A középső paleolitikum magyarországi települései: Bükk-hegység, Dunántúl

A Múltunk wikiből

A középső paleolitikum emberének települését több mint tucatnyi lelőhelyről ismerjük – az újabban talált lelőhelyekkel együtt számuk több mint ötven. Ezek közt a jelentős, rétegtanilag is biztosan meghatározott telepek mellett olyanok is szerepelnek, ahol csak néhány szerszám, az ember tartózkodásának csak a nyoma került a felszínre. A különféle jellegű kultúrák, csoportok szempontjából ezek is fontosak – itt azonban csak a korszak legjellemzőbb civilizációit (iparait) és a legfontosabb településeit mutatjuk be.

A korszak egyik legrégibb lelőhelye a Lambrecht-barlang Varbó közelében (Bükk-hegység). Az ásatások során csak néhány, alig meghatározható kőszilánk került elő, és legfeljebb egy-két megmunkált darab akad közöttük. Kétségtelen azonban, hogy nyersanyaguk a helytől idegen, tehát emberi készítmény. A vizsgálat ezeknek a szilánkoknak az analógiáit nagyon távoli területekig vezette vissza. Többé-kevésbé hasonló jellegű és korú leleteket azóta csehszlovák és jugoszláv területen is ismerünk, egyelőre azonban nem tudjuk őket meghatározott kultúrához kötni. Létezik azonban egy szilánkeszközöket készítő „kultúrhorizont” – különböző helyeken más-más néven –, amely a valódi középső paleolitikumot kissé mintegy megelőzi, és amelynek tisztázása a jövő feladata lesz.

A kis leletanyag kora a Riss–Würm-interglaciális utolsó meleg fázisa, és a barlang jelentősége inkább az, hogy ez az éghajlati fázis az itt feltárt faunisztikai anyag révén vált nemzetközileg is ismertté.

  1. A közép-európai moustérien-kultúra legfontosabb lelőhelye a Subalyuk-barlang a Bükk déli részén, ahol a neander-völgyi ember maradványai is előkerültek. A barlangban két kultúrréteget, települési rétegkomplexumot tártak fel. Ezek több vékonyabb szintből álltak, de az ásatás akkori körülményei között sajnos nem különítették szét őket. A két rétegcsoport leletei – annak ellenére, hogy köztük jelentős vastagságú üledék képződött – genetikus kapcsolatban állnak egymással. Mindkettőben ugyanazon kultúra idősebb, illetve fiatalabb szerszámkészlete került felszínre.
    A rétegek kora az üledék-kőzettani, paleoflorisztikai, paleontológiai vizsgálatokkal és az ipar jellegével határozható meg. Az alsó rétegegyüttes faunájában a kőszáli kecske jelentős, és vele együtt nagy számban fordulnak elő az enyhe, erdei éghajlatot bizonyító fajok is (erdei szarvas, barlangi oroszlán, barlangi hiéna, orrszarvú stb.). A felső rétegegyüttesállatvilágában a barlangi medve uralkodik, mellette azonban megtalálható a rénszarvas, a mammut, és az éghajlat-ingadozásokra legérzékenyebb kisemlősök között kifejezetten hidegjelző fajokat ismerünk. Sokoldalú vizsgálatok alapján a barlang alsó rétegeinek kora a Riss–Würm interglaciális vége, illetve a korai Würm kezdete – a felső réteget pedig közvetlenül a Würm 1. tetőzése előtti időszakra helyezzük.
    A régészeti leletanyag a tipikus közép-európai moustérien kultúrához tartozik. A szerszámkészletben itt szinte valamennyi „klasszikusnak” nevezhető típus előfordul, de a szerszámok jellege az alsó és felső réteg között bizonyos eltérést, változást mutat. Az alsóban szabályos háromszögletű és megnyúlt alakú hegyeket találunk, és az ipar fele különféle kaparókból áll – míg a felső rétegben túlnyomóan különféle típusú kaparók és gyakran felső paleolitikus jellegű eszközök (fúrók, vésők, pengék stb.) kerülnek elő. A felső réteg szerszámkészlete vegyesebb, és az alsó réteg szerszámaihoz képest méretük is kisebb. Az egyik a fejlett, a másik a késői moustérien-kultúrához tartozik.
    Azt a továbbfejlődést, „szeletienné válást”, amit korábban bizonyítani igyekeztünk, ma egyszerűen nem látjuk: megállapításainkat törölnünk kell.
    A Bükk-hegységnek ez a kultúrája kialakultan, fejletten jelent meg nálunk. Közvetlen eredetét, kapcsolatait ma még nehéz kimutatni. úgy tűnik azonban, hogy hasonló iparok a tőlünk északra húzódó területeken terjedtek el, és a Subalyuk leletei ezekkel állhatnak összefüggésben.
    Hasonló ipar a Bükk néhány más barlangjából is ismert (Kecskésgalyai-barlang, Farkaskői- és Sólyomkúti-sziklaüreg, a Herman Ottó-barlang anyagának egy része, a Háromkúti-barlang néhány eszköze). Ezeknek az anyaga azonban olyan csekély, hogy a Bükk-hegységben szinte egyedül a Subalyuk-barlang jelenti a moustérient.
    Az embertani leletek – egy felnőtt nő és egy kb. hároméves gyermek vázrészmaradványai – a klasszikus neander-völgyi formakörbe tartoznak. Minden valószínűség szerint eltemetett halottak voltak, amit azonban – tudniillik, hogy itt temetkezés volt – annak idején nem vettek észre.
    Lényegesebb a barlang embercsoportjának specializált vadászéletmódja. A zsákmányállatok maradványaiból megállapítható, hogy a vadászat részben a közeli síkságon folyt: – erre utalnak a füves pusztai állatok, a jégkori vadló, az orrszarvú; – másrészt az embercsoport erősen a kőszáli kecske és a zerge vadászatára specializálódott. Különösen áll ez az alsó települési réteg idejére. A felső rétegben ugyan a barlangi medve uralkodik, de ha a kőszáli kecske és a vele azonos ökológiájú zerge mennyiségét nézzük, a vadászat iránya ismét szembetűnő. Eltekintve a két állatfaj nehéz megközelítéséről, elejtésük módjától, a vadászatnak ez a specializálódása szinte teljesen egyedülálló eset.
    A Bükk-hegység középső paleolitikumánál kell említenünk Büdöspest-barlangot is. Gazdag régészeti anyagát korai szeletiennek, máskor a Szeleta-kultúra műhelytelepének tartották. Az utóbbi nézet – a szerszámkészítés hulladékának tömegét látva – nem is valószínűtlen. A későbbi részletes vizsgálatok mutatták ki, hogy a barlang leletanyaga egyértelműen a középső paleolitikumba tartozik. Kora a C14-es vizsgálat szerint 37 000 év. Erre a barlangra a Szeleta-kultúra eredeténél még visszatérünk.
  2. A Bükk-hegység környékén, mint említettük, mintegy ötven újabb középső paleolitikus lelőhely vált ismertté. Ezek nem barlangban, hanem a Bükköt északról, keletről körülvevő dombtetőkön fekszenek, és a vizsgálatok szerint a Subalyuk típusú valódi moustériennel szinte semmiféle kapcsolatuk nincs.
    A kisebb-nagyobb egykori telephelyek fekvése eléggé azonos és jellegzetes. Mindig a hegységet körülvevő alacsony medencék, völgyek felett helyezkednek el. Eszközkészletükre a micoquienszerű, kétoldali megmunkálású úgynevezett félszakócák, levélkaparók, majd levélhegyszerű szerszámok jellemzőek. Együtt szemlélve ez az ipar eléggé közel áll a közép-európai micoquienhez – anélkül, hogy a távoli Felső-Duna vidéki kultúrával a kapcsolat bizonyítható lenne.
    A lelőhelyek jórészt a felszínen vagy – a dombtetők lekopása révén – kis mélységben kerülnek elő. Rétegtani helyzetüket tehát még tisztázni kell. Tipológiai szempontból azonban bizonyos fejlődési fázisok mutathatók ki, és ennek alapján korukat a korai Würm és a Würm 1. vége közé tehetjük.
    Ezt az ipart – amelynek mennyisége hozzávetőleg egyenlő a bükki, barlangi leletekével – egyelőre „bábonyiennek” nevezzük (Sajóbábony). Előre utalnunk kell arra, hogy ez az ipar, lelőhelyegyüttes egyúttal magába foglalja, mintegy felszívja a régebben mezolitikusnak hitt Eger-kultúrát is és a makrolitikus mezolitikumnak vélt leleteket is (Eger-Kőporos, Miskolc-Avas leleteinek egy része, Korlát stb.).
  3. A Dunántúl középső paleolitikuma élesen eltér a Bükk hegységitől: három eltérő eredetű, jellegű, de egymással részben párhuzamosa élő kultúrát különböztetünk meg.
    A legfontosabb, egyben legjobban ismert lelőhely az Érden feltárt, szabad ég alatti vadásztelep, melynek feltárása, sokoldalú feldolgozása már korszerű módszerekkel történhetett.
    A település módja eléggé különleges. A lelőhely ugyanis az alacsony fennsík két egymással összefüggő, szabálytalan alakú völgyteknőjében alakult ki, amelyet meredek mészkőfalak vettek körül. A természet adta lakótér körülzártsága és teljes feltárása újszerű vizsgálatokra adott lehetőséget.
    A mintegy három méter mély völgyteknőben először egy alsó kultúrréteg, majd később rendkívül gazdag felső kultúrréteg alakult ki, és az utóbbin belül öt egymás feletti telepszintet, valóságos járófelszínt lehetett elkülöníteni. Ezek hulladékhalmokból, a zsákmány maradványait tartalmazó csonthalmokból, tüzelési helyekből stb. álltak. Érd tehát többszörösen ismétlődő, visszatérő vadásztelep volt, amely létezését annak köszönhette, hogy a fennsíkok rendkívüli volt a vadbőség, és éppen vadváltónál feküdt.
    Az alsó és felső telepszintek idején ugyanaz a kultúra embere tért vissza ide – a telep élettartama alatt azonban az éghajlat, a növényzet és az állatvilág folyamatos változása állapítható meg. Az állatvilág, a vadászat irányának bizonyos megváltozása hatással volt az eszközkészletre is. A település ideje a korai Würm kezdetétől a Würm 1. hideghullámának kezdetéig tartott. Az alsó réteg idősebb 50 000 évnél – a felső réteg legalsó lakószintjének C14-es dátuma 44 300, a következőé 38 100 év.
    Érd ipara a délkelet-európai charentien-kultúrához tartozik. Szerszámai jellegzetes technikával, nagyobb méretű görgetett kövekből, túlnyomóan kavicsból készültek. A szerszámok között elsősorban különféle kaparók, főleg gerezd alakú kaparók és még több más szerszámfajta fordul elő. Az ipar technikája a pontiniano-kultúrához hasonló, a szerszámfajták (-típusok) összetétele a nyugati charentien-kultúrával azonos, anélkül azonban, hogy közvetlen kapcsolat lett volna közöttük. Átfogóbban tekintve, ahhoz a „kavicsfeldolgozó” iparhoz tartozik, amely Európa mediterrán sávján és az Alpok előterében terjedt kelet felé – közvetlenebb kapcsolatai pedig az Alpok délkeleti és Jugoszlávia északnyugati lelőhelyeihez vezetnek.
    A paleolitikum kutatásában a telep elsősorban a paleoetnográfiai, a vadászati-zoológiai vizsgálatok eredményei révén jelentős. Az embercsoport – barlangoktól távol és sík területen – döntően barlangi medve vadászatára specializálódott, ami eddig egyedülálló eset. Az elejtett állatok száma több százra tehető. A barlangi medve mellett mintegy 20 különféle állatfaj, kizárólag mint zsákmány, illetve mint annak bizonyos részei kerültek a táborhelyre. A vadászat kifejezetten aktív volt, a telep élettartamának vége felé pedig újabb „mellékspecializáció” kezdett kialakulni a gyapjas orrszarvúra és a jégkori vadlóra.
    A csonthalmok anyaga (kb. 50 000 állatmaradvány!) jól körülhatárolható hulladékhalmokként, települési szintenként került felszínre. Ennek új módszerű vadászati-zoológiai vizsgálata az embercsoport életmódjáról, a vadászat jellegéről, az egyes elejtett állatfajok számáról, az állatok életkoráról, a vadászat évszakairól, a vad feldolgozásáról stb. adott egzakt, számszerű megfigyeléseket.
    Az adatokra sajnos nem térhetünk ki. Csupán kiragadott példaként említjük meg, hogy a telep egyik részében hústároló verem volt, amit ebből a korszakból még nem ismerünk; hogy a barlangi medvének főleg a comb- és lapockarészeit és a fejét szállították be; a szarvasoknak és a vadlónak rendszerint csak a combja került a telepre; a farkasnak, hiénának, barnamedvének csak a koponyarészei, illetve az utóbbi mancsának csontjai találhatók itt, tehát a bőrüket máshol használták fel. Kiszámítható a vadászat körzete – az, hogy a behozott húsmennyiség egyes tartózkodások alkalmával átlag 4700 kg körüli, de esetenként a 7300 kg-ot is elérte stb. Az ilyen és sok más részadat a későbbi korok történésze számára talán jelentéktelen – ebben a távoli korszakban azonban konkrét életmódtörténeti eredményekhez vezet.
    Itt említjük meg, hogy a Dunántúl északkeleti részén valószínűleg az érdi]] és talán az alább ismertetett tatai telep alkalmi táborhelyeit jelzik azok a leletek, amelyeket a Szelim- és a Kiskevélyi-barlang hasonló korú rétegeiből ismerünk.
  4. A Dunántúl másik fontos lelőhelye a tatai szabad ég alatti vadásztelep, amelynek feltárása 1906-ban kezdődött el. Az embercsoport itt az egykori hévforrások mellett, a szárazon maradt mészmedencékben települt meg – helyzete tehát nagyon hasonló Vértesszőlőséhez. A kultúrréteget édesvízi mészkőrétegek zárták közre, de a leletanyag részben a köztük képződött löszben feküdt. A lelőhelyet borító mészkő azonban itt olyan vastag, hogy az ásatást úgy kellett elvégezni, mint egy nagyon lapos, szűk barlangba, és ezért helyszíni megfigyelésekre alig volt lehetőség.
    A lelőhely faunájában melegkedvelő rágcsálófajok és ugyanakkor hidegsztyeppi zsákmányállatok fordulnak elő. Az ellentmondás magyarázata a táborhely sajátos körülményeiben keresendő. Más volt ugyanis a hévforrások melletti mikroklíma, és más a nagyobb körzetben folyó vadászat eredménye. Lényegesebb azonban, hogy az itteni embercsoport határozottan mammutvadászatra specializálódott: a zsákmányban több más faj mellett főleg fiatal mammutborjak fordulnak elő.
    A kultúrréteg C14-es módszerű vizsgálata 33 000 évet mutat – a jóval régebbi korra utaló dátumok nem a kultúrrétegre vonatkoznak, hanem a mészkőre –, és a lelőhelyet rétegtanilag is a Würm 1. tetőzése előttre helyezzük. Tata tehát kb. egyidős Érd legfelső szintjével, illetve valamivel fiatalabbnak kell tekintenünk.
    Tata ipara az egészen tág értelemben vet moustérien-kultúrának egyik sajátos, túlgeneralizált ága, amely itt csonkán zárult le, fejlődése befejeződött (késői moustérien). Az 1960-as évek újabb ásatásait rendkívül részletes matematikai-statisztikai vizsgálatok követték, amely azonban csak igazolták a régi megfigyeléseket. Az eszközkészletre a kis méretű kavicsok használata a jellemző – a szerszámok 3–5 centiméteresek. –, a hasítás technikája némileg az itáliai mikropontiniano-kultúráéhoz hasonlít. Az, hogy a szerszámok jelentős mennyisége úgynevezett levallois-technikával készült, szerintünk kérdéses, és inkább az igen jó nyersanyag, a radiolit természetes következménye. Gyakoriak a kis, természetes kavicsfelszínnel borított kaparófajták, illetve ezek változatai; a kétoldalon erősen szilánkolt, retusált, „levélhegyszerű” eszközök. A vizsgálatok szerint az ipar technikailag elérte a felső paleolitikum szintjét – de új kultúra nem alakult ki belőle. Az utóbbi megállapítás egyébként régészetileg is alátámasztja a fenti kormeghatározás helyességét.
    Végül figyelembe véve, hogy Tatán a mintegy 1200 vagy akár több(?) nagyon kis méretű szerszám mellett kb. másfél mázsa szilánk, gyártási hulladék került felszínre, talán elfogadhatóbb az a régi nézet, hogy itt inkább műhelytelep lehetett.
    A kultúra eredetére, előzményeire nézve többféle feltevés lehetséges – ma azonban helyesebbnek tartjuk „Tata típusú iparnak” nevezni. További, szinte természetes kérdés az, hogy volt-e kapcsolat a nagy vonalakban azonos korú Érd és Tata telepe, kultúrája között. Erre egyértelmű nemmel válaszolhatunk, annak ellenére, hogy mindkettő a kavics nyersanyagot használó iparok szélesebb körébe tartozik. A nyersanyag alakja, jellege miatt a technika némileg hasonló, a két lelőhely szerszámtípusai azonban különbözőek.
  5. A Dunántúl harmadik, az előbbiekkel hasonló korú kultúrája az úgynevezett bifaciális eszközös, középső paleolitikum: a jankovichien.
    A kultúra jellegének és korának meghatározása, nevének bevezetése is az utóbbi évtized kutatásainak eredménye. Korábban ugyanis ezt az ipart „dunántúli Szeleta-kultúrának” tartották, ami fél évszázadon át számtalan problémát vetett fel. Megállapítható, hogy ennek az iparnak a jellege teljesen eltér az érditől, de a bükki Szeleta-kultúráétól is, amellyel semmiféle származási, fejlődésbeli, sőt formai kapcsolata sincs.
    Ezt az ipart elsősorban a Gerecse-hegység Jankovich-barlangjából, határainkon túl a nyugat-szlovákiai Dzeravá skálából (Pálffy-barlang) ismerjük, és néhány jellegzetes szerszáma még a Szelim-, Kiskevélyi-, Bivak-barlangból, a Csákvári-sziklaüregből és a Pilisszántói II. kőfülkéből, tehát gyakorlatilaga Pilisből és a Gerecse-hegységből került elő.
    A kultúra téves meghatározását tulajdonképpen az okozta, hogy a kőszerszámokkal együtt egy-egy helyen aurignacien típusú csonthegy fordult elő – a kőeszközöket pedig hol idősebb, hogy kifejlett szeletai típusúnak vélték. Következésképpen ez a dunántúli „szeletient” a Würm ½ interglaciálisba, többnyire annak a végére helyeztük. A leletekkel ugyanis néha hidegjelző állatfajok fordultak elő.
    Minden részletezés és felsorolás nélkül megállapítható: A fenti barlangok egy részében erős rétegkimosódás történt – a csont lándzsahegyek és a „szeletai” kőszerszámok így kerültek egymás mellé; másik részükben a csont- és kőszerszámok különböző rétegekben voltak – a kőszerszámokat tartalmazó rétegek pedig egyértelműen a Würm I. hideghulláma előtt, esetenként annak idején képződtek. A dunántúli „szeletien” elképzelése tévesnek bizonyult, helyette egy középső paleolitikus kultúra körvonalai rajzolódnak ki.
    A kultúra korának és jellegének felülvizsgálatát egyébként a Remete Felső-barlang ásatása indította el, ahol ezt a civilizációt, szerszámait biztosan Würm előtti rétegben, arra jellemző állatvilággal és neanderthaloid embermaradványokkal találták meg. A kultúra az első és legfontosabb lelőhelyéről, a Jankovich-barlangról kapta a nevét.
    A jankovichien szerszámkészlete a jól megmunkált, egyik oldalukon, lapjukon és egész felületükön retusált, néha vaskos, keresztmetszetben plankonvex, szinte kis szakócára emlékeztető, máskor finoman kidolgozott, levél alakú kaparók jellemzőek. Velük együtt moustérien-típusok a Felső-Duna vidéki, azonos korú, néha idősebb micoquien-kultúrával állhatnak összefüggésben.
    Itt említendő meg a Dunántúl egyik fontos, de problematikus lelőhelye, Lovas, ahol szinte egyedülálló bányalelet került felszínre.
    A Balaton északi, dolomit fennsíkján, annak egykori üregeiben élénkvörös színű, limonitos-hematitos anyag képződött, és ezt a földfestéket, az okkert bányászta ki az ember. Két földfesték-bányagödörben több mint száz, a kitermeléshez használt csont- és agancsszerszám került elő. Vájóeszközök, fejes árak, csákányfejek, lapátszerű eszközök. Az egyetlen kőeszköz egy levél alakú kaparó, amely esetleg a „dunántúli szeletien” körébe tartozik(?).
    A lovasi bányalelet, ahol rövid idő alatt kb. 25 köbméter festékanyagot termeltek ki és szállítottak el, elsősorban kultúrtörténeti szempontból jelentős. A lelőhely korát – a régibb „behatárolás” szerint – a Würm 1/2 interstadiális első harmadára helyezték. A datálás alapja az volt, hogy a faunában – a csont és agancseszközök között – az óriásgím uralkodik. Ez a szarvasfajta ugyanis a későbbi korokban nálunk alig fordul elő. Az újabb vizsgálatok azonban kimutatták, hogy a leletek többsége jávorszarvas. Ezzel a bányák kormeghatározása bizonytalanná vált. Egyes nézetek szerint a Riss–Würm-interglaciális utolsó meleg periódusába tartozik(?), amikor a jávorszarvas gyakori volt területünkön (Varbó fázis). Ez azonban kultúrtörténeti szempontból – komoly mértékű okkerbányászat, pontsoros és négyzetet alkotó pontokból álló díszítés a csonteszközökön – valószínűtlennek, korainak tűnik.

A középső paleolitikumban – a Riss–Würm-interglaciálistól a Würm 1/2 interstadiális elejéig terjedő időben – területünkön tehát öt, egymástól eltérő jellegű kultúra élt, s eredetük, elterjedési területük is különböző volt, kapcsolataik is más-más irányba vezetnek.

A környező területeket áttekintve ehhez a heterogén képhez még két megfigyelést fűzhetünk. Az egyik az, hogy a korszak kultúrái nyugat-keleti irányban terjedve, az Alpokat keletről körülvevő övezetben váltak többszínűvé, variábilissé. Idetartozik a morva és szlovák terület, hazánk nyugati része és a mai szlovén, horvát terület. Valószínűleg ez lehetett az északi és déli zónán át áramló és hozzánk északkelet, délnyugat felől érkező kultúrák kisugárzó területe. A másik az, hogy az egyes kultúrák, csoportok – melyeket kisebb etnikumokkal azonosíthatunk – bejutottak ugyan a Kárpát-medencébe, itt azonban megrekedtek. Tovább módosultak, fejlődtek, de a Kárpátok vonulatán hatásaik nem jutottak túl.

A Würm 1. periódusát követő időszak képe az előbbinél látszólag egyszerűbb, ami valószínűleg azzal függ össze, hogy a középső paleolitikum végén az eddigi műveltségek szétágazása már megtörtént. A felső paleolitikum további fejlődése – lényegesen magasabb szintje ellenére is – már egyöntetűbb. Különösen áll ez Magyarország területére, ahol a Würm 1/2 interstadiális alatt alapjában két kultúra élt, és kisszámú településük ismét csak a Bükk-hegységre korlátozódik. Az egyik a Szeleta-kultúra, a másik az aurignacien.


Középső paleolitikum
Változások a kutatás történetében Tartalomjegyzék