A hunok

A Múltunk wikiből
440–442
A hunok megbódítják Pannonia Secundát, majd hadjáratot indítanak a moesiai és thraciai városok ellen.
443
Anatolius senator békét köt a hunokkal.
445
Bleda meggyilkolása után Attila egyedül uralkodik.
446
Pannonia Savia tartományát átadják Attilának.
447
A konstantinápolyi földrengés hírére a hun seregek Attila vezetésével egészen a Thermopülai-szorosig nyomulnak előre.
449
Maximinos követsége tagjaként Priscos rétor Attila székhelyén jár.
450 eleje
Anatolius senator előzetes békét köt a hunokkal; a megállapodást az új császár nem ratifikálja.
450–457
Marcianus keletrómai császár uralkodása.
451
június végén Attila a mauriacumi mezőkön (Troyes mellett) összecsap a Gallia valamennyi barbár népét egyesítő Aëtius “római” hadseregével.
452
Az észak-itáliai hadjárat során a hunok lerombolják Aquileát; békekötés Mincio folyó mellett.
453
tavasz Attila halála.
455
A pannoniai Nedao folyónál a gepida liga tagjai végképp diadalmaskodnak az Attila fiát, Ellakot támogató hunokon.
ősz Avitus császár pannoniai hadjárata.
455–456
Avitus, Petronius Maximus nyugatrómai császárok uralkodása.

A 370-es évek közepén Kelet-Európa népei előtt korábban csak hírből ismert nép kelt át a Volgán. Váratlan támadással győzelmet aratott a Volga–Don–Kaukázus térségében élő félnomád irániak, az alánok népe felett. A vad ellenség elől az alánok nagy csoportjai menekültek nyugat felé. Az alánok otthon meglepett erőit a magukat hunnak nevező ellenséges törzsek saját szolgálatukba kényszerítették, majd rávetették magukat a keleti gót Ermanarik soknemzetiségű osztrogót birodalmára.

Ermanarik birodalma bukásának részletei nem világosak, egy biztos csupán, Ermanarik halála után a hunok gyorsan végeztek utódával, Vithimirrel is. Az osztrogótok (fényes, ragyogó, tündöklő gótok – gót: austro) és szövetséges keleti germán népeik (herulok, szkírek, rugiak stb.) a hunok uralma alá kerültek.

376 nyarán a rómaiak még csak kósza híreket hallottak a kelet-európai eseményekről, amikor a villámgyors ellenség mint valami hógörgeteg már a gótok nyugati törzsei ellen vonult. A mai Románia területén élő, magukat később vizigótnak (derék, jó, vitéz gótok – gót: vezu) nevező törzsek csak röviddel korábban léptek egymással tartós politikai szövetségre. Athanarik királlyal (thiudans), a vizigót szövetség vezetőjével (iudex) az élükön a Dnyeszternél foglaltak védelmi állást. A nyugati gótokat a hun támadás szétszórta, Athanarik saját harci kíséretével a Kárpátok hegyei közé hátrált, a többiek Alavivus és Fritigern vezetésével az Al-Dunához özönlöttek, és 376 őszén menedéket kértek a római birodalomtól. A római hajók törzsenként és nemzetségenként átszállították a gótok népét a Dunán. Elég volt néhány római tiszt és kincstári tisztviselő kapzsisága ahhoz, hogy a fegyveres tömeg fellázadjon, s ezzel olyan katonai és politikai eseménysorozatot indítson el, amely a római birodalom megrendüléséhez fog vezetni. 378. augusztus 9-én a Fritigern vezette felkelő gótok csapásai alatt, Hadrianopolis (Edirne) közelében Valens császárral együtt elhullt a birodalom keleti felének elit hadserege. A csata után Alatheus és Saphrax gót–alán–hun lovasserege levált a vizigótok tömbjéről. Egy évvel később Pannoniában tűntek fel, ahol 380-ban Gratianus és I. Theodosius foederatiként telepítette le őket.

A hunok csoportjai csak 395 elején jelentek meg az Al-Dunánál. Kihasználva, hogy a római erők keleten és Itáliában voltak lekötve, a befagyott Dunán át gyors tájékozódó portyát vezettek Moesiába. Az első ismerkedés után csakhamar feltűnt a hunok nyugati szárnya az Al-Dunánál, Uldin (Huldyn) regulus vezetésével. Seregét a germán szkírek harcosai egészítették ki. Megjelenésével és katonai sikereivel párhuzamosan egy csupán régészeti leletekből ismert másik hun szárny északról megkerülte a Kárpátokat, és Dél-Lengyelországon át behatolt Sziléziába és a Morva völgyébe. Ez a hun harapófogó váltotta ki a második pánikot a Duna körül élő germán népek körében. A mai Észak-Magyarország területén élő vandálok nyugat felé menekültek, csatlakoztak hozzájuk a Pannonia északi szomszédságában élő dunai szvébek (kvádok) jelentős erői, a Duna–Tisza közéről alán lovasok, végül a vandálok másik ága, a Sziléziának nevet adó szilingek is. A barbár tömeg 406. december 31-én átkelt a Rajnán, s ezzel elkezdődött a nyugatrómai birodalom elözönlése, a nagy népvándorlás. A felbolygatott népek mozgalma néhány évtized alatt gyökeresen átalakította Európa jelentős részét. A nyugatrómai birodalom tartományai egymás után különböző barbár, többnyire germán harci csoportok uralma alá kerültek. E harci csoportok többsége a birodalmon kívüli nemzetségi társadalmak bomló szintjét képviselte, most szinte egy csapásra a jövendő feudális Európa birtokos és katonai arisztokráciájává vált. A legtöbb tartományban kénytelenek voltak egyezségre lépni a gazdasági hatalmat kézben tartó helyi birtokos arisztokráciával és a városok új vezetőivel, a püspökökkel. A kezdetekre mindenütt jellemző zűrzavaros politikai helyzet ellenére a nyugatrómai birodalom romjain néhány évtized alatt kialakították a középkori Európa új területi és politikai egységeit.

A birodalom helyzete a rajnai támadás ellenére mégis a dunai fronton és Itáliában kezdett először válságosra fordulni. A válságos pillanatban a nyugatrómai haderők vandál származású katonai főparancsnoka, Stilicho magister militum Uldinhoz fordult segítségért. 406 nyarán Stilicho (többek között) Uldin hun lovasai segítségével Fiesolae-nál körülzárta és megsemmisítette a támadó barbárok hadait.

Röviddel később azonban Uldin szerencsétlen háborúba keveredett a keletrómai birodalommal. A 408–410. évi hun támadás fontos esemény a keletrómai birodalom életében. Az az évben trónra kerülő II. Theodosius (408–450) elrendelte, hogy a főváros köré új védőfalat kell húzni. Ez a theodosiusi vagy – consuli rangú kivitelezője után – anthemiusi fal oltalmazta Konstantinápolyt több mint egy évezreden át.

Az első és második hun pánik alaposan megváltoztatta a nyugatrómai birodalom katonai, politikai és néprajzi viszonyait. A hadrianopolisi csata után a vizigótok végigpusztították Görögországot, Illyricumot, Itáliát – ahol 410-ben Rómát is elfoglalták –, majd Galliába vonultak. Aquitaniában és Gallia Narbonensisben települtek le, a földek egy részét elvették a birtokosoktól, fővárosukká Tolosát (Toulouse) tették meg. Önállóságukat 418-ban a ravennai kormányzat kénytelen volt de facto elismerni; ezzel létrejött a birodalom területén az első független barbár állam.

A vandálok, alánok és szvébek 409-re átverekedték magukat Gallián, és Hispaniába nyomultak. A különvált szvébek Gallaeciában (Északnyugat-Spanyolországban) alapítottak önálló királyságot, míg a vandálok és alánok a félsziget déli felét szállták meg, majd 429-ben Geiserik vezetésével átkeltek Africába. A Rajnán áttörő vandálok nyomában még 407-ben a keleti germán burgundok vetették meg a lábukat a Rajna bal partján, Germania Prima területén. Székhelyük Vormacia (Worms) lesz. A nyugatrómai birodalom területén tehát még a hun nagyhatalom kibontakozás előtt számos kisebb-nagyobb barbár államalakulat keletkezett, köztük nem egy a középkori feudális államok előfutára.

Első, barátságos, majd Bizánccal szemben ellenséges fellépésük után az Al-Duna vidéki hunok egy darabig nem mutatkoztak sem a keletrómai, sem a nyugatrómai határokon. 412-ben az Olympiodoros vezette keletrómai követség hajón kelt át a Fekete-tengeren, és a Don és Volga között kereste a hun nagykirályt. A hunok fő erői ekkoriban a Fekete- és Kaszpi-tenger között tanyáztak. A következő években a perzsák elleni hadjáratokkal voltak elfoglalva (415–420 között). A Kárpát-medence ügyeivel ebben az időben az uralmuk alá kényszerített osztrogótokon keresztül foglalkoztak. Parancsukra a gót Thorismod meghódoltatta a szvébeket (kvádok), majd valamivel később a gepidákat (406–408 táján). Hun erőknek a 420-as évekig nincs nyoma a Kárpát-medencében.

422-ben a hunok hirtelen feltűntek az Al-Dunánál, élükön Ruga (Rua) nagyfejedelemmel]], és a római erők távollétét kihasználva becsaptak Thraciába. Míg a birodalom keleti felét ettől kezdve ismételten támadták és zsarolták, addig a ravennai kormányzattal egyre jobban megszilárdították baráti szövetségüket. Amikor 425-ben a „trónbitorló” Johannes udvarmestere és egyben a hunok régi barátja, Aëtius a segítségüket kérte, nagy erőkkel támogatták. Későn. Johannes császárt közben megbuktatták és kivégezték. A hun segítség és szövetség Aëtiust mégis megmentette, erre a kulcsfigurára a „legitim” uralkodó, III. Valentinianus és Galla Placidia kormányának is szüksége volt.

A dunai átjárók, elsősorban Valeria és Pannonia Secunda megszerzése ettől kezdve a hunok katonai célkitűzései közé tartozott. Talán már Johannestől és Aëtiustól is kérték ezeket, legális birtokbavételükre azonban a legitim dinasztia győzelme miatt aligha kerülhetett sor, legfeljebb néhány valeriai dunai átkelőhely biztosítására (425). A keletrómai kormányzat mindenesetre igyekezett megelőzni ezt a lehetőséget; 427-ben katonailag megszállta a Száva átjáróját védő egykori császárvárost, Sirmiumot és a hozzá kapcsolódó Pannonia Secundát – ahonnan elűzték a nyugatrómai szolgálatban álló hun foederatit. A város és a hozzátartozó tartomány ettől kezdve a keletrómai birodalom része lett, elszakítását tíz évvel később (437) a nyugatrómai kormányzat is jóváhagyta.

A keletrómai hadmozdulat mögött más is sejthető. Ruga nagyfejedelem]] ebben az időben helyezte át székhelyét a Kárpát-medence síkságára, vele együtt a hun főerők is feltűntek a Duna és Tisza mentén, tehát veszedelmes közelségben. 430 körül Ruga uralkodótársa, Oktar a Rajna jobb partján élő burgundokra támadott, a hun hadsereg jelentékeny része ekkoriban már nyilván a Duna-medencében tanyázott.

Ruga életében nem került sor komoly háborúra a keletrómaiakkal, akik a békét – feltehetőleg önként felkínált – évi 350 font aranyajándékkal biztosították. A 430-tól egyeduralkodó Ruga egyébként is nyugati ügyekkel volt elfoglalva. A ravennai kormányzat megbízásából megvert és megbuktatott Aëtius Dalmatián és a két Pannonián át a hunokhoz menekült (432). Pannonia ebben az évben tehát még biztosan római uralom alatt állott.

Ruga ismét megsegítette Aëtiust, aki 433-tól haláláig tartani tudta a nyugatrómai birodalom katonai főparancsoki tisztét, sőt 434-ben a legmagasabb méltóságot, a patricius rangot is elnyerte. Ezzel az eseménnyel szokták kapcsolatba hozni Pannonia Prima és Valeria tartományok, legújabban pedig éppenséggel a keletrómai kézben levő Pannonia Secunda átengedését a hunoknak, az úgynevezett ravennai szerződést. A valójában Rómában kötött 434. évi békeszerződésből azonban bajos ilyen messzemenő következtetéseket levonni. Priscos 15 évvel később odavetett megjegyzése, a Száva menti Pannonia átengedése, nem Ruga idejére vonatkozik, hanem Attila korára. Valeria és Pannonia Prima, vagyis a Dunántúl, azonban valóban ekkor került hun uralom alá. A néhány évvel később teljes világossággal kirajzolódó hun stratégai elvekből visszakövetkeztetve felettébb valószínű, hogy a lakosságot erőszakkal kitelepítve (illetve részben saját uralmi területére telepítve) gyepűvé alakították az Aquincumtól a Dráva torkolatig terjedő Kelet-Dunántúl széles sávját. Valeria római életének hirtelen megszakadása a castrumokban és temetőikben éppen a 430-as években erre mutat.

434-ben meghalt Ruga. Utóda unokaöccse, Bleda lett, aki a hatalomban osztozott öccsével, Attilával. A hunok békés terjeszkedő politikája véget ért. Egyelőre diplomáciai előjátékok kezdődtek. Még Ruga elküldte követét, Eslast Konstantinápolyba, s tiltakozott az ellen, hogy a keletrómai kormányzat szövetségesei közé fogadta a hunok ellenségeit, néz szerint az amilzur, itimar, tonozur és boisk nevű törzseket. Utódai kihasználták a kedvező alkalmat, hogy a keletrómai haderőt Aspar vezetésével a vandálok ellen küldték, s háborúval fenyegetőzve felemelték követeléseiket.

II. Theodosius kormánya tárgyalásokra kényszerült. 435-ben az al-dunai Margus mellett meghatalmazott követük, Plintha tárgyalt a „szkíta” királyokkal. A tárgyalások hun sikerrel végződtek: a keletrómaiak nem köthetnek szövetséget olyan népekkel, akik ellen a hunok hadat viselnek, engedélyezik a határ menti városok piacainak látogatását, kétszeresére (évi 700 fontra) emelik az évi aranyajándékot, végül magas állami váltságdíjat állapítottak meg a hunoktól hazabocsátott foglyokért. E vér nélküli, diplomáciai győzelem arra utal, hogy a margusi szerződés idején a hun főhatalom Bleda kezében összpontosult.

A szerződés megkötése után Bleda és Attila seregeikkel Scythia népe ellen vonultak, Kelet-Európa meghódoltatása tehát még nem fejeződött be. A 430-as évek második felében a hun hatalom kiterjeszkedett a Rajnáig és Közép-Európa belsejéig. Közben Aëtiusszal való barátságuk jó alkalmat nyújtott számukra a nyugatrómai föld viszonyainak kipuhatolására.

Aëtius 435-ben háborúk kezdett az önállóskodó burgundok ellen, de győzelme ellenére nem bírt velük. Hun barátai segítségét kérte. A véres hun támadás (437) mély nyomot hagyott a germánságban, később hősköltemény született belőle, a Nibelung-ének.

Amikor 439 novemberében a vandálok elfoglalták Karthagót, majd megtámadták Szicíliát is, II. Theodosius kormányzata elhatározta, hogy szembeszáll a veszedelmes ellenséggel. Jelentős keletrómai erőket küldtek Szicíliába a nyugati római hadak támogatására. Alighogy erről a perzsák értesültek, megtámadták Armeniát. A maradék római erőket ellenük irányították. Ütött a hunok órája. Megrohanták és elfoglalták a Duna északi partján fekvő egyik római erődöt. A keletrómai kormány tiltakozására váddal válaszoltak: a Duna menti Margus város püspöke átkelt a folyón, s hun fejedelmi sírokat rabolt ki. A hun követek kérték a püspök kiadatását, ezt Konstantinápoly természetesen megtagadta. Az elit csapatok távollétében Bleda hunjai könnyűszerrel átkeltek a Dunán. Elsőnek az átkelőhelyül szolgáló szigettel szemben fekvő Viminacium (Kostolac) városát rohanták meg és rombolták le. A szomszédos Margust maga a püspök árulta el attól való félelmében, hogy a béke kedvéért esetleg mégis kiszolgáltatják. A Duna déli partján nyugat felé haladva a következő állomás Singidunum (Belgrád) volt – lakosait rabszolgának hurcolták el. A következő évben elesett Sirmium is, lakosai ugyanarra a sorsra jutottak. Ekkor, délkeleti irányból (!) hódították meg a hunok a keletrómai Pannonia Secundát (441).[1] Attila keleti hun serege csak 441-ben avatkozott be a háborúba, megostromolta és elfoglalta az Al-Duna déli partján fekvő Ratiariát. Az itt kezükbe került ostromgépek segítségével az egyesült hun hadak bevették Naiussust (Niš), Serdicát (Szófia), Philippopoliszt (Plovdiv) és Arkadiopoliszt.

Az ostrommal bevett pannoniai és moesiai városokat a hunok sikeres hadviselése üszkös romokká változtatta, legtöbbjüket csak Justinianus építtette újjá egy évszázaddal később. Naissusban, e nagyvárosban nyolc évvel az ostrom után csak az a pár ember lézengett a romok között, akiket egy keresztény gyógyszálló vonzott oda.

A kétségbeejtő helyzetben visszahívták Aspart Szicíliából a vandáloktól megtépázott keletrómai hadakkal, de Aspar a Kherszonészoszon (Gallipoli félsziget) vereséget szenvedett a hunoktól (442). II. Theodosius kormánya kénytelen volt békét kérni. Az Anatolius senatorról, a tárgyalások consuli rangú vezetőjéről elnevezett anatoliusi béke súlyos feltételeket szabott a keletrómai birodalomra: „kárpótlásul” egy összegben 6000 font aranyat, évi 2100 font (tehát háromszoros) évi adót, a foglyokért fejenként 12 solidust. Külön kötelezték a birodalmat a hun szökevények üldözésére és kiadására; olyan feltétel volt ez, amelyet soha nem lehetett teljesíteni. A békét 443 őszén ratifikálták.

Az első anatoliusi béke inkább politikai és diplomáciai győzelem volt, mintsem katonai. A hun seregek a 440–442. évi háborúban magukra hagyott, polgároktól és városi milíciáktól védett városokat ostromoltak. A háború időpontját a hun vezetés jól választotta meg, a sikerek után idejében előnyös békét kötött. A hun központot közelből fenyegető római limes-szakasz és a mögöttes erőd- és városrendszer nem létezett, mi több, jelentős gazdasági előnyökhöz jutottak. Ez volt az utolsó béke, amelyet még Bleda kötött. Röviddel később Attila meggyilkolta bátyját (445), és saját uralma alatt egyesítette birodalma valamennyi népét.

Attila egyeduralomra jutása nyugtalanította Aëtiust és a ravennai kormányzatot, mindenáron szerették volna vele is megőrizni a Ruga és Bleda idejében kialakult jó viszonyt. Súlyos áldozatoktól sem riadtak vissza. 446-ban Aëtius fia, Carpilio és Cassiodorus senator (a későbbi író és miniszter dédapja) a szövetség megújítása fejében átengedték Attilának a „Száva menti Pannoniát”, vagyis Savia provinciát. Az adománnyal együtt magas állami jövedelmet biztosító méltósággá, nyugatrómai magister militummá (főparancsnokká) nevezték ki a hun nagykirályt. Mindezek fejében a béke a nyugatrómaiakkal – legalábbis egyelőre – fennmaradt.

Két évvel egyeduralomra jutása után Attila, félredobva az anatoliusi békét, megtámadta a keletrómai birodalmat. A támadásra nyilvánvalóan a 447. január 27-i borzalmas földrengés adott alkalmat. A theodosiusi falak leomlottak, Konstantinápoly 57 tornya romokban hevert. A földrengés zónájában súlyos károkat szenvedtek a keletrómai városok. Attila rázúdította a birodalomra a szövetséges germán törzseket is.

A hun hadak a moesiai Utus folyónál (a bulgáriai Vid folyó) kerültek szembe az Arnigusculus vezette keletrómai dunai hadsereggel. Attila súlyos, véres küzdelemben, nagy veszteségek árán győzelmet aratott ugyan, de a római sereget nem sikerült tönkretennie, zöme visszavonult. Attila előnyomulása emiatt lelassult, seregei dél felé fordulva a Haemus hegységet megkerülve zúdultak Thraciára. Időközben a keletrómai főváros népe önfeláldozó módon, három hónap alatt újjáépítette a városfalakat, sőt újabb, harmadik falat húzott eléje. Konstantinápoly ismét bevehetetlen volt.

Attila seregei végigpusztították a földrengés sújtotta városokat. A keletrómai források hangsúlyozzák, hogy korábban nem dúlták fel a kolostorokat, nem gyilkolták le a szerzeteseket és apácákat, nem törték fel a szentek sírjait és a templomok kriptáit. Attila politikailag és gazdaságilag gyümölcsöztethető sikert azonban ezúttal mégsem aratott.

A béketárgyalások évekig elhúzódtak. Attila teljesíthetetlen követelései közé tartozott a Sirmiumtól az al-dunai Novae-ig terjedő, több száz kilométer széles, 5 nap járóföld mélységű gyepű követelése. Határvárosnak és egyben a kereskedelem központjának Naissust (Niš) szánta. E kétségbeejtő helyzetben határozta el Chrysaphios keletrómai miniszter, hogy megkísérli saját híveivel meggyilkoltatni a hun királyt. E célból Attila egyik testőrparancsokát, Edikát próbálta megvásárolni.

A merényletterv idején járt Attila székhelyén Maximinus követsége másodtagjaként Priscos rétor, akinek a hun uralkodó és udvar éles szemű leírását köszönhetjük. Maga a követség semmire sem jutott (449). Attila új követelése a merényletterv leleplezése után, Chrysaphios kiadatása, II. Theodosius számára teljesíthetetlen kívánság volt.

A MaximinusPriscos-féle követség ottjártakor új politikai mozzanat bukkant fel. A keletrómaik nyugatrómai követekkel találkoztak, akik nem kevésbé teljesíthetetlen követelés miatt jöttek Attilához. Ezek után nem véletlen, hogy amikor 450 tavaszán két előkelő keletrómai senator, Anatolius és Nomus jelent meg Attila előtt, olyan előnyös békét kötöttek, amire alig számíthattak. Attila a béke értelmében kiürítette a gyepűnek szánt területeket, a két hatalom határa továbbra is a Duna és a Száva maradt, többé nem követelte a menekültek kiadását, csak azt kérte, hogy ne fogadják be őket. Attila váltságdíj nélkül szabadon bocsátott egy csomó keletrómai hadifoglyot, paripákat adományozott a követeknek, s nem emelte fel az évi arany tributum összegét. A békével Attila új nyugati tervei miatt kívánta magát biztosítani a keletrómai határon. A békeszerződést már csak ratifikálni kellett volna.

Ezúttal mégis minden másként történt. 450. július 28-án meghalt II. Theodosius. Az augusztus 25-én trónra emelt öreg katona, Marcianus a senatus kék pártjának jelöltje volt, azé a párté, amely nem óhajtott egyetlen aranyat sem fizetni a békéért. Az új császár a hunoknak járó évi összeg fizetését azonnal beszüntette. Ruga és Bleda minden sikere elveszett, a keletrómai birodalom készült a leszámolásra.

Attila viszont időközben belebonyolódott a nyugati ügyekbe. Honoria, a zabolátlan, uralomra vágyó császárlány 450-ben feleségül ajánlkozott Attilának. A hun király komolyan vette az ajánlatot, s hozományként a nyugatrómai birodalom felét követelte. Követeit a nyugatrómai kormány elutasította.

Attila diplomáciai előkészületei nem bizonyultak sikeresnek. Senkit sem sikerült megnyernie, egyetlen nép sem állt mellé Galliában, a nyugatrómai birodalom római és barbár vezetői egyaránt átláttak szándékain. Az ingadozókat Attila seregének hadviselési módja vitte az ellentáborba: a barbár tömeg nem ismert szövetségest és barátot.

451 elején Attila a népek soha együtt nem látott tömegét vonultatta fel Gallia ellen. A hunokat a gepidák, osztrogótok, rugiak, szkírek, szvébek, herulok és türingiek serege kísérte. Az útjukba eső galliai városokat, templomokat és kolostorokat feldúlták és lángba borították, április 7-én már Divodurum (Metz) romjait hagyták maguk mögött. A népek áradata a Loire menti Aurelianáig (Orleans) nyomult, s a város ostromába kezdett.

Itt találta magát szemben a népek másik seregével. Az Attila ellen felvonuló sereg egyit fele I. Theodorik vizigótjaiból állott, míg Aëtius római hadseregében Avitustól, a nagy hatalmú galliai senatortól mozgósítva Gallia valamennyi barbár népe egyesült: alánok, burgundok, ripuári és száli frankok, valamint a barbár katonai colonusok, a laeti. Attila lassan hátrálni kezdett ellenfelei elől, valószínűleg lovasai számára keresett alkalmas terepet. Június vége felé az antik Tricassis (Troyes) előtt öt mérföldre, a jelentéktelen Mauriacum vagy Mauriacum|Maurica]] nevű falu közelében csapott össze a két sereg.[2] A délután 3 óra tájától sötétedésig tartó öldöklésnek nem volt, nem lehetett győztese. Csak vesztese volt ezerszámra. Attila táborába vonult vissza, s arra az esetre, ha ellenségei betörnének, fanyergekből máglyát rakatott. Inkább akarta magát elevenen elégettetni, mintsem ellenségei kezére jutni. Nem értékelte tehát derűlátóan a történeteket. Az ellenség azonban a hunok sűrű nyílzápora miatt nem merte megostromolni a tábort. Aëtius nem követte a lassan elvonuló Attilát. Abban a tévhitben ringatta magát, hogy még szüksége lehet a hunok segítségére a túlságosan hatalmas vizigótok ellen. Szövetségesei szétszéledtek.

Aëtius régi hun szövetségeseire és a baráti Attilára emlékezett. Metz és Reims üszkös romjai között nem látta meg a döntő változást: a világhódítót, az „istenek legnagyobbikát”.

452 tavaszán Attila és seregei Pannonián keresztülvonulva nagyobb harcok nélkül haladtak át a Juli-Alpok Aëtiustól alig védett hegyszorosain. Három hónapos kemény ostrommal bevették és lerombolták a még soha el nem foglalt Aquileiát, majd folytatták útjukat Concordia (Portogruaro) – Altinum (Altino) – Patavium (Padova) – Vicentia (Vicenza) – Verona – Brixia (Brescia) – Berganum (Bergamo) – Mediolanum (Milánó) városain át Ticinumig (Pavia). Amely város nem nyitotta meg önként kapuit, lángok martaléka lett.

III. Valentinianus és Aëtius tehetetlenül szemlélték Attila előnyomulását. ütőképes hadsereg hiányában a kormányzat és a senatus előkelő követség útján békét kért Attilától. Rómát és Itáliát látszólag valóban az a követség mentette meg, amelyet I. Leó, Róma püspöke (a pápa), Avienus, a 450. év consulja és Trygetius, az örök város prefektusa vezetett. A Mincio folyó mellett kötött fegyverszünet (452) azonban csak ürügy volt a visszavonulásra. Aquileia ostrománál elveszett a hun sereg színe-java. A forró nyárban járvány, többek között pestis tört ki Észak-Itáliában, s átterjedt a seregekre. Hatalmas embertömegeit nem lehetett élelmezni. A legfőbb ok mégsem ez volt. Mialatt Attila főerői Itáliában voltak, keletrómai csapatok keltek át a Dunán, s az otthon maradt hunok felett saját országukban győzelmet arattak. A hun birodalom kétfrontos háborúba keveredett.

A nagykirály bosszúra készült Marcianus ellen. Erre azonban már nem került sor; 453 tavaszán, egy új nász alkalmával, Attila agyvérzésben meghalt. Ő volt az utolsó hun király, akit ősei nomád pompájával temettek el. Hunjai levágták hosszú hajfonataikat, sebeket vagdostak arcukra. A holttestet széles mező közepén, díszes sátor alatt ravatalozták fel. Válogatott hun lovasok vágtattak körbe-körbe, s fájdalmas dicshimnuszban magasztalták Attilát, Mundzsuk fiát, a legvitézebb népek urát. Koporsója fedelét arany-, ezüst- és vaslemezekkel pántolták össze és díszítették, majd – a nomád fejedelmek temetkezési szokása szerint – éjjel titokban a földbe rejtették. Vele temették díszfegyvereit, ragyogó lószerszámait, fejedelmi jelvényeit; a temetést végző szolgákat legyilkolták.[3]

Bárhonnan származik is, bárhogyan öröklődött is a néphit, hogy Attila valahol a Tisza-vidéken nyugszik, ez a hit megfelel a történelmi igazságnak. Nem felel meg viszont, hogy Attilát elterelt, majd medrébe újból visszaeresztett folyóvízbe, hármas, arany-, ezüst-, vaskoporsóba temették volna el – erről a múlt század közepéig senki sem tudott és senki sem írt hazánkban. Attila temetésének a ma történelmi igazságként számon tartott költői változata a múlt század közepén keletkezett. Mégpedig többszörösen félreértve és félreértelmezve az Attilát személyesen is ismerő Priscosnak a temetéssel közel egykorú tudósítását. Már az újkori legendát veszik át, s bonyolítják egyre művészibbé Attila temetését nagy íróink, Jókai és Gárdonyi. Mivel Attila táborvárosáról annyit tudunk egyelőre, hogy valószínűleg a Tiszántúlon, a Köröstől délre és a Temestől északra feküdt, a temetkezés helyéül mintegy 20 000 négyzetkilométer jöhet számításba.

Halálával sírba szállt a hun birodalom is. Fia, Ellak ugyan átvette a hatalmat, de csakhamar saját testvéreivel, majd apja híveivel és a vazallus királyokkal találta magát szembe. A felkelt népeket, germánokat és szarmatákat Ardarik gepida király vezette, Ellak csak hun harci kíséretére, egyes iráni segédcsapatokra és a germán szkírek egy részére támaszkodhatott. Számos összecsapás után a pannoniai (valószínűleg szerémségi) Nedao folyónál került sor a döntő ütközetre. Ellak (Ilek) holtan maradt a csatatéren, öccsei is kiszorultak a Kárpát-medencéből (454–455). Attila kedvenc fia, Ernak (Ernak), követőivel valahol keleten tűnt el, más hun csoportok a keletrómai birodalomban kerestek menedéket. Fiai közül egyedül Dengizik küzdött tovább kétségbeesetten a gótok és a rómaiak ellen, végül kíséretével együtt elvérzett a reménytelen harcban – fejét 469-ben közszemlére teszik ki Konstantinápolyban.

A hunok világtörténelmi szerepe a nagy népvándorlás megindítása volt, amely új népi és politikai viszonyokat teremtett Európában. Jelentőségük, hatásuk csak bukásuk után bontakozott ki igazán: a hunoktól halálos sebet kapott nyugatrómai birodalmat felbomlasztó egykori vazallusok hatalmi ideológiájában. Magyarország területén a hunok szüntették meg a több mint négy évszázados római uralmat, a Duna két partján elterülő országrészek különválasztását. Délen a pannoniai és moesiai városok és erődök lerombolásával meggyengítették az Észak-Balkán Rómanizációját. Justinianus már csak kis erődöket építtetett az egykori castrumok szögleteiben, az egykor virágzó igazi városokat és lakosaikat nem tudta feltámasztani. A bolgár és szláv honfoglalásnak a hun hadjáratok készítettek helyet az Al-Duna déli oldalán.

Irodalom

Az ázsiai és európai hunok történetéről, nyelvéről, a hun mondakörről olyan gyűjteményes munkával dicsekedhetünk, amely egyedülálló a korabeli európai tudományban: Attila és hunjai. E kötetben látott napvilágot Váczy Péter külön monográfiának beillő munkája: A hunok Európában (61–142). Nem kisebb mértékben támaszkodhat a kutató E. A. Thompson ma már klasszikusnak számító könyvére (Thompson, A History of Attila) és O. Maenchen-Helfen vaskos összefoglalására (The World of the Huns. BerkeleyLos Angeles, 1973), amely a hunokra vonatkozó adatokat témák szerint ismerteti. Alaposan megvilágítják az események római vonatkozásait: Bury Later Roman Empire I. 101–105, 265–298; Stein, Histoire du Bas-Empire I. 289–293, 323–337. A. Sirago (Galla Placidia e la Transformazione Politica dell'Occidente. Louvain, 1961) a 408–455 közötti időben részletesen tárgyalja a hunok szerepét.

A hunokra vonatkozó bizánci forrásokra vesd össze Moravcsik, BT 12. 56–65. Az 5. század hun és gót történetére vonatkozó görög nyelvű forrásokat összegyűjtötte, és alaposan kommentálva, angolra fordítva kiadta C. D. Gordon, The Age of Attila (University of Michigan Press, 1960). A hunok korai, 378-ig terjedő történetére és jellemzésére alapvető forrás: Ammianus Marcellinus, 31, 2. 3; a 400 körüli állapotokra Zosimos (Historia nova 4, 20. 25. 34; 5. 7. 14–26. 50), Cl. Claudianus (In Rufinum), Olympiodorus (fragmenta); a hun birodalomra: Jordanes (Getica), és főleg Priscos klasszikus műve (Excerpta de legationibus). A hunok korai, 400 körüli szerepét és jelentőségét sokszorosan túlértékelte Alföldi András: Der Untergang der Römerherrschaft in Pannonien. I–II. (BerlinLeipzig, 1924–1926).

  1. Várady László nagyszabású munkája (Das letzte Jahrhundert Pannoniens 376–467. Budapest 1969) a pannoniai "foederati" történetének 399-ig terjedő új feldolgozására, valamint a 410-ig terjedő korai hun történetre értékes. Abban egyetértünk, hogy legalább 433-ig nem engedik át egyik tartományt sem a hunoknak. Arról, hogy először Ruga helyezi székhelyét a 420-as években a Kárpát-medencébe: Harmatta János, Előszó (In: Fettich, Szeged-nagyszéksósi 5-13). Pannonia Secunda keletrómai megszállásáról: Marcellinus comes ad a. 427. X. Hierii et Arda. buris: "Pannoniae, quae per quinquaginta annos ab Hunnis retinebantur, a Romanis receptae sunt" (Chronica minora II. 76). Aëtius meneküléséről a római Pannonián keresztül: Prosper Tiro 1310 (Chronica minora I. 473): "Aëtius. . . profugus ad urbem atque illinc ad Dalmatiam, deinde per Pannonias ad Chunos pervenit...". Az ide vonatkozó másik adat csak békekötésről tud, feltételek nélkül: Chronica Gallica a. 434. Chronica minora I. 660, 116: "Rugila rex Chunorum, cum quo pax firmata, moritur, cui Bleda successit", ami egyben Bleda főuralmának is forrásutalása. Bleda rangelsősége 442-ben is világos: Marcellinus comes ad a. 442. (Chronica minora II. 81): "Bleda et Attila...". Bukásakor is Bledát nevezik a források a hunok királyának: Marcellinus comes ad a. 44b. (MGH Chronica minora II. 81): "Bleda rex Hunnorum Attilae fratris suis insidiis interimitur"; Jordanes, Getica 181 (MGH Auctores antiquissimi VII. 105): Attila... "Bleda enim fratre fraudibus interempto, qui magnae parti regnabat Hunnorum, universum sibi populum adunavit"; Chronica Gallica 131 (Chronica minora I. 662): "Bleda Chunorum rex Attilae fratris fraude percutitur, cui ipse succedit".
  2. A "catalaunumi" csatát egy téves forráscsoport nyomán Chalons sur Marne közelébe helyezi történelmi és irodalmi köztudatunk, holott valójában a Troyes (Tricassis) előtti síkon vívták meg: Chronica Gallica 615 (Chronica minora I. 663): "Tricassis pugnat loco Mauriacos"; Consularia Italica 566 (uo. 302): "in quinto miliario de Trecas loco nuncupato Maurica"; Gregorius Turonensis, Historia Francorum II. 7 (MGH Scriptores 1. 49): "Mauriacum campum".
  3. Attila temetésére: Jordanes, Getica 258 (MGH Auctores antiquissimi VII. 124): "noctuque secreto cadaver terra reconditum".
A népvándorlás kor és a korai középkor története Magyarországon
Tartalomjegyzék Pannonia osztrogót korszaka
Az ázsiai nomád háttér, az európai hunok