A külön magyar kormány hivatalba lépése

A Múltunk wikiből

Április második hetének első nagy jelentőségű fejleménye az volt, hegy 10-én végre Pozsonyba érkezett a Batthyány miniszterjelöltjeinek kinevezését tartalmazó királyi kézirat, s így Magyarország első önálló parlamentáris kormánya most már hivatalosan is munkához láthatott.

A kormány tagjainak zömét Batthyány a liberális nemesi mozgalom vezérkarához tartozó államférfiakból válogatta össze. A kilenc miniszter közül három – Deák, Klauzál és Szemere[1] – a jómódú középbirtokos nemesség soraiból került ki s a liberális nemesi mozgalomnak a megyékben legnagyobb súllyal bíró mérsékeltebb köreit képviselte. Eötvös személyében bekerült azután a kormányba a volt nemesi ellenzék kicsiny, de ugyancsak nagy tekintéllyel rendelkező centralista csoportjának legfőbb hangadója is, aki egyben – akár maga Batthyány – az eddigi főrendi ellenzéket is hivatva volt képviselni a kormányon belül.[2] S hogy a liberális nemesi mozgalom balszárnyának feje, Kossuth – bármennyire vörös posztó is az udvar híveinek szemében – nemkülönben tagja legyen a kormánynak (ha nem is a kulcsfontosságú s őt elsősorban megillető belügyminiszteri, csupán a pénzügyminiszteri tárca birtokosaként), ahhoz Batthyány úgyszintén ragaszkodott – már csak azért is, hogy a folyamatban levő országgyűlés ellenzéki vezérszónokának képességeit s azt a népszerűséget, amelyre ő kivált a parasztság soraiban tett szert a jobbágyfelszabadításért folytatott szívós küzdelmével, a továbbiakban ne a kormány baloldali ellenzéke kamatoztassa a kormány rovására, hanem éppen a kormány aknázhassa majd ki az esetleges jobboldali törekvések ellenében.[3]

Batthyány azonban nemcsak azon volt, hogy a liberális nemesség valamennyi színárnyalatának hívei, sőt minél nagyobb paraszti tömegek is a kormány mögött sorakozzanak fel, hanem igyekezett a kormány javára hangolni a nemesi ellenzéktől eddig jobbra elhelyezkedő köröket is. Meghívta tehát kormányába Széchenyit, aki a 30-as évek elején, igaz, a polgári átalakulás szükségességének első nagy szószólójaként lépett fel Magyarországon s március 15-e óta is igen sokat tett az átalakulás útjában álló akadályok elhárításáért, közben viszont hosszú esztendőkön át késhegyig menő harcot vívott az ellenzékkel, s még az elmúlt év őszén is az ellenzéki törekvések visszaszorításának célzatával választatta meg magát országgyűlési követté.[4] Ragaszkodott azután Batthyány ahhoz is, hogy a hadügyi tárcái okvetlenül a császári hadsereg magasabb beosztású magyar tisztjeinek valamelyikére ruházza, s így, mivel e tisztek között liberális pártállású magától értetődően egy sem akadt, hadügyminiszterré Mészáros Lázár ezredest, a pillanatnyilag Észak-Itáliában állomásozó 5. (Károly Albert) huszárezred parancsnokát neveztette ki, akitől az átalakulás ügye iránti különös lelkesedést persze nem várhatott, akiről azonban emberi jóhíre alapján legalább azt feltételezhette, hogy miniszteri esküjéhez a tiszti becsület szellemében hű lesz majd.[5] Végezetül pedig Batthyány még azt is kiharcolta, hogy a király személye körüli miniszter tisztségét kormányában Esterházy Pál herceg vegye át, jóllehet Esterházynak a kormányba való belépése az ancien régime egyik képviselőjének a kormányrúd mellé kerülésével volt egyértelmű.[6]

Igaz viszont, hogy azok a veszélyek, amelyek Esterházy vagy Mészáros kinevezéséből fakadhattak, inkább csak papíron fenyegettek. Mert Batthyány nem csupán arra ügyelt, hogy a szóban forgó személyeknek kormányába való meghívásával együttműködési készségéről biztosítsa még a konzervatívokat, illetve a császári hadsereg tisztikarát is, hanem arra is, hogy e két miniszter intézkedési szabadságát kellőképpen korlátozza. Így Pulszkyt, akit eredetileg a pénzügyminisztérium álladalmi altitkárává tettek meg, hamarosan áthelyeztette a király személye körüli minisztériumba, hogy a továbbiakban Esterházy helyettesének – és felügyelőjének – a szerepét töltse be. Az osztrák–magyar kapcsolatok lényegét érintő ügyeket pedig Batthyány különben is vagy maga intézte, vagy az illetékes szakminiszterekkel intéztette el. S amíg Mészáros – május második felében – haza nem érkezett Itáliából, maga irányította a hadügyminisztérium tevékenységét is, a legfontosabb hadügyi vonatkozású kérdések eldöntését pedig a továbbiakban is magának tartotta fenn.

Hiába került hát a kilenc miniszter közé két olyan is, akinek a polgári átalakulás ügye iránti odaadása legalábbis kétes volt, a közvélemény ennek ellenére teljes joggal várhatta a kormánytól, hogy működése maradéktalanul meg fog felelni azoknak a liberális elgondolásoknak, amelyek tagjainak döntő többségét vezérlik. És a közvélemény várakozása nemcsak azért lehetett nagy, mert a miniszterek döntő többsége magát már jóval 1848 előtt is a polgári átalakulás ügyének fáradhatatlan előharcosaként tette ismertté, hanem azért is, mert ez a gárda olyan szellemi színvonalú együttest alkotott, amilyen a történelem során vajmi ritkán vette kezébe valamely ország kormányrúdját. Nem beszélve arról, hogy a szakminiszterek tekintélyes hányada a közvetlen hatáskörébe utalt ügyeknek – így például Klauzál[7] és Kossuth a gazdaságpolitikai, Széchenyi a közlekedési eszközök fejlesztésével összefüggő, Deák pedig a jogkodifikációs kérdéseknek – nem mindennapi gyakorlattal bíró szakértője is volt.[8]

S aggodalmat kelthetett persze, hogy a kormány tagjai közül magasabb államigazgatási tapasztalatokra korábban legfeljebb Esterházy s némileg még Széchenyi tehetett csupán szert. Aggodalmat kelthetett továbbá az is, hogy a miniszterek döntő többsége a becsület követelményeit mindenek fölé helyező ember volt, s emiatt rendkívül kedvezőtlen esélyekkel képviselhette csak az ország érdekeit olyan ellenfelekkel szemben, akik ezeket a követelményeket bármikor kaphatóak voltak alárendelni taktikai megfontolásoknak. Ezeket az aggodalmakat azonban feledtethette annak tudata, hogy a miniszterek többsége az ország felvirágoztatásához való hozzájárulásban élete legfőbb értelmét látja, s ezért az ország javára, amíg csak teheti, minden tőle telhetőt meg fog tenni a március 15-e óta alkotott s most végre érvénybe is lépő törvények szellemében.

Irodalom

Az új központi kormányszervek tevékenységét megvilágító levéltári források legfontosabb csoportja maga a kormányhivatalok irathagyatéka (Országos Levéltár 48-as minisztériumi levéltár). Átfogó ismertetést nyújt róla Ember Győző, Az 1848/49-i minisztérium levéltára (Budapest, 1950). Az egykorú nyomtatott források legfőbbje az 1848. június 8-án megindult hivatalos lap, a Közlöny. Működésének részletes rajzát adja V. Windisch Éva, Közlöny (1848–1849). A forradalom és szabadságharc hivatalos lapjának története (Budapest, 1958). A Batthyány-kormánynak (s személy szerint Batthyány Lajosnak) szentelt kiadványok közül ma is első helyen említendő Károlyi Árpád, Németújvári gróf Batthyány Lajos első magyar miniszterelnök főbenjáró pöre. I–II. (Budapest, 1932), jóllehet e mű az udvar ellenforradalmi törekvéseit lekicsinyítve, Batthyány lojalitását pedig felnagyítva ábrázolja. Batthyány szerepét röviden méltatja Urbán Aladár, A magyar Egmont (Kortárs, 1969). Batthyány hadszervezői munkásságát részletesen tárgyalja Urbán, A nemzetőrség. A Batthyány-kormány történetét vagy Batthyány kormányfői működését a maga egészében bemutató monográfiával azonban egyelőre nem rendelkezünk, s ma még meglehetősen foghíjas az egyes szakminiszterek és -minisztériumok munkásságáról szóló irodalom is.

  1. Szemere pályafutását áttekinti Kiss Ernő, Szemere Bertalan (Kolozsvár, 1912). A belügyminisztérium működésének egyik fontos ágáról ír Fábiánné Kiss Erzsébet, Az országos rendőrség ügye 1848–1849-ben (Levéltári Közlemények, 1974).
  2. Eötvös 1848-i beszédeit közli Báró Eötvös József összes munkái. IX. (Budapest, 1902), néhány levelét pedig Eötvös József, Levelek. Szerkesztette és bevezető tanulmányt írta Oltványi Ambrus (Budapest, 1976). Az Eötvösnek és miniszteri ténykedésének szentelt feldolgozások közül legfontosabbak: Hajdú János, Eötvös József báró első minisztersége (Budapest, 1933); Sőtér István, Eötvös József (Budapest, 1967); Csizmadia Andor, Eötvös József kultuszkormányzati és jogalkotó tevékenysége (A Magyar Tudományos Akadémia Gazdaság- és Jogtudományok Osztályának Közleményei. V. Budapest, 1971)] és Paul Bödy, Joseph Eötvös and the Modernization of Hungary, 1840–1870). A Study of Ideas of Individuality and Social Pluralism in Modern Politics (Philadelphia, 1972).
  3. Kossuthnak a Batthyány-kormány fennállása idején keletkezett iratait a teljesség igényével közli a Kossuth Lajos Összes Művei XII. Sajtó alá rendezte Sinkovics István (Budapest, 1957). Kossuth pénzügyminiszteri munkásságáról képet ad továbbá – a már említett összefoglaló műveken kívül – Faragó Miksa, A Kossuth-bankók kora. A szabadságharc pénzügyei (Budapest, 1912); Ungár László, Magyarország pénzügyei 1848–49-ben (Századok, 1936); Sinkovics István, Kossuth, az önálló pénzügyek megteremtője (In: Kossuth-emlékkönyv. I.) és Bányapolgárok a forradalomban. Az 1848. évi országos bányászati értekezlet jegyzőkönyve. Szerkesztette és a bevezető tanulmányt írta Sashegyi Oszkár (Levéltári Közlemények, 1969).
  4. Széchenyi miniszteri működésére vonatkozólag a legfőbb forrás az ő 1848. március 19-én kezdett naplókötete (Széchenyi István összes munkái. VII. Szerkesztette Károlyi Árpád. Budapest, 1921). Az 1848-i Széchenyi-iratokat tartalmazó kiadványok közül legfontosabbak: Gróf Széchenyi István levelei. Szerkesztette Majláth Béla. III. (Budapest, 1891) és Adatok gróf Széchenyi István és kora történetéhez 1808–1860. Szerkesztette Bártfai Szabó László (Budapest, 1943), az ekkori Széchenyi-beszédeket pedig lásd: Gróf Széchenyi István beszédei. Szerkesztette Zichy Antal (Budapest, 1887). A Széchenyi 1848-i szerepét tárgyaló emlékiratok közül legjelentősebb Kovács Lajosé, Gróf Széchenyi István közéletének három utolsó éve 1846–1848. I–II. (Budapest, 1889), a feldolgozások közül pedig Spiráé, 1848 Széchenyije.
  5. Mészáros Lázár szerepére lásd saját visszaemlékezéseit: Mészáros Lázár emlékiratai. Közrebocsátotta Szokoly Viktor. I–II. (Pest, 1866–1867), minisztériumának szervezetére nézve pedig Urbán Aladár tanulmányát, Az 1848-as magyar hadügyminisztérium megszervezése (1848. április–december) (Hadtörténelmi Közlemények, 1976).
  6. A király személye körüli minisztérium tevékenységéről képet adó emlékiratok közül legfontosabb Pulszky Ferencé, Életem és korom, Sajtó alá rendezte Oltványi Ambrus (Budapest, 1958), a véle foglalkozó feldolgozások közül pedig kiemelkedik Hajnal Istváné, A Batthyány-kormány külpolitikája (Budapest, 1957). Szemere 1848–49-i beszédeit tartalmazza Szemere Bertalan összegyűjtött munkái. VI. (Pest, 1871).
  7. Klauzál ipar- és kereskedelempártoló próbálkozásairól Mérei Gyula ír, Magyar iparfejlődés 1790–1848 (Budapest, 1952).
  8. Deák minisztersége idején elhangzott beszédeit és néhány iratát tartalmazza Deák Ferencz beszédei. Összegyűjtötte Kónyi Manó (Budapest, 1903). Pályafutásának egészét átfogja Ferenczi Zoltán, Deák élete. I–III. (Budapest, 1904) és Király K. Béla, Ferenc Deák (Boston, 1975), szorosabban vett miniszteri tevékenységét bemutatja Sarlós Béla, Deák és Vukovics. Két ígazságügyminiszter (Budapest, 1970), a véle foglalkozó egyéb művekről pedig tájékoztat Hernádi László, Deák Ferenc-bibliográfia (In: Tanulmányok Deák Ferencről Zalaegerszeg, 1977).

A kormány érdeklődésének előterében álló kérdések legtöbbjét a most hivatkozott művek tárgyalják. Az egyes minisztériumok kezdeti személyi gárdájáról Az első magyar mínisterium összes személyzetének név és lakkönyve (Pest, 1848) tájékoztat.


A márciusi győzelem betetőzése
Belharcok április első napjaiban Tartalomjegyzék A márciusi vívmányok kodifikációja