A jozefinizmus és a katolikus egyház

A Múltunk wikiből

Mária Terézia egyénileg haláláig a régi, keső barokk vallásosság híve maradt. A jozefinizmus kezdetei mégis már az ő idejében felbukkantak, politikai tanácsadóinak befolyására, az állam, a kiépülő felvilágosult abszolutizmus érdekeinek nyomása alatt. Az egyház a Habsburg-monarchiában még oly széles hatalmi hatáskörrel rendelkezett, hogy annak megszabdalása nélkül lehetetlen volt az állam elkerülhetetlenné vált korszerűsítését végrehajtani. Biztosítani kellett az állam felsőbbségét, és kiemelni az egyház köréből a művelődés olyan szektorait, amelyek, mint az oktatásügy, a régi kereten belül már nem voltak modernizálhatók.

A korlátozó intézkedésekhez a Mária Terézia által 1758-ban felvett „apostoli” magyar királyi címben, illetve az ezzel összefüggő főkegyúri jogban keresték a történeti jogi alapot. Ezt fejtették ki Bécsben Kollár Ádám könyvei is. Az első hosszú jogtörténeti érveléssel követelte vissza az állam számára mindazt a jogot, amelyet annak idején I. István, ha igaz, a Szentszéktől kapott (1762). A második, amelynek azután az országgyűlésen is viharos visszhangja volt (1764), ugyancsak azt igyekezett a magyar történelemből vett példákkal bizonyítani, hogy a király jogköre az egyház ügyeinek szabályozására is kiterjed, hogy az államot a a neki alárendelt egyházzal szemben is megilleti a főkegyúri jog (jus patronatus) és a tetszvényjog (jus placeti) is, amellyel a klérus külföldi kapcsolatait szabályozhatja, és végül, hogy az államnak a klérus megadóztatása is jogában áll. Kollár álláspontja a febronianizmushoz, vagyis ahhoz a felfogáshoz kapcsolódott, amelyet J. N. Hontheim trieri felszentelt püspök fejtett ki Febronius álnéven közzétett munkájában (1763), azt állítva, hogy a zsinat a pápa felett áll, a pápa csak első a püspökök mint vele egyenlők között, és így nincs joga helyi egyházaik ügyeibe beleszólni. A kormányzat többször leszögezte, hogy a papságnak a pápa engedélye nélkül is adóznia kell. Az egyház nemzetközi helyzetével kapcsolatos nagyobb fordulat volt a jezsuita rend eltörlése (1773), amelyre XIV. Kelemen pápa éppoly nehezen határozta el magát, mint kihirdetésére Mária Terézia. A kormányzat persze látta, hogy baj van az elmaradt kolduló rendekkel is, és hogy az egyházmegyék átszervezésre szorulnak: túl nagyok és nem fordítanak elég gondot a plébániákra, a falusi nép körében végzett funkciók ellátására. Ezért előbb 1776-ban a roppant terjedelmű esztergomi főegyházmegyéből kihasították a besztercebányai, rozsnyói, szepesi püspöki megyét, majd 1777-ben felállították az új székesfehérvári és szombathelyi püspökséget. Ehhez járult két görög katolikus püspökség alapítása Munkácson, illetve Nagyváradon.

Az új intézkedéseket az állam emberei hozták, akik általában a Wolff-féle felvilágosult abszolutista ideológia fő vonalát követték, bár többféle árnyalatot képviselve. De ezek a régi erők nagy ellenállásával szemben azért érhettek el eredményt, mivel az egyházon belül is találtak szövetségesre, ellenzéki elemekre. A jezsuitizmus és a régi egyház széles frontot hozott létre magával szemben, amelyen más szerzetesrendektől kezdve a janzenista hagyományok követőin át a belső egyházi reform híveiig sok változat találkozott. E nyitottabb, skolasztikaellenes, korszerűbb reformkatolikus törekvésekből kialakult és az 1760-as évektől Bécsben már határozottabban jelentkezett egy erősen árnyalt, de mégis egy fő irányba mutató „katolikus felvilágosodás”, amely az egyházat, saját érdekében is, belülről akarta közelíteni az állami követelményekhez. A felvilágosult abszolutizmus állami és a katolikus reform egyházi híveinek e kézfogása a középen történt a határozottan szekularizáló felvilágosodás és a késő barokk maradiság között. Ez a kompromisszum tükröződött a jozefinízmushan.

II. József egyénileg vallásos volt, s úgy látta, hogy az egyházra szükség van a társadalom életében. Az egyház feladatait azonban az állam szempontjából akarta megszabni. Az állam, nagy szintemelési feladatához mérten, elégtelen anyagi eszközökkel és kevés képzett emberrel rendelkezett. Ugyanakkor viszont a klérus csak Magyarországon, több mint évi 4 millió forint jövedelem birtokában, egy majdnem tízezer főnyi, többé-kevésbé tanult garnitúrát képviselt, nagyobbat, mint az egész állami és megyei tisztviselői kar együttesen. Jozefin szemmel értelmetlen pazarlásnak tűnt, hogy ennyi embert és ekkora erőt más célokra használjanak, az állam szolgálatából nagyrészt kikapcsoljanak vagy éppen ellene fordítsanak. Amiből mindjárt adódtak a fő teendők: ezen apparátus felső állami irányítását biztosítani, külföldi szálait elvágni, mások iránti türelmetlenségének útjába állni, jövedelemhalmozását megszüntetni, a kolostorokban élő dologtalanokat munkára szorítani, a falusi plébániák számát növelni. a papokat a népnevelés terén hasznosítani és ehhez új papságot nevelni. A jozefinizmus tehát nemcsak a febronianizmus valaminő helyi változata volt, hiszen nemcsak külön, Rómától függetlenített egyházat akart, hanem olyat, amelynek belső lehetőségeit is az állam igyekszik a nagy cél érdekében hasznosítani.

Az 1781 tavaszától kezdve kibocsátott főbb rendeletek közül az első a szerzetesrendeket tiltotta el a külföldi, római főnökeikkel való közvetlen érintkezéstől és a pénzküldéstől, kolostoraikat pedig az illetékes megyéspüspök irányítása alá helyezte. Ezt azonnal követte a Placetum Regium, amely uralkodói engedélyhez kötötte a pápai bullák, brévék kihirdetését, majd pedig a türelmi rendelet. E fejlemények miatt VI. Pius pápa rendkívüli lépésre szánta el magát: 1782. február végén személyesen látogatott el Bécsbe. Útját a szabadgondolkodók nagy győzelemnek tekintették. A jozefinizmus támogatására egy sor elég éles hangú és Magyarországon is visszhangot keltő röpirat jelent meg ez alkalommal. A tárgyalások nem sokat változtattak II. József szándékain, ha ki is tűnt az ünnepi ceremóniák közben, hogy a pápának és az egyháznak hagyományos értelemben még mindig roppant befolyása van a monarchián belül széles rétegekben, különösen a parasztság és a céhpolgárság körében. Utóbb, II. József római útjának eredményeként, az 1784 elején kötött egyezményben a pápa sok vonatkozásban szinte szabad kezet adott neki, nehogy megkockáztassa az esetleges szakítást.

Közben, még 1781 végén, II. József meghagyta a Magyar Kancelláriának, hogy írassa össze és foglalja le mindazon szerzetesrendek vagyonát, amelyek iskolai oktatással, betegápolással, illetve a tudományok művelésével nem foglalkoznak.

Az 1782. január 12-én közzétett első szekularizáló rendelet feloszlatta a kamalduli, kapucinus, karmelita, karthauzi, klarissza kolostorokat. Ezt követte azután, pár év múlva, a bencés, domonkos, ferences és premontrei, majd végül – utolsóként – a pálos rendházak feloszlatása. Magyarországon összesen 184 férfikolostort és 6 apácazárdát számoltak fel. Az eljárás 1484 szerzetest és 190 apácát érintett. A szerzeteseket igyekeztek a világi alsópapság soraiba átterelni; aki plébániát, káplánságot vállalt, munkához és megélhetéshez jutott. A szerzetesi vagyont a cassa parochorum, vagyis a lelkészpénztár kapta, főként új plébániák szervezésére. Ide kerültek azon összegek is, amelyek a nyilvános árveréseken eladott templomi edények, kelyhek, képek, sajnos hamar szétszóródó műtárgyak után befolytak. Tekintve, hogy Magyarországon akkoriban 2465 plébános és 1113 káplán, vagyis Összesen 3578 római katolikus lelkészség működött, 1509 további lelkészség felállítására volt még szükség. Mivel a lelkészségek száma II. József halálakor már 4770–4780 körül mozgott, a programból mintegy 1200 új lelkészség szervezését tényleg sikerült megvalósítani. A szervezőmunka közvetlen irányítását és az anyagi alapok kezelését az az egyházügyi bizottság végezte, amely a prímás elnöklete alatt 1782 szeptemberében alakult meg a Helytartótanács kebelében. Az irányelveket, a főbb egyházpolitikai intézkedéseket azonban nem ez, hanem felsőbb szinten a bécsi udvari egyházügyi bizottság szabta meg. A magyar klérus, sőt, a katolikus világi tisztviselők egy része is mindezt sérelmesnek találta. S még sérelmesebbnek II. József azon, 1782. október 10-i rendeletét, amely szerint a klérus csak haszonélvezője és nem, mint a magyar rendi felfogás vallotta, nemesi jogon birtokosa az egyházi vagyonnak. A rendelet meghagyta az egyházügyi bizottságnak, hogy írassa össze az országban az egyház jövedelmeit, és állapítsa meg, hogy mennyi szükséges ebből a papság illő ellátására, és mennyi az a felesleg, amellyel az uralkodó mint főkegyúr rendelkezhetik.

A jozefin egyházpolitika sok kisebb intézkedését kicsinyes, bürokratikus vonások is jellemezték. Az oltárok gyertyavilágítását azzal tiltották el, hogy ez tűzveszélyes pazarlás. A kosztümös felvonulásokat pedig, céhzászlók alatt, körmenetkor, zene kíséretében, azzal, hogy ez komolytalan hivalkodás. A babonák elleni küzdelem és a filléres takarékossági hajlam olykor sajátosan párosult a lélektani érzék hiányával olyasmi iránt, amit az emberek vallás címén nemzedékek óta megszoktak. Bár ugyanekkor még a megvalósulatlan kísérletek közt is felbukkant oly modern gondolat, mint 1786-ban II. Józsefé, „hogy az istentiszteletet és az egyéb vallásos cselekményeket a nép nyelvén végezzék”.[1] A fontosabb momentumok közt kell azonban még megemlítenünk a papnevelés reformját.

A világi papok eddig a püspöki székhelyek papnevelő intézeteiben, a szerzetesek pedig kolostorokban nevelkedtek. A jozefin egyházpolitikának azonban más szellemű és más színvonalú utánpótlásra volt szüksége. Hiszen a papot alapjában véve valami olyan állami hivatalnoknak tekintette, aki speciális vallási funkciói, a „tiszta és ésszerű istentisztelet” mellett az állami rendeletek összegyűjtésével és hirdetésével, gazdasági és természettudományi ismeretek s általában a „célszerű felvilágosodás” terjesztésével, a népoktatás fejlesztésével is foglalkozik, vagyis a felvilágosult abszolutizmus célkitűzéseit szolgálja a kis falvakban is mindenütt. Ehhez azonban új, egyként a katolikus felvilágosodás szellemében nevelt klérusra volt szükség. II. József tehát úgy rendelkezett, hogy 1783-tól kezdve minden növendékpapot az újonnan szervezendő állami szemináriumokban kell hivatására előkészíteni. Magyarországon először Budán és Egerben kezdtek ilyen állami papneveldék szervezéséhez. A budait rövidesen Pozsonyba, a királyi várba költöztették át, az egrit pedig a zágrábival egyesítve Pestre, az egyetem mellé helyezték. E két állami szemináriumban az 1787/88. tanévben 760 ifjú papnövendék ismerkedett meg a jozefinizmus szellemével. A lelkipásztortan mellett egyébként természettudományi, mezőgazdasági ismereteket, sőt az új népiskolai „normál” oktatási módszert is el kellett sajátítaniok. S ami talán a legfeltűnőbb: a német hivatalos nyelv idején külön előírták számukra, hogy „nemzeti nyelvükön tanulják meg helyesen kifejezni magukat”.[2] A jozefinizmus tehát minél jobban követte saját új céljait, annál inkább elősegítette, szándékától teljesen függetlenül, vagy éppen annak ellenére, az egyházak keretén belül a nemzeti nyelvek irodalmi szintű fejlődését. Magyarországon elsősorban a pozsonyi szeminárium játszott ilyen inditó szerepet nemcsak a hazai katolikus felvilágosodás, hanem a magyar mellett, mint láttuk, különösen a szlovák nemzeti irodalmi megújhodás terén.

Mindezzel együtt kiéleződött az az ellentét, amely a feudális egyház klerikális híveit, régi hatalmi pozíciójának védelmezőit, illetve, a másik oldalon, a jozefinizmus mint antiklerikális katolicizmus vagy éppen a radikális antiklerikalizmus képviselőit szembeállította egymással. A hazai katolikus klérus zömmel konzervatív maradt, és az újat az osztrák vagy cseh klérusnál is makacsabbul, szívósabban ellenezte. Áll ez mindenekelőtt a főpapságra, amelyet aulikusnak, udvarhűnek szoktak minősíteni, de amely ebben az esetben gróf Batthyány József érsekkel az élen inkább az udvar jozefinizmusának ellenállva is a régihez ragaszkodott. Reformhajlandóságot csak kevesen mutattak. Ugyanakkor viszont a klerikálisokkal szemben egyre szélesebb front kezdett kibontakozni. Elsősorban a világiak, nemesek, főnemesek, polgári értelmiségiek között. De részben magán az egyházon, a világi papságon vagy éppen a szerzetesrendeken belül is, főként az útját kereső egyházi értelmiség soraiban.

Lábjegyzetek

  1. Prokopp Gyula, II. József kísérlete a népnyelvű liturgia bevezetésére. Vigilia, 1966. 377–379.
  2. Idézi: Kosáry Domokos, Művelődés a XVIII. századi Magyarországon. Budapest, 1980, 380.

Irodalom

A katolikus egyház és a, jozefinizmus kérdéseire újabban: E. Kovács, Ultramontanismus und Staatskirchentum im theresianisch-josephinischen Staat (Wien, 1975); E. Kovács, Katholische Aufklärung und Josephinismus (Wien, 1979); Vanyó Tihamér, A szerzetesi életforma válsága hazánkban a 18. század végén (Történelmi szemle 1981. 211–228); Vanyó Tihamér, A bécsi pápai követség levéltárának iratai Magyarországról, 1611–1786 (Budapest, 1986).


Felvilágosodás és egyház
Tartalomjegyzék A türelmi rendelet