Báthori István nem rendelkezett a helyzet gyökeres megváltoztatásához elégséges eszközökkel. Maguk a kortársak viszont nem is egyszer látták megcsillanni a reményt.

Érthető: a hatalmi viszonyok voltaképpen csak 1571-re rögzülnek. Közben az állandó tárgyalások, az egyes országrészek területi változásai, a háborúk könnyen kelthetik azt az érzést, mintha egyetlen radikális és előnyös fordulat minden rémségnek végét szakaszthatná. Ugyanilyen irányban hat a helyzetről alkotott saját értékelésük. Megállapították, hogy bűnök, vagyis mulasztások és rossz döntés sodorták az országot a végső pusztulás szélére. Logikusan következik ebből: jó politizálással vissza lehet állítani a korábbi viszonyokat.

Majd csak a következő század elején, a tizenöt éves háború eredménytelensége nyomán döbbennek rá Magyarországon, hogy az ország három részre hullott állapota hosszú időre kénytelen bizonyosság.

Lábjegyzetek

  1. Dudith András, Pseudo-Themistios Valens császárhoz a vallások ügyében. Kiadta Klaniczay Tibor, Janus Pannonius. Magyarországi humanisták. Budapest, 1982. 937.
  2. Brodarics István, Igaz történet. Kiadta Kulcsár Péter, Humanista történetírók. Budapest, 1977. 323.
  3. Christianus Schesaeus, Pannonia romlása. Kiadta Klaniczay Tibor Janus Pannonius. Magyarországi humanisták. Budapest, 1982. 381.
  4. Brodarics István, Igaz történet. Kiadta Kulcsár Péter, Humanista történetírók. Budapest, 1977. 323.
  5. Christianus Schesaeus, Pannonia romlása. Kiadta Klaniczay Tibor Janus Pannonius. Magyarországi humanisták. Budapest, 1982. 381.
  6. Georg Wehner, A mohácsi csatatérről. Ugyanott 323.
  7. Forgách Ferenc, Emlékirat Magyarország állapotáról. Kiadta Kulcsár Péter, Humanista történetírók. Budapest, 1977, 949, 951.]]
  8. Verancsincs Antal, Szapolyai János király Fiának, II. Jánosnak szerencsés születése. Kiadta Klaniczay Tibor, Janus Pannonius. Magyarországi humanisták. Budapest, 1982. 341.
  9. Zsámboki János, Krisztushoz. Ugyanott 365.
  10. Verancsics Antal, János király Fiának, II. Jánosnak szerencsés születése. Ugyanott 340.
  11. Leonhardus Uncius, Gálffy Jánosnak, Magyarország történetéről írt költeményeinek ajánlásaként. Ugyanott 791.

Irodalom

A humanistákkal kapcsolatban összefoglalóan utalok a Humanista történetírók és a Magyarországi humanisták kötetek utószóira. Az e fejezetben szereplő humanistákról ad tájékoztatást a jegyzetekben: Humanista történetírók. Kiadta Kulcsár Péter (Budapest, 1977); az életrajzi adatokat tárgyaló fejezetben: Magyarországi humanisták. Kiadta Klaniczay Tibor. (Budapest, 1982).


Értékelések az ország helyzetéről
A reformáció történelemszemlélete Tartalomjegyzék