A közös hadsereg és a magyar uralkodó osztályok

A Múltunk wikiből
1880. október 1.
Kolozsvárott megindul az Ellenzék című lap, Bartha Miklós szerkesztésében.
1886. május 21.
Jansky vezérőrnagy megkoszorúzza Hentzi osztrák tábornok emlékművét.
1886. június 27.
1886:XXI. tc. a törvényhatóságokról.
1886:XXII. tc. a községekről.
1886. július 14.
1886:XXIX. tc. a telekkönyvi betétek szerkesztéséről.
1886. augusztus 11.
Uralkodói leirat a Jansky-ügyben.

Az osztrák–magyar hadsereg, mint közös intézmény a dualista Monarchia egyik központi tartópillére volt.[1] Megalkotói nemzetek fölötti szervezetnek szánták, tábornokai annak tartották, a kormányok pedig annak próbálták beállítani országuk közvéleménye előtt. Csakhogy ez a hadsereg, ha nem is volt nemzeti, nem lett teljesen nemzetek fölötti sem. A kiegyezés előtt egy soknemzetiségű birodalomhoz idomított, a kiegyezés után pedig a dualizmus politikai rendszeréhez hozzáigazított osztrák császári hadsereg maradt. Vezényleti nyelvében és tisztjeiben német, hagyományaiban pedig jellegzetesen Habsburg volt. A nemzetek fölöttiség illúzióját fent a császári udvar hite, lent pedig a birodalom minden népének egyforma idegenkedése vagy érzelmi közömbössége tartotta fenn. S ha ez a hadsereg jellegében inkább volt osztrák, semmint osztrák–magyar, túlságosan dinasztikus és összbirodalmi volt ahhoz, hogy a Lajtántúl németjei nemzeti hadseregüknek tekintsék. A közös hadsereg tehát szolgálta a Monarchia minden nemzethez tartozó uralkodó osztályainak érdekét, de a nacionalizmus virágkorában egyik nemzethez sem kötötték erős érzelmi szálak. Az uralkodó pedig mereven ragaszkodott a haderő egységes, lényegében abszolutisztikus szellemű irányításához, a hadsereg ügyeibe nem tűrt semmiféle beleszólást. Saját személyében, az abszolutisztikus vezetésben látta a biztosítékot a nemzetek felettiség megőrzésére, a hadsereg egységében pedig a birodalom osztatlan fennmaradására. A kiegyezés széles jogkört biztosított számára: minden olyan ügy, amely „a hadsereg egységes vezérletére, vezényletére és belszervezetére vonatkozik, őfelsége által intézendő”.[jegyzet 1] A paragrafusba öntött abszolutisztikus hagyományok alapján azután a két kormány miniszterei is csak annyit tudtak a hadsereg belső ügyeiről, amennyit az uralkodó jónak látott velük közölni.

Csakhogy legjobban a közös hadsereg szenvedett a kiegyezési rendszer alapbetegségétől, a mozdulatlanság bénító hatásától. Az uralkodó kivehette a hadsereget a két kormány közvetlen ellenőrzése alól, őrizhette nemzetek felettinek nevezett szellemét, a fejlesztés eszközei azonban hiányoztak kezéből. A pénzzel és az újoncmegajánlás jogával a polgári kormányok és parlamentjeik rendelkeztek. Az abszolutizmus és parlamentarizmus párharcában tehát az utóbbinak is voltak fegyverei. A parlamentek az egész korszakban zokszó nélkül megszavazták a hadsereg fenntartásához szükséges kiadásokat, de nagyobb arányú fejlesztéshez soha nem adták szívesen hozzájárulásukat. A hadsereg és a kormányok állandó súrlódásban, a haderő és a parlamentek pedig kimondottan rossz viszonyban voltak egymással. A legfelsőbb hadvezetés elkeseredését fokozta, hogy Európa-szerte megindult a hadseregek modernizálása; nekik viszont a császár egyelőre sem újabb pénzt, sem megemelt létszámot nem ígérhetett.

A hadsereg korszerűsítése a 80-as évek elején kezdődött, amikor a boszniai okkupáció alatt feszültté vált osztrák–magyar&mdasah;orosz viszony tanulságai alapján komolyan hozzáláttak egy Oroszország elleni esetleges háborúra való fölkészüléshez és új haditervek kidolgozásához. 1881 tavaszán a magyar résztvevők nélkül tartott bizalmas konferenciákon a katonai körök meggyőzték a császárt arról, hogy a meglevő 40–42 békebeli gyaloghadosztály háború esetén kevés, a haderő túlságosan lassan mozgósítható, s felvonulása után nem marad képzett tartaléka, amit szükség esetén bevethetne. 1882-ben megkezdődtek a tárgyalások a német hadvezetéssel az új katonai doktrína közös kialakítására, majd átdolgozták az Oroszország elleni felvonulási tervet (Kriegsfall „R”) egy kettős háború esetére, amelyet a Monarchia és Németország közösen viselnének Oroszország ellen. A reformok eredményeként kialakult a Monarchia hadseregének új területi-szervezeti rendje, ami lényegi változtatás nélkül az első világháborúig fennmaradt. A birodalmat 15 katonai kerületre osztották, ezeket a közös hadügyminiszternek rendelték alá. A 106 kiegészítő körzetből újoncozott legénységet 102 gyalogsági, 42 lovassági, 23 tüzérezredbe és utászcsapatokba sorozták, s a modern közlekedés és hírközlés követelményei alapján vasúti és távíró alakulatokat is felállítottak. A csapatokat a Monarchia gyárai látták el fegyverzettel és felszereléssel; 1890-től a budapesti fegyvergyár is szállított kézifegyvereket. A haditengerészet 12 ezer matrózból, nagyszámú tisztből és kevés számú hajóból állott. A hadsereg felvonulási idejét a korábbi 45 napról 13 napra szorították le, amit később az új vasútépítések tovább rövidítettek.[2]

A hadseregreform megkoronázását kétségtelenül a létszámemelés jelentette volna. Csakhogy ezzel a kéréssel nehezen lehetett előhozakodni. A „nemzetek fölötti” hadsereg számára a két parlamentárisan működő „nemzeti” kormány vonakodott újabb áldozatot hozni. A magyar kormány 1888-ig még a póttartalékok időleges behívásához sem járult hozzá, mert azt katonailag fölöslegesnek, politikailag indokolatlannak tartotta. A katonai körök egykori vádja szerint Tisza a lóállítás új rendjének kidolgozását is megakadályozta.

Az 1880-as évek végén a feszült nemzetközi helyzet arra késztette a hadvezetőséget, hogy Tisza Kálmán szilárdnak tűnő uralmát felhasználva meggyorsítsa a hadsereg korszerűsítését. Ekkor a magyar miniszterelnök – korábbi magatartásával éles ellentétben – már a háborús készülődés sürgetői között állt, helyeselte a véderő fejlesztését. A modernizálás szükségességével a magyar uralkodó osztályok is egyetértettek, de a reform kérdése felszínre vetette a közös hadsereg iránt érzett széles körű ellenszenvet, a hadsereg és a magyar közvélemény közötti ellentéteket is. Ezt az ellentétet igyekezett az ellenzék a kormány megbuktatására felhasználni.

A magyar uralkodó osztályok soraiban a kiegyezés után is tovább élt a hadsereg – legalább részleges – magyarosításának igénye, hiszen az abszolutisztikus vezetésű és szellemű közös hadsereg puszta léte a magyar államiságot fenyegető Damoklesz-kardnak rémlett számukra. A honvédség felállítása után sem szűnt meg a közös hadsereg iránti elégedetlenség. Ezt táplálta a nem magyar tiszteknek a nemzeti hagyományokat gyakorta sértő magatartása. A sérelmeket az ellenzéki sajtó és politikusok zöme, néha jóhiszeműen, nemegyszer azonban demagógiából, igyekezett a magyar nemzet ellen elkövetett minél nagyobb „merényletnek” feltüntetni. Ilyen volt, amikor osztrák tisztek időnként levétették az ünnepségek alkalmából kitűzött magyar zászlókat, amikor tisztek és civilek a kávéházban vagy színházban összevesztek, egy polgárembert esetleg megkardlapoztak, s azt a lapszerkesztőt, aki másnapi cikkében ezek miatt háborgott, alaposan helybenhagyták. A legkirívóbb ügyekkel a parlament is foglalkozott, de az esetek nagy többségében sem a megsértett civilek, sem pedig a megsértett nemzeti önérzet nevében háborgó ellenzéki szónokok nem kaptak megfelelő elégtételt. 1880-ban két katonatiszt Bartha Miklóst, a kolozsvári Ellenzék neves függetlenségi szerkesztőjét kaszabolta össze, hat év múlva egy aradi hírlapírót sebesítettek meg, ugyancsak életveszélyesen. Az ilyen kilengéseket is országos felzúdulás kísérte, de az igazi felháborodást ismét 1848–49 emlékének megsértése váltotta ki. 1886. május 21-én Jansky vezérőrnagy megkoszorúzta az 1849. évi budai harcokban elesett Hentzi osztrák tábornok síremlékét. Az ellenzék a „nemzeti becsület” védelme ürügyén indított parlamenti támadást Tisza megrendítésére, de utcai tüntetést is szervezett a jellegtelen gótikus oszlopra állított, sárkányölő Szent Györgynek ábrázolt Hentzi emlékművénél. A fővárosi ifjúság pedig macskazenét adott Jansky tábornoknak, majd tévedésből egy másik lakás ablakait verve be hazavonult. Tisza is helytelenítette Jansky eljárását, s ezzel szembekerült az uralkodóval és a katonai körökkel, amiért minden előzetes jóváhagyás nélkül nyilatkozott. Az uralkodó királyi kéziratban foglalt állást a magyar közvélemény, s közvetve Tisza ellen, Janskyt áthelyezéssel hadosztályparancsnokká nevezte ki, míg korábbi felettesét, a kormánynak helyeslő Edelsheim-Gyulai Lipót bárót gyorsan nyugdíjazták. Nemcsak az ellenzék, de még az áskálódó Kálnoky, a közös külügyminiszter is bukott embernek látta Tiszát. Az utcai tüntetések megismétlődtek. A Függetlenségi Párttal együttműködő munkásság részvételével tartott 1886. június 10-i demonstráció véres összeütközésre vezetett a rendőrséggel. Ettől az ellenzék is megijedt, a munkásokat vádolta az incidensért, mire azok távol tartották magukat a további tüntetésektől. A megmozdulások hatására az udvar engedni kényszerült. Ferenc József augusztus elején egy diplomatikusan fogalmazott királyi kéziratban sajnálatosnak mondotta, hogy „egyes tények” miatt az egész hadsereget kedvezőtlen bírálat éri, s ezzel megerősítette Tisza álláspontját.

A hadsereg magyarellenes megnyilvánulásaiból keletkezett összetűzések csak felszíni tükröződései voltak egy sokkal mélyebben lappangó problémának. A közös hadsereg, mint intézmény, a dualista magyar államot konszolidáló, egyszersmind annak konszolidációját gátló tényező volt. Ebben az idegen nyelvű és idegen szellemű szervezetben, ahol a birodalom minden felnőtt férfi lakosa megfordult, a magyar éppoly lenézett volt, mint bármelyik kisebb nemzetiség nyelve; a közös hadsereg egységesítő hatása pedig gátolta a magyarországi nemzetiségek asszimilációját, s a magyar függetlenségi hagyománnyal szemben az összbirodalmi szellemet érvényesítette. A közös hadseregnek mi más hagyományai lehettek volna, mint a napóleoni háborúk, az olaszországi hadjáratok, s különösen a magyar függetlenségi mozgalmak ellen évszázadokon át meg-megújuló hadműveletek emlékei?! A nemzetiségek értelmisége általában örömmel szemlélte az uralkodó nemzeten esett ilyen kisebb sérelmeket, mintegy „törlesztésnek” tartotta saját elnyomatásáért. Ezért is ragaszkodott a dinasztikus szellemű közös hadsereghez. Az egész korszakom át nem ismerte föl, hogy a magyar uralkodó osztályok nemzetiségeket is elnyomó hatalma nagyrészt a császári haderő szuronyain nyugszik.

A magyar uralkodó osztályok helyesen ítélték meg valódi osztályérdekeiket, kitartottak a hadsereg közössége mellett. Az uralkodó osztályokon belül csak a beleszólás mértéke és lehetőségeinek megítélése körül volt ellentét. Tisza Kálmán ebben a kérdésben illúzióktól mentesen, a katonai sérelmek dacára is, az adott viszonyok fönntartását tartotta szükségesnek, és veszélyesnek ítélte a magyar és osztrák uralkodó osztályok szövetségét kétes kimenetelű, nemzeti szempontú hadseregreform fölvetésével, megzavarni. Ilyen felfogás azonban a már ismertetett okoknál fogva aligha lehetett népszerű. Ez az álláspont ütközött össze a véderővita során a nemzeti közvélemény által támogatott ellenzéknek a magyar érdekek hatékonyabb érvényesítésére irányuló törekvésével.

Lábjegyzet

  1. 1867:XII. tc. 11. §. Magyar Törvénytár. 1836–1868. évi törvényczikkek. 335.

Irodalom

  1. A közös hadsereg politikai jelentőségére lásd: Hanák Péter, A dualizmus válságának problémái című idézett tanulmányát, valamint az ugyancsak általa írt, Magyarország az Osztrák–Magyar Monarchiában. Túlsúly vagy függőség? című tanulmányt (In: Magyarország a Monarchiában. Budapest, 1975).
  2. A katonai javaslatokra lásd: Franz Hlavac, Die Armeeorganisation der Jahre 1881–83 in der Donaumonarchie (Mitteilungen des Österreichischen Staatsarchivs, 27. 1974);


A kormány helyzetének megrendülése és Tisza Kálmán bukása
Tartalomjegyzék A véderővita