A késő antik idők Pannoniában

A Múltunk wikiből
A lap korábbi változatát látod, amilyen Pemm (vitalap | szerkesztései) 2016. december 23., 21:23-kor történt szerkesztése után volt.

(eltér) ←Régebbi változat | Aktuális változat (eltér) | Újabb változat→ (eltér)
337–340
II. Constantinus római társcsászár uralkodása.
337–350
Constans római társcsászár uralkodása.
337–361
II. Constantius római császár uralkodása.
350–351 táján
Pannonia – a források szerint – gabonát és rabszolgát exportál.
350–353
Magnentius római császár uralkodása.
351
II. Constantius a mursai csatában legyőzi Magnentius ellencsászárt.
355–356
Nagy kvád-szarmata betörés Pannoniába.
357
II. Constantius Pannoniába jön, és Sirmiumban fogadja a kvádok és a szarmaták követségét.
358
II. Constantius hadjárata az Alföldön a Limigantes ellen; a Limigantes áttelepítése.
Hadjárat a kvádok ellen.
359
A Limigantes támadását kegyetlen megtorlás követi.
361–363
Iulianus római császár uralkodása.
364-375
Valentinianus római császár uralkodása.
Limes-építkezések Valeriában: őrtornyok sűrű láncolata, bal parti erődök.
364–378
Valens társcsászár.
367–383
Gratianus társcsászár.
370-es évek eleje
A hunok átkelnek a Volgán.
374
Kvád–szarmata háború, Sirmiumot is veszélyeztetik a barbárok.
375
tavasz Valentinianus Carnuntumba érkezik, hogy hadjáratot készítsen elő.
ősz Megfélemlítő hadjárat a kvádok ellen Aquincumtól északra; Valentinianus Brigetióban fogadja a kvád követeket – tárgyalás közben meghal.
375–392
II. Valentinianus római császár uralkodása.
376
nyár Hun csapatok rajtaütnek Athanarik szövetséges törzsfő vizigót seregén a Dnyeszternél.
ősz A gótok szövetségesként (foederati) való letelepítése a Balkán keleti részeire.
378
augusztus 9. A Fritigern vezette nyugati gótok Hadrianopolisz (Edirne) mellett vereséget mérnek a keletrómai hadseregre; Valens császár halála.

A szarmaták a 294. évi rendezés után lényegében nyugton maradtak. A császárok ugyan néhány alkalommal felvették a „szarmaták legyőzője” (Sarmaticus) címet, kérdés azonban, hogy erre milyen méretű határ menti csatározások szolgáltattak alkalmat. Egy kisebb hadművelet 305-ben például csak azért rögzítődött a hagyományban, mert az ifjú Constantinus kitüntette magát benne. A 322. évben azonban váratlan támadás érte Campona (Nagytétény) táborát, és Constantinus elérkezettnek látta az időt arra, hogy egy szarmataföldi hadjáratot indítson. Campona táján átkelt a Dunán, és Bononiánál (Banoštor) tért vissza római területre, miközben nagyszámú foglyot ejtett. Későbbi adatokból tudjuk, hogy a hadjáratot a szerződéses viszony megújítása zárta le. Ugyancsak a későbbi eseményekből következtethetjük ki azt, hogy a 322. évi szarmata megmozdulás kiváltó oka az erdélyi gótok meginduló terjeszkedése lehetett. Constantinus ugyanis tíz évvel később, 322-ben – épp a szerződés értelmében – mint szövetséges avatkozott be a szarmaták oldalán a gótok ellen vívott háborúba, forrásunk azonban azt a nem lényegtelen körülményt is rögzítette, hogy a gótok feletti győzelem színhelye Sarmatia volt. A gótok tehát a 320-as évek elején áttörték a Csörsz-árok vonalát, és behatoltak a Tiszántúlra. Constantinus a gótokat leverte ugyan, de a felgyülemlett feszültséget csak úgy tudta levezetni, hogy az Alföldről óriási tömegű szarmata telepest engedett be a birodalomba, és telepített le Illyricum különböző részein, sőt Itáliában is.

Ennek a gót–szarmata háborúnak volt másik következménye is. A gótoktól szorongatott szarmaták – talán azért, mert nem bíztak a római szövetséges támogatásában – felfegyverezték az úgynevezett szolga szarmatákat (Limigantes), akik a győzelem után fegyvereiket uraik, az Argaragantes ellen fordították. Az Argaragantes egy részét Constantinus beengedte a birodalomba, másik részük a gótok egy törzséhez, a viktofálokhoz menekült. Constantinus, aki nem akart szarmata belháborúba bonyolódni, inkább a szarmataföld új uraival, a fellázadt Limigantesszel kötött szerződést, és két csoportra osztva, egy-egy pannoniai, illetve moesiai limes-tábor felügyelete alá helyezte őket.

Ez a megoldás (334) két évtizedre biztosította a határ békéjét, amihez valószínűleg Constantinus nagyarányú erődítő munkálatai is hozzájárultak. Az Alföldön azonban a szarmata uralom válsága felbátorította a germán szomszédokat a régóta előkészített nyugati és déli irányú terjeszkedésre. Háború tört ki a vandálok, a gepidák és a gótok között, e háborúról azonban csak nagyon eltorzított formában értesülünk jóval későbbi forrásokból. A Tiszántúl jelentős részét – a régészeti leletek tanúsága szerint is – germán népek vették birtokukba, akik tehát bekerültek a Csörsz-árkon belüli területre, a vesztes vandálok egy részét pedig Visumar királyukkal együtt a birodalomban telepítették le.

A két évtizedes béke ilyen körülmények között nem annyira a sikeres rendezésből, mint inkább a határon túl, az Alföldön dúló háborúból következett. A szarmata társadalom két kasztjának fegyveres viszálya végül is a germán törzseknek szolgáltatott területek szerzésére alkalmat, a Limigantes függetlenségének elismerése azonban olyan feszültséggócot teremtett, amely 356-ban új válsághoz vezetett. Néhány évvel korábban azonban még nem fenyegette különösebb veszély a limest, mert II. Constantius (337–361) az ellene támadó Magnentiust 351-ben épp Pannoniában, Mursa mellett verte le, és ez az irtózatos emberveszteséggel járó összecsapás nem késztette a barbárokat támadásra.

A pannoniai limes késő római kiépítése feltehetően a 320-as években kezdődött, és II. Constantius uralkodása alatt fejeződött be. Számos új határ menti tábor és erőd épült fel, amelyek nagyrészt új taktikai elgondolást tükröznek. A korábbi, négykapus és négyszögletes tábortípust felváltotta az egykapus, soktornyos erődítmény, amely lehetőség szerint magaslatra épült, és alakja a terephez igazodott. A régi táborok négy kapujából többet elfalaztak; a táborokat és erődöket messze kiugró bástyákkal erősítették meg, amelyekből az ostromló ellenség hátába is lőni lehetett. Ez a defenzív, ostromra számító határ menti erődítés valószínűleg összefügg azzal a mélyreható, már Gallienus alatt megindult, de csak Constantinus alatt befejeződött hadseregreformmal, amelynek eredményeképp a határ menti csapatok a római haderő értéktelenebb, a birodalom belsejében állomásoztatott mozgó, nagyrészt lovascsapatok pedig az értékesebb részét alkották. A határ menti csapatokra azontúl csak a határvédelem taktikai feladatai hárultak, a stratégiai feladatokat a mozgó elitcsapatok oldották meg.

E hadseregreform nagymértékben hozzájárult a limes vidékének háttérbe szorulásához. A késő antik időkben Pannoniában újabb súlypontáttevődés következett be. A gazdasági viszonyok azonban korántsem mutatják a hanyatlás egyértelmű jeleit; a kőépítkezés épp a IV. században lesz általánosan elterjedt építkezési mód, elterjedt a mázas agyagedények és az üveg használata, a használati tárgyak technikai színvonala általában magasabb, mint a korábbi időkben, és az iparcikkek minősége egyenletessé válik. A jólét centrumai azonban már nem a határvidék városai és táborhelyei voltak, hanem a tartomány belsejének városai és a nagybirtokok központjai. Azok a municípiumok, amelyek korábban sem voltak igazi városok, hanem inkább csak a municipális territóriumok igazgatási székhelyei, Pannonia belsejében elvesztették jelentőségüket, míg az igazi városok, különösen pedig a tartományi székhelyek (Savaria, Sopianae, Siscia, Sirmium) és a Szerémség városai (Mursa, Cibalae, Bassiana) új virágkort értek meg. A jólét és a fényűzés mind az építkezésben, mind a temetkezésben a nagybirtokok villaközpontjaira és az igazgatási székhelyekre jellemző.

A vagyonos felső réteg a IV. században szorosan összefonódott az államapparátussal. A városok municipális arisztokráciája, amely a severusi virágzás idején a polgári jólét hordozója volt – és egyben a katonaságon keresztül összekötő kapocs a bennszülöttek paraszti rétegével –, elvesztette korábbi vagyoni és politikai helyzetét; valószínű, hogy a tudatos pogány elemek épp közöttük voltak túlsúlyban. A tartomány társadalmának vagyonos és politikai súllyal rendelkező felső rétege az igazgatás tisztviselőiből és alkalmazottaiból, a császári birtokok kezelőiből és a kisebb számú magánbirtokosból állt. Ez a réteg többségében keresztény volt. A limes menti városok hanyatlása épp arra vezethető vissza, hogy az igazgatási apparátus, a birtokközpontok és az elitcsapatok a tartomány belső részén összpontosultak.

A késő antik idők társadalmára éppen ezért a nagyobb mérvű polarizáltság volt jellemző, mint a korábbi időkben. Bár forrásaink jóval kevesebb felvilágosítással szolgálnak a késő antik hadsereg összetételére vonatkozólag, mint a Severus-kori hadsereg összetételére, általában tudjuk azt, hogy az elit csapatokat egyre inkább a limesen túli barbárokból sorozták. Ennek következtében a tartomány bennszülött, paraszti rétege elvesztette politikai szerepét, és jóval kevésbé részesült a katonákat megillető különjuttatásokból is. Elszegényedésük együtt járt a limes menti csapatok másodrendű csapatokká való degradálásával. A municipális arisztokrácia pedig elvesztette egyik legfontosabb utánpótlási bázisát, a kiszolgált katonákat.

Egy forrásunk szerint Pannonia a IV. század közepén rabszolgákban gazdag vagy rabszolgákat exportáló tartomány volt. A dunai piacokon azelőtt is sok határon túli rabszolgát adtak el. Carnuntum, Brigetio és Aquincum piacait a szövetséges barbárok bizonyos korlátok között látogatták, és az egyik fontos árucikk épp a rabszolga volt. A rabszolgák többségét azonban a római kereskedelem valószínűleg a birodalom más tartományaiba továbbította. Nincsen tudomásunk arról, hogy a pannoniai gazdaságok nagyobb számban használtak volna rabszolgát. A rabszolgák egy része az iparban, mégpedig inkább a kistulajdonosok ipari vállalkozásaiban dolgozott, másik részük a katonacsaládokban volt kisegítő; ezek között sok volt a nő, és sok katona felszabadított rabszolganőt vett feleségül. A rabszolgák igen jelentős részét felszabadították, mert a szakmára kitanított felszabadított rabszolga volt gazdájának adta jövedelme bizonyos hányadát, és ily módon a gazdáját biztos jövedelemhez juttatta. Végül igen jelentős volt a pénzügyi igazgatásban és az állami birtokok vezetésében alkalmazott rabszolgák száma, akik társadalmi helyzetüket tekintve mindenképpen az államapparátus képviselői közé tartoztak. A IV. századi Pannoniában mármost semmi sem teszi valószínűvé azt, hogy a nagybirtokok áttértek volna a rabszolgákkal való műveltetés klasszikus módjára. A nagybirtokokat részben barbár telepesek, részben az elszegényedett helyi lakosság művelte mint kisbérlő (colonus). A katonai réteg elszegényedése valószínűleg a magánkézben levő rabszolgák számának csökkenését eredményezte, és ezért fel kell tételeznünk, hogy Pannonia késő antik rabszolgaexportja a túlparti barbárok által áruba bocsátott foglyokból származott. A határ menti kereskedelem pontosan körülírt, szerződésekben is rögzített formák között a IV. században is zavartalanul működött, az Alföldön lezajlott szarmata–germán háborúk pedig épp jó alkalmat kínáltak a limes menti barbároknak arra, hogy eladás céljából fiatal foglyokat szerezzenek.

Pannonia gabona- és rabszolgaexportját említő forrásunk 350–360 tájáról származik, és Pannoniát „minden tekintetben gazdag”[1] tartománynak mondja. A békés viszonyokat a IV. században csakugyan kevés háború zavarta meg. A 332–334. évek hadjáratai sem a tartomány területén folytak, hanem az Alföldön. A 356-ban kitört újabb válság szintén csak kisebb pusztítással járt Pannonia területén, és amikor 374-ben egy csakugyan félelmetes erejű támadás éri a tartományt, akkor arról értesülünk, hogy a pannoniai városok erődfalai a hosszú békeidő következtében elhanyagolt állapotban voltak.

356-ban a régóta nyugalomban élő kvádok törtek be Pannoniába. Ez a betörés egy nagyobb Kárpát-medencei megmozdulás része volt, ami egyrészt azzal folytatódott, hogy 357 nyarán II. Constantius két évre Sirmiumba tette át székhelyét, másrészt pedig azzal, hogy a 357–358 telén a szarmaták is megtámadták a limest. E támadást megelőzően a császár tárgyalásokat folytatott szarmata és kvád követségekkel, és nyilván a tárgyalások eredménytelensége váltotta ki mind a támadást, mind pedig II. Constantius 358. évi nagy hadjáratát az Alföldön.

A hadjárat két irányból kezdődött el; egy seregrész Valeriából, a császári sereg pedig Pannonia Secundából nyomult be az Alföldre. Miután a két szárny egyesült, a hadjárat kvád földöt folytatódott. Még a nyár folyamán megkezdődtek a tárgyalások a megfélemlített barbárok fejedelmeivel. Előbb a szarmatákkal kötöttek új szerződést, közöttük a szolgaszarmatáktól két évtizeddel korábban elkergetett Argaragantes; a szerződés értelmében új királyokat iktattak be, vagy megerősítették a korábbiakat. A kvádokkal Brigetióban folytak a tárgyalások. Valószínű, hogy a válság kiváltó oka az Argaragantes azon kísérlete volt, hogy elvesztett pozícióikat visszaszerezzék. Épp ezért vettek részt a háborúban a szarmatákkal szomszédos germán népek is. Az elűzött Argaragantes a germánok támogatásával akarta a Limigantest leverni. Ilyen körülmények között II. Constantius szerződései egyben a Limigantesszel való leszámolás előkészítését is célozták. A leszámolásban a rómaiak oldalán nemcsak a szarmaták vettek részt, hanem egyes germán törzsek is, például a gót taifalok. A rendkívüli kegyetlenséggel végrehajtott hadművelet visszajuttatta a bánáti területeket az Argaragantesnek, a Limigantes népét eltelepítették.

359 telén azonban az eltelepített Limigantes fellázadtak, és fenyegetően megjelentek Valeria limese előtt. Nem maradt más hátra, mint az Alföld nyugalma érdekében ezt a népet a birodalomba telepíteni; a befogadás szertartása azonban a behódolni látszó szarmaták váratlan rohamával és végül olyan vérfürdővel zárult, amely a Limigantes-problémát véglegesen megoldotta.

Az utolsó pannoniai születésű császár, Valentinianus (364–375) Pannoniában is megindította az egész birodalomra kiterjedő nagyméretű limes-építő munkálatokat. Az építkezések nagy részét a határ mentén elhelyezett megfigyelőtornyok alkották. A terep alakulása szerint hol sűrűbben, hol ritkábban elhelyezett tornyoknak (burgus) az volt a feladatuk, hogy tetejükről az egész folyami határ belátható legyen. A Duna-kanyarban több helyütt néhány száz méterre álltak egymástól a burgusok. Tisztek neveivel bélyegzett tetőfedő cserepek arról tanúskodnak, hogy a határ mentén minden erődítményt kijavítottak és helyreállítottak. Az építkezés azután átterjedt a barbár területen levő római erődítményekre is. A Csörsz-árok még meglevő szakasza mentén is őrtornyok épültek, de tudomásunk van nagyobb erőd építéséről is, amely valahol a kvád–szarmata határvonal mentén állt.

Ez az erődépítkezés robbantotta ki a 374–375. évi háborút. A kvádok tiltakozásukat jelentették be a területükön megindult erődépítkezés miatt. A illyricumi főparancsnok a munkákat leállította, de Valeria fiatal duxa magához hívatta a kvád királyt, és orvul megölette. A felháborodott kvádok a szarmatákkal szövetségben betörtek Pannoniába, és széltében-hosszában pusztították az épp aratásra készülő tartományt. Még Sirmium is veszélyben forgott. A pusztító és rabló barbárokat csak nagy erőfeszítések árán sikerül kiverni a tartományból, de Valentinianus szükségét látta egy megtorló hadjáratnak.

A császár 375. tavaszán teljes kíséretével Carnuntumba érkezett, a nyár folyamán előkészítette a hadjáratot, és alkalmat talált arra is, hogy a kemény adópolitika miatt elégedetlen Illyricum hangulatát lecsillapítsa. Ennek kapcsán értesülünk arról, hogy a határ menti városok már elszegényedett, összezsugorodott településekké váltak, de egyes belső-pannoniai városokban is a gazdasági hanyatlás jelei voltak érezhetők.

375 őszén megintcsak két szárnyban támadott a római sereg. A császári szárny Aquincumtól északra, egy pontonhídon átkelve intézett meglepetésszerű támadást a kvádok ellen. A megfélemlítő hadjárat után Valentinianus Brigetióban fogadta a kvád követséget; tárgyalás közben érte a halálos agyvérzés. A néhány nappal később császárrá kikiáltott kiskorú fia rövid ideig Sirmiumban székelt, utolsónak a római császárok közül, de a hatalom Valentinianus testvére, Valens és fia, Gratianus kezében maradt.

A Kárpát-medencei népmozgalmaknak csak helyi jelentőségük volt a IV. században. A barbár nyomás súlypontja az Al-Dunánál nehezedett a birodalomra, ahol a különböző gót csoportosulások között lavírozó Róma egyre súlyosabb veszélyeknek nézett elébe. A felgyülemlett feszültségek 376-ban robbantak ki nyílt háborúban. Egy gót csoportosulás betörését már csak azzal sikerült veszélyteleníteni, hogy a gótokat szövetségesként a Balkán keleti részében telepítették le. Az ellátásukról gondoskodni hivatott római hatóságok sikkasztásai miatt azonban a gót telepesek csakhamar fegyvert fogtak, miközben újabb és újabb gót csoportok és néhány más nép töredékei hatoltak be az al-dunai tartományokba. Az elözönlött Balkánra összpontosított római seregek nem sok sikert tudtak elérni, 378 augusztusában pedig Hadrianopolis mellett (Edirne) a római sereg megsemmisítő erejű vereséget szenvedett, és maga Valens császár is elesett. Ezzel a vereséggel új fejezet kezdődik a Kárpát-medence történetében.

Lábjegyzet

  1. Expositio totius mundi et gentium. 57. pont. Sources Chrétiennes. No. 124. Paris, 1966. 196.
Az “illír vezérszerep” és a dominátus kora
Pannonia és a központi hatalom megszilárdulása Tartalomjegyzék