A jobbágyszolgáltatások arányainak módosulása

A Múltunk wikiből

A pénz folyamatos, erős inflálódása mellett nem volt érdemes a pénzjáradék emelését erőszakolni; a megromlott piaclehetőségek miatt erre nem is lett volna mindenütt lehetőség. A 16. századi törvény által telkenként 1 forintban megállapított földesúri cenzus előteremtése az áremelkedések után, a 17. század derekán a jobbágyoknak már sokkal kisebb terhet, a földesuraknak pedig sokkal kisebb hasznot jelentett, mint a 16. század közepén. Míg 1580 körül egy forint egy ökör árának hozzávetőleg egytized részét tette ki, addig 1650 körül már csupán egyhuszadát. Sopronban az 1550-es években egy forintért 3 mérő búzát lehetett kapni, száz évvel később már csak kétharmad-háromnegyed mérőt.

A cenzus magasabb mértékével általában csak olyan uradalmakban találkozunk, ahol a földesúr valamilyen oknál fogva — gyér népesség, a török közelsége vagy a majorok távoli fekvése — nem vagy csak korlátozottan követelhetett robotot. Ezzel szemben nem egy helyütt olyan adatokkal is találkozunk, amelyek a pénzbeli cenzus terményben való behajtására, illetőleg a korábbi pénzfizetség robotteherré változtatására utalnak. Ezt a jelenséget rekommutációnak, természetbeni formára való visszaváltoztatásnak is nevezhetjük.

Az ellenkező eset, a pénzszolgáltatás előtérbe kerülése a robottal szemben, szintén előfordul a 17. század első felében, sok esetben az újonnan települők kedvezményeként, illetve a paraszti osztályharc fontos eszközével, a szökéssel kikényszerített földesúri engedményként. A pénzszolgáltatás háttérbe szorulásával szemben megnyilvánuló legfigyelemreméltóbb ellentendenciát azonban mégsem ezek az esetek képviselik. Előadódhatott ugyanis, hogy különösen kedvező adottságok folytán a jobbágyok árutermelő tevékenysége nem szorult háttérbe, hanem a 17. század folyamán is teljes virágában állt.

A cenzus elértéktelenedése miatt a természetbeni szolgáltatások fokozása látszott a földesurak számára kívánatosnak. A terményjáradékok egyik csoportjába tartoztak az ajándéknak is nevezett, s a földesúri háztartás jobb ellátását célzó különféle élelmiszer-szolgáltatások, melyek vidékenként erősen változtak ugyan, egy-egy helyen belül azonban szinte évszázadokon keresztül csaknem azonos formában rögzítődtek. Ide tartoztak a meghatározott számú lúd, kappan, tojás, vaj, sajt, különféle kerti termények stb. változatos csoportjából összeállított szolgáltatások. Ezek azonban nem jelentettek súlyos terhet a jobbágyháztartásoknak, és egyes vidékeken pénzbeli megváltásukra is sor került. Az „ajándékok” jelentőségének csökkenése az allodiális gazdaság kiterjesztésével is összefüggött; a földesúri majorok sok helyütt már maguk is megtermelték az úri asztal ellátásához szükséges sokféle élelmiszert. Viszont egyre gyakrabban vetettek ki a jobbágyokra rendkívüli élelmiszer-szolgáltatásokat: a földesúri családban előforduló esküvők, keresztelők, temetések, az úr táborba szállása stb. esetén.

A terményjáradékok másik csoportja – a szántó- és szőlőművelés után járó terményszolgáltatás – komoly megterhelést jelentett. A törvények a középkor óta előírták, hogy a jobbágy terményei után, gyakorlatilag elsősorban a gabona- és bortemés után az egyháznak a termés tizedét, földesurának az így megmaradt terménymennyiség kilencedét köteles beszolgáltatni. Ha a beszedés sorrendjét, s ezen keresztül a kilenced- vagy tizedrész nagyságát illetően voltak is néhol viták, országos gyakorlat szerint ez a két szolgáltatás a jobbágyi termés kéttizedét, azaz egyötödét jelentette. A földesúri kilenced bevezetése azonban minden törvényes előírás ellenére sem vált országszerte általános gyakorlattá. Voltak olyan vidékek, ahol sohasem szedtek földesúri kilencedet, mely az évről évre változó mennyiségű termés meghatározott hányadát jelentette, hanem a jobbágynak az urbáriumokban is rögzített, állandó mennyiségű, úgynevezett „akógabonát” kellett beszolgáltatnia. Ez hosszú korszakokon keresztül lényegében változatlan maradt, és általában számottevően kisebb volt a termés tizedrészénél. Az akógabona térképre vetített elterjedése maradványterület jellegét mutatja: az Alföldön a jászkun területekre, másutt az ország széleire szorult.[1] Felsőlendva, Kanizsa, Németújvár, Rohonc, Szalónak, Léka, Csejte, Szepesvár és Csábrág legnagyobb részén viszont a gabonakilenced volt általánosabban elterjedve. Vannak adatok, melyek a korábban szolgáltatott akógabona helyett a gabonakilenced terjedésére utalnak egyes helyeken, más források pedig arról tudósítanak, hogy némely vidéken az általában csekélyebb szolgáltatás alá tartozó irtásföldek után is elkezdték szedni a tizedet, néhol a kilencedet is. Hasonló, meghatározott mennyiségű szolgáltatást jelentett bortermelő vidékeken az akóbor vagy hegyvámbor is, ami szintén független volt az évi termés mennyiségétől. Ezt a hegyvámot azonban már úgy szabták meg, hogy több év átlagában nagyjából azonos legyen a termés tizedének mennyiségével. A két szolgáltatás együttesen — miként a gabonánál is – körülbelül a termés egyötöd részét tette ki.

A minél több termény biztosítása érdekében a 17. században is nagy versengés folyt az egyházi dézsmabérletekért. Erre enged következtetni az 1622. évi LXX. törvénycikk, mely megtiltja, hogy a hatalmasabb földesurak kirekesszék a dézsmák haszonbérletéből azokat a földesurakat, akik idejében kifizették a haszonbért. Az egyházi dézsmák utáni tülekedés mindjárt érthetővé válik, ha megvizsgáljuk, mekkora hasznot hozott az uradalmaknak.[2] A 17. század közepén például a Batthyányak a németújvári, szalónaki, rohonci, borostyáni, körmendi, dobrai és rakicsányi uradalmak mindennemű dézsmájáért összesen évi 1300 forintot fizettek a győri püspökségnek. Ugyanekkor a felsorolt uradalmak gabona- és bortizedeinek értéke folyó árakon mintegy 15 ezer forintot tett ki, tehát csaknem tizenkétszeresét annak az összegnek, amelyért a földesúr a tizedeket a győri püspökségtől bérelte. A földesurak tehát igencsak kedvező feltételek közepette növelték termény bevételeiket, amikor sok helyütt általános gyakorlattá tették az egyházi tizedek bérlését. A földesúri kilencedet és az egyházi tizedet immár együttesen beszedve, a jobbágy termésének egyötödét mondhatták magukénak, amit egyéb, kisebb terményszolgáltatások még csak növeltek. Számos északi megye falvainak jelentős részében továbbra is a Kamara szedte az egyházi tizedeket a végvárak ellátására. E bevételek azonban jelentősen csökkentek a 16. századiakhoz képest. Erdélyben pedig az egyházi dézsma szekularizálás útján elvileg kincstári bevétellé, fejedelmi tizeddé változott.

A legnagyobb mértékben a feudális járadékok másik természetbeni formája, a robot emelkedett, a majorsági gazdaságok terjeszkedésének közvetlen következményeként.

Az uradalmak, miként a korabeli jobbágygazdaságok is, extenzív gazdálkodást folytattak; a termés mennyiségét lényegében a művelésbe vett földterület nagysága határozta meg. E földterület kiterjedése ekkor – még nem volt földhiány — alapvetően a rendelkezésre álló munkaerő mennyiségétől függött. A megváltozott osztályerőviszonyok, a nemesség hatalmának rendkívüli megnövekedése lehetővé tette, hogy a 16. század végéig fokozatosan emelt robotot a 17. században, a majorsági terjeszkedés újabb nagy hullámának idején, ugrásszerűen felemeljék. A szükséges munkaerőt immár ingyen is elő tudták teremteni, ezért végképp nem gondoltak arra, hogy pénzt fektessenek a termelésbe. Ezért rótták meg például a sárvári számtartót, amikor „pénzes” káposztametszőket fogadott, mondván: van elég jobbágy, akikkel metszhetett volna; ugyancsak ezért szüntették meg a nagybányai pénzverő ház körül terhes segédmunkákat végző jobbágyok bérét, és változtatták ezt a szolgálatot is robottá.

Uradalmanként meglehetősen eltérő volt a kirótt robot mennyisége. Sok helyen nem meghatározott napokban szabták meg a jobbágyok munkáját, hanem minden egyes falura kiosztották, hogy majorsági földekből, szőlőkből és rétekből mekkora darabot kell a falu jobbágyainak mindenféle munkával ellátniuk, megművelniük: a szántástól-vetéstől a betakarításig. Ahol napokban szabták meg a robotot, ott a heti két nap – vagy ami ezzel egyenértékű, a harmadhetenkénti szerjárás — az enyhe robotolási formák közé tartozott. Sokkal általánosabb volt a heti három nap, a másodhetes szerjárás, de igen sok helyen heti négy nap ingyen-munkára kötelezték a jobbágyokat. A 16. század utolsó évtizedeiben is van rá példa, de a 17. század folyamán vált igen elterjedtté a „korlátlan” robotoltatás, vagyis az a gyakorlat, hogy a derekas nyári munkák idején a parancs szerint, korlátlanul vették igénybe a jobbágyok munkaerejét.

A robot ilyen arányú kiterjesztését azonban nem kizárólag a majorsági földek megnövekedése okozta. Szerepet játszott ebben a fejlődésnek az az iránya is, hogy az országban viszonylag széles rétegek szereztek mentességet a robot alól, és így azokra a jobbágyokra, akik nem tudtak mentességet szerezni, fokozott robotteher hárult. Ugyanígy a megmaradt jobbágyok robotterhét növelte az is, ha a földesurak uradalmuk egy részét elzálogosították más földesuraknak, s ilyenkor a változatlan nagyságú majorsági tartozékokat az elzálogosítás miatt kevesebb számú jobbágynak kellett megművelnie. Ugyancsak a robot iránti szükségletet növelték a majorkodtatáson túlmenő különféle munkák, különösen az építkezések, építőanyag-szállítások. Kastélyok, várak, majorok építéséhez a jobbágyoknak kellett meszet égetniük és téglát szállítaniuk, homokot fuvarozniuk, mégpedig igen nagy mennyiségben. A tiszttartók ismételten hangsúlyozták, hogy az építkezésekkel a jobbágyoknak éppen „elég dolguk van”, egyéb munkára nem ér rá a szegénység az épületek miatt. A robotolásnak ugyancsak nagyon terhes formája volt a „hosszú fuvar”. Bár az uradalmak egyre kevesebb terményt tudtak piacra vinni, azért még mindig jelentős tételeket értékesítettek: elsősorban bort, gabonát, továbbá halat, mézet, aszalt szilvát stb. adtak el az elérhető távolságban fekvő városok piacain. Ilyenkor a szállításhoz szükséges szekereket és lovakat többnyire ismét csak a jobbágyoknak kellett szolgáltatniuk. Mindenesetre megfigyelhető, hogy aránylag sokkal több panasszal találkozunk a robot növekedése miatt, mint amennyit az allodiális termelés mégoly jelentős bővülése indokolna.

A robot nagyfokú megnövekedése komolyan veszélyeztette a jobbágyok saját gazdaságának művelését, sok helyütt hozzájárult a jobbágyháztartások gazdasági hanyatlásához. A jobbágynépesség természetesen a legkülönbözőbb módokon igyekezett védekezni e rendkívül nagy terhet jelentő ingyenmunka ellen. A robotmunka felületes, rossz elvégzése az ellenállás legmindennapibb formája volt. A pónici (Punitz) jobbágyok a robotkapálást sok helyen „gonoszul”, „poklul” végezték, „nem igyekeznek azon, hogy uram ő nagysága szőlője megépüljön, hanem inkább elpusztítják”.[jegyzet 1] 1648-ban a Batthyány-uradalmakból is a jobbágy engedetlenségéről tájékoztat a tiszttartó. A Thurzó-birtokon pedig „süketnek tettették magukat”,[jegyzet 2] ha távolsági robotra hajszolták őket; nem munkaképes embereket, hanem alig hasznavehető gyermekeket állítottak ki.

A védekezés gyakori formája volt, hogy eladták igásállataikat, legalábbis olyan helyeken, ahol az igaerőt figyelembe vették a robot kiszabásánál. Éppígy előfordult az is, hogy a jobbágyok „letették” jobbágytelküket vagy annak egy részét, sokszor inkább zsellérsort vállaltak, csakhogy ne kelljen a telkes jobbágyokat sújtó robotkötelezettségnek eleget tenniök. Ez az önkéntes zselléreskedés vagy marhátlanná válás nem jelentette a jobbágy gazdasági erejének tényleges hanyatlását, hanem csupán gazdaságának átszervezését: marháját eladva, néha kiköltözött a szőlőhegyre, vagy jobbágy telke egy részét leadva, irtásföldek szerzett, máskor pusztatelkek bérlése révén igyekezett könnyíteni sorsán, esetleg fuvarozásra adta a fejét. Ugyancsak gyakori volt az „egy kenyérre állás”, amikor a felnőtt fiú vagy testvér megházasodása után nem költözött el, nem alapított külön háztartást, hanem a jobbágy családfővel továbbra is együtt lakott, s így a jobbágyi szolgáltatások csak egyszer, közösen terhelték az együtt élőket.

A legmesszebb menő következményekkel járó ellenállási forma a szökés volt. Az uradalom számára létkérdés volt a jobbágyok munkaerejének biztosítása, ezért a legérzékenyebben az érintette, ha szökés miatt értékes munkáskezeket veszített el. Nem ok nélkül intette Batthyány Ádám a tiszttartóját arra, hogy ne csináljon pusztát. A 17. század negyvenes éveire-közepére kialakult a robotoltatásnak egy olyan maximuma, amely — úgy látszik — elérte a jobbágyok teljesítőképességének fiziológiai és pszichológiai-szociális határát: gazdaságuk komoly megnyomorodása nélkül nem tudtak és ezért nem is voltak hajlandók egy adott szintnél többet robotolni. Ez a szint egyébként uradalmanként meglehetősen eltérő volt, akárcsak a jobbágyok anyagi viszonyai és erőnléte, így a Moson vármegyei Gáta jobbágyai már 1637-ben leromlott állapotba kerültek, mikor is az officiális azt az utasítást kapta, hogy a jobbágyokat tartsa ugyan kordában, és alkalmas időben parancsolja őket munkára, de „az ő rendi szerént őket is meg köll becsülleni; az szép szónak nem törik tolla, azt mondják, ha mit azért azzal is véghez vihetni vélek, nem köll akkor szidni, ütni s kiváltképpen csak valami indulatból; amikor pedig megérdemlik, megszidhatni, s meg is üthetni, vagyon kaloda és törvény is; úgy alkudjunk azért vélek s úgy kíméljük őket, hogy nekünk is, s magoknak is lehessenek”.[jegyzet 3]

A „megromlott állapot” számos földesurat arra bírt, hogy a jobbágyok terheit átmenetileg mérsékelje, mielőtt a jobbágytelkek még nagyobb mértékben műveletlenül nem maradnak, és az egész uradalom fokozatosan elszegényedik. Az 1650-es években még egyes majorsági üzemek megszüntetésére is sor került: nem látszott biztosítottnak működtetésük a jobbágyság végső megnyomorítása nélkül, így például a Vas vármegyei polyanici (podleri), egyébként is igen alacsony terméshozamú majorságot feloszlatták, és földjét „az oláhok szabadsága szerint”[jegyzet 4] kiosztották újonnan odatelepülő jobbágyoknak.

Látható, hogy az újabb majorsági terjeszkedési hullám lehetőségei eleve nagyon körülhatároltak voltak. E korlátokat bizonyítja az a tény is, hogy a nagybirtoknak a majorsági szántóterület növelésére irányuló törekvését általában csak a század negyvenes éveiig, legfeljebb közepéig sikerült megvalósítania. Helyi eltérések ugyan országszerte mutatkoztak, a majorsági fejlődés egészét tekintve azonban a negyvenes évektől kezdődően a majorsági fejlődés megtorpanásáról beszélhetünk. E megtorpanásnak pedig egyértelműen a rendelkezésre álló ingyenes jobbágyi munkaerő korlátozott volta, illetve elégtelensége volt az oka.

Lábjegyzetek

  1. Úriszék. XVI—XVII. századi perszövegek. Szerkesztette Varga Endre. Budapest, 1958. 264-266. (1609.)
  2. Berklász Jenő, A Thurzó-birtokok a XVII. század első harmadában, különös tekintettel a jobbágyság helyzetére. Budapest, 1936. 101—102. (1605, 1619.)
  3. Varga János, Jobbágyrendszer a magyarországi feudalizmus kései századaiban 1556-1767. Budapest, 1969. 457.
  4. Zimányi Vera, A Rohoncszalónaki uradalom és jobbágysága a XVI—XVII. században. Budapest, 1968. 246.

Irodalom

A jobbágyszolgáltatások arányainak módosulására és a járadékformák változásaira alapvető Pach Zsigmond Pál idézett műve, valamint Varga János könyve.

  1. Az akógabonát szolgáltató területek maradványjellegére: Makkai László, Robot—summa—taxa (Történelmi Szemle 1964).
  2. A földesurak által az egyháznak fizetett dézsmabérletek alacsony összegére: Zimányi Vera, A rohoncszalónaki uradalom és jobbágysága a XVI–XVII. században (Budapest, 1968).


A mezőgazdaság fejlődése
A majorságépítés újabb hulláma Tartalomjegyzék Nemesek és jobbágyaik küzdelme a szűkülő piacokért