A képviselőház nemzetiségi határozata

A Múltunk wikiből

A magyar vezetőket pedig annak tudata, hogy a magyar–román megbékélés végre elérhető közelségbe került, július 14-e után arra ösztönözte, hogy most újabb erőfeszítéseket tegyenek a többi nemzetiség kiengesztelése érdekében is, mégpedig – a, többiek képviselőivel jelenleg nem állván közvetlen érintkezésben – valami olyasféle egyoldalú nyilatkozat kibocsátása révén, amilyennek az ötletét Kušljan vetette fel Andrássyval folytatott belgrádi megbeszélése alkalmával. S mivel a dolog halasztást nem tűrt, arra a kormány nem gondolhatott, hogy részletes törvényjavaslatot dolgozzon ki és tűzessen napirendre az országgyűléssel. Pillanatnyilat azonban elégségesnek látszott, ha a törvényhozás egyelőre csupán határozatban rögzíti a nem magyar országlakók nemzeti jogait, hiszen a megbékélés felé vezető utat ez is megnyithatta. És a képviselőház első szegedi ülésén, július 21-én Szemere már be is terjesztette a kormány tizenhét pontos határozati javaslatát, amely nagyjából a románoknak egy héttel korábban felkínált engedményeket irányozta elő ezúttal már az ország valamennyi nemzetisége számára.

A javaslat elfogadtatása azonban korántsem ment simán, mivel a képviselők egy része még ekkor sem tudott beletörődni abba, hogy a magyar nemesség az általa márciusban meghódított kormányzati hatalom egyes elemeit önként engedje át a nemzetiségeknek. Hiába hangsúlyozta tehát Szemere, hogy „az apró népeknek sorsa az, hogy ha nem szövetkeznek egymással, a nagyobb nemzetek által vagy elfelejtetnek, vagy eltiportatnak”, s hiába jegyezte meg a segítségére kelő Vukovics is, hogy ha a javaslatot elutasítják és a forradalom elbukik, akkor az ország kormányzata továbbra is egynyelvű lesz ugyan, de nem magyar, hanem német nyelvű: a javaslathoz hozzászóló képviselők közül – a békepárttal egy gyékényen áruló Nyáry Páltól a radikális Madarász Józsefig – többen az előterjesztés ellen nyilatkoztak, s e felszólalók ellenvetéseit sokan mások is „roppant tetszéssel” fogadták. Hanem a javaslat megbuktatásához az ellentábor ereje mégsem volt elegendő. Ekkorra ugyanis a képviselők nagyobbik hányada már belátta, hogy a nemzetiségi kérdés rendezéséhez a forradalomnak életbevágó érdekei fűződnek, és ezt a radikális Irinyitől és Irányitól kezdve Szacsvayn át egészen – az egyébként békepárti – Bezerédjig szintén számosan kifejtették, majd, mikor július 28-án a vita lezárultával szavazásra került sor, ugyanezt a többség szavazataival is kifejezésre juttatta.[jegyzet 1]

Július 28-án tehát a képviselőház végül mégiscsak kimondotta, hogy „a magyar birodalom területén lakó minden népiségek nemzeti szabad kifejlődése… biztosíttatik” s hogy ennek érdekében – bár az „országlati” ügyeket továbbra is magyar nyelven fogják vinni – ezentúl „a községi tanácskozásokban mindenki akár magyar, akár anyanyelvén szólhat, a jegyzőkönyv pedig… azon nyelven fog vezettetni, melly szabad választás szerint megállapíttatik”, s hasonló lesz a helyzet a megyékben is, amennyiben a jövőben „a törvényhatósági mindenféle ülések tanácskozásaiban mind az, ki szólásra feljogosítva van, véleményét és szavát akár magyar, akár anyanyelven előadhatja”, s „melly törvényhatóságban valamelly népfaj az összes lakosság számának felét túl haladja, ott a jegyzőkönyv, ha kívántatik, annak nyelvén is szerkesztendő”. Kimondotta továbbá a határozat, hogy ezután a nemzetőrség vezényletét, valamint az elemi oktatást és az anyakönyvek vezetését is minden településen az ottlakók által megállapított helyi közigazgatási nyelven kell végezni, s megerősítette mind azt, hogy az ortodox egyház hívei továbbra is szabadon dönthetnek egyházi és iskolai ügyeikről, mind azt, hogy lelkészeik kiképzése céljából „számukra a budapesti egyetemnél külön hittankar fog felállíttatni”. Annak kidomborítása végett pedig, hogy ezek az irányelvek, bár jelenleg csak határozatba foglaltattak, máris törvény erejével bírnak, a képviselőház a határozat bevezetésében azt is leszögezte, hogy „a kormánynak ideiglenes rendezési intézkedéseiben” addig is szorosan ezekhez az irányelvekhez kell tartania magát, amíg a nemzetiségek jogviszonyait részletesebben szabályozó törvény is meg nem születik majd.[jegyzet 2]

S területi önkormányzatot a képviselőház mostani határozata sem ígért a nemzetiségeknek. Bizonyosra vehető tehát, hogy a nemzetiségi politikusok összességét még ez a határozat sem nyugtathatta meg, azokra a nemzetiségi politikusokra meg végképp nem gyakorolhatott semmiféle hatást, akiket elsősorban amúgy sem saját népük nemzeti, hanem a Habsburgok birodalmi és dinasztikus érdekei vezéreltek. De mert a határozat a maga fogyatékosságai ellenére is csaknem maradéktalanul megfelelt azoknak a követeléseknek, amelyekkel a nemzetiségi mozgalmak 1848 tavaszán léptek fel, az is bizonyosra vehető, hogy a nemzetiségi politikusok jobbjai, a Kušljanok, a Stratimirovićok és a Hodžák ezt a határozatot éppoly kedvezően fogadták volna, akár a két héttel korábban felkínált engedményeket Iancuék – ha e politikusoknak még egyáltalán jutott volna idejük véleménynyilvánításra, ha a határozat valamivel korábban s nem a képviselőház szegedi ülésszakának utolsó ülésén születik meg.

Lábjegyzetek

  1. Mindezekről a képviselőház 1849. július 28-i ülésének naplója. Közli: Az 1848/49. évi népképviseleti országgyűlés. Szerkesztette és a bevezető tanulmányt írta Beér János és Csizmadia Andor. Budapest, 1954. 468–476.
  2. A határozat közölve: 110. 868–869.

Irodalom

A képviselőháznak a nemzetiségi kérdés rendezésére hozott, július 28-i határozatát más országok hasonló tárgyú jogszabályaival újszerűen egybevetve méltatja Arató Endre, Az 1849. évi júliusi nemzetiségi törvény és helye Európában (Kortárs, 1975), az előző hónapok magyar nemzetiségi politikáját azonban – korábbi írásaiból eltérően – némileg megszépítve. A nemzetiségi kérdéssel egyébként a képviselőház zárt ülésben már július 25-én és 26-án is foglalkozott, a radikális képviselők közül pedig az első napon – úgy látszik – csak olyanok szólaltak fel, akik ellenezték a nemzetiségek egyenjogúsítását, minek folytán a radikálisokat kivétel nélkül az egyenjogúság ellenzőinek minősítette Szemere egy 25-én Kossuthhoz intézett, közismert levelében, lásd: 1848–1849. évi iratok a nemzetiségi megbékélésről. Holott a radikálisoknak a nemzetiségi kérdéssel kapcsolatos nézetei ekkor a valóságban éppúgy megoszlottak, akár a liberálisokéi, mint ez jól ki is vehető a képviselőház július 28-i nyilvános ülésének a 421. lap 32. jegyzetében idézett naplójából. Ennek ellenére a radikálisok álláspontjáról még legújabban is Szemeréével egyező képet fest Kovács Endre, Szemben a történelemmel.


Próbálkozások a nemzetiségek megbékítésére
A magyar–román megegyezés Tartalomjegyzék A zsidóemancipáció