A katonaelemek

A Múltunk wikiből

Ugyancsak lezárultak az emelkedésnek a státus változásával járó azon útjai is, melyeket a török háborúk korában a hadszíntérré vált országban közemberek, nem nemesek számára a katonasor vállalása s az ebből nyerhető előjogok nyitottak meg. A Habsburgok számára ugyanis a török kiűzésével a végvári katonaság elveszítette értékét és jelentőségét, a várak túlnyomó részének lerombolása pedig lakóhelyüktől is megfosztotta őket. A Rákóczi-szabadságharc lezárultával a vitézlő rend – más lehetőség híján – emelkedés helyett egyelőre még ugyan félig szabad árendás-taxásként a jobbágyság egyre jobban, két oldalról is ellenőrzött soraiba tagolódott be, korábbi kiváltságainak utolsó emlékeként végül már csak szabad költözési jogát (vagy mint például Kapuváron, hajdúzászlóját és pecsétjét) tudva megtartani. Az egyetlen kivétel a Hajdú-kerület még Bocskai által telepített s országos törvényekkel védett hajdúsága maradt; hozzájuk, igaz, hatalmas összeggel megváltakozva, 1744-től a Jászkunság csatlakozott.

S ha tovább is szolgálni akarna a volt katona, a szatmári béke utáni korszakban a tisztán katonai érdemek – még ha a császári hadseregben, annak magyar ezredeiben szerezték is őket – egyre kevesebb embernek, s kivált nem közrendűnek, adtak lehetőséget a nemesi rang vagy éppenséggel birtokadomány elnyeréséhez. Az obsitos számára pedig, ha egyáltalán eljutott a katona idáig, ettől kezdve a napi néhány garas vagy a pesti invalidusház egy fekhelye maradt perspektívaként, hiszen szolgálatának évtizedei alatt már gyakorlatilag teljesen kiszakadt az őt annak idején elbocsájtó társadalomból, melynek így lassan normái is idegenek lettek számára, mint ahogy idegenné lett a szolgálatban megtört, megrokkant testének a paraszti munka. De mindettől függetlenül is megcsökkent a katonasort önként vállaló elemek száma. A kor háborúi kívül helyeződtek az ország határain, ugyanakkor a termelés biztonsága által kínált lehetőségek az elnéptelenedett területek újra benépesítésére a katonaságénál jóval nagyobb vonzóerőt gyakoroltak a vállalkozó szellemű közrendű emberekre. A korszakunk vége felé kibontakozó nagy háborúk, az osztrák örökösödési, majd a hétéves háború is – néhány nagy katonai karrier (mint Hadik vagy Nádasdy pályája) elindításán túl – társadalmilag kevéssé tükröződtek a katonaságba bekényszerített tízezrek sorsán. A katona sorsa a dolog természeténél fogva az uralkodótól függött, az ő vonatkozásában az alakuló abszolutizmusnak már nem kellett irányváltást követelnie.

Irodalom

A vitézlő rend felbomlásáról összefoglaló feldolgozás még nem született, a jobbágysorban is megőrzött hajdúhagyomány jellegzetes példája: Vörös Károly, Az 1826. évi kapuvári parasztmozgalom (Soproni Szemle 1955. 3–4. sz.). A jászkunokról alapvető: Fodor Ferenc, A Jászság életrajza (Budapest, 1942); legújabban Kiss József, A Jászkun kerület parasztsága a Német Lovagrend földesúri hatósága idején (Budapest, 1979). A rokkant katonák sorsára: Schoen Arnold, A budapesti központi városháza (Budapest, 1930).


A társadalmi fejlődés új irányai a szűkebben vett Magyarországon
A birtokos középnemesség Tartalomjegyzék Az armalisták