A jozefinus kormányzat bel- és külpolitikájának irányvonalai

A Múltunk wikiből
A lap korábbi változatát látod, amilyen Pemm (vitalap | szerkesztései) 2017. január 2., 10:07-kor történt szerkesztése után volt.

(eltér) ←Régebbi változat | Aktuális változat (eltér) | Újabb változat→ (eltér)

A reformkormányzat évei szorosan kapcsolódnak az előző évtizedek programváltozásaihoz, legyen szó belpolitikai akcióról vagy a külpolitika új mozdulatairól. II. József 1765-ös Emlékeztetője és néhány elaborátuma, Kaunitz számos állásfoglalása, javaslata a folyamatosságot bizonyítja. A nyolcvanas évek két vezető személyisége, a császár és az államkancellár önmagát tagadta volna meg – de erre semmi hajlandóságot sem mutatott –, ha nem saját, már írásban lefektetett koncepcióját szorgalmazza. A császár túlságosan későn jutott önállósághoz. Reformtevékenységének lihegő sietsége régi sérelmekre és negatív tapasztalatokra utal. Kaunitz már húsz éve irányította a kormány politikáját, sok taktikusan erőszakos lépést hajtott végre a helyes ügyek, saját tekintélye, helyzete védelmében. A dokumentumok a császárt is, az államkancellárt is kötötték. A monarchia és Magyarország szerencséjére, éppen a megújulás leglényegesebb pontjait tekintve, a belpolitikában kettejük álláspontja közel azonos volt.

Egyformán viszonyultak a pápaság, a klérus nem időszerű hatalmához: mindketten az államvallást szorgalmazták. Semmi okát nem látták annak, hogy erkölcsi és anyagi kérdésekben, oktatási-ideológiai ügyekben a monarchia országai kívülről kapjanak irányítást. Ezt annál kevésbé fogadhatták el, hiszen mindketten közelről ismerték a gallikán egyház helyzetét, azt a szuverenitást, melyet a francia uralkodó, a kormány élvezett az egyház stallumai s tevékenysége fölött.[1] Kedvező lehetőséget kínált a magyar alkotmány; Kaunitz már évtizedekkel korábban utalt erre. Egyetértés mutatkozott a császár és Kaunitz között a jezsuiták ügyében: a rend feloszlatását mindketten régen szorgalmazták. De Kaunitz humán műveltsége, tudományos érdeklődése jegyében egyáltalán nem kívánta a jezsuitákat a monarchián kívül tudni. Mária Teréziát is úgy instruálta, hogy a Bourbonok – a franciák és spanyolok – egyaránt helytelenül jártak el, amikor a szellemi értékeket negligálva, a jezsuiták szolgálatairól lemondtak, s őket országaikból kiutasították. Az egyházról még nem sikerült leválasztani a cenzúrát. József anyjához intézett ultimátumai, Kaunitz „felmondólevelei” vagy Mária Terézia számára készített tervezetei a felvilágosult kor igényeit fogalmazzák meg és a jövőt érzékeltetik.

A belpolitika reformintézkedései közül kiemelkedik a tolerancia-rendelet. Ami a nyolcvanas évek első felében e vonatkozásban történt, szinte nem más, mint a hatvanas és hetvenes években írásba foglalt álláspontok realizálása. Ebben a kérdésben Mária Terézia szemben állt leghívebb munkatársával és trónörökös uralkodótársával – ők ketten egyetértettek. A mindvégig napirenden lévő tolerancia kérdése 1777-ben jutott robbanási feszültségig; már utáltunk József és anyja távoli vitájára. A császár Franciaországból írta elveit összefoglaló levelét, melyben szembehelyezkedett anyjával, akit kétségbe ejtett a hír, hogy a morvaországi Wisowitzban mintegy 10 ezer ember protestáns hitre tért át.[2] A magyarországi és erdélyi protestánsok tudomásulvétele is nehezére esett Mária Teréziának – életrajzírója, Arneth feltételezi, hogy a protestáns hit nála a felségárulásnál is súlyosabban esett latba. Ezt ugyan a tények nem támasztják alá, de sorozatban ismerjük a protestáns kérdésben Kaunitz és Mária Terézia összeütközéseit. Így amikor Kaunitz protestáns német telepesek behívását szorgalmazta, mondván, az állam jóléte és a lakosság száma oly mértékben függnek össze, hogy a felekezeti megkülönböztetéssel az államérdek szenved súlyos sérelmet – érveit Mária Terézia nem hallgatta meg. Kaunitz Wisowitzcal egy időben az ellen is tiltakozott, hogy a számvevőszéknél Zinzendorf Lajos gróf, majd a többi miniszteri rangban lévő udvari méltóság, Chotek, Hatzfeld, végül Lacy azt az utasítást kapták, adjanak kimutatást beosztottjaik vallási hovatartozásáról, annak esetleges előzményeiről, valamint születési helyükről. Kaunitz azzal érvelt, hogy ha egy hivatalnok külsőleg eleget tesz a katolikus rítusnak, nincs értelme azt firtatni, belső meggyőződése hogyan is áll, sőt káros dolog tudatosítani az áttértekben, hogy a közelmúltban még másodrangú állampolgárok voltak.[3]

A Franciaországból hazaérkező császár első útja morva földre vezetett, és ott tartózkodott, amikor anyja szigorú intézkedései lesújtottak a leleplezett protestánsokra. Megrendítő kettejük levelezése – a császár lemondott a társuralkodásról, s vele szemben az anya érvelt. A leveleket szinte az utókornak címezték. József a tolerancia mellett tett hitet, anyja még az államérdeket is félresöpörte, ha lelkiismerete szigort diktált.

Itt nem részletezzük, hogy Kaunitz és a császár a demográfiai kérdésekben is egyetértett – s ez a szerzetesek és apácák meddő életének megítélésében éppúgy szerepet játszott, mint a kolonizáció szorgalmazásában.

A felvilágosult abszolutizmusnak mint uralmi szisztémának próbája, hogy milyen rendelkezéseket hoz a parasztság érdekében. A paraszt védelme az állammal szemben is szükséges. A maximális teljesítmény az, ha az állam vezetői felismerik saját felelősségük súlyát a társadalmi piramist tartó paraszti tömeggel szemben. De az sem csekély érdem, ha az uralkodó a feudális vezető réteg – általában a nemesség – érdekei ellenében védelmébe veszi a kiszolgáltatott népet, és legalább az úri terhek, elsősorban a robot rendezésére törekszik.

A teréziánus reformok sorában Mária Terézia éppen nálunk megkezdett úrbérrendezése kiemelkedő jelentőségű volt. A parasztságnak a kormányzatba vetett hitét a hatvanas években alapozták meg, agrárélet, a parasztság körülményeinek szabályozásában a nyolcvanas évek programja legalább húszesztendős előzményekre nyúlik vissza. Ha megnézzük a két dirigens, József és Kaunitz szerepét, a kép kiegyensúlyozott. Mindketten felismerték a helyzet súlyosságát és segíteni akartak. Fellépésük folyamatosan vitte előbbre a teréziánus reformművet. Kettejük közül József volt közvetlen tapasztalatok birtokában, hiszen utazásai kiterjedtek – Belgiumot kivéve – a monarchia minden országára, és éppen a paraszti panaszokra reagált a legérzékenyebben. Az Államtanács elé terjesztett észrevételei-látleletei ezt tanúsítják. Kaunitz ezekben az években már csak a Burg, a mariahilfi ház és Austerlitz között mozgott. De az eléje kerülő, főleg Mária Teréziától hozzá átküldött elaborátumokat nagyon gondosan tanulmányozta, és ezek alapján nyilatkozott, adott problémákat eldöntő tanácsokat az uralkodónőnek. Az államkancellári levéltárban fennmaradt votumai, levelei alapján láthatjuk, mindenkor a paraszt jogi-fizikai létének biztosítására törekedett. Sokat szorgalmazta például a burgonyatermesztést, s mi tagadás, kevéssé illett az öreg diplomatához az erre vonatkozó visszatérő javallat, amit Mária Terézia körlevél-utasítással igyekezett foganatosítani. A herceget nem érzelmei, hanem racionális megfontolások vezették. Nagyon jellemző állásfoglalása a karintiai terv kapcsán, mely szerint az ottani koronauradalomban, Bambergben a parasztot az általa művelt telek tulajdonosává kell tenni. Kaunitz támogatta az ügyet, abban a meggyőződésben, hogy mihelyt a paraszt tulajdonosnak tudja magát, földjét sokkal nagyobb gonddal és hozammal műveli.[4] Államérdek tehát a paraszti tulajdon. Kísérletnek is fontos Bamberg – érvel Kaunitz –, hogyan reagálnak erre a különböző territóriumok nagybirtokosai. 1768 januárjában már felveti, megelőzve Raab államtanácsost, a robot megváltását, a telek paraszti tulajdonba adását. Nyilván közrejátszott ebben az 1767. évi sziléziai parasztfelkelés-sorozat.[5] 137 falu tiltakozott szolgáltatások miatt, és egyenesen az udvarhoz fordult. Az úrbéri bizottság hosszú éveken át tárgyalta a lehetőségeket. Vizsgálatok is indultak, s ekkor került sor Mannsfeld gróf 3 ezer forintos pénzbüntetésére. Ez nem volt túlságosan súlyos összeg a feltárt visszaélésekhez képest. A büntetés jelentősége az, hogy már a József uralmát megelőző évtizedben folyt komoly számonkérés, és a magas uraságok korántsem érezhették magukat, illetőleg uradalmi tisztjeiket biztonságban, ha visszaéltek a feudális jogokkal. A robotnak természetben vagy pénzben történő megváltásáról sokat vitáztak az Államtanácsban – Boriével szemben Kaunitz a készpénzben történő megváltás mellett volt, vagyis a radikális, a szabadulást könnyítő újat képviselte. Ekkor hangzott el Kaunitznak az a nevezetes javaslata is, hogy ínséges években a paraszt szabad költözését is meg kell engedni.[6] Ha a földesúr nem tudja a parasztját eltartani, megszűnnek a kötelezettségek. Kaunitz figyelemmel kísérte a cseh- és morvaországi vizsgálatokat, és nagyon jellemző volt javaslata: a morvaországi Bruck apátja kapja meg a Szent István-rend nagykeresztjét, szerzetesei pedig emlékérmet, mert a jobbágyokkal önként és kedvező módon kötöttek úrbéri egyezséget.[7]

A hetvenes években József rendszeresen beszámol öccsének, Lipótnak a robotproblémák tárgyalásairól. Leveleiből kibontakozik a Borié és Kaunitz között régtől fennálló ellentét. Kaunitz a rokonszenves, amikor indulatosan kijelenti: A monarchia parasztja „nem rabszolga római vagy török módra”.[jegyzet 1] Mária Terézia őrlődött tanácsadói, fia véleménye és a hozzá intézett morva-cseh-osztrák rendi tiltakozások ellenérvei között. Tanulságos, hogy József az 1774. februári rendeletek előkészítő memorandumában nagyon is mérsékelt. Hat hónap tárgyalási időt javasol, hogy a földesurak jobbágyaikkal megegyezhessenek, addig is háromnapi robotmaximumot állapít meg. Kaunitz azt ismétli, amit a magyar urbárium idején mondott: „Ilyen alapvető reform esetében sokkal fontosabb az, hogy jól, mint hogy minél gyorsabban dolgozzák ki…”[jegyzet 2][8] Nagy elaborátumában kifejti, hogy az állam, a katonaság és a földesúr hármasa a felelős a paraszt elnyomorodásáért. Fontos a robotszabályozás, de az állami adó és a katonakérdés megoldása legalább olyan döntő.[9]

A huzavona parasztmozgalmakra vezetett, majd a hadseregben tört ki „rebellió”: 18 katonát kivégeztek. Tovább halasztani a robotügyet nem lehetett. De Mária Terézia habozott a megoldás módját illetően: József egyik panaszos levelet írja a másik után Lipót öccsének.[10] 1777-ben ugyanis Mária Terézia teljesen félre akarja tenni a József fogalmazta robotrendelkezést. „Minden elképzelhető ünnepélyességgel el akarja törölni a szolgáltatásokat, önkényesen akarja szabályozni a paraszt szerződéseit és járadékát, amit évszázadok óta fizet urának. Meg akarja változtatni az egész agráréletet és a tulajdonosi viszonyokat. Könnyíteni akar a jobbágyok tartozásain, anélkül, hogy legkisebb mértékben figyelembe venné a földesurakat, olyan helyzetbe hozva ezeket, hogy legalább fele jövedelmük elvész. Ez az árak csökkenésére és csődökre fog vezetni.”[jegyzet 3]

Mária Terézia tervezett reformja nagy társadalmi mozgást idézett volna elő – hiszen a robotonyhítés híre is erre vezetett. József ragaszkodott az 1775-ös rendelkezéshez, és hogy ahhoz képest csak fokozatosan vezessenek be újításokat. Az anya és fia között folyó vitában a királynő kérésére megint Kaunitz mondta ki a döntést: ő a legalitás, a magántulajdon tisztelete jegyében nem látja lehetségesnek, hogy az állam autoriter módon beleavatkozzék a tulajdonviszonyokba addig, amíg ezt a törvény nem teszi lehetővé. Az uralkodó nem áll a törvény fölött.[11] A robotot meg lehet váltani, de az úr kárára nem lehet eltörölni.

Mária Terézia még így is nehezen döntött. Ezúttal Ferdinánd fiának írta meg panaszait: nem bízik Józsefben, úgy érzi, összefogott ellene a földbirtokos nemességgel. Pedig nagy a parasztnép körében az elkeseredés, és nehéz lesz a békességet fenntartani, mert „remény nélküli népnek nincs mit vesztenie…, a szükség nem ismer törvényt”.[jegyzet 4]

Végre 1777 márciusában megszületett a pátens, Kaunitz segítségével. „Ez volt a legnagyobb szolgálat, amit a hercegtől eddig kaptam. Nélküle nem boldogultam volna. Minden bizalmam és hálám az övé”[jegyzet 5] – így Mária Terézia. A paraszt jogállásának fokozott javulása biztosított volt a felvilágosult abszolutista államban, melynek általában le kellett számolnia avítt jogrendszerével.

A polgári jog kodifikálását már 1753-ban elkezdték, és 1766-ban Mária Terézia elé terjesztették jóváhagyás céljából a Codex Theresianust. Ezt úgy jellemzik a jogértők, hogy kompromisszumos jellege miatt sem a reform hívei, sem a konzervatívok megelégedését nem váltotta ki.[12] Az Államtanács s főként Kaunitz ilyen értelemben foglalt állást. Új büntetőjogot, az új szükségleteket szolgáló kereskedelmi jogszabályozást sürgettek. A Nemesis Theresiana, melyet 1769-ben mutattak be, hasonló visszatetszést váltott ki. Kaunitz különösen azon háborodott fel, hogy Beccaria immár öt év előtt megjelent művét a kodifikálók figyelmen kívül hagyták. Brutális büntetések, elégetés, felnégyelés, kínzások fenntartása megengedhetetlen volt akkor, amikor Beccariát már Katalin cárnő is Pétervárra hívta, hogy a tervbe vett jogi reform munkálataiban részt vegyen. Kaunitz nagy eréllyel intézkedett, hogy a milánói kormányzó, Firmian gróf tartsa vissza Beccariát, kapjon tanszéket az egyetemen, sőt emeljék tiszteletdíját szokatlanul magasra.[13] Ebben az ügyben és a Sonnenfels elleni eljárás megakadályozásában – akinek Az előítélet nélküli ember című művet kifogásolták és Migazzi bécsi érsek vezetésével üldözőbe vették a konzervatívok – Kaunitz teljesen József álláspontja szerint járt el.[14] A nagy jozefinus jogi reform jellege ilyen előzmények után adott volt.

Megtévesztő lenne mindezek után merőben harmonikus viszonyt feltételezni a császár és a herceg között. Voltak nézeteltéréseik az előző periódusban, és bízvást lesznek a következőkben, akár a közigazgatás, akár a gazdasági élet tennivalóinak megítélésében. Sajátosan jelentkezik József Kaunitz véleményének egyezése, majd elválása Anton Pergen gróf esetében. Pergen, akit mint rendőrminisztert szoktunk emlegetni, karrierjét a Kaunitz alapította idegen nyelvek főiskoláján, a Keleti Akadémián kezdte meg, majd egy terjedelmes tanügyi reform kidolgozójaként került az Államtanács vitáinak középpontjába. E tehetséges ember képességeit ugyan nem lehetett vitatni, de olyan merev volt annak a kivihetetlen követelménynek a fenntartásában, hogy a közoktatásból minden szerzetest zárjanak ki, hogy Kaunitznál makacssága miatt kegyvesztetté vált. A titkosrendőrség leendő szervezője, Pergen gróf azonban jelentéktelen ütközőpont.[15] Annál több problémát okoz majd a kemény centralizálás során a monarchia apparátusának átszervezése, a jogi és történelmi előzmények figyelmen kívül hagyása. József korántsem Mária Terézia. Nem kér tanácsot olyan kérdésekben, melyeket évtizedek során végiggondolt. Kaunitznak egyébként is megvan a „reszort”-ja, foglalkozzék a külügyekkel.

A külpolitikai koncepcióban sincs azonban teljes összhang a főszereplők között. József is, Kaunitz is nagy eredménynek tartotta a francia szövetséget, és a megújuló csalódások ellenére is újból és újból kísérleteztek vele. De Kaunitz ezt azzal a taktikával tette, ami sok évtizedes tapasztalatából adódott. A francia követjelentések híven tükrözik magatartásában a méltósággal elegyes odaadást. A monarchia növekvő fontosságát hangsúlyozó vezető államférfi sohasem mulasztotta el emlegetni, ő volt az egyik értelmi szerzője annak a barátsági szerződésnek, mely mindkét felet kölcsönös támogatásra kötelezi.[16]

Kaunitz is, József is ismerte a franciák alig rejtegetett porosz rokonszenvét. Tudták, milyen ellenérzéssel fogadják Katalin cárnő kormányának sikereit, azt, hogy az orosz nagyhatalommal számolni kell a nemzetközi politikában. Tudták azt is, hogy feloldhatatlan az ellentét a Török Birodalom megítélésében. A franciákat a régi, előnyös szerződések, a levantei kereskedelemben oly sokáig élvezett prioritás, az erők játékában, különösen XIV. Lajos korában, jól felhasznált török ellensúly arra kötelezte, hogy védjék a szultán érdekeit, és tiltakozzanak az orosz balkáni tervek ellen. E tervekkel viszont a monarchia egyetértett, támogatta, és maga is haszonélvezőjük akart lenni.

Külpolitikában csak a nagy vonalak egyeztek. Kaunitz a módszeres haladás embere volt, kiszámított léptekkel kívánt előremenni, akciók esetén a hátországot biztonságban tudva. Ha az 1781. kora tavaszától 1789 teléig ívelő esztendők külpolitikai eseményeit szemléljük, az indulatos, élvezettel improvizáló, kevésbé taktikus, annál inkább szuverén uralkodó és a diplomácia bonyolult türelemjátékában mesternek bizonyult herceg hol lappangó, hol már-már megfogalmazódó ellentétét tapasztalhatjuk.

Lábjegyzetek

  1. Idézi K. Grünberg, Die Bauernbefreigung und die Auflösung der gutsherrlich-bäuerlichen Verhältnisse in Böhmen, Mähren und Schlesien. Leipzig, 1893–1894. I. 206–207.
  2. Haus-, Hof- und Staatsarchiv Kabinettsarchiv, Kaunitz-Voten. Vol. I. 1770. január 7.
  3. József Lipótnak, 1777. január 26. Haus-, Hof- und Staatsarchiv Famílienarchiv. Sammelbände, Vol. 7.
  4. Briefe der Kaiserin Maria Theresia an ihre Kinder und Freunde. Ed. A. Arneth. Wien, 1881. II. 69. 1777. február 13.
  5. Mária Terézia Kaunitznak, 1777. február 28. Haus-, Hof- und Staatsarchiv Familienarchiv. Sammelbände, Vol. 7.

Irodalom

A dokumentumok, melyek túl az Arneth-közölte vagy kisebb jelentőségű kiadványokon már ismertek, új értelmezést nyernek a levéltári anyag újabb átvizsgálása során. Kéziratban van a kanadai F. A. J. Szabo, Kaunitz and the Reforms of the Co-Regency of Maria Theresa and Joseph II. 1765–1780 című műve. (A szerző magyar neve csak távoli leszármazásra utal; magyarul nem tud, a szakirodalmat, a magyar forrásokat nem ismeri). Mi éppen ezért a magyar szempontok érvényesítése érdekében néztük át a leglényegesebb bécsi levéltári fondokat, s természetesen nem álltunk meg 1780-nál. A Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv Staatskanzlei anyagából a Vorträge 97–142. kötegeit néztük. A legizgalmasabb az egyházi ügyek, illetve a tolelancia kérdése szempontjából a Vol. 131, 132, 133 és igen tanulságos a Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv Kabinettsarchiv állaga: Voten des Fürsten Kaunitz zu Staatsratakten, Vol. 3 (1777–1781), Vol. 4 (1782–1783), Vol. 5 (1784–1791).

  1. Arra vonatkozólag, hogy a szerzetesrendek ne kaphassanak külföldi rendfőnöktől irányítást, teljes az egyetértés a császár és az államkancellár között. Lásd Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv Kabinettsarchiv, Voten des Fürsten Kaunitz zu Staatsratakten, Vol. 3 (1777–1781). 1781. február 12-én Kaunitz idézi azt a Circularét, melyet a Cseh-osztrák Kancellária adott ki 1775. november 18-án. A körirat információt kér a szerzetesrendek külföldi kapcsolatairól, feletteseiről. Az Államtanács tagjai 1781. január 31-én megtárgyalják a múltat, elkészítik a votumot, és a császári rendelet ennek nyomán február 17-én kelt. Ez a levéltári anyag jó példája annak, hogyan merített a múltból a jozefinus gyakorlat, milyen forrásanyaggal dolgozott, hogy azután a maga tömör rendelkezéseit meghozhassa.
  2. A morvaországi események előbb az urbárium okozta parasztfelkeléseknek, majd merőben az uraságok elleni mozgalmaknak tűntek. Mária Terézia kétségbeesve vette tudomásul, hogy ezek vallási mozgalmakká váltak: közel tízezer paraszt tagadta meg a reákényszerített katolikus hitet. Tiltakoztak a katolikus szertartások és papok ellen. Lásd Arneth, Geschichte Maria Theresias (Wien, 1863–1879). IX. 60–72.
  3. Ugyanez mondható a tolerancia-rendelet előtörténetére, A tolerancia-rendelet Kaunitz és II. József álláspontjában már 1771-ben megfogalmazódott. Ezt tanúsítják a császár anyjához írt levelei és Kaunitz hivatalos megnyilatkozásai. Lásd Maria Theresia und Joseph II. Ihre Korrespondenz. Ed. Arneth (Wien, 1867–1868). II. 146–147, 165. A vallási hovatartozás első minősítő felvetése és abban Kaunitz határozott állásfoglalása már 1767-ben bekövetkezett, tíz évvel a kérdés élesedése előtt: Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv Kabinettsarchiv, Staatsratvoten, Kaunitz, Vol. 1. 1767. május 30. Bár Kaunitz komolyan figyelmeztette Mária Teréziát az ilyen „káderezés” veszélyeire, a jelentéseket a hivatalvezetőknek meg kellett írniok.
  4. Kaunitz reformprogramja, melyben a paraszti robot kérdését rendezve (pénzváltság) a koronabirtokokon mint kísérleti telepeken elő akarta készíteni a szélesebb társadalmi reformot: Ugyanott.
  5. 1768. január 25. A sziléziai felkelésről: Arneth, Geschichte Maria Theresias (Wien, 1863–1879. IX. 339–341). Mannsfeld gróf nevezetes pénzbüntetése: Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv Kabinettsarchiv, Staatsratprotokolle, Vol. 34, 1770. május 10.
  6. Azt, hogy az ínség a szabad költözés, a szabadság forrása lehet, Kaunitz elvszerűen 1770-ben fogalmazza meg: Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv Kabinettsarehiv, Voten, Vol. 1, 1770. október 28.
  7. A brucki apát kitüntetése: Arneth, Geschichte Maria Theresias (Wien, 1863–1879. IX. 349); a Szent István-rend adományozására tett javaslat dátuma: 1772. november 27.
  8. A parasztkérdés megoldásában nevezetes lépés volt az urbárium sorozatos kibocsátása. Kaunitz igen alaposan foglalkozott – már csak austerlitzi birtoka miatt is – a cseh-morva parasztság súlyos helyzetével. Az éhínségek ellenében pártolta a burgonyatermesztést: Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv Kabinettsarchiv, Staatsratvoten, Kaunitz, Vol. 1, 1767. május 10. Hogy a koronauradalmak parasztságát, ahogy ezt Karintiában megpróbálták, a föld tulajdonosává tegyék, erre igen korai javaslat: Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv Staatskanzlei, Vorträge, 1766. november 3. és 1767. szeptember 1.
  9. Az állam, a katonaság, a földesúr hármas felelősségéről: Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv Staatskanzlei, Vorträge, 1773. május 1.
  10. József levele Lipóthoz arról, hogy a hadseregre is átcsapott a lázadás: Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv Familienarchiv, Sammelbände, Vol. 7, 1775. április 3.
  11. Kaunitz törvényt támogató, antiabszolutista álláspontja: Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv Staatskanzlei, Vorträge, 1777. február 6.
  12. A jogi reformprogram útjára (a monarchia utóéletére jellemző módon) egy ausztráliai jogtörténész munkája nyújtja a legjobb eligazítást: H. E. Strakosch, State Absolutism and the Rule of Law: The Struggle for the Codification of Civil Law in Austria, 1758–1811 (Sydney, 1967). Rövid, de hasznos összefoglalást nyújt: G. Kocher, Rechtsverständnis und Rechtsreformen im aufgeklärten Absolutismus Österreichs (Österreich im Zeitalter des aufgeklärten Absolutismus. Red. E. Zöllner. Wien, 1983. 54–70).
  13. Kaunitz állásfoglalásáról Beccaria érdekében lásd Arneth, Geschichte Maria Theresias (Wien, 1863–1879. X. 176–180). Arneth, aki minden 18. századi és korabeli iratot maga rendezett, és minden aktáról meg tudta állapítani, kinek a keze nyomát viseli, hangsúlyozza, hogy a dicséretes fáradozás Beccaria érdekében elsősorban az olasz referens Sperges, másodsorban Firmian kormányzó, és csak végezetül Kaunitz érdeme. Minthogy azonban Mária Terézia őszintén meg volt győződve arról, hogy a szilárd közerkölcs nagymértékben a törvény szigorán múlik, és ragaszkodott a Nemesis Theresianához, Kaunitz fáradozása nagyon fontos, szinte döntő volt.
  14. Kaunitz Sonnensfelssel kapcsolatos állásfoglalása mindig pártfogó: Sonnensfels Migazzi érsek által kifogásolt megfogalmazásai („bedenkliche Satze”) Kaunitz szerint nem veszélyeztetik sem a hit, sem a közbiztonság dolgait („ohne Gefahr für die Religion oder den Staat”). Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv Kabinettsarchiv, Staatsratvoten, Kaunitz, Vol. 1, 1767. július 1.
  15. Pergen ütközőpont szerepére: Arneth, Geschichte Maria Theresias (Wien, 1863–1879. IX. 229–238). Amikor Kaunitz kiiktatja az oktatásügyből, Galícia biztosa és helytartója lesz. Pergen későbbi működésére: P. P. Bernard, The Limits of Enlightenment. Joseph and the Law (Illinois Press, 1979).
  16. Az uralkodó és az államkancellár külpolitikai koncepcióinak különbségét, a mindenképpen meglévő magatartási különbségeket, melyek nem maradtak következmény nélkül, nem annyira a bécsi levéltári anyagok, mint inkább a francia követi vagy ügyvivői jelentések alapján állapíthatjuk meg. Az egymást váltó bécsi francia követek, Rohan herceg, Breteuil és Noailles, illetőleg Barthélémy ügyvivő a politikai helyzetelemzésekben gyakran tévedtek, de a személyes benyomások regisztrálásánál nagyon pontosak voltak. Kaunitz önérzetes, II. József szenvedélyes politizálását pontosan mutatták be az 1774-től 1787-ig a francia külügyeket vezető Vergennes miniszternek. Jegyezzük meg azt a nem mellékes tényt, hogy Vergennes 1755-től 1768-ig konstantinápolyi követ volt. Nemcsak folytatta Versailles-ban a régi török porta-barát politikát, hanem igen személyesen képviselte is azt. A legfontosabb anyagokat e negyedévszázados periódusban a párizsi Archives des Affaires Etrangeres, Correspondance Politicqe, Autriche állaga tartalmazza.


A nyolcvanas esztendők drámájaH. Balázs Éva
Tartalomjegyzék Az alaptörekvés: közép-európai militáris nagyhatalom kialakítása