A közös vámterület

A Múltunk wikiből

A dualizmus kori gazdasági fejlődés egyik alapvető meghatározó tényezője volt az a körülmény, hogy Magyarország szoros gazdasági kapcsolatban állott a Monarchia másik felével. Ennek a gazdasági kapcsolatnak már több évszázados múltja volt, de a kiegyezéssel a korábbi függő, alárendelt viszony átalakult két közjogi szempontból önálló és egyenjogú ország időnként közös megegyezéssel megújított kereskedelmi és vámszövetségévé. Magyarország államjogi szempontból gazdasági, kereskedelmi és pénzügyeiben szuverén volt, teljes önrendelkezéssel bírt, mert a kiegyezési törvény értelmében – a közös ügyek költségeinek fedezésére szolgáló kvóta szerinti hozzájárulástól eltekintve – a gazdasági és kereskedelmi ügyek „közössége nem foly a pragmatica sanctióból”.[1] A gyakorlatban azonban a magyar állam ennek a gazdasági önrendelkezésnek a teljességéről lemondott, illetve azt bizonyos vonatkozásokban (pénzügy, külkereskedelmi és vámpolitika) a Monarchia másik államával közösen, azzal egyetértésben gyakorolta. A kiegyezés létrehozói úgy vélték, hogy a vám- és kereskedelmi ügyek „részint a helyzetnél fogva, politikai tekintetből, részint a két fél érdekeinek találkozásánál fogva, czélszerűbben intéztethetnek el közös egyetértéssel, mint szorosan elkülönítve”.[2] E „közös érdekű” ügyeket a tízévenként megújított kereskedelmi- és vámszövetség szabályozta, amely „kölcsönös alku” által jött létre „oly módon, mint két egymástól jogilag független ország hasonló egyezkedései történnek”.[3]

A szövetség értelmében a két állam egységes vámterületet alkotott, amelyet kifelé közös vámvonal vett körül. A Monarchián belüli áruforgalmat egyik fél sem terhelhette semmiféle belső vámmal vagy illetékkel. Az 1867 előtt megkötött kereskedelmi és vámszerződések érvényét Magyarország is elismerte. Újabb kereskedelmi szerződéseket a közös külügyminiszter a két kormány érdekelt szakminisztereinek megállapodása alapján és a két ország törvényhozó testületének jóváhagyása mellett köthetett. A vámokra vonatkozó törvények, valamint a vámdíjszabás módosítása csak a két törvényhozás és a két kormány közös egyetértésével történhetett. A Monarchia egyes határmenti körzetei, elsősorban tengeri kikötői egy ideig kívül maradtak a közös vámterületen, s úgynevezett vámkülzeteket, illetve szabad kikötőket képeztek. Dalmácia és Isztria, valamint a horvát tengerpart kisebb kikötői és a galíciai Brody körzete 1880-tól, Trieszt és Fiume szabad kikötők pedig 1890-től csatlakoztak a közös vámterülethez, s 1880-tól vált annak részévé az okkupált Bosznia és Hercegovina is.

A két országnak közös pénzrendszere volt: az „ausztriai érték” (az ezüst forint) közös valuta maradt, s ugyancsak fenntartották a jegykibocsátó bank közösségét is. Az áruk és a termelési tényezők szabad forgalmának biztosítása érdekében bizonyos gazdasági ügyeket mindkét országban „egyenlő alapelvek” szerint kellett intézni és kezelni. Ilyenek voltak a fogyasztási adók, a jövedékek, a posta- és távirdaügy, a vasutak építése és üzemeltetése, a tengeri és folyami hajózás, a szabadalmi ügy, a fémjelzés és a házalás. A két ország azonos mérték- és súlyrendszert használt (Ausztriában az 1870-es évek elejétől, Magyarországon 1876. január 1-től használták a méterrendszert), s kölcsönösen biztosította a részvénytársaságok szabad működését, az iparosok és kereskedők szabad telepedését. A trieszti Lloyd tengerhajózási társaság – amely 1872-ben felvette az Osztrák–Magyar Lloyd nevet – mindkét állam részéről évi szubvencióban részesült.

A kereskedelmi és vámszövetséget 10 évre kötötték, de 5 év után bármelyik fél kérhette módosítását, s ha az ez irányú tárgyalások nem jártak eredménnyel, felmondhatta a szerződést. A két lényegesen eltérő gazdasági szerkezetű és fejlettségi szintű ország külkereskedelmi és vámpolitikai érdekeinek egyeztetése természetesen nem volt könnyű dolog, s a belső gazdaságpolitikai intézkedések kívánatos koordinálása is egyre nagyobb nehézségekbe ütközött, különösen az adó- és vasútpolitika tekintetében. A kereskedelmi és vámszövetség időnként – főleg az 1870-es években és a századforduló idején – súlyos megpróbáltatásokon ment keresztül, s ellenzőinek tábora mindkét országban megerősödött. A szövetséget azonban ennek ellenére végül is minden lejárta után megújították, s – bár a részletekben történtek kisebb módosítások – a két ország gazdasági kapcsolatának természete és formái a Monarchia felbomlásáig lényegében változatlanok maradtak. Mint a magyar képviselőház közgazdasági bizottsága megállapította: „A gazdasági életünkben mutatkozó ezernyi érdekkapcsolat mély és benső összeköttetése, a két állam gazdasági szervezetének minden külső ellentéte daczára is természetes egymásra utaltsága… diadalmaskodott e nehézségeken.”[4]

A kereskedelemügyi miniszter 1873-ban körkérdést intézett a kamarákhoz és a gazdasági egyesületekhez arra vonatkozóan, hogyan értékelik a közös vámterületnek a magyar gazdaság fejlődésére gyakorolt hatását. A véleményt nyilvánító 31 testület közül 26 a közös vámterület mellett foglalt állást. Az önálló vámterület mellett elsősorban az Országos Iparegyesület – s különösen annak igazgatója, a kor egyik jeles közgazdasági írója, Mudrony Soma – fejtett ki egyre élénkebb és hatásosabb agitációt. Az önálló vámterület gyorsan növekvő táborát elsősorban az ipari középburzsoázia képviselői, a vidéki iparosok, a vidéki kereskedelmi és iparkamarák alkották. A közös vámterület hívei is szükségesnek tartottak bizonyos módosításokat a kereskedelmi és vámszövetségen: elsősorban a fogyasztási adók elszámolása terén Magyarországot ért sérelmeket szerették volna orvosolni és a pénzügyi vámokat felemelni, s azt kívánták, hogy a Monarchia külgazdasági kapcsolataiban, vám- és kereskedelempolitikájában a magyar érdekek jobban érvényesüljenek. A pártfúzió után az új kormány is módosításokat kívánt elérni, s mivel ez közvetlen tárgyalásokkal nem sikerült, Tisza 1875 novemberében felmondta a kereskedelmi szövetséget. A gazdasági kiegyezés megújítása érdekében folyó tárgyalások idején, 1876–78-ban, különösen nagy hevességgel folytak országszerte a közös vámterület körüli viták.

A közös vámterület ellenzői eleinte főleg pénzügyi szempontokkal érveltek: az önálló vámterület megnövekedett vámbevételeitől várták az államháztartás megbomlott egyensúlyának helyrebillentését. Egyre többen jutottak azonban arra a meggyőződésre, hogy a közös vámterület hátrányos az elmaradottabb Magyarországra, mert akadályozza gazdaságának sokoldalú és gyors fejlődését, elsősorban az iparosodást. „A vám- és kereskedelmi szövetség 10 évi fennállása alatt bebizonyította azt, hogy Magyarország és Austria közgazdászati érdekei annyira eltérő és sokszor egyenesen ellentétesek, hogy azok egy és ugyanazon vámterületen egymás mellett meg nem élhetnek és hogy a magyar iparnak, mely még alig létezik, a magasabb tökélyre fejlődött osztrák ipar mellett kifejlődnie nem csak lehetetlen, de a már létezőnek tönkre jutása is csak idő-kérdésnek tekinthető.”[5] Magyarország csak önálló vámterület mellett érvényesítheti a maga sajátos érdekeit a külgazdasági kapcsolatokban, a kereskedelmi és vámpolitikában, a fejlődése kezdetén álló magyar ipar pedig nem nélkülözheti a védővámokat legerősebb versenytársával, az osztrák–cseh gyáriparral szemben – hangoztatták a gazdasági közösség ellenfelei.

A közös vámterület hívei – indokoltan – rámutattak arra, hogy az 1873-as válság, majd a tartós depresszió egész Európát sújtotta, ezért annak következményei nem írhatók a közös vámterület számlájára. A válság kétségkívül súlyos hatásai ellenére a kiegyezés óta lezajlott gazdasági fejlődés minden kétséget kizáróan bebizonyította, hogy „a vámközösség hazánk közgazdasági emelkedését nemcsak meg nem gátolta, sőt ellenkezőleg, annak egy hatalmas faktorát képezte”.[6] Magyarország „aránylagos hátramaradását” sokféle tényező idézte elő. „Mikép is lehetett volna a századok óta agricol Magyarországnak e rövid 10 év alatt ily pénzügyi és gazdászati viszonyok között versenyképes nagy ipart teremtenie?” – tette fel a kérdést a vámszövetségről szóló törvényjavaslat előadója, Baross Gábor.[7]

A közös vámterület hívei elsősorban azt hangsúlyozták, hogy Magyarország túlnyomóan agrárország, a lakosság zöme mezőgazdaságból él, ezért elsőrendű érdeke mezőgazdaságának és agrártermékeket feldolgozó iparának, főleg az élelmiszeriparnak a fejlesztése, európai színvonalra emelése. A magyar mezőgazdaság és élelmiszeripar számára pedig a Monarchia másik fele biztos, állandó, széles és közeli piacot nyújt, amelynek jelentőségét fokozottan kiemelték a gabonaértékesítési válság már mutatkozó jelei. A magyar gazdaság adott szerkezete és fejlettségi szintje mellett a mezőgazdaság és az élelmiszeripar említett piaci érdekei oly fontosak és elsődlegesek, hogy ezért vállalni kell azokat a másodlagos és kisebb jelentőségű hátrányokat, amelyek a közös vámterületből esetleg a gazdaság egyéb ágaira – főleg az iparra – származhatnak. Rámutattak a két ország gazdaságának egymásrautaltságára, egymást kiegészítő voltára, a széles birodalmi piac, a nagy forgalmi terület előnyeire a modern gazdaság fejlődése és a korszerű technika alkalmazása szempontjából. „1850 óta a forgalom felszabadulta folytán a közgazdasági téren is a részben különböző gazdasági jellegű országok közt bizonyos érdekközösség és benső összeköttetés fejlődött ki… Nagyobb forgalmi területeknek épp az a nagy előnyük, hogy az illető vidékek és országok fejlődését azon irányban teszik lehetővé, melyben ez leginkább életrevaló, melyre nézve leginkább bír a természeti feltételekkel s így alkalmat nyújtanak arra, hogy az egyes vidékek természetadta előnyeiket a legelőnyösebb és legjövedelmezőbb módon fejthessék ki és használhassák fel… A különböző közgazdasági természetű vidékeknek ily módon egy forgalmi területbe való egyesítése alkalmat ad továbbá a nagy kereskedés, és állandó üzleti összeköttetések természetes kifejlesztésére… A közös és egységes vámterület a magyar–osztrák monarchia két különböző jellegű és ép azért egymásra utalt részeinek közgazdasági jólétére tagadhatlanul előnyös hatással volt.” Hangsúlyozták azt is, hogy a vámközösség nem akadálya az ipari fejlődésnek, „nem veszélyezteti túlzástól ment ipari érdekeinket”, sőt éppen ösztönzően hat azoknak az iparágaknak a fejlődésére, amelyek az országban természetes feltételekkel bírnak. „Életre való iparágaink az egységes vámterület és a vám- és kereskedelmi szövetség ideje alatt nem hogy hanyatlottak volna, hanem ott, hol elég tőke és értelmiség állott rendelkezésre,… elég gyors haladásnak indultak.”[8]

A gazdasági közösség megújításában természetesen nemcsak gazdasági érdekek és érvek játszottak szerepet, hanem talán még nagyobb súllyal érvényesültek a közjogi és politikai szempontok. Az önálló vámterület hívei is tudomásul vették, hogy „ezen ügyek a dolgok mai állásában és hazánk specialis viszonyai között a közgazdasági politika keretéből kinőttek, és inkább a közjogi, vagy helyesebben mondva nemzetközi országászat szempontjából ítéltetnek meg”,[9] vagyis az elválás nagyobb gazdasági és politikai megrázkódtatások nélkül nem vihető keresztül, ezért készeknek mutatkoztak „a vámközösség alapján Ausztriával továbbra is szövetségre lépni, de csak oly szövetségre, a mely Magyarország anyagi érdekeinek megfelel és a mely, ha nem is fog gyors haladást előidézni, legalább megment bennünket a hanyatlástól”.[10]

Az 1878-ban törvénybe iktatott új kereskedelmi és vámszövetségben elért módosítások azonban nem feleltek meg még a kormánykörök mérsékelt várakozásainak sem. A fogyasztási adók elszámolása terén csak kisebb változások történtek, s – tekintettel az Európa-szerte jelentkező védővámos törekvésekre – bele kellett nyugodni az osztrák ipart védő vámok emelésébe is. A legfontosabb vívmány az úgynevezett gyarmati árukra kivetett pénzügyi vámok némi emelése és a jegybank dualista átszervezése, Osztrák–Magyar Bankká alakítása volt.

A gazdasági kiegyezés következő megújítása – 1886–87-ben – korántsem kavart olyan viharokat, mint egy évtizeddel korábban. Az európai gabonaértékesítési válság tetőpontján, egykori európai piacainak fokozódó elzárkózása mellett a magyar mezőgazdaságnak és a már nagyra nőtt élelmiszeriparnak minden korábbinál fontosabb érdeke volt a Monarchia gyorsan bővülő fogyasztópiacának a maga számára való biztosítása, s ezt a balkáni agrártermékek fokozódó versenye mellett csak a vámközösség keretei között valósíthatta meg. Az államháztartás helyzetének javulása, a beruházási tevékenység megélénkülése, az iparfejlődés meggyorsulása átmenetileg elcsendesítette a közös vámterület ellenzőit. A következő lejáratkor, a századfordulón azonban minden korábbinál hevesebben lobbant fel a vita a Monarchia két fele közötti gazdasági kapcsolatok körül.

A Monarchia két fele közötti gazdasági kapcsolatok alapja a megelőző évszázadok folyamán kialakult munkamegosztás volt egyfelől a fejlettebb, iparosodottabb osztrák és cseh területek, másfelől az elmaradottabb, mezőgazdasági jellegű Magyarország között. Az agrár-ipari munkamegosztás kialakulásában és megrögződésében korábban – sok egyéb tényező mellett – szerepet játszott a bécsi központi kormányszervek gazdaságpolitikája is. A kiegyezés után ilyen gazdaságpolitikai nyomásról többé nem lehetett szó, de a közös vámterületen belül érvényesülő szabad forgalom és verseny spontán módon is az agrár-ipari munkamegosztás fenntartása irányában hatott, bár a kapcsolatok szerkezetének fokozatos módosulása hosszabb távon jól megfigyelhető. Magyarország mindvégig túlnyomórészt ipari nyersanyagokat és élelmiszereket vitt ki a Lajtán túlra, s onnan ipari fogyasztási cikkeket hozott be. De míg az 1840-es években Ausztriába irányuló kivitelünknek 90%-a volt mezőgazdasági nyerstermék, addig az 1880-as évekre ez az arány 63%-ra csökkent, az ipari termékek részesedése pedig 35%-ra emelkedett, igaz, hogy az ipari kivitel fele élelmiszeripari termék és fűrészáru volt.

A közös vámterület hatásai kétségkívül ellentmondásosan érvényesültek a gazdaság különböző ágaiban, s a kapcsolat mindkét fél számára jelentett előnyöket, de hátrányokat is. Mivel a közös vámterületen – a tőkés verseny, a kereslet és a kínálat törvényszerűségeinek megfelelően – a tőke és a munkaerő oda áramlott, ahol a leghatékonyabban működhetett, a közös piac a Monarchia mindkét felében lehetőséget nyújtott arra, hogy érvényesülhessenek a természeti adottságokból és a megelőző történeti fejlődés eredményeiből származó komparatív előnyök. Mivel a két ország gazdasági szerkezete bizonyos mértékig kiegészítette egymást, vagyis komplementer jellegű volt, mindkét gazdaság arra az ágazatra fektethette a fejlesztés súlypontját, oda összpontosíthatta korlátozott erőforrásait, ahol az számára viszonylag előnyösebb ÉS gazdaságosabb volt, A közösség elsődleges haszonélvezője tehát egy részről a magyar mezőgazdaság és élelmiszeripar, más részről pedig az osztrák–cseh könnyűipar volt. A kapcsolat hátrányait viszont éppen megfordítva a magyar könnyűipar és a lajtántúli mezőgazdaság és malomipar érezte leginkább. Mivel a közös vámterület elsősorban a magyar gazdaság hagyományos vezető ágainak fejlődését mozdította elő, s nemigen ösztönzött a gazdasági szerkezet korszerűsítésére, bizonyos fokig a már kialakult struktúra megrögződése irányában hatott.

A tőkés gazdaság és a rendszeres gazdasági növekedés megalapozásának időszakában a gazdasági közösség előnyei estek nagyobb súllyal a latba. A 35–40 milliós birodalom széles és gyorsan bővülő piaca egyik legfőbb ösztönzője volt a magyar mezőgazdaság gyors növekedésének és az élelmiszeripar fejlődésének, különösen az európai gabonaértékesítési válság évtizedeiben, midőn a vámkülföldi piacok fokozatosan bezárultak a magyar gabona- és lisztkivitel előtt. De megkönnyítette a gazdasági közösség a hiányzó vagy szűkében levő termelési tényezők pótlását, a korszerű hitelszervezet és szállítási hálózat kiépítését is. Ezekkel az elsődleges előnyökkel szemben kétségkívül másodlagosak voltak azok a hátrányok, amelyek főleg abból származtak, hogy a közös vámterületen a fejlettebb osztrák és cseh gyáripar versenye megnehezítette a magyar ipar bizonyos ágainak, elsősorban a tömegfogyasztási cikkeket gyártó könnyűiparnak a fejlődését. Ennek ellenére nem állíthatjuk azt, hogy a közös vámterület megakadályozta volna Magyarország iparosodását, hiszen a századfordulón az említett iparágakban is sor került az ipari forradalom nagyobb arányú kibontakozására, aminthogy a magyar mezőgazdaság versenye sem akadályozhatta meg a lajtántúli mezőgazdasági termelés fellendülését a 20. század elején. A közös vámterület – mint már említettük – fontos ösztönzője volt a kedvező feltételekkel rendelkező magyarországi iparágak (élelmiszeripar) növekedésének, s ugyancsak a széles birodalmi piac nyújtott lehetőségeket a századvégen kifejlődő új iparágaknak arra, hogy élhessenek a korszerű technika gazdaságos alkalmazása szempontjából oly fontos tömegtermelés, sorozatgyártás, iparági munkamegosztás és kooperáció előnyeivel.

A Monarchia két állama közötti gazdasági kapcsolatok jellegét tehát elsődlegesen két eltérő szerkezetű, egymást sok tekintetben kiegészítő gazdaság kölcsönös egymásra utaltsága határozta meg a széles birodalmi piac nyújtotta előnyök kölcsönös kihasználása jegyében. A két gazdaság komplementer jellegéből azonban bizonyos másodlagos ellentétek és súrlódások is származtak, elsősorban a külkereskedelmi és vámpolitikában, ahol a két különböző szerkezetű gazdaság érdekeit nem mindig volt könnyű egyeztetni és összehangolni.

A közös vámterület nagyon is eltérő gazdasági szerkezetű és fejlettségi szintű országokat és vidékeket kapcsolt össze. Erdély és még inkább Horvátország jóval elmaradottabb volt, mint Magyarország. Még nagyobb szintkülönbségek mutatkoztak a Lajtán túl, hiszen Ausztria keleti és déli országai (Galícia, Bukovina és Dalmácia) Magyarországnál is alacsonyabb fejlettségi szinten állottak. Ausztria nyugati területein az iparosodás már a 19. század első felében jelentős eredményeket ért el, s ezek az országok gazdasági szerkezetüket és fejlettségi szintjüket tekintve közelebb álltak Németországhoz, mint a Monarchia déli és keleti feléhez. A Monarchia nyugati felében, nagyjából azonos népességszám mellett, háromszor annyian (2,5 millió) dolgoztak a gazdaság modern, nem agrár szektoraiban mint Magyarországon (783 ezer). 1867 és 1890 között a Monarchia elmaradottabb déli és keleti országai gyorsabb ütemben fejlődtek, mint a lajtántúli országok, így a szintkülönbségek némiképp kiegyenlítődtek. Az Osztrák–Magyar Monarchia egészének gazdasági fejlettségi szintje a 19. század utolsó harmadában gyengén közepesnek számított Európa országai között.
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
Egy lakosra jutó nemzeti jövedelem Európa országaiban 1860-ban és 1890-ben (1960-as USA dollárban)

Lábjegyzetek

  1. 1867:XII. tc. 52. §. Magyar Törvénytár. 1836–1868. évi törvényczikkek. Szerkesztette Márkus Dezső. Budapest, 1896. 341.
  2. Ugyanott 341.
  3. 1867:XII. tc. 61. §. Ugyanott 342.
  4. Az 1884. évi szeptember hó 25-ére hirdetett országgyűlés képviselőházának irományai. XIV. Budapest, 1886. 269.
  5. Simonyi Ernő különvéleménye a vám- és kereskedelmi szövetségről szóló törvényjavaslatról. Az 1875. évi augustus hó 28-ra hirdetett országgyűlés képviselőházának irományai. XXI. Budapest, 1878. 365–366.
  6. A képviselőház vám- és kereskedelemügyi bizottságának jelentése a vám- és kereskedelmi szövetségről szóló törvényjavaslatról. Ugyanott 342.
  7. Az 1875. évi augusztus hó 28-ára hirdetett országgyűlés képviselőházának naplója. XIV. Budapest, 1878. 265.
  8. Miniszteri előterjesztés a vám- és kereskedelmi szövetségről szóló törvényjavaslathoz. Az 1875-ik évi augusztus hó 28-ára kihirdetett országgyűlés főrendi házának irományai. VIII. Budapest, 1878. 167., 171., 181.
  9. Mudrony Soma, Iparpolitikai tanulmányok a hazai ipar emelése tárgyában. Budapest, 1877. 187–188.
  10. Simonyi Lajos báró beszéde 1878. január 29-én. Az 1875. évi augustus hó 28-ra hirdetett országgyűlés képviselőházának naplója. XIV. 269.

Irodalom

A kereskedelmi és vámszövetségről: Bálint Imre, Vám- és kereskedelmi-szövetségünk Ausztriával (Budapest, 1895); Matlekovits Sándor, Gazdasági viszonyunk Ausztriával (Budapest, 1903); Joseph Grunzel, Handelspolitik und Ausgleich in Österreich-Ungarn (WienLeipzig, 1912); Alois Brusatti, Die wirtschaftlichen Folgen des Ausgleichs von 1867 (In: Der österreichisch–ungarische Ausgleich von 1867. Vorgeschichte und Wirkungen. WienMünchen, 1967); Ákos Paulinyi, Die sogenannte gemeinsame Wirtschaftspolitik Österreich–Ungarns (In: Die Habsburgermonarchie 1848–1918. I.); Krisztina Maria Fink, Die österreichisch-ungarische Monarchie als Wirtschaftsgemeinschaft (München, 1968).

A közös vámterület és az osztrák–magyar gazdasági kapcsolatok problémáinak igen gazdag irodalmából csak a legfontosabbakat említhetjük. A közös vámterület melletti érvelés: Matlekovits Sándor, Közös vámterület és gazdasági elválás Ausztriától (Budapest, 1905); Katona Sándor, A közös vámterület (Budapest, 1905). Az önálló vámterület mellett: Mudrony Soma, A vámügy és Magyarország közgazdaságának újjászervezése (Budapest, 1874) és Pap Dávid, Magyar vámterület (Budapest, 1904). Osztrák álláspont: Rudolf Sieghart, Zolltrennung und Zolleinheit (Wien, 1915). A kérdés legújabb irodalmából lásd: Sándor Vilmos, Magyarország függőségének jellege a dualizmus korában (Történelmi Szemle, 1958. 1–2.); Ránki György, Az Osztrák–Magyar Monarchia gazdasági fejlődésének néhány kérdéséhez (Valóság, 1968. 5.) és A Monarchia gazdasági fejlődésének kérdései (Világosság, 1974. 6.); Ausch Sándor, „Önálló gazdasági fejlődés vagy tőkés függés” (Történelmi Szemle, 1968. 3.); Hanák Péter, Magyarország az Osztrák–Magyar Monarchiában. Túlsúly vagy függőség? (Századok, 1971. 5.) és Magyarország a Monarchiában. Tanulmányok. (Budapest, 1975), valamint Tolnai György és Katus László idézett cikkeit.

Magyarország és a Monarchia gazdasági fejlettségi szintjére nemzetközi összehasonlításban lásd: Katus, Economic Growth; Nachum T. Gross, Die Stellung der Habsburger-Monarchie in der Weltwirtschaft (In: Die Habsburgermonarchie 1848–1918. I.); Paul Bairoch, Europe's Gross National Product: 1800–1975 (The Journal of European Economic History, 1976. 2).


A gazdasági fejlődés politikai feltételei
Az államháztartás válsága és konszolidációja Tartalomjegyzék A közös pénzrendszer és a jegybank