A középső bronzkor

A Múltunk wikiből
i.e. 1700 / 1600
Vatyai kultúra; a mészbetétes edények kultúrája; gyulavarsándi csoport; füzesabonyi csoport; vattinai csoport.

Az i.e. XVIII–XVII. század fordulója táján kialakuló új törzsi egységek több évszázados, látszólag szilárd és nyugodt belső fejlődése mögött két alapnépesség lassú, szívós harca rejtőzött. Az ország északi, középső és nyugati felében a késő rézkori eredetű népek és a velük összekeveredett keleti és déli népcsoportok hamvasztással temetkező tömbje foglalt helyet. A Balkánról behatoló újabb déli elemek kezdetben csak délről határolták ezt a tömböt, majd csakhamar ékként furakodtak belé, a középső bronzkor végére pedig uralmuk alá hajtották a Tiszántúlt és Észak-Magyarországot. Bár a korszakra a csontvázasan temetkező déli tömb folyamatos terjeszkedése jellemző, ellenfeleik korántsem szorítkoztak puszta védekezésre, ahol tehették, ők is kiterjesztették határaikat.

Gazdasági és művelődéstörténeti szempontból lényegesen jelentősebb és fontosabb volt a déli tömb. Jellegét tekintve nem más, mint az égei–anatóliai bronzkori magaskultúra északi paraszti peremterülete. Hatása alá kerültek szomszédai is, ám anélkül, hogy követni tudták volna őket.

A Nagyalföld bronzkori tellkultúrája azt a fejlődést folytatja magasabb szinten, amely a tiszai kultúra átalakulásakor megszakadt. A fejlett, területváltó földművelési ismeretekkel rendelkező lakosság a folyópartokon tell jellegű falvakat létesített. Ökrökkel vont ekékkel megművelt földjén gabonát (ötféle búzát, háromféle árpát, zabot, rozsot, kétféle kölest), főzelékféléket (babot, négyféle borsót, kétféle lencsét, sóskát, valamint uborkát, mákot és mustármagot), takarmányt (herét, bükkönyt, zabot) termelt. Étrendjét alma, som, szeder és bodzabogyó élénkítette. A telepek körül marhát, juhot, kecskét, sertést és egyre fokozódó mértékben lovat nevelt. A megművelhető földterületek határát négykerekű, kezdetben ökrökkel, később lovakkal vont szekerek segítségével mind jobban kiterjesztette.

A bronzkori telleken szűk, szabályos utcák mentén sűrűn egymást mellett sorakoztak a vert agyag falú vagy cölöpvázas, tapasztott sövény falú, fehérre meszelt családi házak. Általában két helyiségre oszlottak, de voltak nagyobb, háromosztatú házak is. A legbelső szoba közepén díszes katlan-tűzhelyekben örökké izzott a tűz, a főzésre használt tűzhelyet és kemencét az első helyiségben vagy házon kívül építették meg. A gyakori tűzesetek alkalmával elpusztult házak romjai közt a balkáni parasztkultúra fejlett eszközei találhatók: örlőkövek, fedővel borított nagy főzőfazekak, hombárok, kanalak, szűrők, füstölők, párolóedények, edénytartók, halsütő tálak, csipkézett szélű kerek lepénysütők, lámpásként használt kettős-hármas edények, szövőszéknehezékek, orsógombok, továbbá néhány új találmány: hordozható tűzhelyrostély, hordozható vízmelegítő. A eszközök: remek csont nyílhegyek, agancshorgok és szigonyok, hálókötő tűk, nyílvesszőcsiszoló kövek, agancskapák kőbetéttel. Életükre utalnak az ételmaradványok: rengeteg vadászott és tenyésztett állat csontja, halszálka, halpikkely, kagylóhéj, vadgyümölcsök magja stb.

Az i.e. XVI–XV. századtól kezdve a déli tömb területén elterjedt a ló felszerszámozásának anatóliai módja és vele együtt az anatóliai típusú felszerelés: csontból faragott szíjelosztók, díszkorongok, díszített agancsos zablapálcák. – Bronzöntő műhely minden jelentősebb tellen volt.

A telepekről kivezető utak mentén vagy a telepeket övező magaslatokon voltak a temetők, amelyek a sok évszázados használat következtében általában olyan nagy kiterjedésűek, hogy sírszámukról sejtelmünk sincs. A rítus valamennyi déli eredetű népnél zsugorított, többnyire meghatározott tájolású, a férfiak és nők számára eltérő temetkezési szokásban jelenik meg. A halottakat ünnepi ékszerdíszben temették el, edényekben élelmet helyeztek melléjük. Mindez szilárd másvilághitről tanúskodik. Bizonyos ideológiai egységet jelez a déli tömb sajátos díszítőművészete. Keramikát, csonteszközt, bronz ékszert és -fegyvert, arany ékszert – művészetileg is déli példaképeikhez kapcsolódva – egyaránt az égei–anatóliai eredetű spirálmintákkal díszítettek. A Tisza-vidék keramikájára különösen jellemző a spirális és árkolt bütyökdísz alkalmazása („spirálbütykös keramika”), fazekasaik ebben a stílusban olyan pompás tálakat készítettek, amelyek alkalmasak voltak a szobák falának díszítésére is. Egyes déli eredetű csoportokban égei – anatóliai díszedények, kétfülű díszkancsók és talpas tálak szép helyi utánzataival is találkozunk.

A vallási emlékek száma a bronzkorban olyan csekély, hogy a kultuszéletről úgyszólván semmit sem tudunk. Őstisztelet vagy fából faragott istenszobrok sejthetők e látszólagos művészeti hiányosság mögött. A néhány csoportnál előforduló agyag madárábrázolások és miniatűr kultuszkocsik inkább a szertartásokkal lehettek kapcsolatban. Babonáikra utalnak a csont-, agyag- és kőamulettek.[1]

A déli eredetű kultúrák gazdaságilag elmaradottabb képviselője a perjámosi kultúra. A középső bronzkor elején látszólag tovább terjeszkedik észak felé, valójában újabb, fejlettebb déli törzsek nyomására fokozatosan a Marosig szorul vissza, majd kétfelé szakad. A helyben maradó és a Maros–Tisza–Körös mocsarai közé visszahúzódó ága a szőregi csoport, míg a Duna bal partjára, maradvány nagyrévi elemektől elhódított területre, a gerjeni csoport költözik. A kultúra központja, egyetlen jelentősebb fegyver- és ékszergyártó műhelye a Maros menti Pécska volt, az egész korszakon át használt temetőjét pedig Szőregen tárták fel.[2]

A „spirálbütykös edények kultúrája” két közeli rokon csoportból áll.[3] A Marostól északra, a Tiszántúlon, keleti eredetű hatvaniottományi elemek fölött alakult ki a gyulavarsándi csoport. Déli eredetű vezetői telltelepeket létesítettek. A telepek mellett, saját alattvalóikkal szemben is jól védhető, különálló várakban éltek (Gyulavarsánd, Tarhos–Várdomb, Sarkad, Vésztő–Mágorhalom, Herpály, Ottomány stb.), váraikon kívül feküdtek a „körüllakók” védtelen falvai. A várakban a hódítók gerendákból ácsolt boronaházakban éltek, alattvalóik a telepeken nagyméretű nagycsaládi házakban laktak. A várakban voltak a bronzöntő műhelyek. Temetkezésük is elkülönült: a déli hódítók zsugorítva temetkeztek, a helyi lakosság továbbra is elhamvasztotta halottait. A hódító fegyveres arisztokrácia mükénéi és anatóliai ékszereket utánzó spirálmintás aranykorongokkal ékesített ruhákban pompázott (Székelyhíd, Éradony, Gyulavarsánd).[4]

Fokozatosan hódította meg a hatvani kultúra észak-magyarországi területét a gyulavarsándi arisztokráciával talán rokon, ma még ismeretlen eredetű füzesabonyi csoport. Első nyomai a Szamos völgyében tűnnek fel, onnan kelnek át a Tiszán. A középső bronzkor első harmadában – délnyugati irányban – a Hernádig nyomulnak előre. A hódítók a helyi lakosságtól elkülönült, zárt központokban éltek, különálló temetőikre szigorú temetkezési rítus jellemző. A nőket és a férfiakat ellenkező oldalukra fektetve zsugorították, és ellentétesen (fejtől lábig) tájolták. A középső bronzkor közepén a Hernádtól kiindulva, a Galgáig és a Zagyváig elpusztítják a síkságon fekvő hatvani telepeket, a maguk számára csak néhány telepet hagynak meg (például Tiszafüred), ezeket kiépítik, megerősítik. Új, erődített központjuk a névadó település (Füzesabony). A telleken összpontosult a füzesabonyi csoport fegyveres hódító népe. Bronz és arany ékszerekben, fegyverekben gazdag temetőik méltók a hódítókhoz (Megyaszó, Hernádkak, Tiszafüred).[5]

A hatvani népet a szívós küzdelmek ellenére nem sikerült teljes egészében leigázniuk. Észak-Magyarország hegyei között éppúgy tovább él a hamvasztással temetkező, csupán anyagi kultúrája bizonyos elemeiben „füzesabonyizálthatvani lakosság, mint a Zagyvától a Körös-torkolatáig húzódó Tisza-parti területeken. A Tápió és a Galga között fekvő egykori hatvani vidékekre a vatyai kultúra nyomult be, és megállította a füzesabonyi nép terjeszkedését. A fejlett kultúrájú füzesabonyi hódítók hatásainak azonban sokat köszönhet az északi vatyai területek edényművessége és bronzipara.

A déli magaskultúrákhoz legközelebb álló sajátos déli népesség a Kárpát-medencében a temesközi vattinai csoport, amely a havasalföldi verbicioarai csoporttal alkot kulturális egységet. A vattinai nép szorította északra a perjámosi kultúrát, előle húzódott északra vagy belőle szakadt ki a gyulavarsándi vezető réteg. Központi telepe, a bánáti Vattina valóságos „város” volt. Itt összpontosult a déli előképek után dolgozó bronz-, csont- és fazekasipar. Vezető rétege ugyanolyan spiráldíszes, aranykorongokkal díszített öltözékben pompázott, mint a gyulavarsándi várak arisztokráciája.[6]

A hamvasztásos tömb középső bronzkori történetében a legjelentősebb esemény a hatvani kultúra önállóságának megszűnése volt. A kultúra a középső bronzkor elején érte el kiterjedése és hatalma csúcsát. Déli szomszédai hatására egyre nagyobb mértékben tért át a földművelésre, és ennek során társadalma is rétegződni kezdett. A telepeken már egyaránt előfordulnak kis- és nagycsaládi házak, szerkezetük, berendezésük déli mintákat kezdett követni. A középső bronzkor elején önálló bronzművessége alakult ki (Szihalom, Tószeg stb.), de túl későn ahhoz, hogy a sokkal jobban felfegyverzett és szervezett támadóknak sikeresen ellenállhasson. Feltehetőleg nagycsaládokra tagolódó társadalma egyébként sem volt alkalmas a katonai rendben támadó hódítók elleni harcra. Az egymástól elszigetelt telepek lakosai – néha sikerrel – sáncokkal, vízi és hegyi erődök létesítésével igyekeztek magukat megvédeni (Jászdózsa, Kisterenye stb.). A füzesabonyi hódítás csak leigázta a hatvani népet, amikor uraikat ellenséges támadás sújtja, ismét előtűnik az egész területen.

A legerősebb halotthamvasztásos népesség a következetesen urnákban temetkező vatyai kultúra volt. Nagyrévi alapokból továbbfejlődő Duna menti telepein virágzott az élet, egyes telepeken nagyszámú lakosság élt együtt. Pásztorcsoportjaik a történelem során első ízben népesítették be a Duna–Tisza köze homokbuckás vidékét, urnatemetőik sokfelé megtalálhatók. A mozgékony vatyai csoportok sikeresen terjeszkedtek az egész középső bronzkor idején. A hatvani kultúra katasztrófája idején megszállták a Tápió menti erődített hatvani telepeket, ezáltal szilárd határt alkottak a füzesabonyi kultúra felé. Dél felé szabad volt az útjuk. Hatalmukat rákényszerítik a Duna menti gerjeni csoportra, majd a Duna–Tisza közén egészen a Bácskáig (nagyjából a mai jugoszláv határig) nyomulnak előre, előőrseik közvetlenül a szőregi csoportig hatolnak.

A sikeres keleti és déli terjeszkedés ára dunántúli területveszteség, majd a védekezés volt. Már a középső bronzkor első harmadában a Velencei-tó–Sió–Sárvíz vonalra szorítja vissza őket a dunántúli mészbetétes edények népe. E korántsem barátságos „rokonok” elleni védekezés során építik ki a vatyai erődrendszert, a magyarországi bronzkor „Maginot-vonalát”. A budai hegyektől a Sió torkolatáig, 15–20 kilométerenként követik egymást a több részre tagolt (külső és belső vár, akropolisz) tagolt, sáncokkal, árkokkal kitűnően megerősített vatyai erődtelepek (Pákozd-vár, Lovasberény, Sárbogárd–Bolondvár stb.) A külső erődláncolaton belül földsáncokkal veszik körül a Duna jobb partján fekvő központi vatyai telepeket, a politikai hatalom, a földművelés, a kereskedelem és a bronzművesség központjait (Dunaújváros–Koszider-padlás, Adony, Bölcske, Baracs stb.).

A vatyai telepek hatalmas jelentősége a kultúra gazdagságában és politikai történetében vitathatatlan, mégis messze elmaradtak a Tiszántúl igazi telljeitől. Különösen áll ez a Duna–Tisza közi telepeikre, ahol a földművelés mellett mindvégig egyenrangú marad a pásztorkodás, kivéve az olyan jelentős erődített telepeket, mint a középső bronzkor legvégén keletkezett Mende–Leányvár és Alpár–Várhegy. A réz- és antimonlelőhelyektől távol élt a vatyai nép, telepein nem fejlődött ki nagyszabású bronzipar. A középső rézkor elején kevés bronzot igénylő kalapált ékszereket és késeket készítettek, de a jobb és szebb ékszereket és fegyvereket keleti vagy nyugati szomszédaiktól vásárolták. A termékeny löszterületeken fekvő Duna menti telepeken mégis nagyszámú földművelő lakos zsúfolódott össze, urnatemetőik kiterjedését még felbecsülni sem lehet. Itt élt a törzsi vezető réteg is. Az egyik törzsfő vaskos aranylemezekkel borított tőre (Mezőfalva), egyedülálló a Kárpát-medencében, egy másik pedig remekmívű, mandszettaszerű arany karperecével tűnik ki (Dunavecse), a katonai és nemzetségi arisztokrácia azonban kisszámú és szegény volt a Tisza vidékének uraihoz képest, a bronzfegyver ritka melléklete az urnasíroknak.

A Dunántúl hamvasztással temetkező népességét fogja össze a mészbetétes edények kultúrája gyűjtőfogalom, amely sem politikai, sem művelődési egységet nem alkotott. Az Észak-Dunántúlon harcias marha- és lótartó csoportok éltek, nagyobb telepük, központjuk alig volt (Mosonszentjános, Sárisáp). Átkeltek a Dunán is, és mintegy 25–50 kilométeres mélységben, megtelepültek a mai Dél-Szlovákiában, keleten, az Ipolynál a hatvani, majd később a füzesabonyi lakossággal voltak szomszédosak. Az északabbra lakó helyi középső bronzkori lakosság (magyarádi–Mad’arovce-kultúra) kénytelen volt erődített telepekkel védekezni ellenük. Támadó csoportjaik a vatyai erődtelepeket is nyugtalanították.

A Dunántúl középső részén, a Balaton környékén már kötöttebbek a településeik, de temetőikből következtetve (például Királyszentistván) csupán kis falvakkal, egy-egy nagycsalád lakóhelyeivel számolhatunk. A Dunántúl déli felén élő nemzetségek politikailag és gazdaságilag is fejlettebbek voltak, magaslati falvaik (Regöly, Harc) a megtelepülésnek és a központok kialakulásának bizonyítékai. Anyagi kultúrájuk minden tekintetben gazdagabb, edényeiket dús mészbetétes ornamentika díszíti, a telepeken élő vezető réteg helyben öntött, sajátos alakú és díszítésű bronz ékszereket viselt, egyes vezetőik tulajdonában ékszerkészletek, sőt fegyverek gyűltek össze (Tolnanémedi típusú kincsek). A déli társadalom rétegződése alig hatott az északi területekre, bár elvétve ott is akadtak ékszerkincsekkel rendelkező gazdag nemzetségfők. A mészbetétes edények népének életében a földművelés alárendelt szerepet játszott, elsősorban síksági és erdei legeltetésből, állattartásból éltek, mozgékony életmódjuk miatt maradt ránk oly sok telepük és temetőjük. Egyetlen országos jelentőségű iparáguk a fazekasság volt. Termékei nem házi készítmények, hanem nagy műhelyek sorozatárui, finom, vékony falú, ízléses mintával díszített, változatos formák. A sírokba tömegesen helyeztek el edényeket mellékletként, nemritkán 30–40 darabot. Ezek a díszedények a Kárpát-medence valamennyi középső bronzkori népéhez eljutottak, nincs valamirevaló telep a Tisza-vidékén, sőt Erdélyben sem, ahol legalább néhány töredék ne fordulna elő.

Különleges helyet foglalt el a Kárpát-medencében Erdély középső bronzkora. A Segesvár közelében fekvő magaslati telepről elnevezett wietenbergi kultúra kialakulása nem világos, csak annyi valószínű, hogy népe a késő rézkori eredetű hamvasztásos tömbhöz kapcsolódik. A Kárpát-medence történetében Erdélyben alakult ki először élesen tagolódó társadalom. A szervezett uralkodó réteg magas hegyi várakban élt ([[Segesvár], Szamosújvár stb.), innen uralta a völgyek és síkságok népét. Hatalmát az új fegyverre, délről vásárolt, méternyi hosszú pengéjű, kitűnő égei–anatóliai tőrkardokra alapozta, de bőségesen fel volt fegyverkezve a Kárpát-medencében elterjedt valamennyi harcibalta- és lándzsafajtával is. Az égei–anatóliai kereskedelem valószínűleg a Duna-delta vidékén át bonyolódott le, az argonauták mondája szerint mükénéi hajósok már a trójai háború előtti nemzedékek idején eljutottak a Duna-torkolatáig. A fegyverekért Erdély bőséges aranykincsével fizettek. Ezek a kincsek mai szemmel nézve is mesésen gazdagok. Az egyik „király” elrejtett vagyonában 9 db, kilónyi súlyú, tömör aranyfokos, a mükénéi divatot utánzó, spiráldíszes ruhadíszítő aranykorongok, karperecek és fülkarikák voltak (Cófalva). Más törzsfők is hasonló „mükenizáló” aranykorongokkal díszített ruhákban jártak (Somogyom).[7] A déli magaskultúrával való kereskedelmi és közvetlen érintkezés tehát elősegítette a szakrális „királyi” hatalom kialakulását, a hatalom gyakorlói kezében óriási értékek halmozódtak fel. Mindezt a gazdagságot azonban elő kellett teremteni.

A völgyekben elnyomott nép élt, amelyet só-, arany- és rézbányászásra kényszerítettek. A bányatermékekkel való kereskedelem alapozta meg a várakban élő arisztokrácia hatalmát, A szomszédok rettegtek a kardokkal – s talán lóval vont harci kocsikkal – felfegyverzett erdélyiektől, a Kelet-Alföld valamennyi bronzkori erődítése Erdély felé nézett, a wietenbergi kultúrát 100 kilométernyi lakatlan sáv választotta el nyugati szomszédaitól. Ennek ellenére élénk kereskedelmi kapcsolatokat létesítettek egymással, Erdélyből áradt az arany, a réz és az ón a Tiszántúl nagy műhelyeibe. Ellenértéke nyilván a földművelő lakosság termékeiből került ki, elsősorban gabonaféléből. A wietenbergi kultúra területén a nagy nyersanyagbőség ellenére sem alakultak ki jelentős bronzöntő műhelyek, a várak urai korlátlan mennyiségben vásárolhattak idegen fegyvereket, maguk nem foglalkoztak ilyesmivel, alattvalóikra pedig nem bízták előállításukat.

A wietenbergi kultúra az első rabszolgatartásba hajló társadalom a Kárpát-medencében. A hatalom kis létszámú fegyveres kezében összpontosult, akik kíméletlenül éltek is ezzel a hatalommal.[8]

A középső bronzkor a technika fejlődésének nagy korszaka. A korszak elején bronzot jobbára csak ékszernek, tűnek, ruha- és pártadísznek használtak, legfeljebb késeket, tőröket és vésőket öntöttek belőle. A csiszolt kőbaltát, a csont- és agancsszerszámokat éppen úgy használták, mint korábban, az egyszerűbb ékszerek is csontból, agyarakból, kagylókból készültek. Jelentősebb bronzöntő műhelyek az Észak-Alföldön és a Tiszántúlon alakultak ki, a technika fejlődése tehát már nem függött össze szorosan a nyersanyagtermelő területekkel. A vésőket és tőröket előállító egy- és kétrészes öntőminták mellett rövidesen elterjednek a háromrészes öntőminták is. Legfontosabb termékeik: a nyéllyukas, „keleti típusú” harci fokos és a köpűs lándzsacsúcs. A műhelyek kezdetben belső, törzsi szükségleteket igyekeztek kielégíteni (például Pécska), többnyire azonban még erre sem voltak képesek. Kereskedelmi célra alig jutott készítményeikből. A Tiszától nyugatra, különösen a Dunántúlra már csak elvétve került egy-egy példány. A Duna mellékén ezért nyugatról vásároltak harci fokosokat, valószínűleg csehországi műhelyekben készült, hosszú pengéjű, nyélcsöves fokosokat, amelyek azonban nem versenyezhettek a „keleti típusú” fegyverekkel.

Elegendő mennyiségű harci baltát csak a Szamos–Tisza találkozása táján fekvő „Apa–gaurai” műhely állított elő. Igazi minőségi darabokat alkotott, a Kárpát-medence bronziparának később sem felülmúlt remekeit: korongos fokú, gazdag spirálmintával gyönyörűen díszített harci csákányokat, vésett pengéjű tőröket és először a Kárpát-medencében rövid pengéjű, díszített kardokat. A harci csákányok a Tiszántúlon a középső bronzkor végén már általánosan elterjedtek, a kardok készítése azonban éppen csak megindult.

A nagyobb bronzöntő műhelyek termékei sok száz kilométeres távolságokra eljutottak, a korszakban igazi külkereskedelmi kapcsolatok bontakoztak ki. Először tűnnek fel a Kárpát-medencében az Északi-tenger borostyángyöngyei, az égei–anatóliai fegyverek és ékszerek(?), a közép-európai fokosok és bronz ékszerek, míg a Szamos–Felső-Tisza vidéki műhely készítményei a messze északra elkerültek.

Noha a Kárpát-medence területét a középső bronzkor idején mintegy 10–12 olyan, többé-kevésbé önálló törzs és törzsszövetség népesítette be, amelyek – ha eredetükre nem is, de – kultúrájukra nézve sokszor lényegesen különböztek egymástól, szoros belső kapcsolataik révén társadalmi fejlődésük mégis azonos irányú volt, bár korántsem azonos ütemű.

A korai bronzkorban és a középső bronzkor elején a sírmellékletek csaknem egységesek, egyenlő vagy csak kevéssé eltérő gazdagságú szabad emberek temetkezései, egyenrangú nemzetségek falvai közelében. A középső bronzkor derekán a hódítások és a háborúk következtében ez a társadalom alaposan átalakul. Megritkul a sírokban a bronzmelléklet, ugyanakkor feltűnnek az első fegyveres temetkezések, az első, arany ékszereket viselő asszonyok. A korszak végére a folyamat általánossá válik, a temetőkben jelentős rétegződés, tagozódás figyelhető meg. A sírok többségéből eltűnik a drága fegyverek készítéséhez szükséges bronz ékszer, a rabszolgák sírjából még az edény- és élelemmelléklet is. Ugyanakkor a temetőkben egyre gyakrabban tűnnek fel fegyverekkel, harci fokosokkal, lándzsával, tőrrel temetkező gazdag harcosok és még dúsabb aranypompájú asszonyaik; egy új vezető réteg, a várak és nemzetségek urai és asszonyaik. E társadalmi réteg teljes „pompájában” a középső bronzkor végi nagy összeomlás idején válik láthatóvá, amikor a nemzetségi vezetők sokfelé elrejtik ékszereiket, valamint nagy értékű fölös fegyvereiket (Hajdúsámson, Apa stb.). Kincseik nem árucikkek vagy raktári készletek, hanem mindenkor egyetlen ember vagy család féltve őrzött bronzai és aranyai voltak.[9]

Irodalom

Általában kevés haszonnal forgatható a hazai bronzkori kultúrákkal kapcsolatban M. Gimbutas egyébként monumentális összefoglalása (Age Cultures in Central and Eastern Europe. Haga, 1965).

  1. A Kárpát-medence középső bronzkorát (Nyugat-Szlovákiát kivéve) 1968-ig a teljes irodalommal összefoglalta: I. Bóna, Die Mittlere Bronzezeit Ungarns und ihre südöstlichen Beziehungen (Archeologica Hungarica 49. Budapest 1975). A könyv a vatyai és perjámosi kultúrának (szőregi és gerjeni csoport), a spirálbügykös edények népének (gyulavarsándi és füzesabonyi csoport), a Wietenberg- és Vattina-kultúrának, a mészbetétes edények népének, valamint a gávai kultúrának a monográfiája a temetők, telepek és bronzleletek alapján.
  2. A perjámosi kultúra új nagy temetőjét M. Girić tárta fel, s közölte: Mokrin I. (Beograd, 1971). A Mokrin II. (Beograd, 1972) címen megjelent kötete kevéssé szerencsés tanulmányok gyűjteménye.
  3. A mészbetétes edényekhez alapvető Wosinsky Mór monográfiája (Az őskor mészbetétes díszítésű agyagművessége. Budapest 1904). Az eredet kérdésében új szempontokat hozott Bándi Gábor: A dél-dunántúli mészbetétes edények népe kultúrájának elterjedése és eredete (Dunántúli Dolgozatok 4. Pécs, 1967).
  4. A gyulavarsándi csoport települési és társadalmi viszonyainak új megvilágítása a békési (ma: Tarhos) Várdombon végzett sok évi ásatások modern feldolgozása: J. BannerI. Bóna, Mittelbronzezeitliche Tell-Siedlung bei Békés (Fontes Archeologica Hungarica Budapest 1974).
  5. Fontos temetőit tárta, és dolgozta fel Szlovákiában M. Dušek, Bronzezeitliche Gräberfelder in der Südwestslowakei (Bratislava, 1969); ugyanebben a kötetben található a halomsíros kultúra egyik jelentős temetőjének a feldolgozása. A mészbetétes edények, valamint a korai halomsíros korszak (bodrogszerdahelyi csoport) fontos szlovákiai temetőiről I. B. ChropovskýMikuláš DušekB. Polla, Graberfelder aus der Alteren Bronzezeit in der Slowakei (Bratislava, 1960).
  6. Ma is kulcsfontosságú telepanyagot tartalmaz Milleker Bódog A vattinai őstelep (Temesvár, 1905) című könyve.
  7. A Wietenberg-kultúra híres cófalvi aranyleletének feldolgozása egyúttal középső bronzkorunk abszolút időrendjének korszakváltó helyesbítése volt (Mozsolics Amália, Antiquitas Hungariae 3. 1949. 14–29).
  8. A Wietenberg-kultúra leleteiről, elterjedéséről K. Horedt írt óvatos összegzést (Die Wietenbergkultur. Dacia IV. 1960. 107–137). Erdély középső bronzkorához egyébként mindmáig alapvető D. Popescu könyve: Die frühe und mittlere Bronzezeit Siebenbürgens (Bucuresti, 1944).
  9. A Kárpát-medence területén talált bronzleletekről mindmáig alapvető Hamel József háromkötetes összefoglalása: A bronzkor emlékei Magyarhonban. I–III. (Budapest 1886–1896). A koszideri korszak előtti és alatti bronzkincseket egyetlen úgynevezett III. periódusban összefoglaló munka fontos anyagközlés (A. Mozsolics, Bronzefunde des Bronzefunde des Karpatenbeckens. Depotfundhorizonte von Hajdúsámson und Kosziderpadlás. Budapest 1967), az egykorú erdélyi kincsek feldolgozásait (D. PopescuM. Rusu, Depots de l'age du bronze moyen. Bucuresti, 1966) most alaposan túlszárnyalta a valamennyi erdélyi és kelet-alföldi bronzkincset tartalmazó nagy opus: M. Petrescu-Dimboviţa, Depozitele bronzuri din Romania (Bucuresti, 1977). – A csupán bronzokban gondolkodó és dolgozó munkák tetszetős, látszólag könnyen használható kronológiai rendszereket eredményeznek ugyan, a régészeti alapjaiktól elválasztott, összefüggéseikből kiragadott "periódusok" azonban nem tükrözik a tényleges történelmi fejlődést és a fordulópontokat. A "nagy vándorlásról" írott elmélet is ilyen "tiszta" bronzkori kategóriákra támaszkodott (A. Mozsolics, Archaologische Beitrage zur Geschichte der Grossen Wanderung. Acta Archeologica Hungarica 8. 1956. 119-156). A koszideri típusú kincsek régészeti (népi és történeti) hátteréről lásd I. Bóna, Chronologie der Hortfunde vom Koszider-Typus (Acta Archeologica Hungarica 9. 1958. 211–243).
A bronzkor
A korai bronzkor Tartalomjegyzék A halomsíros nép támadása