A jobbágyfelszabadítás újraszabályozása

A Múltunk wikiből

1848–49-ben a Habsburg-hatalom ismételten biztosította a parasztságot arról, hogy a jobbágyfelszabadítást, amelynek forradalmi vívmány voltát igyekezett elködösíteni, győzelme esetén is fenntartja. A forradalom leverése után hatósági közlemények különböztették meg az általuk megszűntnek tekintett úrbéres s a fenntartandóknak ítélt nem úrbéres szolgáltatásokat, de a részletkérdések átfogó szabályozása hosszú ideig késett. 1853 tavaszán – éppen öt évvel a feudális szolgáltatási rendszert felszámoló március után – jelent meg Ferenc József „nyílt parancsa”, az udvari befolyással rendelkező magyar konzervatív arisztokraták egyes visszahúzó törekvéseit is érvényesítő „úrbéri pátens”, amely az egyidejűleg kibocsátott „kárpótlási és föld tehermentesítési nyílt paranccsal” együtt a jobbágyfelszabadítás egészét szabályozta újra. Az 1848-as áprilisi törvénnyel összhangban felszabadultnak és a volt jobbágyok tulajdonának ismerte el az úrbéresként, illetve úrbérpótló szerződés alapján birtokolt telki állományt. Ennek összterjedelme Magyarországon (értve itt és a továbbiakban is az országnak Erdély, a Partium, Horvát-Szlavonország és a határőrvidékek nélkül számba vett területét) 1848-ban mintegy 7,9 millió kat. holdra rúgott. Parasztkézen volt még több mint 1,4 millió kat. hold maradványföld, amit Mária Terézia Urbáriuma és a reformkori úrbéri törvények értelmében a meglevő jobbágytelkek kiegészítésére, illetve újak létesítésére lehetett felhasználni, de a jobbágyságtól elvenni nem volt szabad. Az 1848. évi áprilisi alaptörvény nem szólt külön a maradványföldről, még ha értelemszerűen, de a földesurak által kétségbevonhatóan vonatkoztatható volt is rá. Ténylegesen a Batthyány-kormány úrbérinek, tehát felszabadultnak tekintette a maradványföldet, s az úrbéri kárpótlás előkészítése céljából el is rendelte felbecsülését. Az aggályok elhárítására a kormány 1848. szeptemberi, Deák igazságügyminiszter által előterjesztett javaslata a parasztkézen levő maradványföldeket hivatalosan is állami kármentesítéssel ítélte felszabadultnak. E javaslattal sokban egybehangzóan Kossuth 1849. április 19-i kormányzóelnöki rendelete joghatályosan befejezett ténnyé tette azt, hogy a parasztkézen levő maradványföldeket úrbéresnek s így állami megváltással felszabadultnak kell tekinteni. Ezzel szöges ellentétben a császári pátens megváltásuk terhét a parasztságra hárította. Kimondta, hogy 1848 óta számítandó kamatokkal pénzben vagy annak megfelelő mennyiségű földben olyan kárpótlást kell adnia volt földesurának, amely hasonló területű úrbériség állami kárpótlásának felel meg. A parasztkézen levő mintegy 345 ezer kat. holdnyi irtásföld nagyobb hányadát minősítette a volt jobbágyoktól irtásbér megfizetése ellenében a földesúr által visszavonhatónak, mint akár Deák szabályozási tervezete 1848-ban, akár az 1849-es kormányzóelnöki rendelet. Amit pedig a parasztok által mégis megtarthatónak ítélt, annak megváltási terhét (Deák 1848-as elvi állásfoglalásával jórészt, a kormányzóelnöki rendelettel pedig szöges ellentétben) ugyancsak a volt jobbágyokra hárította. A majorsági zsellérek sok tízezer főre rúgó tömegét és mintegy 75 ezer kat. holdnyi földjét az 1848-as kormányjavaslat legalább az önmegváltás lehetőségében kívánta részesíteni. A képviselőház azonban továbblépett, és 1848. szeptember 22-én állást foglalt az állami kártalanítással történő felszabadításuk mellett. Az 1849. áprilisi kormányzóelnöki rendelet pedig jelentősen tágítva az úrbériség fogalmát, joghatályosan kiterjesztette az állami kártalanítással történő felszabadítást a majorsági zsellérség túlnyomó részére. A császári pátens ezzel szemben a majorsági zsellér kategóriába sorolandó parasztság szinte egész tömegének a sorsát gyakorlatilag a földesúr kenyere-kedvére bízta, még a paraszti önmegváltás lehetőségét sem biztosítva. 1848-ban az áprilisi törvények a jobbágyok szőlőinek csak töredékét, az úrbéres földbe ültetettet szabadították fel. Mintegy 300 ezer kat. hold szőlő dézsmakötelezettségét csak 1848 szeptemberében számolta fel az országgyűlés. Csak ekkor vette jogszabály jellegű határozatba, hogy a negyedtelkes vagy kisebb birtokú parasztok helyett az állam kártalanítsa a volt földesurat. A császári pátens ezzel szemben a nem úrbéres szőlők dézsmaadási kötelezettségét fenntartotta, esetleges megváltásuk lehetőségét és feltételeit a földesúrtól tette függővé, s terhét teljes egészében a parasztra hárította.

Összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy a császári pátens az 1848-as alaptörvényben nem, vagy nem egyértelműen tárgyalt részletkérdések kapcsán olyan intézkedéseket hozott, amelyek a jobbágyparasztság által a felszabaduláskor birtokolt földek legalább 23–24%-a tekintetében hátrányosabb volt a magyar forradalmi kormányok országgyűlési határozatokra, illetve kormányzóelnöki rendeletre is alapozott és a gyakorlatban érvényesített állásfoglalásánál. Ez azt jelentette, hogy a parasztság, csak e különbség révén a jobbágyfelszabadításkor birtokolt földjének – óvatos becsléssel – mintegy 3–4%-át elvesztette és legalább 20%-ának, azaz minden ötödik hold földjének önmegváltására kényszerült. Tekintettel arra, hogy a Lajtántúlon – a korábbi jogviszonyoktól függően – a földesúri kárpótlás kisebb-nagyobb hányadát eleve a parasztokra hárították, az úrbéri pátensnek ez az eljárása a magyar jobbágyfelszabadítást az összbirodalmihoz közelítette.

Az 1848 által érvényben tartott jogszabályokkal, illetve a Batthyány-kormány állásfoglalásával sokkal inkább összhangban voltak a pátensnek a legelő- és erdőelkülönítésre vonatkozó rendelkezései. Hozzájuk hasonlóan megbolygathatatlanoknak nyilvánította az 1836. évi engedőleges törvény alapján már végrehajtott elkülönítéseket, és azt az alapelvet fogadta el, hogy a parasztoknak annyi legelőt kell juttatni, amennyi a korábban is legeltetett jószágállomány eltartására szükséges. Ennek megfelelően az úrbéres telkenként kihasítandó legelőilletményt 4–22 kishold, azaz 3–16,5 kat. hold közötti mennyiségben szabta meg, az úrbéres házas zsellérek legelőilletményét pedig az 1/8-ad telkesével azonos mértékűnek. A Batthyány-kormány 1848. szeptemberi tervezete a faizási joggal bíró úrbéreseknek juttatandó erdőilletményt olyan területben határozta meg, amely hajdani járandóságuknak megfelelő fa-, illetve rőzsemennyiség megnevelésére képes. A pátens ezt úrbéri telkenként 2–8 kishold – 1,5–6 kat. hold – közötti mennyiségben szabta meg, az úrbéres házas zsellérek járandóságát pedig ismét az 1/8-ad telkesekével tette egyenlővé.

A pátens a parasztok szempontjából annyiban rontotta a legelőkérdésben a korábbi magyar jogszabályok által kialakított helyzetett, hogy a parasztok maradványföldjei után nem biztosított legelőilletményt. Ez a volt telkesek igényjogosultságát 14–15%-kal csökkentette, sőt kismértékben a zsellérekét is. Az erdő illetményből pedig lehasítandónak és a földesúrnak visszahagyandónak ítélt egy olyan darabot, amelynek becsértéke egyenlő volt az úrbéresek évi erdei robotkötelezettségének tőkésített becsárával. Még korántsem általánosítható kutatási eredmények szerint ez a paraszti erdőilletmény 15–20%-ának visszafogását eredményezte. Ellentétben állt ez az 1848-es törvényeknek az úrbéres szolgáltatások állami kártalanítását kimondó alapelvével és a Batthyány-kormány tervezetével, amely az erdei szolgálatok „közállományú kárpótlását” kívánta biztosítani. Leszögezve, hogy mindezek következtében az úrbéri pátens – a korábbi magyar jogszabályokhoz, illetve rendezési munkálatokhoz mérten – jelentős mértékben csökkentette a parasztoknak tulajdonul juttatandó legelő- és erdőterület terjedelmét, ki kell emelnünk, hogy a fejlődés egy fontos követelménye vonatkozásában nevezetes lépést tett előre. Kötelezővé tette ugyanis a legelő és az erdő korábban csak megengedett elkülönítését a volt földesúr és a volt úrbéresek között (az utóbbiaknak a tetszésére bízva, vajon egymás közt felparcellázzák-e, vagy továbbra is közösen használják-e az elkülönítés során nekik jutó határrészeket). A földesúri és a parasztbirtok gazdasági egybekapcsoltságának, a határhasználat közösségének ez a felszámolása a kapitalista agrárfejlődés kibontakozásának igen fontos feltétele volt. A legelő- és erdőelkülönítés során a volt úrbéres parasztság tulajdonába került terület kiterjedését nem ismerjük a kívánatos pontossággal. Mértéktartó becsléssel összterjedelmét mintegy 2,7–4 millió kat. holdra tehetjük.

A felszabadult parasztságnak, amely az összlakosságnak közel háromnegyedét, az agrárnépességnek mintegy négyötödét tette ki az egykorú Magyarországon (a Vajdasággal és Bánsággal együtt, de Erdély, a Partium, Horvát-Szlavonország és a határőrvidék nélkül számítva), hozzávetőlegesen 12,4–13,6 millió kat. holdra becsülhető földmennyiség jutott osztályrészéül polgári tulajdonként az országnak az 1850-es években, számított mintegy 32,9 millió kat. holdra rúgó adóztatott és adómentes összterületéből, azaz annak mintegy 37,6–41,5 %-a (A jórészt a volt jobbágyparasztság és a hajdani szabadparasztság kezén volt 200 kat. hold alatti teljes birtokállományt az 1860-as évek végén a magyarországi termőterület 45,7 %-ára tették.)

Horvát-Szlavonországban a magyarországival azonos módon szabályozták újra és lényegében azonos következményekkel valósítottak meg a jobbágyfelszabadítás végrehajtásával kapcsolatos birtokrendezést. E folyamat valamelyest is megbízható számszerű eredményei nem állnak rendelkezésre. A hagyományos földközösségi szervezetet őrző katonai határőrvidékeken a határőrök tulajdonjogot szereztek korábban csak használati joggal birtokolt telkeikre. A birtokviszonyok azonban a korszak egészén át rendezetlenek maradtak, noha a kapitalista fejlődés közvetetten érvényesülő hatására a belső ellentmondások kiéleződése a zadrugákban (a házközösségekben) nagyon is sürgette az átfogó rendezést.

Erdélyben a jobbágyfelszabadítás végrehajtását a magyarországinál jóval kuszáltabb birtokviszonyok különösen nehézzé tették. Az 1854-ben kiadott erdélyi úrbéri pátens a volt telkes jobbágyokra nézve kedvezőbben intézkedett, mint az utolsó erdélyi rendi országgyűlés, kimondva, hogy úrbéresnek számít az általuk 1848. január 1-én birtokolt telki állomány egésze. Viszont a kuriális, illetve majorsági zsellérek szolgálatkötelezettségét fenntartotta, és a keskeny örökszerződéses réteg kivételével még az önmegváltás lehetőségét sem biztosította számukra. A székely nemesi birtokok jobbágyaitól megtagadta az állami megváltást, azok csak önmegváltás árán juthattak telkeik tulajdonához. Végül is Erdély mintegy 8,2 millió kat. holdnyi termőföldjéből hozzávetőleg 1,6 millió, azaz alig 19,5% jutott a felszabadult parasztok kezére. Ez az anyaországinál lényegesebben rosszabb arány volt még akkor is, ha tekintetbe vesszük, hogy Magyarországgal ellentétben, ahol a lakosság közel háromnegyede volt 1848 előtt feudális függő helyzetű jobbágyparaszt, Erdélyben csak mintegy háromötöde. (Az erdélyi szabad paraszti és kisbirtokos rétegeknek a magyarországiakénál nagyobb arányai magyarázzák, hogy az 1860-as évek végén a volt jobbágyparasztsággal együtt a 200 kat. holdnál kevesebbet birtoklók kezén az egész termőterület mintegy 50,6%-a volt.

A volt jobbágyok és a volt földesurak nem egykönnyen jutottak a végül is nekik eső földterület háborítatlan polgári tulajdonához. A birtokrendezést a külön e célra felállított úrbéri bíróságok közbenjöttével kellett lebonyolítani. Az úrbéri per az általában egy-egy megye területére kiterjedő hatáskörű úrbéri törvényszéktől a kerületenként működő úrbéri főtörvényszékhez, fellebbezés esetén pedig legfelső fokon a bécsi legfőbb úrbéri törvényszék elé került. (1861-től az úrbéri perekben az alispáni bíróság, a megyei törvényszék, illetve a királyi tábla ítélt.) Az eljárás során elengedhetetlen volt – ha korábban még nem történt meg – a „regulatio”, a „rendbeszedés”, azaz annak megállapítása, van-e egyáltalán úrbériség a községben, illetve milyen kiterjedésű terület számít úrbéresnek, milyen majorságinak, majd – ha volt – annak eldöntése, mennyi maradványföldet tarthat meg váltság ellenében a volt jobbágy, mennyi irtásföldet válthat vissza a volt földesúr. Ezt követte a határhasználati közösség felszámolásának, a „segregatiónak”, a legelő- és erdőelkülönítésnek az előkészítése, annak meghatározása, milyen nagyságú illetmény jusson – az úrbéri pátens által szabott határok közt – a parasztoknak egész telkenként. Mindehhez kapcsolódott (a bonyodalmas eljárásnak csak a legfontosabb fázisait említve) egyfelől annak a megállapítása, hogy a felek a maguk járandóságát hol kapják meg a határban, másfelől annak az immár önkéntes eldöntése, hogy a volt jobbágyok a kimérést egybe kívánják-e kapcsolni „commassatióval”, tagosítással is, vagy a nyomásos gazdálkodás viszonyai közt kialakult korábbi birtoklási rendnek megfelelően azt akarják, hogy minden dűlőben, minden parasztgazdaság jusson parcellához. Csupán ezek után került sor a tényleges birtokbahelyezésre, ami nemritkán csak ekkor döbbentette rá a tegnapi jobbágyot a reményeit megcáfoló keserű valóságra.

A jobbágyfelszabadítás újraszabályozását, a birtokrendezés lebonyolítását a parasztmozgalmak szinte páratlan sorozata kísérte. Nem lángoltak fel egyszerre nagy, összefüggő területekre kiterjedő akciók, még kevésbé szerveződtek sereggé az elégedetlen parasztok, mint a hajdani felkelések idején, de számtalan helyen pattantak ki kisebb-nagyobb mozgalmak. A parasztok el akarták söpörni a robotrendszer maradványait, tulajdonukká akarták tenni az egyszer már birtokolt földet, meg akarták tartani az addig használt legelőt. és erdőt. A mozgalmak három nagy hulláma bontakozott ki az önkényuralom időszakában. Az 1850-es évek elején elsősorban a forradalom idején felszámolt, vagy a parasztok által megtagadott szolgáltatások újrakövetelése, illetve a határhasználati jogok megszorítása robbantott ki megmozdulásokat. Az 1850-es évek második felétől kezdve, az úrbéri bíróságok működésének megindulása nyomán mindenekelőtt a maradvány- és irtásföldek sorsa, a legelő- és erdőelkülönítés mikéntje, a szerződéses községek úrbéressé vagy majorságivá nyilvánításának a kérdése vezetett elkeseredett összecsapásokhoz. Az 1860-as évek első felében és derekán, amikor a birtokrendező ítéleteket minden addiginál nagyobb számban foganatosították, a mozgalom új, nagy hulláma bontakozott ki.

A volt jobbágyság küzdelme mindenekelőtt az 1848-ig túlnyomó többségét feudális függésben tartó nagybirtokos arisztokráciával éleződött ki ugyan, de a feudális szolgáltatásokat vesztett nemesi közép- és kisbirtokosok jelentős része is kíméletlen ellenfélnek bizonyult a birtokrendező eljárás során. Az 1850-es évek elején – többek között – erőteljes mozgalmak színhelye volt Szomód (gr. Eszterházy-birtok, Komárom m.), Jászómindszent (a jászói prépost birtoka, Abaúj m.), Szentmihály (gr. Dessewffy-birtok, Szabolcs m.), Bánkút (István főherceg nádornak a Wodianerek által bérelt birtoka, Arad m.), az évtizedfordulón Gúta (prímási uradalom, Komárom m.), Leányvár (br. Sennyey-birtok, Zemplén m.), Ibrány (Lónyay-birtok, Szabolcs m.), Korbest (br. Wattmann-birtok, Bihar m.), Orbánfalva (hg. Batthyány-birtok, Vas m.), Szárföld (hg. Esterházy-birtok, Sopron m.), az 1860-as évek folyamán pedig Taszár (piarista birtok, Somogy m.), Zahling és Körtvélyes (hg. Batthyány-birtok, Vas m.), Patkanyóc (nemesi közbirtokosság birtoka, Bereg m.), Petrovác (gr. Brunswick-birtok, Bács m.) és Gimeskosztolány (gr. Forgách-birtok, Nyitra m.). A parasztok elkeseredését nemcsak az jellemzi, hogy az említetteken kívül községek százaiban került sor véres összecsapásokra, hanem az is, hogy jó néhány faluban újra és újra fellángolt a küzdelem. Az egyik Vas megyei községben 1862-ben a volt jobbágyokat az úrbéri perüket jogerősen lezáró, de általuk sérelmezett bírói döntés meghallgatására is csak kényszeríteni lehetett, mégpedig úgy, hogy „a lovaskatonaság körbevette az összegyűlt lakosokat, előttük megtölté pisztolyai és rájukszegezve tarta felolvastatott a minden fórumon megfordult… ítélet”.[1]

A jobbágyfelszabadítás végrehajtásához kapcsolódó és a parasztmozgalmak sorát kirobbantó birtokrendezést a szűkebb Magyarország úrbéres községeinek alig felében hajtották végre az önkényuralom korszakában, a többiben csak a kiegyezés után, az úrbéri pátens legfőbb rendelkezéseit továbbéltető új szabályozás alapján.

Lábjegyzetek

  1. Parasztságunk a Habsburg-önkényuralom korszakában 1849–1867. Szerkesztette S. Sándor Pál. Budapest, 1951. 161.

Irodalom

Az 1853. évi úrbéri nyílt parancs és a kapcsolódó rendelkezések egykorú értelmezője: Tóth Lőrincz, Elméleti s gyakorlati útmutató úrbéri ügyekben (Pest, 1857). Az első érdemi kísérlet a birtokrendezési perek anyagának történettudományi értékesítésére: Soós Imre, Az úrbéri birtokrendezések eredményei Sopron megyében (Budapest, 1941). A jobbágyfelszabadítás végrehajtásának első uradalomtörténeti vizsgálata: Szabad György, A tatai és gesztesi Eszterházy-uradalom áttérése a robotrendszerről a tőkés gazdálkodásra (Budapest, 1957). Az erdélyi rendezésre lásd: Kovács József, Adatok az 1849 utáni erdélyi tőkés mezőgazdaságról (Bukarest, 1957). Az 1849 utáni ideiglenes szabályozásra lásd: Sashegyi Oszkár, A jobbágyfelszabadítás végrehajtásával foglalkozó 1849. évi „Oktatás a Föld népéhez” (Agrártörténeti Szemle, 1957. 3–4.). A kérdéskörrel foglalkozó tanulmányok sorából lásd még: Simonffy Emil, Úrbéri birtokrendezések Zala megyében a jobbágyfelszabadítás után (In: Agrártörténeti tanulmányok. Szerkesztette Szabó István. Budapest, 1960) és Für Lajos, A majorsági zsellérkérdés rendezése 1848–1896 (In: ugyanott); Vargyai Gyula, Jobbágyfelszabadítás Esztergom megyei egyházi birtokokon (Budapest, 1963). Átfogó: Für Lajos, Jobbágyföld–parasztföld (In: A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában 1848–1914. II. Szerkesztette Szabó István. Budapest, 1965); Gyimesi Sándor, A telepítvényes falvak „felszabadulása” (In: ugyanott); Simonffy Emil, A parasztföld és a tagosítás (In: ugyanott). A fontos helytörténeti vizsgálatok közül lásd: Fegyó János, Úrbéri perek és jobbágyfelszabadítás a ráckevei járásban (Ráckeve, 1968) és Tóth Tibor, Elkülönítés és jobbágyfelszabadítás a mernyei uradalomban (In: Somogy megye múltjából. Szerkesztette Kanyar József. Kaposvár, 1973). A forrásanyagról átfogó képet ad: Sándor Pál, A birtokrendezési periratok (Budapest, 1973).


Az önkényuralom gazdaság- és társadalompolitikája
Magyarország betagolása a birodalom gazdasági közösségébe Tartalomjegyzék A földesurak kármentesítése