A jezsuiták és a protestáns ortodoxia

A Múltunk wikiből
1603
Nagyszombatban megjelenik Pázmány Péter Felelet az Magyari István sárvári prédikátornak című vitairata.
1607
Herbornban megjelenik Szenci Molnár Albert zsoltárfordítása: Szent Dávid … százötven zsoltári.
1608
Hanauban megjelenik Károlyi Gáspár magyar nyelvű Biblia-fordításának Szenci Molnár Albert által javított kiadása.
1613
Pozsonyban megjelenik Pázmány Péter, Isteni igazságra vezérlő kalauz, Augsburgban Révay Péter, De Sacrae Coronae, Regni Hungariae ortu, virtute, victoria, fortuna című munkája.
1624
Bécsben megjelenik Pázmány Péter Kempis-fordítása: Christus követéséről; Hanauban Kálvin Institutiójának Szenci Molnár Albert által készített magyar fordítása: Az keresztyéni religióra és igaz hitre való tanítás.
1636
Debrecenben megjelenik Medgyesi Pál angolból fordított műve: Praxis pietatis,' Gyulafehérvárott Keserűi Dajka János és Geleji Katona István szerkesztésében, a legszigorúbb kálvinista dogmatikai elvek alapján összeállított énekeskönyv: Öreg Graduál.

A 17. századi Európa társadalmi és politikai végleteinek a művelődéstörténetben is szélsőséges ellentmondásosság felel meg. Míg egyrészről megjelenik a teológiától eloldódó természet- és társadalomtudomány, Descartes, Boyle, Newton mechanisztikus-korpuszkuláris fizikájával és Althusius, Grotius, Hobbes tanításával a polgári rendszert előlegező társadalmi szerződésről, másrészről nemcsak tovább él, hanem új élettel telítődik a vallásosság, katolikus oldalon a janzenizmusban, protestáns oldalon a puritanizmusban, majd a pietizmusban. A késői reformáció és a korai felvilágosodás nemcsak együtt élnek, hanem kölcsönösen át is hatják egymást, a modern természettudomány és természetjog egyelőre még csak a teológiától szakad el, de nem a vallástól, sőt a haladó gondolatoknak nemegyszer éppen vallási mozgalmak a hordozórakétái, mint például a kartezianizmusnak a puritanizmus. Ezért Európa vallási megosztottsága művelődési megosztottságot is eredményezett. A különböző felekezetek különböző módon emeltek falakat vagy nyitottak kapukat a haladó eszmék előtt. A középkori gondolkozás s vele a feudális rendszer legszívósabb védelmezője a katolikus egyház, azon belül is a jezsuita rend volt. Joggal beszélhetünk tehát a 17 . századról mint a jezsuiták és puritánok századáról is, különösen Magyarországon, ahol erős világi értelmiség híján a művelődés legmagasabb színvonalát – az európai átlagnál is nagyobb mértékben – előbb a jezsuita, majd a puritán egyházi értelmiség jelentette.

A reformáció 1570 után bekövetkező szellemi megmerevedése, a reformátusoknál és az evangélikusoknál egyaránt jelentkező „ortodox” dogmatizmus a polgári erők megtorpanásának jele volt, s megfelelt az ellenreformáció előretörésének, ami a feudális reakció erőnyeréséről vall. A neoskolasztikus ellenreformáció filozófiai harca a 17. század első felében még két fronton folyik, egyrészt a válságba jutott neoplatonista humanizmus, másrészt az arisztoteliánus protestantizmus ellen. Az itáliai reneszánsz feltámasztotta a középkorban misztikába szorult platonizmust, előbb keresztény álruhában, majd Ficinótól Brunóig egyre nyíltabban vallott panteista változatban. Az anyagba zárt szellem tanával jól egybehangzott az önmozgó atomok ókori elgondolása, s ez is részévé vált a reneszánsz neoplatonizmusnak, amelyből oldalhajtásként nőtt ki az üldözött olasz eretnekek által Erdélybe és Lengyelországba átplántált s ott egyházzá szerveződő antitrinitarizmus. A reformáció lutheri és kálvini irányzatai, valamint a jezsuita katolikus reform eleinte egyaránt a „pogány” neoplatonizmus ellen foglaltak állást, és hivatalos filozófusukká a saját, különböző szempontjaik szerint rehabilitált Arisztotelészt tették. A 17. század közepéig az ő természetfilozófiáját és az államformákat központba állító politikáját tanították, Rómában éppúgy, mint Genfben és Wittenbergben. Bármelyik felekezethez tartozott is egy külföldön tanuló magyar diák, mindenütt Arisztotelész megfellebbezhetetlen tekintélyét oltották belé, még az unitáriusokba is, mert ez utóbbiak a neoarisztoteliánus padovai egyetemet látogatták. Az arisztotelészi világképet megrendítő Kopernikusz anatéma volt nemcsak a katolikus, hanem a református és evangélikus egyetemeken is. Arisztotelész filozófiáját oktatták természetesen a királyi Magyarország és Erdély főiskoláin is 1640 előtt. A korai reformáció antiarisztoteliánus állásfoglalásának utóvédharcát folytató Pierre de la Ramée (Ramus) francia filozófus és teológus, a Szent Bertalan-éj egyik mártírja Magyarországon a 17. század elején egyetlen radikális követőre talált Újfalvi Anderko Imre debreceni tanár, majd esperes személyében. Újfalvi jelentős tankönyv- és énekeskönyv-szerkesztői tevékenysége mellett Ramus egyházigazgatási demokratizmusát képviselte a püspöki kormányzattal szemben, de az erdélyi fejedelmek által támogatott püspöki hatalom ellen lázadva, buknia kellett; előbb börtönbe került, majd 1614-ben száműzetésbe kényszerült. Ramus eszméit Magyarországon majd csak a puritánok eleveníthették fel újra.

A protestantizmusnak az arisztoteliánizmussal szövetkező irányzatai tulajdonképpen az ellenreformációt is segítették, amikor a maguk részéről is hozzájárultak a neoplatonista antitrinitarizmus felszámolásához, mely csak apró szórványokban vészelte át a 17. századot. Végeredményben azonban az arisztoteliánizmus sem a lutheri irányzat platonista-misztikus hajlamainak nem felelt meg, sem a kálvini gondolkozásnak, mert az meg az Arisztotelésznél sem hiányzó panteizmustól riadt vissza. Mégis, mielőtt Descartes nem kezdeményezte a mechanisztikus természetfilozófiát, a protestantizmus is csak arisztoteliánus filozófiai alapra helyezkedhetett, ebben pedig a katolicizmus erősebbnek bizonyult. Arisztotelész és a pápaság ókori tekintélyére hivatkozva, a jezsuita hitvitázók eleve fölénybe kerültek protestáns ellenfeleikkel szemben, akik belső vitáikkal cáfolták meg azt, amit állítottak, hogy tudniillik ők képviselik a hamisítatlan bibliai hitet.

Magyarországon Pázmány Péter hirdette legnagyobb sikerrel az „új tévelygésekkel” szemben a „régi igazságot”, s a társadalomnak azok a rétegei, amelyek a mozdulatlanságot kívánták, szívesen hallgattak szavára. Őt szokták a jezsuita vallásosság legnagyobb magyarországi képviselőjének tartani, holott éppen az hiányzott belőle, ami a korai jezsuitizmus legfőbb sajátossága volt: a fanatikusan lobogó aszketikus voluntarizmus. A jezsuiták harmadik nemzedékéhez tartozott, a gyakorlati politikusokéhoz. Tanítómesterei nem az önsanyargató rajongók, Loyola Ignác, Xavéri Ferenc voltak, hanem a higgadt rendszerezők, a tomista teológia, a természet- és morálfilozófia újrafogalmazói, Suarez és Bellarmino. Pázmánynak magának nem kellett egyebet tennie, mint a készen kapott tudást a magyarországi viszonyokra alkalmazni. Ebben azonban valóban nagy volt. Mindenkinek azt tudta mondani, ami célja, az ellenreformáció győzelme érdekében kellett, ami legjobban hatott. Főművében, az Isteni igazságra vezérlő kalauzban (1613) a nemességnek a tekintélyi rend megerősítését, mindenféle újítás megakadályozását ígérte, Kempis fordításával (1624) a személyes vallásosságra áhítozóknak misztikát, imádságaival (1606) a protestáns füleknek a megszokott bibliás, zsoltáros hangulatot, prédikációiban (1636) az átlagembernek teljesíthető, józan, középutas morált nyújtott. S mindezt fordulatos, könnyen folyó, ízes magyar beszéddel, lenyűgöző logikával, elhitető életközelséggel. Sokoldalúsága, alkalmazkodási képessége mögött eltűnik vallásos egyénisége, tulajdonképpen minden benne van, ami a kor magyar katolicizmusára jellemző. Ezért nevezték katolikus kortársai magyar Salamonnak, a magyar égbolt Napjának.

Az ő szellemében az ellenreformáció magyarországi jezsuita úttörői csak ritkán kínálták az első megtérített nemzedéknek a misztika magányos, csöndes révületét, inkább az ünneplés kollektív, mozgalmas sodrását – patetikus barokk stílű templomi képekkel, szobrokkal, díszes oltárokkal, de főleg a zászlók alatt énekszóval vonuló körmenetekkel és zarándoklatokkal. A tömegpszichológia láncreakciójának ez a tudatos kihasználása nagy vonzerőt gyakorolt a rideg tantermekké egyszerűsített templomokban folyó, betűrágássá száradt protestáns istentiszteleten ünneplési vágyukat kiélni nem tudó emberekre. Az ünneplés középpontjában Mária állt, ő a haldoklók vigasztalója, a mennyország ajtaja, őrajta szállnak át szent fiához az utolsó sóhajok, és nála kopogtatnak az örök üdvösségbe bebocsátást kérők. Csodatévőnek hitt képeihez, amelyek száma a 17. század második felében tízre szaporodott, s amelyeknek többnyire a Mária-tiszteletben különösen buzgó Esterházy család épített barokk stílű hajlékokat, gyógyulást kereső betegek százai-ezrei zarándokoltak.

A jezsuita vallásos nevelés hatását mérlegelve, aligha lehet jobb példát találni Esterházy Pál nádor egyéniségénél, akinek művelődési és politikai tevékenysége ugyan a 17 . század legvégére esik, de neveltetése a század derekán jezsuita iskolákban folyt – gyakori szereplője volt a jezsuita iskoladrámáknak, tevékeny tagja a Mária-kongregációnak. Érdemei a képzőművészet pártolása, az irodalom művelése, a hazai zenei kultúra korszerűsítése terén éppúgy ismertek, mint politikai szerepének negatívumai. Ez a kettősség egyben a jezsuita vallásosság társadalmi- politikai kisugárzásának értékelésére nézve is érvényes.

Nem kétséges, a jezsuitáknak döntő és pozitív szerepe volt abban, hogy a magyar uralkodó osztály egy részének, főleg legfelső rétegének kulturális színvonala emelkedett, átitatódott barokk kultúrával. Másként kell azonban őket megítélni az ország társadalmi, politikai és művelődési közegében. Társadalmi kötődésük, szerzetesek és tanárok lévén, egészen más volt, mint a nép közt élő világi papoké, s még inkább más, mint a mezővárosi polgárság öntudatos szószólóiként fellépő protestáns prédikátoroké. Arisztokrata-, nemes-, polgár- és parasztivadék egyaránt volt köztük. Bármelyik társadalmi rétegből származtak is azonban a jezsuiták, azt a rendhez tartozás kemény fegyelme és tevékenységük főként nemesi társadalmi közege teljesen semlegesítette; mindenestől a feudális reakció mentalitásának és társadalompolitikájának hordozói, sőt ideológusai voltak. Nyomasztó szellemi és hatalmi fölényük a világi papság és más szerzetesrendek esetleg eltérő társadalmi felfogását sem engedte felszínre jutni.

Ha voltak a 17. századi Magyarországon értelmiségiek, akik az örökös jobbágyság bilincseit legalább elméletileg feszegették, azokat egészen bizonyosan nem a jezsuiták vagy a jezsuita vallásosság világi képviselői közt kereshetjük. A rendiség és az abszolutizmus vitájának eldöntéséhez sem járultak hozzá a jezsuiták termékeny vagy legalábbis egyértelműen világos eszmékkel; számukra ez a harc egyszerűen az ellenreformáció erőszakos, gyors befejezését ígérő alkalom volt; s egyedül ebből a szempontból foglaltak állást. Ami pedig a magyar értelmiségnek a korai felvilágosodás befogadására való előkészítését jelenti, abban bizonyultak a hazai elmaradottság legmakacsabb megrögzítőinek. Külföldön a katolicizmus korszerűbb vallási irányzata, a janzenizmus éppen az ellenük folyó harcból született meg. Magyarországon a katolikus vallásosságra gyakorolt monopolisztikus befolyásuk sem belső csírázást, sem külső rést nem engedett janzenista törekvéseknek.

A XVII. század első felében azonban a megmerevedett protestáns ortodoxia sem volt szellemileg termékenyebb a jezsuitizmusnál, sőt sorozatos vereségeket szenvedett attól. Pázmány Péter, Balásfi Tamás, Káldi György, Veresmarti Mihály vitairataival szemben Alvinczi Péter református prédikátor és társai nem tudtak igazán hatásos ellenérveket kifejteni, annál kevésbé, mivel a protestáns felekezetek egymás ellen is hadakoztak. A kálvinista Heidelbergből kiinduló uniós törekvéseknek Magyarországon is voltak református szószólói, de a közeledést Luther követői nálunk is visszautasították. Még kevésbé kívántak megbékülni az Erdélyben hatalmi túlsúlyba került reformátusok az unitáriusokkal, akik ellen a kálvista ortodoxia legjelentősebb képviselői, Milotai Nyilas István és Geleji Katona István püspökök éles vitát kezdeményeztek, legkevésbé pedig a szombatosokkal, akiknek vezetője, Péchi Simon az újplatonizmus és a judaizmus eszméiből sajátos vallásosságot alakított ki. 1638-ben I. Rákóczi György az unitáriusokat törvénnyel kötelezte Krisztus imádására, a szombatos felekezetet pedig eltörölte, nemesi vezető rétegét birtokaitól megfosztotta, közrendű híveit kényszermunkára küldette. Csak néhány eldugott székely faluban maradtak szombatosok.

A magyar református ortodoxia neveltje, kiváló művelője, de egyben meghaladója is volt Szenci Molnár Albert, a kor legjelentősebb magyar nyelvművelője. Élete felét külföldön, Németországban töltötte. Harmincéves peregrinációja alatt kapcsolatba került az akkor ébredező német nyelvművelő mozgalommal. Jól érezte magát ebben a nyelvészkedő környezetben, de szégyellte, hogy magyar anyanyelve annyira pallérozatlan. Szótár és nyelvtan kellett, hogy legyen mihez igazodni; ő – ebben Ramus bevallott követőjeként – mindkettőt létrehozta, és 1604-ben, illetve 1610-ben kiadta. Nyelvhelyességi elveit azonnal alkalmazta is, két olyan könyvben, amelyek a legszélesebb elterjedésre számíthattak, a Károlyi-féle Biblia-fordítás javított kiadásában (1608) és főképpen zsoltárfordításában (1607).

Szenci Molnár Albert zsoltároskönyve a magyar protestáns irodalom legkiemelkedőbb korabeli alkotása. A Clément Marot és Théodore Beze által franciára fordított, nagyobbrészt Goudimel által megzenésített genfi zsoltároskönyvét úgy ültette át – Lobwasser német fordítását is használva – magyarra, hogy nemcsak a magyar verselést forradalmasította nálunk addig isrheretlen versformákkal, hanem egyben az első példát is szolgáltatta az eredeti értelmet hűségesen, de nem kevésbé költőien visszaadó, avatott műfordításra. Nagyszerű verselése és a tartalom mély átélése tette, hogy zsoltárai a református magyar népnek évszázadokra valósággal lelki önkifejezéseivé váltak, s legnagyobb költőink újra meg újra merítettek belőlük képeket, stílust, hangulatot.

Molnár életének ez az első alkotó szakasza a magyar művelődés általános kincstárát gazdagította, amelyből felekezeti különbség nélkül részesülhetett mindenki. Munkásságát még a nagy ellenfél, Pázmány is elismeréssel emlegette, külföldön pedig a tudós világ ünnepelte, mi több, az anyagi támogatást nem tagadta meg tőle. Közben azonban odahaza nagy változások történtek. Egy magabiztos, hódító egyház tagjaként ment külföldre, s amikor 1614-ben rövid időre hazatért, az ellenreformáció támadásai elleni védekezésben találta az övéit. Éppen akkor jelent meg Pázmány mesterműve, a „Kalauz” (1613), amelyre a protestánsok nem tudtak méltó választ adni. A veszély láttán Molnár, lezárva életének nyelvművelő szakaszát, tudását és erejét a hitvédelemnek szentelte. Nem akármilyen ellenfelet választott, hanem magát Pázmányt, s nem akármilyen fegyverrel indult ellene harcba, hanem az európai kálvinizmus szellemi fegyverzetének legjavával: A hitvitázó röpiratok könnyűfegyverzete helyett, amellyel Alvinczi Péter és társai hiába próbálkoztak, Molnár a maga egyházát ugyanazokkal a nehézütegekkel akarta ellenállóvá tenni, amelyeket Pázmány oly sikerrel vonultatott fel: nagyszabású teológiai koncepcióval, világosan érthető prédikációval, bibliai ihletésű imádsággal. Visszatérve Németországba, Bethlen Gábor támogatásával Heidelbergben telepedett meg, és sorra magyarra fordította a nagy hírű Scultetus kálvini szellemű prédikációit (Postilla Scultetica, 1617), Kálvin, Bullinger és mások imádságait (1621), végül Kálvin főművét, az Institutiót. (Az keresztyéni religióra és igaz hitre való tanítás, 1624) Mindegyiknek az előszavában az iskolaügy fejlesztését sürgeti. Ezek a könyvek adták meg véglegesen a magyar református egyháznak a kálvini jelleget.

Szenczi Molnár Albert azonban át is lépte a kálvini ortodoxia kereteit, mikor élete vége felé ráébredt, hogy nem elég csak az értelemre vagy az érzelemre hatni, az embert magát kell értelmével, érzelmével, akaratával együtt átformálni. Ezt ismerte fel a másik oldalon Pázmány, mikor fordításával felélesztette az akkor már egy évszázada hiányzó katolikus kegyességi irodalmat. A magyar protestantizmusnak ezen a téren alig volt saját hagyománya: a hitigazságok háttérbe szorították a hitélményt. Molnár életének úgyszólván utolsó napjaiban rátalált egy könyvre, a puritán Lewis Bayly Praxis pietatisának (A kegyesség gyakorlása) német fordítására, s azonnal megkezdte magyarra átültetni. Rövidesen megtudta, hogy egy Angliát járt ifjú magyar, Medgyesi Pál már az eredetiből fordítja. Átadta neki kéziratát, s kérte, hogy folytassa munkáját. Ezzel mintegy a stafétabotot nyújtotta át annak a puritán nemzedéknek, amely – nem utolsósorban az ő zsoltárainak elterjesztésével – továbbvitte munkáját.

Irodalom

A 17. századi magyar művelődéstörténet legfőbb egyházi vonatkozású forrásgyűjteményei: az Monumenta Vaticana historiam regni Hungariae illustrantia. három újkori kötete és Pázmány Péter összes munkái (magyar sorozat) I–VII (Budapest, 1894–1905) és Opera omnia (latin sorozat) I–V (Budapest, 1894–1904); Pázmány Péter összegyűjtött levelei I–II. Kiadta Hanuy Ferenc (Budapest, 1910–1911). Továbbá elszórt levélkiadások: Balásfi Tamás, Magyarországnak mostani állapotjáról, 1621. (Pozsony, 18382); Veresmarti Mihály XVII. századi magyar író élete és munkái. Kiadta Ipolyi Arnold (Budapest, 1875); Káldi György válogatott egyházi beszédei. Kiadta Bellaagh Aladár (Budapest, 1891). Az ellenreformáció más íróinak új kiadásait lásd A magyar irodalomtörténet bibliográfiája 1772-ig. Szerkesztette Vargha Kálmán–V. Windisch Éva (Budapest, 1972) I. 61–70, 398–489.

A protestáns vallási mozgalmak forrásai: Fabó András, Monumenta evangelicorum Augustaneae confessionis in Hungaria I–IV. (Pest, 1861–1865) I–IV, valamint Magyar Evangélikus Egyháztörténeti Emlékek (Budapest, 1905); mindkét protestáns felekezetre: a Magyar Protestáns Egyháztörténeti Adattár kötetei. Egykorú szövegek gyűjteményei: Pápai Páriz Ferenc, Békességet magamnak, másoknak. Kiadta Nagy Géza (Bucuresti, 1971. – benne a Romlott fal felépítése című egyháztörténeti mű 1684–1361); Lampe, Fridericus Adolphus, Historia ecclesiae reformatae in Hungaria et Transylvania (Utrecht, 1728. – valójában teljesen Debreceni Ember Pál műve); a fontosabb protestáns egyházi írók közül Alvinczi, Szenczi Molnár Albert és Medgyesi Pál, valamint a bujdosók tábori lelkészeinek műveiből új kiadás jelent meg: A reformáció és ellenreformáció korának evangéliumi keresztyén egyházi írói. Szerkesztette Incze Gábor (Budapest, év nélkül); más szövegkiadásokra: A magyar irodalomtörténet bibliográfiája 1772-ig. Szerkesztette Vargha Kálmán–V. Windisch Éva (Budapest, 1972) I.

A hazai egyháztörténet legújabb összefoglalásai: Hermann Egyed, A katolikus egyház története Magyarországon 1914-ig (München, 1973); M. Bucsay, Der Protestantismus in Ungarn, 1521–1978. (WienKölnGraz, 1977–1979); Bitskey István, Hitviták tüzében (Budapest, 1978). (1638-ig).

A katolikus vallásosságra: Velics László, Vázlatok a magyar jezsuiták múltjából I–III (Budapest, 1912–1914); Frankl Vilmos, Pázmány Péter és kora I–III (Pest, 1868–1872. – elfogult és részben elavult, de gazdag ismeretanyaggal); Sík Sándor, Pázmány az ember és az író (Budapest, 1939); Őry Miklós, Pázmány Péter tanulmányi évei (Eisenstadt, 1970); Révai Sándor, Káldi György életrajza (Pécs, 1900); A. Coreth, Pietas Austriaca. Ursprung und Entwicklung barocker Frömmigkeit in Österreich (Wien, 1959); Gulyás István, A XVII. század katolikus aszketikus irodalma (Budapest, 1939); Rónay György, Misztika az ellenreformáció magyar irodalmában (Katholikus Szemle 1937); Mihalovics Ede, A katolikus prédikáció története Magyarországon I–II (Budapest, 1900–1901).

A kálvinista ortodoxiára: Szabó Géza, A magyar református orthodoxia (Budapest, 1943); legjelentősebb képviselőire: Barcza József, Bethlen Gábor, a református fejedelem (Budapest, 1980); Gál Lajos, Geleji Katona István igehirdetése (Debrecen, 1939); Imre Sándor, Alvinczi Péter kassai magyar pap élete (Hódmezővásárhely, 1898); Kecskeméti Alexis János prédikációs könyve. Kiad G. Lábos Olga (Budapest, 1974); Dézsi Lajos, Szenczi Molnár Albert (Budapest, 1897); Tolnai Gábor, Szenczi Molnár Albert értékelésének néhány kérdése (Irodalomtörténet 1954); Turóczi-Trostler József, Szenczi Molnár Albert Heidelbergben (Filológiai Közlöny 1955); Gáldi László, Szenczi Molnár Albert zsoltárverse (Budapest, 1958); Szenci Molnár Albert és a magyar késő reneszánsz. Szerkesztette Csanda SándorKeserű Bálint (Szeged, 1978).


Műveltség, vallás, nyelv
Tartalomjegyzék A magyar puritánok