A külpolitika átfordulása

A Múltunk wikiből
955 körül
Fajsz nagyfejedelem helyét Taksony foglalja el. (Uralkodik körülbelül 970-ig.)
955 után
Tonuzoba besenyő vezér népével beköltözik az országba; izmaelita (mohamedán) kereskedők jönnek Magyarországra.
957
Bíborbanszületett Konstantin császár az I. Ottó német királlyal való követváltás után beszünteti az adófizetést a magyaroknak.
958
Magyar sereg Apor vezér vezetésével Bizánc kapuja előtt megjelenik az adót követelve. Botond párviadala. A sereg Trákián át pusztítva hazajön. A bizánci–magyar szövetséget felváltja a bolgár–magyar jó viszony.
961
Bulgárián szabadon átvonulva egy kalandozó sereg Trákiát pusztítja, de a bizánci had visszaűzi a sereget.
963
Taksony Szalk (Saleccus) követet küldi követségbe XII. János pápához, aki Zacheus térítő püspököt indítja Magyarországra, de I. Ottó király emberei elfogják a püspököt a követséggel.
965
Szvjatoszlav orosz fejedelem megdönti Kazárországot.
965 és 969
Magyarországi kereskedők Prágában és a Duna deltájánál.
970
ősz A Bulgáriát megszálló Szvjatoszlav orosz, bolgár és besenyő hadával szövetkezett magyar sereg Arkadiopolisz (Lüle Burgasz) mellett vereséget szenved a bizánciaktól. A magyar kalandozásoknak vége szakad.

Taksony külpolitikájában, amennyire ez hézagos adatokból meg tudjuk ítélni, a szomszéd országokkal való békét tartotta szem előtt. Erre egyrészt az ország meggyöngült katonai ereje késztette, másrészt a békés kereskedelemből származó anyagi haszon, ami nélkül katonai kíséretet fenntartani és „etetni” nem lehetett. A távolsági kereskedelem vámja, sőt a kereskedelemben való aktív részvétel volt az adott időben az egyetlen komoly tétel, amivel pótolni lehetett az évi adók elmaradását és a kalandozásokon szerzett zsákmányt.

A nyugattól való elzártság állapotában mind a védekezés, mind a távolsági kereskedelem szempontjából a besenyőkkel való szövetség volt a legfontosabb. Néhány szövetséges besenyő törzs katonai ereje egy német támadás esetén hathatós segítséget nyújthatott volna. Gazdasági szempontból annak volt különös jelentősége, hogy a besenyők uralták azt az egész térséget, amelyen a keleti távolsági kereskedelem bonyolódott. Mohamedán kereskedők csak a besenyő törzsfők jóvoltából juthattak el Magyarországra, de Kijevbe és az al-dunai Perejaszlavecbe is „Besenyőország” érintésével vezetett a legrövidebb út.[1]

Taksonynak a besenyők felé való orientálódására mindenekelőtt házassága mutat. Anonymus szerint a „kunok földjéről” vett feleséget. Minthogy a komán-kunok csak 1055-ben érkeztek Európába, és a XI. század végi gestában a „kunok földje” a besenyőknek a Dunától a Donig terjedő országát jelentette, csaknem bizonyos, hogy felesége besenyő hercegnő volt. Ezt alátámasztja, hogy a Heves megyei Taksony faluval tőszomszédos Abádot és környékét odaadta Tonuzoba besenyő vezéri sarjnak szálláshelyül. Heves megyében utóbb is kaptak fejedelmi rokonok szállásbirtokot (Pata–Aba, Sarolt–Boja, Domoszló herceg), így valószínű, hogy Tonuzoba sógorságban állt Taksonnyal. A fejedelem a Tonuzobával beköltözött besenyők egy részét Moson vidékén telepítette le, amelyet a bajor támadás még 951-ben elnéptelenített, és amely Magyarország nyugati kapujának számított. A nyugati krónikák utalnak rá, hogy 955 után a magyarok a nyugatiaktól félve, fallal és mocsárral vették körül magukat, s így valószínű, hogy a besenyő határőrtelepek egy része ekkor keletkezett.[2]

A Taksony kori etnikai határvédelem vonala két sajátos katonaelem – Talmács és Kölpény – telepeinek láncolatából állapítható meg. Tulmátzoi és Kulpinggoi néven mindkettő szerepel a X–XI. századi bizánci katonai segédnépek sorában. E népelemek hovatartozásáról viták folytak. Ami a talmácsokat illeti, elsősorban a besenyő Talmács törzs népével azonosíthatók. A kölpények Kulpinggoi nevét a skandináv kylfingar és az óorosz kolbjagi népnévvel azonosították, de összevetették a besenyő Külbej törzsnévvel is, ami kevésbé valószínű.[3][4]

A talmácsok Tonuzoba besenyő vezérrel érkezhettek Magyarországra, de a kölpények beköltözését is erre a korra datálja az az anonymusi hagyomány, amely Botond vitézt (958) „Kölpény fiának” mondja, és az a történeti tény, hogy az orosz-varégok Taksony uralkodásának végén magyarokkal együtt harcoltak.

Talmács határőrök helynévi emléket Dél-Stájerországban, a leibnitzi Mura-kanyarban Tilmitsch, Dél-Morvaországban és Uherské Hradište (Magyarvár) feletti Morva-szorosban Tlumačov és Erdélyben, az Olt áttörésében Talmács, ahol a besenyő lakosságnak történeti és helynévi nyoma is maradt. Határvédő kölpények adtak nevet a Maros-széki Mező-Kölpény, a Temes-Béga torkolatánál levő Kölpény-erdő, illetve a Kulpin-tó, a Száva-parti Kölpényvár (ma Kulpinovo), Alsó-Ausztriában, a Traisen folyó keleti oldalán Külping és Árva megyében Kolbin (ma Kubin) helységeknek.

E határgyűrű létesítését Taksony idejére valószínűsíti az a körülmény, hogy Tilmitsch, illetve Leibnitz vidéke 969–970 körül került bajor uralom alá.

E határőrök figyelő szolgálatot láttak el a gyepűelvén; elhelyezésükkel egyidejűleg történhetett a mögöttes területeken a gyepűakadályok kiépítése. Korábban azt hitték, hogy a gyepűőrők és gyepűk egyetlen láncolatot, „gyepűvonalat” képeztek. Ma már tudjuk, hogy a határvédelmet mélységben tagolva építették ki, s nemcsak a magyar törzsek állandóan lakott tömbjét körítette egy védelmi vonal, hanem a nyári legelőnek használt gyepűelvét is megerősítették „kapukkal”, sőt őröket ezeken túl is helyeztek el.[5]

A határvédelem kiépítése nem háborús, hanem békepolitikának a jele. Valójában Taksonynak minden szomszédjával sikerült békét tartania. Béke honolt a nyugati fronton mindaddig, amíg Judit volt a bajor régens. Semmi nyom nincs arra, hogy a cseh Boleszlavval harcra került volna sor: cseh kereskedők átkelése Magyarországon és magyar kereskedők látogatása Prágába a 960-as években kifejezetten békeállapotra mutatnak. Taksony az oroszokkal, besenyőkkel és bolgárokkal egyaránt békét tartott.

Az egyetlen ország, amellyel a magyarok hadiállapotba kerültek, Bizánc volt, éspedig azt követően, hogy a görög császársággal évtizedeken át sikerült a legszorosabb és mindinkább elmélyülő kapcsolatokat kiépíteni. A magyar fejedelmek hosszú időn át évi adót – bizánci megítélés szerint ajándékokat – kaptak a császártól, aminek fejében nem háborgatták a birodalmat, 953-ban pedig Bizáncból érkezett térítő püspök az országba. Ezt a jelentős kezdeményezést, amely Magyarországot a görög rítusú keleti egyház kebelébe vonta be, s így Bizánc számára következményeiben beláthatatlan jelentőségű lett volna, közvetve az augsburgi csatavesztés borította fel.

955–956 telén Konstantin császár követséget menesztett Ottóhoz[6], akinek egyoldalú információja Bulcsú istentelenségéről, vereségéről és felakasztásáról Szkülitzész híradásában is tükröződik.[7] Az Ottóval való követváltásnak lehetett a következménye, hogy Konstantin császár 957-ben, az öt évre kötött szerződés utolsó évében beszüntette a magyar fejedelemnek fizetendő évi adót, s tette ezt annál inkább, mert ez évben egy másik kelet-európai ország fejedelemnője érkezett Bizáncba, aki a keresztség felvétele mellett ajándékokra is igényt tartott. 957-ben a császár Szvjatoszlav orosz fejedelem anyját, Olgát[8] ugyanúgy kiemelte a keresztelőmedencéből, mint egy évtizede Bulcsút, majd Zombor gyulát, s ezzel kezdetét vette Oroszország és a keleti egyház szoros kapcsolata. Megjegyzendő, hogy maga Szvjatoszlav ekkor még ugyanúgy pogány maradt, mint 953 előtt Fajsz fejedelem.

Konstantin császár döntése az évi adó beszüntetéséről ellenséges hangulatot váltott ki az új magyar fejedelemből. Taksony és hadvezére, Apor meg akarta mutatni, hogy tévesek azok a híresztelések, amelyek a magyar katonai erő megtöréséről elterjedtek, ezért 958 húsvétján Apor vezér hatalmas sereggel jelent meg Konstantinápoly falai alatt. Ez az a kalandozás, amelynek emlékét a görög kútfők mellett a magyar ősgestában feljegyzett Botond-monda is fenntartotta.[9]

A monda szerint a városhoz vonult magyarok elé a kapuból kilépett egy óriás görög, aki az állította, hogy ha két magyar legyőzi őt, a császár megfizeti az adót. A hetvenkedő görög elé lépett egy kis magyar, aki így szólt: „Én vagyok Botond, igaz magyar, a legkisebb a magyarok között! Végy magad mellé két görögöt, hogy az egyik felfogja kilehelt lelkedet, a másik meg eltemessen, mert én bizony népem adófizetőjévé teszem a görög császárt!”[10] Erre Apor vezér utasította, hogy bárdjával vágja be a város érckapuját; Botond ütése nyomán gyermek által járható rés keletkezett. Az óráig tartó küzdelem nyomán Botond megölte a görögöt. A császár, aki feleségével a falról figyelte a küzdelmet, szégyenkezve elvonult, de az adófizetést továbbra is megtagadta. Erre a magyarok bosszúból pusztítani kezdték Görögországot, és sok zsákmányt ejtettek.

A történeti kutatás a monda számos elemét igazolta. Tény, hogy a 958. évi bizánci felvonulás az évi adó megfizetését célozta, és ez nem járt sikerrel. Az is tény, hogy a bizánci Arany-kapu bevágása e korban hadüzenetet jelentett. 813-ban például Krum bolgár fejedelem azt üzente a bizánci császárnak, hogy vagy megfizeti az adót, vagy bevágja lándzsáját az Arany-kapuba. Történeti példákkal igazolható az is, hogy ezekben az években a csata előtt párbaj jellemezte a bizánci harcászatot. 971-ben például Tzimiszkesz János császár követséggel hívta harcdöntő párbajra a bulgáriai Drisztrában ülő Szvjatoszlavot, azzal a bölcs szentenciával, hogy jobb ha egy ember hal meg, mint ha egy hadsereg vérzik el. 979-ben Bárdász Phókász hadvezér az armorioni csata előtt párbajban győzte le ellenfelét, a hatalomra törő Bárdász Szklérosz hadvezért.

Igazolható a mondából Apor hadvezéri mivolta, sőt negatív bizonyítékok arra mutatnak, hogy Botond tényleg a katonai kíséret egyszerű tagja volt, nem pedig vezér, amivé őt később Anonymus tette. Magyarországon ugyanis Botond vezér szállásainak emlékét őrző helynevek nem maradtak; egyetlen Botond nevű falu volt a középkorban Heves megyében, kezdetben azt is Botonnak nevezték. Ugyanakkor a Délvidéken a XIII. századi oklevelek emlegetik a szerányebb birtokú Botond-nemzetséget; ez lehet a nagy erejű vitéz leszármazottja.

Anonymus már nemcsak hogy kétségét fejezte ki a konstantinápolyi Arany-kaput bevágó Botond történetével szemben, hanem megtette Botond „vezért” az augsburgi csata hősévé. Hogy milyen alapon nevezte őt Kölpény fiának, az nem világos. A Kölpény névről azonban láttuk, hogy eredetileg etnikai elnevezés volt. A bizánci források az északról jött orosz-varég vitézek egyik válfaját emlegetik kulpinggoi néven. Ők harcolhattak Szvjatoszlav 956. évi balkáni vállalkozásán, amelyben magyarok is részt vettek, de kölpények bekerülhettek a magyar fejedelem katonai kiséretébe is, sőt határőrszolgálatra is telepíthettek belőlük, mint ezt négy határszéli Kölpény helynevünk igazolja. Hogy e népnév hogyan kapcsolódott Botond nevéhez, az rejtély.

A Botond-mondába a szájhagyomány elterjedt népmesei elemet is szőtt bele: a kis termetű vitéz legyőzi az óriást. Az óriás jelképezte az erejével visszaélő elnyomót; legyőzésének története a hallgatóságban mindig a megkönnyebbedés érzését váltotta ki. E lelkesítő folklorisztikus elemen túl a Botond-monda a befejezést is megszépítette. Theophanész művének folytatója arról tudósít, hogy Konstantin császár a város alól elvonuló és Trákiát pusztító magyar sereg után küldte Pothosz Argürosz testőrparancsnokot bizánci és trákiai csapatokkal, aki éjjel rátámadt a magyar táborra, úgyhogy a magyarok nagy veszteséggel, a foglyok és a zsákmány hátrahagyásával voltak kénytelenek hazavonulni.

Konstantin császár halála után, 961-ben a Bulgária területén szabad átvonulást élvező magyarok egyik serege újra betört Trákiába, de ezúttal Marianosz Argürasz, Macedónia katonai parancsnoka verte vissza a támadást.

A huszonöt évig tartó bizánci–magyar szövetség felbomlása nem csupán a kalandozások újraéledését váltotta ki, hanem azt is eredményezte, hogy az Árpád-ház a keresztény népek közé való beilleszkedést ezentúl nem Bizáncon, hanem Rómán keresztül kereste.

Liudprand szélsőségesen elfogult előadásából kiderül, hogy XII. János pápa 962 végén vagy 963 elején térítő püspököt indított útnak Magyarországra egy Szalek nevű, magyarországi bolgár származású követtel. A küldöttséget azonban Ottó császár emberei Capuában elfogták, és a velük küldött pápai levelet elvették.[11]

Liudprand, aki ekkor Ottó szolgálatában állott, és az Ottóval szembefordult XII. János pápát nem győzi eléggé mocskolni szentségtelen élete miatt, azt állítja, hogy a pápa azért küldte az „elvetemült, isteni és humán tudományokban járatlan”[12] Zacheus püspököt Magyarországra, hogy a császár megtámadását készítse elő.

Ami Zacheus püspök megrágalmazását illeti, elég felhozni, hogy Zacheus mint térítő püspök (gentium episcopus) a következő évben összehívott zsinaton is részt vett a római egyház bíborosai és püspökei között, és ha a pápának csak magyar segédcsapatokra lett volna szüksége, ehhez szükségtelen lett volna püspököt felszentelni. Egyébként a magyarországi követ személye eléggé bizonyítja, hogy itt nem a pápától, hanem a magyar fejedelemtől kiinduló akcióról van szó.

Taksony fejedelem a bizánci–magyar kapcsolatok zátonyra futása után megkísérelte azt, amit nem egy szomszédos szláv fejedelem megtett ez idő tájt: a németek megkerülésével közvetlenül Rómából kért püspököt. Mivel az itáliai utat Ottó zárta le, viszont Magyarország baráti viszonyban volt a bolgár fejedelemséggel, Taksony egy bolgár eredetű, de a magyar udvarban nevelkedett Saleccus nevű főembert, alighanem a Taksony partvonalán szállással rendelkező Szalkot küldte a Balkánon át Rómába. A pápa örömmel kapott az alkalmon, ami nemcsak egyházfői tekintélyét emelte volna, hanem politikai súlyát is, sőt alkalmilag katonai támogatást is jelentett volna, s így került sor a térítő püspök felszentelésére, továbbá a pápa „névbetűivel ellátott és ólombullájával megjelölt levél”[13] kiállítására. A levél Ottó kezei közé került. A császár ebből és a bizánci jelentésekből világosan látta, hogy a magyarok újból kopogtatnak a keresztény egyház kapuján, s maga, miután zátonyra futtatta a görög és római püspök működését, már csak arra törekedett, hogy a magyarok az általa kinyitott kapun térjenek be az egyházba. A második magyar kísérlet a keresztény hit felvételére ilyenformán megfeneklett, de a cél, a Rómával való kapcsolatfelvétel a magyar fejedelmi ház jövőbeli törekvéseit meghatározta;ha ez másként nem ment, a németekkel való kompromisszum útján.

Taksony viszonyát a németekkel még a mozdulatlanság jellemezte. Ezt elsősorban a minden kezdeményezést megbénító mágikus hiedelem okozta. Ezen túllépni csak a régi hit eldobásával és a kereszténység felvételével lehetett volna, ami az adott időpontban csak a németek útján volt lehetséges. E circulus vitiosus okozta, hogy a pozitív kezdeményezések ellenére a hatvanas években, amikor lengyel földön elindult a keresztény berendezkedés, Magyarország lemaradt. Mindamellett meglehet, hogy a görög kezdeményezés, amely a Délvidéken – alighanem Szávaszentdemeter központtal – elindult, nem maradt minden folytatás nélkül. Szávaszentdemeterről a XIV. században azt írják, hogy alapítása óta görög és szláv barátok éltek együtt benne. Ha görög püspök működésének itt 958 után nem is volt tere, feltehető, hogy az itteni missziót bolgár-szláv papok vették át, akiknek a szomszédságában, a Száva szigetén fekvő Szerémvárban püspökségük működött.[14]

A politikai téren kimutatható és egyházi vonatkozásban feltételezhető bolgár–magyar kapcsolatok bizonyára a távolsági kereskedelemben is megjelentek, bár ennek konkrét bizonyítékait nem ismerjük. Megemlékezések más irányú kereskedelmi kapcsolatokról maradtak fenn.

Mint fentebb szóltunk róla, Taksony uralkodása idején izmaelita böszörményekkel tartott fenn szoros kapcsolatot, és kelet-európai mohamedánokat telepített Pest várába is. Arab kereskedelmi kapcsolatoknak e korszakban hazai dirhemleletekben nem maradt tárgyi emléke, s ha volt is kapcsolat, a Kazár Birodalom 965. évi elbukásával megszűnt. Szvjatoszlav orosz fejedelem ugyanis ekkor nemcsak a kazár fővárost dúlta fel, hanem az alánok földjét és a Kaszpi nyugati partvidékét is (például Ardabelt), ahonnan a magyarokat távolsági kereskedők látogatták. A keleti kereskedelem lehanyatlásával Taksony a Magyarországon átmenő forgalmat fejlesztette. Az Orosz Évkönyvek 969. évi bejegyzéséből kiderül, hogy a Duna-deltánál fekvő Perejaszlavec a görög, orosz, bolgár, magyar és cseh kereskedelem központja volt. A magyarok ezüst mellett lovakat szállítottak oda, nyilván a Havasalföldön át. S minthogy a XI. században a lóexport uralkodói kiváltság volt, bizonyos, hogy ebben a fejedelmen kívül legfeljebb az erdélyi gyula és az Al-Dunánál szállást tartó herceg vehetett részt.

Még ennél is jelentősebb a csehek (ezüsttel? való) részvétele a perejaszlaveci vásáron. Ez ugyanis azt jelenti, hogy a cseh kereskedők Magyarországon keltek át, lefelé a Duna vízi útján, visszafelé karavánnal, s ez érhetővé teszi a pesti rév- és vámszedőhely fontosságát. A fejedelem böszörmény vámszedői a kereskedőktől bizonyára tizedet szedtek, mint ezt 923-ban a volgai bolgár fejedelemről feljegyezték.

De nem csupán csehek fordultak meg Magyarországon, hanem magyarok is Csehországban. Ibrahim ibn Jakub 965-ben feljegyezte, hogy a nagy forgalmú prágai vásárt Magyarországról mohamedán (káliz-böszörmény), zsidó és türk (magyar) kereskedők látogatták, akik áruval és bizánci aranysolidussal jelentek meg, és Prágából rabszolgát, ónt és különféle prémeket vittek haza.

A szomszédos szláv népekkel és a besenyőkkel való baráti kapcsolat éppenséggel a hatvanas évek második felében a magyar kalandozások rövid újjáéledéséhez vezett.[15] 965-ben, amikor Niképhorosz Phokász császár (965–969) a kisázsiai Kilikiában és Ciprus szigetén az arabokkal harcolt, bolgár követ jelent meg Bizáncban, és követelte a korábbi császárok által fizetett évi adót. Az új császár elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy a követet megkorbácsoltassa, és sereget küldött néhány bolgár határvár elfoglalására. Péter bolgár cár nem támadott közvetlenül, hanem – úgy látszik – magyar segédcsapatokat kért fel a görög terület pusztítására. Niképhorosz Phókásznak a Nyírségben előkerült érméből arra következtethetünk, hogy ekkor a bihari herceg (Zerind?) küldött egy kabar sereget. A sereg Macedóniába érvén, egy főtáborból kisebb csapatokra oszlott. Ekkor történt az a két epizód, amiről Liudprand 968. évi bizánci követjárása után beszámolt, hogy tudniillik Szaloniki közelében 300 magyar 500 görögöt elfogott és Magyarországra hurcolt, továbbá hogy Macedóniában egy 200 főből álló magyar csapatból a görögök negyvenet elfogtak, s ezeket Niképhorosz Phokász császár kiöltözve testőrei közé sorolta, és elvitte az arabok elleni hadjáratára.

A császár jól tudta, hogy a magyarok mögött bolgárok állnak, s ezért 967 nyarán levelet intézett Péter bolgár cárhoz, hogy akadályozza meg a magyarok átkelését a Dunán, ugyanakkor követséget küldött Szvjatoszlav kijevi fejedelemhez, hogy támadja meg a bolgárokat.

Szvjatoszlav rövidesen megjelent Bulgáriában, megszállta az ország dunai központjait, de nem azért, hogy Bizáncnak szolgálatot tegyen, hanem hogy megvesse a lábát a Balkánon. Bár egy Kijev ellen intézett meglepetésszerű besenyő támadás 968-ban visszatérésre kényszerítette, a következő évben újra Bulgáriába vonult, az új cárt, II. Boriszt elfogta, és megtette magát Bulgária urának. Ehhez az évhez jegyezte be az orosz évkönyvíró Szvjatoszlav sokat idézett szavait anyjához és a bojárokhoz: „Nem tetszik nekem Kijev! A Dunánál, Perejaszlavecben akarok élni, mert ez országom közepe. Oda gyűlik minden jó, a görögöktől arany, szövetek, bor és sokféle gyümölcs, a csehektől és magyaroktól ezüst és lovak, Oroszországból prém, viasz, méz és rabszolga!”[16]

Az időközben meggyilkolt Niképhorosz császár helyébe az örmény származású Tzimiszkesz János lépett (969–976), aki – miután hiába szólította fel Szvjatoszlavot Bulgária kiürítésére – Bárdász Szklérosz hadvezért küldte ellene. Szvjatoszlav balkáni uralma biztosítására a keleteurópai népeket egyesítette: seregének törzsét orosz-varég és bolgár harcosok tették ki, de rajtuk kívül sikerült egy magyar és egy besenyő sereget is csatasorba állítania, és 970 őszén megindult Bizánc felé. Bárdász csekélyebb seregével Arkadiopolisz (Lüle Burgasz) várába zárkózva várta ki az alkalmas pillanatot a támadásra, és megfutamította Szvjatoszlav soknyelvű hadát. Szvjatoszlav Drisztra (Szilisztra) várába menekült, és hosszú ostrom után 971 nyarán – lemondva balkáni aspirációiról – szabad elvonulás feltétele mellett megadta magát a görögöknek. A hazavonuló orosz fejedelmet azonban Kurja besenyő vezér csapata a Dnyeper sellőinél harcban megölte, Kurja pedig a kazárölő orosz hős mágikus erőt rejtő koponyájából ivókupát készíttetett magának.[17]

A látványos kudarc most elsősorban nem a magyarokat érte, de világossá kellett váljon a fejedelemtől az utolsó harcos jobbágyig mindeki előtt, hogy a kalandozások még szélesebb kelet-európai összefogás keretében sem fizetődnek ki, s ezzel az utolsó vállalkozással a magyar kalandozások kora lezárult. A magyar krónikás hagyomány nem győzi hangsúlyozni, hogy e hadi vállalkozások Taksony fejedelemmel lezáródtak, amivel ki nem mondottan azt is kifejezi, hogy Gézával valami új kezdődött.

Irodalom

  1. A Taksony kori kereskedelemre lásd Ibrahim ibn Jakub szövegét: Monumenta Poloniae historica, Series Nova, I. Editor T. Kowalski (Kraków, 1946). 146; Hodinka, Az orosz évkönyvek magyar vonatkozásai 49,51.
  2. a besenyők betelepítéséről és Taksony házasságáról Anonymus szól: SRH I. 113–117.
  3. A talmács és kölpény segédnépekre lásd Györffy, Tanulmányok a magyar állam eredetéről 87–91.
  4. A határvédő népelemekre lásd Györffy György, Századok 92. 1958. 55–87; Göckenjan, Hilfsvölker und Grenzwächter im mittelalterlichen Ungarn; Györffy, István király és műve 84.
  5. A gyepű és gyepűelve kérdésére alapvető: Tagányi Károly, Magyar Nyelv 9. 1913. 97–104, 145–152, 201–206, 254–266. Kevéssé sikerült a gyepűkből való következtetés bizonyos korábban megszállott területekre, illetve országhatárokra, mint például Karácsonyi János, A honfoglalás és Erdély (Katolikus Szemle, 1896. 30. kk.), melynek cáfolatát lásd Xyz, Századok 31. 1897. 225–230. és Karácsonyi János, Halavány vonások hazánk Szent István korabeli határairól (Századok, 35. 1901. 1039–1058). Hasonlóképpen bizonytalan eredményre vezetett a gyepűk földrajzi szempontú vizsgálata: Fodor Ferenc, Adatok a magyar gyepűk földrajzához (Hadtörténeti Közlemények 37. 1936. 113–144), vesd össze Moór Elemér, Magyar Nyelv 8. 1936. 127–128, 218–220.
  6. A magyar–görög szövetség felbomlását okozó német–görög követváltásra lásd Widukind III. c. 56; Monumenta Germaniae Historica Scriptores III. 461; DümmlerKöpke 278; Dölger, Regesten der Kaiserurkunden des oströmischen Reiches I. 83.
  7. Skylitzes híradására lásd Georgius Cedrenus Ioannis Scylitsae ope ab E. Bekker (Bonnae, 1839) II. 328; Moravcsik Gyula, Emlékkönyv Szent István halálának kilencszázadik évfordulóján I. 391. kk.
  8. Olga orosz fejedelemnő bizánci látogatására lásd DümmlerKöpke 311; H. F. Schmid, Otto und der Osten (Mitteilungen des Instituts für österreichische Geschichtsforschung Ergänzungsbände 20. 1962. 70–106); Pasuto, Vnyesnyaja polityika Drevnyej Ruszi 119–120.
  9. A 958. évi hadjáratra lásd Theophanes Continuatus: Gombos III. 2197; SRH I. 310–311. A Botond-mondára lásd Marczali, Magyarország története az Árpádok korában 67–69; Marczali, Ungarns Geschichtsquellen im Zeitalter der Árpáden 87–90; Marczali Henrik, A Botond-monda történeti kapcsolatai (Akadémiai Értesítő 1916. 90–100); Sebestyén, A magyar honfoglalás mondái 153–171; Mellinger K., Botond (Budapest, 1912); Solymossy Sándor, Magyar Néprajz III. 200–201, 251. Irodalma történeti értékelés nélkül: Kristó Gyula, Ősi epikák és az Árpád-kori íráshagyomány, Ethnographia 81. 1970. 124–125; vesd össze még Mályusz, Az V. István kori gesta 102. kk.
  10. SRH I. 3X.
  11. A római Zacheus püspök küldetésének kudarcához lásd Gombos II. 1334, 1475; III. 2185.
  12. Gombos II. 1475.
  13. Gombos II. 1473.
  14. A görög misszió abbamaradására lásd Thallóczy Lajos, Adalék az ó-hit történetéhez Magyarországon (Századok 30. 1896. 200–202); Moravcsik Gyula, Emlékkönyv Szent István halálának kilencszázadik évfordulóján I. 399–401.
  15. A Taksony kori kalandozásokra lásd Liudprandi legatio ad Nicephorum Phocam Imperatorem Constantinopolitanum pro Ottonibus Augustis et Adelheida c. 45–46; Gombos II. 1475–1476.
  16. Poveszty Vremennih Let 48.
  17. Szvjatoszlav balkáni hadjárataira lásd Povesty Vremennih Let (MoszkvaLeningrád, 1950. 47–53); Georgius Cedrenus, Corpus Bonniensis II. 372. kk., 386. kk; Ioannis Zonarae epitome historiarum. IV. Editor L. Dindorf (Lipsiae, 1868–1875. 87. 55.); Leonis diaconi Caloensis historiae libri decem. Editor C. B. Hasius (Bonnaes, 1928. 61. kk.). Történetét lásd: Szabó K., A magyar vezérek kora Árpádtól Szent Istvánig 322. kk.; Ostrogorsky, GBS 206–209; V. T. Pasuto, Vnyesnyaja polityika Drevnyej Ruszi 70. kk.


Taksony fegyveres békepolitikája
Az erőviszonyok átrendeződése Tartalomjegyzék