A késő bronzkor

A Múltunk wikiből
i.e. 1300–700
Pilinyi kultúra; urnamezős (váli) kultúra; gávai kultúra.
i.e. 1100–700
A Kárpát-medencei bronzművesség virágkora.

A katasztrófát egyetlen népesség vészelte át viszonylag zökkenőmentesen, az Észak-Magyarország hegyei közt élő lakosság. A pilinyi kultúra népe magas, hegyi várakba zárkózott. A várakban évszázadokon át folyt az élet, szomszédságukban ismét több ezer síros hamvasztásos temetők (Zagyvapálfalva, Nagybátony stb.) keletkeztek. A pilinyi nép valóságos megkövesült magyarországi bronzkor. Átmenti a késő bronzkorra a középső bronzkori temetkezési formát, a keramika számos díszítőelemét és a koszideri korszak fémművességét, amelyet önállóan és igen magas színvonalon fejleszt tovább (rimaszombati típusú bronzok). Az elkövetkező nyugodtabb századokban a pilinyi kultúra terjeszkedni kezd a helyek lábánál elterülő síkságon (muhi csoport), és egészen a korai vaskorig (kyjaticei / kiétei kultúra) szaporodik, erősödik.[1]

A Tisza völgyében a Bodrogtól a Marosig a halomsíros kultúra új temetői tűnnek fel, valószínűleg a támadók hagyatéka. A helyi hagyományok egyre halványabban érződnek a szegényes, egyhangú anyagi kultúrájukban, bronz ékszereik és viseletük idegen. Hamvasztásos vagy csontvázas, gyakran kevert rítusú temetőik nem lehettek hosszú életűek (Tiszafüred, Jánoshida, Egyek,[2] Tápé stb.).

Az ország többi részén a késő bronzkor elején gyér, idegen, részben nyugati, részben erdélyi eredetű lakosság élt. A Dunántúlon családi halmok alá temetkező nagycsaládi közösségek (farkasgyepűi csoport), az Alföldön velük távolról rokon urnatemetkezéses népesség (csorvai csoport) éldegélt.[3] A Felső-Tisza vidékére a felsőszőcsi elemeket is magába olvasztó, erdélyi eredetű urnamezős csoport terjeszkedett ki (berkeszdemecseri csoport).[4][5] [6]

Az élet először a Dunántúlon és a Pest megyei dombvidéken lendült fel. A területet a hatalmas közép-európai urnamezős kultúra népe szállta meg, és magába olvasztotta a késő halomsíros elemeket. Az új lakosság nem folytatja a hagyományokat, új telepeket létesít, új temetőket nyit. Települési súlypontjuk is más, az Érdtől lefelé, a Duna mellékén húzódód löszvidék például nem vonzotta őket. A lakosság vezető rétege lapos dombtetőkre épített, nagy kiterjedésű telepeken összpontosult, „falusi” népességük vizektől védett vagy magaslati falvakban élt.[7] A váli kultúrának is nevezett dunántúli urnamezős csoport telepei csakhamar új, középeurópai típusú művelődés központjai lesznek. E törzsi központokat gyakran több kilométer hosszú, 5–10 méter magas földsáncokkal veszik körül (Vál,[8] Lengyel, Regöly, Érd, Sághegy, Velem–Szent Vid-hegy stb.). A sáncokon belül mozgalmas élet folyt. – Velem (Szent Vid-hegy) telepe a környék réz- és antimonlelőhelyei révén közép-európai jelentőségű bronzműves központtá fejlődik, termékeit több száz kilométer távolságba szállítják.[9] A nagy telepeken lassan új arisztokrácia alakul ki, az előkelők korong alakú arany ruhadíszeket, aranydiadémot viseltek, kardjuk tokját aranyveretek borították (Sághegy, Velem–Szent Vid-hegy), asztali készletük aranycsészékből állt (Angyalföld).[10][11][12]

A vezető réteg gazdagságának nyoma sincs a nagy kiterjedésű urnatemetőkben. A temetkezések szinte szolgaian egyformák, a hamvakon kívül legfeljebb kisebb ékszekeret (bronzfibulák, -tűk) és használati eszközöket (például bronzborotvák) tartalmaznak. Az urnamezős kultúra területe – a temetők szegénységével szöges ellentétben – rendkívül gazdag bronzleletekben, elrejtett bronzkincsekben (kurdi típusú kincsek). E kincsek nagy része (főleg bronzsarlók és úgynevezett tokos balták) készáruk sorozatából áll, mások beolvasztásra gyűjtött töredékek. Vannak még külön fegyver-, ékszer- és eszközkincsek, valamint mindhárom tárgytípust tartalmazó családi kincsek is. A bronzöntés példátlan módon fellendült. Általánosan használt fegyverré Vál|válik a bronz markolatú bronzkard és a hosszú pengéjű bronzlándzsa, feltűnnek az első bronzsisakok, lábvértek, sőt mellvértek és bronzpajzsok is. A bronzkereskedelem szálai messzire elágaznak, a Tolna megyei Kurdon itáliai bordás bronzedényeket (cisztákat) találtak nagy bronzvederben (situla), másutt észak-európai ékszerek jelennek meg a sírokban.

A korszak gazdaságáról és társadalmáról az egyenlőtlenül eloszló kutatások következtében keveset tudunk, a telepeket, várakat, falvakat eddig még nem vizsgálták megfelelően. A temetők szegény, földműves népe fölött jól felfegyverzett katonai arisztokrácia uralma sejthető – sisakos, lándzsás kis bronz lovasszobraik is ránk maradtak[13] –, a hatalom azonban nem volt egységes. Valamennyi nagyobb sáncvár a körülötte elterülő vidék központjának sejthető, törzsi, illetve vár központú területi „államok” éltek egymás mellett.

Hasonló folyamat zajlott le a Nagyalföldön és a Felső-Tisza vidékén, de részleteiről még kevesebbet tudunk (gávai kultúra). Keleten is kialakultak a sáncoktól védett központok (Orosháza–Nagytatársánc, Bihar, Mándok stb.), ezekben – ha lehet – még gazdagabb arisztokrácia sejthető; asztali készletük szintén aranyedényekből állt (Nagyvárad). A módszeresen alig kutatott telepekkel egykorú, nagy kiterjedésű urnatemetőik a megtelepedés stabilitásáról tanúskodnak, mint amilyen az ország nyugati felében megfigyelhető.

Az i.e. XI–VIII. század az egész Kárpát-medencében a bronz virágkora, európai méretekben is talán ez a leggazdagabb bronzművesség. Néhány kis részlettől eltekintve kevés különbség van az ország két felének – sőt Erdély – bronzművessége között. Tömegesen, sorozatban állítják elő a különböző kardokat, lándzsákat, nyeles késeket, sarlókat, tokos baltákat, vésőket, borotvákat, bronzüstöket, -csészéket és -vödröket, ékszerként változatos alakú és díszítésű tűket, karpereceket, fibulákat és gyöngyöket.[14] A bronzok egyes területeken, például Tolnában, a Nyírségben, Szatmárban és a Tiszaháton olyan tömegben kerültek a föld alá, amely nem magyarázható háborúkkal vagy belső nyugtalansággal. Valószínűleg alvilági vagy földistenségnek hozott áldozatok voltak, eredetileg mocsárba, folyóba, tóba dobták vagy kövek alá rejtették őket. Európa egyéb területein az elrejtett kincseket vándorkereskedők eldugott készletével, műhelykincsekkel és gazdag emberek elásott vagyonával magyarázzák; az egymással ellenséges törzsi „államocskák” villongásai során éppen elég alkalom kínálkozhatott ilyenfajta egyéni tragédiákra.

Irodalom

  1. Északkelet-Magyarország gazdag késő bronzkorát Kemenczei Tibor munkássága világította meg (Archeológiai Értesítő 90. 1963. 169–188; Archeológiai Értesítő 92. 1965. 3–26; Die Zagyvapálfalva-Gruppe der Pilinyer-Kultur. Acta Archeologica Hungarica 19. 1967. 229–305). Ő tette közzé az újabban előkerült pilinyi típusú bronzokat is (A Herman Ottó Múzeum Évkönyvve 5. 1965. 105–175), és e kérdésben hosszú időre kimondja a végső szót összefoglaló monográfiája: Die Geschichte Nordost-Ungarns in den XIII–IX. Jhs. (Archeologica Hungarica 51. – s. a.).
  2. Az egyeki csoportot Kovács Tibor foglalta össze (Archeológiai Értesítő 93. 1966. 159-202).
  3. A csorvai csoportról összefoglalóan Trogmayer Ottó írt (Acta Archeologica Hungarica 15. 1963. 85–122.).
  4. A technika színvonala ijesztően lehanyatlott, e csoportok edényei és bronz ékszerei bronzkor eleji szintet tükröznek; vezető rétegüknek Magyarország területén eddig semmi nyoma sincs.
  5. A felsőszőcsi csoportot Kalicz Nándor foglalta össze (Archeológiai Értesítő 87. 1960. 3-15), Északkelet-Magyarország – erős keleti kapcsolatokat mutató – késő bronzkori fejlődésébe pedig (a berkesz-demecseri csoporttal együtt) Kovács Tibor illesztette be e csoportot (Folia Archeologia 18. 1967. 27–58). Tőle származik a hajdúbagosi csoport első körülhatárolása is (Folia Archeologia 21. 1960. 27–47). Egyébként kitűnő munkáiban a halomsíros kultúra és etnikum szerepét domborítja ki, holott a helyi alapok legalább annyira fontosak; különösen szembetűnő ez a hajdúbagosi csoport esetében.
  6. Az északkeleten jelentkező izgalmas bronzkincs-horizontot viszont anélkül tették közzé, hogy keleti kapcsolatait megvizsgálták volna (A. Mozsolics, Bronzefunde des Karpatenbeckens. Depotfundhorizonte von Forró und Ópályi. Budapest 1973).
  7. Az urnamezős-kultúráról alapvető Kőszegi Frigyes régészeti és történeti összefoglalása (Acta Archeologica Hungarica 12. 1960. 137–186).
  8. E kultúra jelentős tököli temetőjét Páter Erzsébet (Budapest Régiségei 18. Budapest 1958. 385–419), a váli temető anyagát pedig Petres Éva tette közzé (Alba Regia 1. 1960. 17-42).
  9. Kiaknázhatatlan kincsesbánya Velem–Szent Vid-hegy reprezentatív pulikációja: Miske Kálmán, A Velem Szt. Vidi őstelep. I. (Wien, 1907).
  10. Az angyalföldi aranyleletről: Tompa Ferenc, Archeológiai Értesítő 42. 1928. 54–62.
  11. A korszak aranyleleteinek pompás kis bemutatása: A. Mozsolics, Der Goldfund von Velemszentvid (Basel, 1950).
  12. A dunántúli urnamezős időszak összegező monográfiája több ponton indokoltan eltér ezektől a korábbi alapoktól (E. Patek, Die Urnenfelderkultur in Transdanubien. Archeologica Hungarica 44. Budapest 1968).
  13. A korszak bronzsisakjairól és sisakok bronz lovasfiguráiról: Mozsolics Amália, Acta Archeologica Hungarica 5. 1954. 35–54.
  14. A késő bronzkor bronzedényeiről és kereskedelméről legutóbb Patay Pál értekezett összefoglalóan (Acta Archeologia Hungarica 21. 1969. 167–216).
A bronzkor
A középső duna-medencei bronzkor katasztrófája Tartalomjegyzék