A könnyűipar

A Múltunk wikiből

Az 1880-as évek második felében kibontakozó ipari forradalom egyik jellegzetes példáját nyújtja ősi múltú üvegiparunk fejlődése. Az 1870-es években külföldön a Siemens-féle regeneratív gáztüzelésű kemencék, a széntüzelés és a korszerű vegyianyagok (szóda) alkalmazása forradalmasította az üveggyártást. A magyar üveghuták nem követték ezt a fejlődést, megmaradtak a közvetlen fatüzelésű kemencéknél és a hamuzsírnál, de egyre kevésbé győzték a versenyt az olcsóbb, szebb és jobb minőségű külföldi üveggel. 1881-ben a kormány állami kedvezményeket biztosított a korszerű technikát alkalmazó üveggyárak számára. Az 1880-as évek második felétől kezdve már egyre-másra korszerűsítették az ősi hutákat, amelyek közül a legnagyobbak részvénytársasággá alakultak. 1895-ben 45 üveggyár közül már 23 alkalmazta a korszerű technológiát, s ezek adták a termelés 83%-át.

A fazekasság korszakunkban még az ország minden részében megtalálható, elterjedt népies ipar. Nagyrészt a század első felében létesült kőedénygyáraink „szomorú viszonyok között” vannak, s „hiányos berendezésük miatt”[jegyzet 1] nem képesek versenyezni a tetszetős és olcsó külföldi gyártmányokkal. A klasszikus porcelánutánzatai révén híressé vált herendi porcelángyár állami szubvenciók segítségével tengődik. A pécsi Zsolnay-féle majolikagyár sikeres felemelkedése viszont iskolapéldája annak, hogy a vidéki kereskedőtőkés által alapított kisüzem sorozatos technikai újítások, új eljárások bevezetése (a keménycserép kidolgozása s arra magas tüzű porcelánfestési technika alkalmazása, a fémfényű máz, az eozin és az épületkerámia feltalálása és tömeges gyártása), valamint sajátos, népi eredetű díszítőmotívumok alkalmazása révén kinőhet a regionális piac keretei közül, s vezető szerephez juthat a hazai, majd a kelet-középeurópai kerámiaiparban.

Az 1880-as évekre végbement a technikai forradalom a papíriparban is: ősi papírmalmaink – amelyekből az 1840-es években még 75 működött – eltűntek, a merített papirost felváltotta a faanyagból, géppel gyártott és vegyi úton fehérített papír. 32 papírgyárunk a vízierő mellett mind használt már gőzgépet is, de túlnyomórészt durvább papirost gyártottak. A papíripar – az üvegiparhoz hasonlóan – technikailag korszerű volt, de mérete és termelőképessége viszonylag kicsiny, a hazai fogyasztást nem tudta kielégíteni, így a behozatal – különösen finomabb árukban – egyre növekedett. Számottevő exportiparrá fejlődött viszont a celluloze- és papirosanyag-gyártás, amely félkészárut készített a lajtántúli papírgyárak részére.[1]

A könnyűipar legfejlettebb ága ebben az időben a nyomdaipar, „mely hazánkban minden tekintetben kiválóan van képviselve. Ezen ipar nagyipar jellege annyira ki van fejlődve a fővárosban, hogy arra a continentalis Európában példát nem találhatni” – olvashatjuk a 80-as évek közepén.[jegyzet 2] A fővárosban 6 nagy nyomda működött a legkorszerűbb külföldi gépekkel ellátva, hírlapjaink pedig már a legújabb amerikai rotációs gépeken készültek soktízezres példányban. Legnagyobb nyomdáink az Emich Gusztáv vállalatából 1868-ban létesült Athenaeum, az egykori Landerer és Heckenast-féle nyomdából 1873-ban részvénytársasággá alakult Franklin, valamint a Pallas és a Pesti Könyvnyomda Rt. voltak.[2]

A 19. század utolsó negyedében a fejlett ipari országokban oly hatalmasan kifejlődő vegyipar nálunk még az 1890-es években is „azon iparcsoportot képezi, ahol gyöngék vagyunk”[jegyzet 3] s legfeljebb szerény kezdetekről beszélhetünk. Az egykor általánosan elterjedt, szinte népipari jellegű szappanfőzést és gyertyamártást tönkretette a korszerű világítástechnika (gáz, petróleum, villany) elterjedése, valamint a nagyipari szappangyártás, amelyet hazánkban főleg az osztrák gyártmányok képviseltek, mert a hazai szappangyárak közül csak a Flóra és a Hutter-féle fejlődött nagyobb méretű üzemmé. A vidéken ugyancsak elterjedt olajsajtolást és olajütést háttérbe szorították a nagy növényolaj gyárak, amelyek közül a két budapesti és a rákospalotai voltak a legjelentősebbek. A hazai olajosmagvak nagyobb részét azonban a külföldi gyárak dolgozták fel. Két tucatnyi kis gyufagyárunk csak foszforos gyújtót készített, a korszerűbb úgynevezett svéd gyufát importáltuk. Vegyiparunk legfejlettebb ága az exportra is termelő keményítőgyártás volt. Az 1880-as években sorra létesültek a műtrágyagyárak, s ekkor bontakozott ki vegyiparunk majdan legjelentősebbé növekvő ága, a petróleumfinomítás. A román olajat feldolgozó kisebb erdélyi finomítók után 1882–84-ben létesült első két nagy teljesítményű kőolajfinomítónk: az egyik Fiuméban, a másik Budapesten. Teljesítményük az évtized végén már meghaladta az évi 80 ezer tonnát, s a finomított kőolaj egyik fontos kiviteli cikkünkké lett. Végül meg kell emlékeznünk világítógáz – vagy amint akkoriban nevezték – „légszesz” gyárainkról. 1884-ben csak 21 városban volt gázgyár, a légszeszvilágítás tehát nagyon lassan terjedt.

A múlt század közepén gyökeres technikai átalakulás ment végbe a bőripar területén, de ebbe hazánk csak igen lassan és viszonylag későn kapcsolódott be.[3] „A bőripar uralkodó üzemi formája a tímárság maradt, és ezen kisipar nem volt képes versenyezni a külföldön egészen gyárszerűvé vált bőriparral. A tímárok, cserzővargák, kordoványosok száma folyton hanyatlik, de ez még nem jelenti a bőripar hanyatlását is, mert a nagy gyárszerű bőripar kezd tért foglalni” – írták a 80-as évek közepén.[jegyzet 4] Korszerű nagyobb bőrgyáraink főleg Budapesten (Jordán és Machlup-féle) és Újpesten (Welfner, Meutner) működtek, a Felvidéken pedig Liptószentmiklós volt a bőripar központja. A hazai bőrgyárak a szükségletnek alig egyötödét állították elő, s ezt is főleg a közönségesebb bőrfajtákban (cserzett, de nem appretírozott bőrök: közönséges talpbőr, csizmafelsőrész, szíjbőr stb.). Bőrgyáraink és cipőgyáraink egy része a hadsereg szükségleteire dolgozott. A lábbelikészítés és a ruházat előállítása még csaknem kizárólag megmaradt a kis kézműipar és a háziipar keretei között.

Végül elérkeztünk ahhoz az iparághoz, amelyről az egykorú közgazda joggal állapította meg, hogy „Viszonyaink ennek tekintetében a legkedvezőtlenebbek”.[jegyzet 5] „Egy iparágnál sem érezhető a kor szellemével szemben való hátramaradás nálunk oly élénken, mint a fonó- és szövőiparnál.”[jegyzet 6] Pedig a század első felében sokat ígérő kezdeményekkel találkozunk a textilipar több ágában. A külföldi gyáripar versenye azonban a hagyományos üzemek nagy részét megsemmisítette, még mielőtt azok a gépesítés, a nagyüzemi fejlődés útjára léphettek volna. „A hatvanas évek eleje a magyar szövőipart még egészen más helyzetben találta, mint amilyenben az a mai nap van, amikor ugyanis ilyen ipar létezéséről nálunk már alig lehet szó, miután annak csak gyér nyomaival találkozunk” – olvassuk a budapesti kamara jelentésében 1877-ben.[jegyzet 7] A 80-as években „az ország szükségletének alig néhány százalékát födözi a belföldi termelés, a többi mind külföldről jön, ugyanannyira, hogy nem túlzás azt állítani, hogy alig van Magyarországban városias öltözetű ember, kinek ruhája belföldi gyártmányból való”.[jegyzet 8] A forgalomtól távoleső vidékeken azonban – mint láttuk – ekkor még élt az önellátó háziipar. 1884-ben 293 ezer kézi szövőszéket és 24 ezer rokkát írtak össze a falusi házakban – túlnyomórészt az ország keleti felében –, de a házilag előállított textiláruk értékét csak 2,6 millió forintra becsülték. Textiliparunk helyzetét érzékelteti az a tény, hogy míg 1890-ben nálunk csak 31 ezer iparos dolgozott ebben az iparágban, addig Ausztriában 448 ezer, Németországban 788 ezer. Behozatalunk 40%-át textil- és konfekcióáruk alkották, évente mintegy 150–200 millió forint értékben.[4]

Posztóiparunk már eljutott „a zajtalan haldoklás korszakához”[jegyzet 9] A parasztság viselete átalakult, a kézművesek által gyártott durva halina és szűrposztó helyett egyre inkább a finomabb gyári posztót vásárolták. A hagyományos posztóipar központjai a Dunántúlon (Tata, Veszprém, Kőszeg, Szombathely, Pinkafő) és a Felvidéken (Szakolca, Gyöngyös, Szepesség) visszafejlődtek, de teljesen nem tűntek el. A 80-as években a posztósok szövetkezetekben tömörültek: a fonodát és a kallózót közösen tartották fenn, de a szövést otthon végezték kézi szövőszékeken. Az erdélyi Szászföld jelentős posztóipara (Brassó, Nagyszeben, Nagy-Disznód, Törcsvár) még tartotta magát, de már nem Erdélyt és a Tiszántúlt látta el, mint a század első felében, hanem romániai kivitelre dolgozott. A régi posztógyárak közül a zayugróci megszűnt, a gácsi viszont lépést tartott a fejlődéssel: 1868-ban itt állították fel hazánkban az első gépi szövőszékeket. Ezenfelül Losoncon és Pozsonyban működött még nagyobb posztógyár, de a gácsival együtt kizárólag a hadsereg szükségleteire dolgoztak.

A házi lenszövést a pamutvászon, a hagyományos kenderipart pedig a juta terjedése szorította vissza. A paraszti len és kender az áztatás és a kikészítés primitív módja miatt nem is igen volt alkalmas a gépi feldolgozásra, csak durva házivászon készítésére. Az egykor oly virágzó szepességi lenvászonkészítés központjában, Késmárkon 1868 óta két korszerű gépi fonoda működött, de – jellemző módon – külföldi lenrostot dolgozott fel, s fonalait is külföldön adta el. Szegeden Bakay Nándor létesített kenderfonógyárat, amely 1884-ben részvénytársasággá alakult át.

A modern textilipar leghatalmasabb ága, a legtöbb ország ipari forradalmának bölcsője, a pamutipar nálunk sokáig szinte nem is létezik. Pamutfonónk nincs, szövőgyár is csak kettő működik, Pozsonyban és Eperjesen. 1883-ban angol vállalkozó alapított gyárat Újpesten, de ez – előbb hazai, majd német tőkével átszervezve és kibővítve – csak 1887-ben kezdett rendszeresen termelni. Az újpesti Magyar Pamutipar indulása jelzi pamutiparunk fejlődésének kezdetét. Egy évtized múltán már ez textiliparunk legjelentősebb ága. A 80-as évek végén ezt a helyet még a kékfestőiparból kinőtt kartonnyomás foglalta el, elsősorban a két gyorsan fejlődő és a technikai haladással lépést tartó budapesti nagyüzem: a Goldberger és a Spitzer Gerzson-féle gyár révén. A jutaipar a 80-as években vetette meg a lábát nálunk, midőn osztrák vállalkozók alapításaként megalakult a budapesti, majd a lajtaújfalusi jutafonó és szövőgyár. Selyemgubót bőven termeltek az országban, a selyemipar azonban a további feldolgozásra külföldre vitt nyersselyem előállítására korlátozódott.

Lábjegyzetek

  1. Magyarország gazdasági statisztikája. Szerkesztette Láng Lajos. Budapest, 1887. 295.
  2. Ugyanott 345.
  3. Matlekovits Sándor, Magyarország közgazdasági és közművelődési állapota ezeréves fennállásakor. II. Budapest, 1898. 145.
  4. Magyarország gazdasági statisztikája. Szerkesztette Láng Lajos. Budapest, 1887. 347.
  5. Ugyanott 330.
  6. Matlekovits, idézett mű, II. 370.
  7. A Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara jelentése… 1870–1875. 314.
  8. Magyarország gazdasági statisztikája. 333.
  9. Ugyanott 334.

Irodalom

  1. A papíriparra: Bogdán István, A magyarországi papíripar története (1530–1900) (Budapest, 1963).
  2. A nyomdászatra: Ballagi Aladár, A magyar nyomdászat történelmi fejlődése 1472–1877 (Budapest, 1878); Bánáti ÁgnesSándor Dénes, A százesztendős Athenaeum 1868–1968 (Budapest, 1968).
  3. A bőriparra: A kétszáz éves Pécsi Bőrgyár. Írták Gulyás József, Vörös Márton stb. (Pécs, 1962).
  4. A textiliparra: Mudrony Soma, A len- és kenderipar kezdeményei Magyarországon (Anyagi Érdekeink, 1869. 20., 22., 24.); Fest Ottó, A felvidéki lenipar kérdéséhez (ugyanott 33.); Kring Miklós, A tatai csapómesterek (In: Domanovszky Emlékkönyv. Budapest, 1937); Hanák PéterHanák Katalin, A Magyar Pamutipar története 1887–1962 (Budapest, 1964); Jenei KárolyGáspár FerencSipos Péter, A Pamutnyomóipari Vállalat Goldberger Textilnyomógyárának története 1784-től (Budapest, 1970); Moholi Károly, Szeged textilipara (Szegedi Pedagógiai Főiskola Évkönyve, 1959. 2.); Vigh Károly, A Váci Kötöttárugyár története 1885–1960 (Budapest, 1960).


Az ipar fejlődése
A bányászat és a nehézipar Tartalomjegyzék Az ipari munkásság