A jobbágytelek rendszerétől független árutermelő állattenyésztés

A Múltunk wikiből
1556
Bécsben megjelenik Wolfgang Lazius Magyarországot ábrázoló térképe; Kolozsvárott Molnár Gergely nyelvtankönyve: Elementa grammaticae latinae és a bibliai és széphistóriákat tartalmazó Hoffgreff-féle énekeskönyv.

A magyarországi export túlnyomó részét – mint fentebb szóltunk róla – az élő állat, elsősorban a szarvasmarha alkotta. A jobbágyok állatállományát csak a következő évszázad részletesebb típusú urbáriumaiból tudjuk rekonstruálni, a 16. századról nemigen állnak rendelkezésünkre pontos adatok. Nyilvánvaló azonban, hogy a jobbágyok már ekkor is áruba bocsátották a mezővárosok hetivásárain a szaporulat feleslegét. Exportálásra azonban mégsem a. jobbágygazdaságoknál szerteszét levő, igavonás és tejtermelés céljából tartott szarvasmarhák fölöslege került, és még csak nem is a földesúri majorságok állatai. A hosszú szarvú, nagy testű, magyar szürke-fehér vágómarha nem a jobbágyháztartások „mellékterméke” volt, hanem külön e célra specializált üzemekben nevelt, eladásra szánt, hízott állat.

A magyar hízott ökröknek nemcsak a húsuk volt sokkal ízletesebb az egykorú lengyel, moldvai, osztrák állatokénál, hanem lényegesen nagyobbak, magasabbak is voltak azoknál. A középkori ábrázolásokon a szántóvető ember „kis bors ökröcskéje” olyan kis állat, hogy gazdájának csupán a derekáig, melléig ér. És ez nem a naiv ábrázolásmódnak tulajdonítható mérettorzítás. Régészeti leletek, csontmaradványok bizonyítják, hogy az állatok nagyon kicsik voltak. Nyugat- és Közép-Európa aránylag nagy népsűrűségű vidékein ezeket az állatokat elsősorban igavonásra. használták, és csak másodsorban hús- és tejnyerésre. E területeken a gabonatermesztés háttérbe szorította a néptáplálkozásban az állati fehérje fogyasztását, hiszen 1 kalória állati fehérjéből való előállításához mintegy ötször-hatszor akkora földterület szükséges, mint amekkora területen gabonából nyerhető 1 kalória. Munkaállatként pedig a kis termetű ökör kezelhetőbb volt, mint a nyugati városok piacain félelmetesnek tartott, hatalmas, magyar szarvasmarha.

A kutatók sokáig azt hitték, hogy a nagy testű állatokat még a honfoglaló magyarok hozták magukkal steppei vándorlásaikról. A legújabb ásatások során a 10–13. századból előkerült csontmaradványok azonban egyöntetűen azt bizonyítják, hogy a Kárpát-medencében ekkor a Nyugat-Európában is elterjedt, vékony csontú, igen rövid szarvú, barna-rőt színű, alacsony, csupán 95–123 cm marmagasságú brachycerus típusú szarvasmarha élt. A következő évszázadokban azonban változás figyelhető meg az állat testalkatában: a 15. századtól kezdve a marmagasság (az álló szarvasmarha gerince legkiemelkedőbb pontjának a földtől mért távolsága) állandó emelkedését mutatják a csontleletek. Mióta erre vonatkozó adataink vannak, az állatok fokozatos súlynövekedését is megfigyelhetjük: 1570 körül a soproni mészárszéken az egy egész éven át kimért marhák átlagos testsúlya (élősúlya) 387 kg volt. A kassai mészárszék tömeges vágásai 1617-ben már körülbelül 490 kg-os állatokat mutatnak, 1647-ben pedig 500 kg-os vagy még annál is nehezebb ökrökről maradt reánk feljegyzés.[1] Nyugat-Európában az ökör súlya ugyanekkor általában 250 kg.[2]

Különböző nézetek merültek fel arra vonatkozóan, hogy mi okozta a magyarországi marhatenyésztés látványos fejlődését. Egyesek arra gondolnak, hogy a 13. században kereszteződés történhetett a szórványosan még előforduló őstulokkal (egy 12. századi arab utazó Magyarországon is látta és leírta a vadmarhát vagy őstulkot, s a mintegy 2 méter marmagasságú óriási állatot némi túlzással az elefánthoz hasonlította). Más vélemények szerint a több évszázados alföldi, szilaj állattartás okozta a testalkat megváltozását. De talán az a feltételezés a legkézenfekvőbb, mely szerint a 13. század során betelepült kunok hoztak magukkal a steppéről a vadmarhához közelebb álló típusú, nagy testű állatokat. Az mindenesetre bizonyos, hogy a magyar szürke szarvasmarha az Alföldön alakult ki, és nem volt az egész országban elterjedt. Már a 14. században külön fajtaként emlegetik az átlagostól eltérő „nagy ökröket”. A 16. század közepén keletkezett török vámjegyzékekben pedig, amelyek a felhajtott állatok eredetét is feltüntetik, a jász és kun vidékek szerepelnek a legtömegesebben. Így a Vácott 1563. július 22. és 1564. március 9. között elvámolt, összesen 30 248 darab szarvasmarha közül több mint 5–5 ezer darab származott Csanád, Csongrád, Heves és Pest vármegyékből, 2 ezren felüli darabot Arad és Bihar vármegyékből, ezernél több állatot Békés vármegyéből hajtottak (6. ábra). A többi terület elhanyagolható. Wolfgang Lazius 1570 körül készült Magyarország-térképére is csupán a jászkun területekre rajzolt kis ökörábrákat, a vidék jellegzetes termékeként.

Az ország többi vidékén továbbra is a kis termetű brachycerus típusú állatokat tenyésztették, melyeknek testalkata csak később kezdett el változni, növekedni, feltehetőleg a jászkun típusú állatokkal való keveredés révén. A nagy testű magyar szürke szarvasmarhát tehát nem igásállatnak, nem is a teje miatt, hanem kifejezetten hústermelés céljából tenyésztették. Maga a tenyésztés is egészen más körülmények között folyt, mint ahogyan a jobbágygazdaságok igavonó állatait tartották. A török megszállta Alföld ritka településein, mezővárosaiban lakó cívisek a környező elpusztult falvak határát is bérbe vették; vagy más módon megszerezték, s ezeken a pusztákon nevelték és hizlalták a kifejezetten eladásra szánt marhákat. Jellemző, hogy az Alföldön csak azok a faluk váltak oppidumokká, amelyek ilyen pusztákra valamilyen módon szert tudtak tenni. Ezek az alföldi mezővárosok nagyban specializálódtak a marhatenyésztésre; ezt tükrözte a jobbágyfalvakétól eltérő településformájuk és üzemszervezetük is, ami éppen e specializálódás miatt jött létre a 16. század során. A királyi Magyarország parasztfalvaitól eltérően, a marhatenyésztő alföldi oppidumok gazdasági egysége nem a jobbágytelek volt. Az egész gazdasági szervezet a nagystílű, piacra szánt állattenyésztést szolgálta. A lakóházak és a gazdasági épületek elkülönültek egymástól, az utóbbiak az úgynevezett kertes települések övezetében helyezkedtek el. Ezt követték a vonó- és tejelő állatok részére szolgáló belső legelők, majd a kis területű szántóföldek, és végül, ezeken is túl, a vágómarháknak fenntartott külső legelők. A marhákat „telelőkben” és „nyaralókban”, azaz téli és nyári szálláshelyeken tartották, mindig kinn a szabadban. Ezeket a szálláshelyeket egyszerű módon készítették, néhány karót levertek, náddal, szalmával befedték, s azt egy fával leszorították, esetleg sövénnyel is körülvették. Egy kút és kunyhó a pásztor részére – ez egészítette ki az egyszerű telephelyeket. Télire olyan területre hajtották az állatokat, ahol sem legeltetéssel, sem kaszálással nem rövidítették meg a füvet, hanem hagyták beérni; ezt az állatok még átlagos magasságú hó alól is le tudták legelni. Szénát is felhalmoztak e téli szállásokon, amelyek különben „megépítettségükben” nem sokban különböztek a nyáriaktól. Éhínség idején a jószág a födeléül szolgáló nádat, szalmát is fölette.

Az újabb kutatások egyre hangsúlyosabban mutatnak rá, hogy bár a marhákat állandóan kint tartották a szabadban, szó sem volt nomád állattenyésztésről, ahol a „végeláthatatlan pusztákon” csak legeltetéssel tartották az állatállományt. Kiterjedt szénagazdálkodás folyt: mind az állatok átteleltetéséhez, mind pedig felhizlalásához nagy mennyiségű szénát és szemes takarmányt használtak fel, valamint e szemes takarmány szalmáját is. A maitól teljesen eltérő természeti környezetben rendkívül buján termett a fű.[3] Az erdős, ligetes, füves-pusztás területeket még a kimondottan állattenyésztésre specializálódott mezővárosok határában is megszakították az arra legalkalmasabb részeken elhelyezkedő gabonatermelő foltok. Itt nemcsak a jószág számára termeltek tavaszi vetésű takarmányt, hanem a jelentős számú cselédség, a pásztorok, béresek, szénakaszálók ellátására szolgáló kenyérgabonának is legalább egy részét igyekeztek helyben megtermelni. A gulyatulajdonos cívisgazdák egy sor bérmunkást alkalmaztak. Az elszegényedett jászok és kunok nagyrészt függésbe kerültek a cívisgazdáktól, és pásztoraikká, hajtóikká váltak. Kisebb részük, beköltözve a mezővárosba, maga is vállalkozó lett. Egyébként a jószággal a pusztán élő „rideg legények” sokszor a maguk részére is tartottak állatot, akár egy-két tucatot is, vagy részesedésért dolgoztak a gulyatulajdonosoknak.

Egy társadalmilag élesen tagolódott, feudális földesúri kötöttségektől mentes, sajátos társadalom alakult ki az alföldi állattenyésztő mezővárosokban. Az állattenyésztő, nemegyszer tőzsérkedő, pusztabérlő cívisgazdák kora kapitalista vállalkozókként a gazdagság, a vagyon zömét éppúgy kezükben tartották, mint e mezővárosok vezetését. Bérmunkások (szolgák, pásztorok, béresek, cselédek, napszámosok, hajcsárok,csőszök, éjjeliőrök, házatlan zsellérek) széles köre dolgozott e kora kapitalista állattenyésztő és kereskedőréteg számára.[4] Kecskeméten 1546-ban az összeírt kereső férfinépességnek (354 fő) csaknem a fele, 45,1 %-a zsellér- és szolgasorban élt. A társadalom legszegényebb rétegéhez tartoztak a kézműveslegények és -inasok is. A középrétegekhez pedig a közép- és kisbirtokos parasztokat, kézművesmestereket, malomtulajdonosokat, fuvarosokat, szatócsokat, boltosokat, valamint a litterátusokat: jegyzőket, deákokat, iskolamestereket, papokat sorolhatjuk.

A legvagyonosabb cívisgazdák több száz marhát birtokoltak; de semmi esetre sem 10 ezret. Az Oláh Miklós által megemlített Bíró Gáspár, akinek 10 ezer marhája legelt, nyilván nem maga által tenyésztett, hanem legfeljebb eladásra, kihajtásra összevásárolt 10 ezer ökörrel rendelkezhetett – amint erre az újabb kutatások rámutattak.

Kecskemét 10 pusztáján (amelyek korábban Szegedhez tartoztak) 118 vállalkozó mintegy 15 ezer, a később bérelt pusztákon pedig 86 vállalkozó 15 333 marhát tartott. Hivatásos marhakereskedők, tőzsérek vásárolták fel a cívisgazdáktól az állatokat, és a legközelebbi mezőváros piacára hajtották őket, noha a tehetős cívisgazdák nemegyszer maguk is tőzsérkedtek. A rendszerint három napig tartó országos vásárokon kötötték meg az üzleteket a felhajtók és a nagykereskedők. A marhavásárlás az első napon zajlott, és az árakat nagyban befolyásolták az előzetes felvásárlók, a „Vorkäufer”-ek, akik az állatok nagy részét már a vásár előtti napokon megvették, és ezáltal magasra hajtották az árakat, sokszor olyan mértékben, hogy a magyarországi árváltozásokra még a nürnbergi tanács is felfigyelt. Kedvező eladási viszonyok mellett, amikor a vevők versengtek az áruért, feszes volt a piac, s ennek révén tevődött át az országba a külföldi áremelkedés. Ezzel szemben lanyha kereslet idején a határról vagy akár Bécsből is nagy számban hajtottak vissza eladatlan állatokat, ami ugyancsak nem maradt hatás nélkül az árképződésre.[5] Így például az osztrák piac hanyatlását mutatja, hogy 1592. június 5. és augusztus 28. között 55 500 marhát hajtottak a bécsi hetivásárokra, de ebből csupán mintegy 34 500 kelt el. A brucki úrnapi vásárra felhajtott 5335 állatból is csak nem egészen 2800-at tudtak eladni, a többit haza kellett hajtani.

Az alku létrejöttével egy időben fogadták fel a hajtókat is, rendszerint 30 állatra egy személyt. Ezután a határ menti nagy magyar marhavásárok valamelyikén az állatok gazdát cseréltek, s a magyar tőzsérek nemritkán – most már az idegen, legtöbbször délnémet kereskedők megbízásából – a harmincadvámokon áthaladva, továbbhajtották a marhát Nürnbergig, Augsburgig, néha akár Kölnig, Frankfurtig, Strassburgig. Mind a hajtás útvonalain, mind pedig a nagy vásárhelyeken kiterjedt legelők és itatók álltak rendelkezésre. Csak így volt biztosítható, hogy az állatok több heti, átlagban napi 20 kilométer út megtétele után sem érkeztek leromolva, lesoványodva rendeltetési helyükre.

Az Itáliába irányuló marhakivitel szervezeti formájában a német, osztrák és morva városokba irányuló hajtástól eltérő, állandóan vissza-vissza térő megoldás volt az apaldo-rendszer. Ez azt jelentette, hogy egy vagy néhány személy, vagy egy kereskedőtársaság kizárólagos jogot nyert a Velencébe, Észak-Itáliába irányuló marhahajtásra, vagy pedig meghatározott számú állat kihajtására kapott engedélyt. Nemcsak az osztrák és német kereskedők tiltakoztak a konkurencia ellen, hanem a Magyar Kamara is, mert az olaszok a Grazi vagy a Bécsi Kamarának fizettek egy összegben az apaldo jogáért. E készpénzfizetéssel, valamint előlegeikkel nélkülözhetetlenné váltak az állandó pénzzavarral küszködő Habsburg államháztartás számára, és ezért, időleges felfüggesztések után, újra és újra vissza kellett állítani az apaldót. A délnyugat felé irányuló átmenő forgalom az árumegállító joggal rendelkező Pettau és Laibach felvirágzására vezetett.[6] Az itáliai kereskedők tőkeerejére jellemzőek a passauiak és ulmiak 1560. évi panaszai: üres kézzel kellett visszatérniük a magyar marhavásárokról, mert az olasz kereskedők több ezer állatot vásároltak össze magas áron.

1566-ban a velencei mészárosok egyesülete (Compagnia del partido della beccaria) hat évre szerezte meg a hajtás jogát, s olyan monopolhelyzetet tudott kialakítani ezzel, hogy diktálta az árakat. 1572-ben Károly főherceg engedélyezte a velencei Compagniának, hogy tagjai – Pettau és Laibach városok régi privilégiumán csorbát ejtve – közvetlenül vásárolhassanak a magyarországi marhavásárokon. A velencei nagykereskedők ettől kezdve nagy tőkeerejükkel valósággal lesöpörték a színről a többi pettaui és laibachi akár osztrák, akár olasz származású kereskedő vetélytársat. Kihasználva a pénzváltás kurzusainak eltéréseit Velencében, Bécsben és Augsburgban, a velencei „conduttori delle becarie” legalább 25%-os előnyhöz jutottak, az ausztriai kereskedőkkel szemben. Ez a nagy előny viszont lehetővé tette számukra, hogy a magyarországi marhavásárokon, így Győrött, Pápán és Magyaróvárott, sokkal magasabb árakat tudtak fizetni; mint akár az osztrák, akár a német kereskedők, és ezzel a piac uraivá váltak.

Ez az árutermelésre beállított magyarországi marhatenyésztés a 16. század második felében, az agrárkonjunktúra idején érte el csúcspontját. A hízott ökrök részben az országon belül találtak felvevő piacra.: a mintegy 30 szabad királyi és bányaváros, illetve bortermelő mezőváros, továbbá a katonaság, végvári őrség jelentős húsfogyasztó volt. Ismerjük az egykorú húsfejadagok hozzávetőleges nagyságát és egy-két városban kimért húsmennyiség egy főre eső átlagát, ami Sopronban évi 65 kg, Kassán 17 kg volt. Szatmáron viszont a katonai fogyasztás évi 97 kg-ot tett ki. Mindez akár évi 50–100 ezer marha hazai felvásárlását is biztosította. De az állatok nagyobb hányadát exportálták, éspedig évszázadokon keresztül ugyanazokra a piacokra, elsősorban az osztrák és délnémet, másodsorban a morva, továbbá észak-itáliai, főleg velencei polgárok fogyasztására.

A méltán híres és látványos eredményeket elérő alföldi marhatenyésztés mellett azonban említésre méltó volt a juhtenyésztés is, ami a mohamedán törökök ellátásában játszott fontos szerepet.[7] Kecskemét határában 1562-ben 41 gazdának 10 693 birkája legelt (átlag 261), Egreskáta faluban 1546-ban 5 gazdának 769, Szenttamáskátán 9 gazdának 2125 juha volt; a legkisebb nyáj is ritkán állt 100-nál kevesebb állatból. Az állattenyésztésre specializálódott mezővárosokat – a bortermelőkhöz hasonlóan – az ellátásukra berendezkedett, árugabonát termelő falvak gyűrűje vette körül. Ilyen volt például Csekekáta, ahol az 1546. évi, családfőnként 27 métermázsányi gabonatermés rohamosan emelkedett, és 1562-ben 78, de még 1580-ban is 45 mázsát tett ki. Egreskátán 1580-ban ugyancsak 41 mázsás átlagtermést találunk. Szentlőrinckátán 1546-ban. 31, kés6bb 37, Szenttamáskátán előbb 29, 1562-ben már átlag 59 mázsa gabonát termeltek családonként. Ezek a számok olyan mértékű árugabona-termelést mutatnak, melyet csak a Csallóköz adatai múlnak felül. Jelentős és növekvő mértékű árugabona-termelés folyt a budai szandzsák hász-városainak némelyikében (8. táblázat).

Gabonatermelés a budai szandzsák hász-városaiban a 16. század közepén
Település Az egy adózó háztartásra eső gabonatermés (q)
1546 1562
Buják 6,9 30,5
Cegléd 16,8 82,0
Dunaföldvár 20,9 23,2
Kecskemét 5,9 17,1
Nagykőrös 13,8 48,2
Nagymaros 12,0 17,7
Óbuda 13,4 21,4
Ráckeve 0,7 1,0
Tápiószecső 9,4 32,0
Vác 27,9 28,2
Vál 14,4 54,7
Visegrád 7,9 -
Átlag 14,6 31,9

Mivel nem minden adózó termelt gabonát, kézenfekvő, hogy egyesek számottevő árutermelést folytattak, nyilván saját városuk ellátására. A marhatenyésztés egyik fontos területén, Csongrád vármegyében 1563-ban 18 falu 235 dézsmás jobbágyának a termését írták össze: átlagban 1398 kéve búza és mintegy 130 kéve árpa jutott egy-egy termelőre, ami hozzávetőleg 20 métermázsa búza és 1,33 métermázsa árpatermésnek felel meg. Ez egészében véve az önellátás szintjét jelenti, különösen ha hozzávesszük, hogy még 195 kereszténypénzest (olyan embert, aki nem rendelkezett megdézsmálható gabonaterméssel, és ezért csak csekély pénzösszeget, néhány krajcárt fizetett), valamint 75 más módon adózó személyt is feljegyeztek. Az átlagtermés azonban nagy eltéréseket takar: Szentesen például a 40–50 métermázsát termelő nagygazdák neve után 6–7 kereszténypénzes, azaz nyilván nekik dolgozó zsellér neve szerepel. Ugyanekkor körülbelül ezen vagy egy kissé alacsonyabb színvonalon állt Csanád vármegye 25 falujában is a gabonatermelés.

A nagyarányú exportra beállított bortermelés, illetve állattenyésztés a mezőgazdaságban végbement specializálódás révén fokozott belföldi piachoz juttatta azokat a gabonatermelő gazdaságokat is, amelyek többlettermelésükkel a gabonában már nem önellátó állattenyésztő és bortermelő gazdaságok vásárlóképes keresletét elégítették ki. Ugyanakkor arra is magyarázatot ad: honnan volt olyan nagy felvevő piaca az óriási mennyiségű, külföldről importált posztónak, valamint sarlónak, kaszának. Különben e korszakban terjedt el az Alföldön a kasza használata a gabona aratására. Az ország más vidékein a tömegesen behozott kaszákat csak fűkaszálásra használták, a gabonát továbbra is sarlóval aratták, hogy a kasza suhintásával okozott szemveszteséget elkerüljék. A sokkal több munkát igénylő sarlós aratást ekkor még általában előnyösebbnek tartották: a szemveszteség vagy a nagyobb munkaráfordítás alternatívája közül habozás nélkül inkább az elsőt akarták elkerülni. Kivételt képezett ez alól a meleg, száraz éghajlatú Alföld, ahol az érni kezdő gabona olyan gyorsan vált szárazzá és kipergővé, hogy a szemveszteséget a lassú, sarlós aratással sem lehetett elkerülni. Így már létjogosultsága, sőt, haszna volt a gyorsabban dolgozó kaszának. Mindenesetre évtizedről évtizedre növekvő mennyiségű kaszát, sarlót hoztak be az országba.

Irodalom

A magyarországi marhatenyésztésre és marhakereskedelemre vonatkozó széles körű irodalomnak – melyből kiemelendők Takáts Sándor tanulmányai – legutolsó összefoglalása: Makkai László, Der Ungarische Viehhandel, 1550–1650. (Der Außenhandel Ostmitteleuropas, 1450–1650. KölnWien, 1971).

  1. Az állatok testsúlyára és a húsfogyasztás mértékére: Zimányi Vera, Sopron város húsellátása 1567-ben, 1570-ben és 1593-ban (Agrártörténeti Szemle 1969); Kerekes György, Regestrom a barom és juhvételről Kassa város számára a mészárszékekre 1617. szeptember-december évnegyedről (Magyar Gazdaságtörténeti Szemle 1902). — Az 1647. évi adatok: Balázs László, Laskai Sándor református prédikátor levelei, 1640–1657. (Egyháztörténet 1958); N. Kiss István, Húsfogyasztás (katonai és közfogyasztás) a XVI–XVII. századi Magyarországon (Agrártörténeti Szemle 1973. 1–2).
  2. Az ökrök testnagyságának változására: Matolcsi János, A szarvasmarha testnagyságának változása a történelmi korszakokban Magyarország területén (Agrártörténeti Szemle 1968. 1–2); Makkai László, Der Weg der ungarischen Mastviehzucht vom Nomadismus zum Kapitalismus (Wirtsehaftskräfte und Wirtschaftswege II. Festschrift für H. Kellenbenz, 1978).
  3. A korábban feltételezett, pusztán legeltetéses nomád vagy félnomád állattartás helyett széles körű szénagazdálkodást, valamint takarmányozó, gondos állattenyésztést bizonyítanak az újabb kutatások: Paládi Kovács Attila, A magyar parasztság rétgazdálkodása (Budapest, 1979). A lovat, ökröt eltakaró magas füvet leíró Magyar Simplicissimust is ő idézi: 217; Buza János, A hódoltság gazdagparaszti állattartásának kérdéséhez (Ethnographia 1980). Ezt az újabb képet erősíti meg az a nemrég felfedezett 1567. évi térkép (lásd 36. kép), ahol a Duna-Tisza közére szarvasmarhák mellett szénaboglyákat és különböző gazdasági épületeket is rajzoltak.
  4. A széles körű bérmunkával, kora kapitalista módon folyó állattenyésztés gazdasági és társadalmi rendszerét behatóan elemzi sok vonatkozásban a budai szandzsák valamennyi hászvárosát összehasonlítva: Mészáros László, Kecskemét gazdasági élete és népe a XVI. század közepén (Bács-Kiskun megye múltjából II.) Kecskemét, 1979). Saját kutatásai mellett feldolgozza Káldy-Nagy Gyula alapvető forráskiadványának (Kanuni devri Budin tahrir defteri, 1546–1562. Ankara Üniversitesi Basimevi, 1971), valamint A budai szandzsák 1559. évi adóösszeírása (Budapest, 1978) című munkájának vonatkozó részeit, de felhasználja Majlát Jolán immár klasszikus munkáját is: Egy alföldi cívis város kialakulása. Nagykőrös gazdaság- és társadalomtörténete a megtelepedéstől a XVIII. század elejéig (Budapest, 1943).
  5. Az eladatlan marhákra: Takáts Sándor, A magyar tőzsérek és kereskedők pusztulása (Szegény magyarok. Budapest, év nélkül).
  6. A délnyugat felé irányuló marhakereskedelemre lásd O. Picklnek a külkereskedelemnél már idézett tanulmányát: Die Auswirkungen der Türkenkriege auf dem Handel zwischen Ungarn und Italien im 16 Jahrhundert (Graz, 1971).
  7. Az alföldi juhtenyésztésre: Káldy-Nagy Gyula, Harács-szedők és ráják (Budapest, 1970).


Az agrárkonjunktúra hatása a mezőgazdaságra
A gabonatermelés alakulása Tartalomjegyzék