A katonai „megoldás” és az ischli koronatanács

A Múltunk wikiből
1903. július 24.—1912. február 20.
Burián István a közös pénzügyminiszter.
1905. augusztus 22.
A koronatanácsi ülésen elutasítják a választójogi program hivatalossá tételét.

Miközben Kristóffy választójogi tervezetével a nyilvánosság előtt kirukkolt, a vezérkari főnökség egy kevésbé látványos ellenalternatíva kidolgozásán fáradozott. Július 19-én mutatta be a hadműveleti iroda főtisztje a „Lösung der ungarischen Krise durch Waffengewalt” (A magyarországi válság fegyveres erővel való megoldása) tervet, s egy hónap múlva, augusztus 13-án hagyta jóvá Potiorek táborszernagy, a vezérkari főnök helyettese a „Studie U” tanulmányt. Ezeknek együtt „Operationsplan für den Kriegsfall U” (A Magyarország elleni háború műveleti terve) elnevezést adták. A haditerv abból a feltételezésből indul ki, hogy a magyar nemzeti ellenállásból szervezett forradalom és fegyveres felkelés fejlődhet, ennek megelőzése, ellensúlyozása, illetve leküzdése végett elsőrendű feladat az erőviszonyok felmérése. A magyarok zöme nyilvánvalóan a felkelés mellé áll, de a nemzetiségekre sem lehet bizton számítani, bár egy részük győzelmes előrenyomulás esetén megnyerhető. A terv szerint a magyar többségű csapatokat megbízhatatlannak, a vegyes egységeket kérdésesnek kell tekinteni, az ausztriai és horvátországi csapattestek – beleértve a nemzetiségiek – dinasztiahűségére, megbízhatóságára lehet számítani. Óvatos számítás szerint teljes mozgósítás esetén a magyar oldalra álló 282 zászlóaljjal, 146 lovasszázaddal és 78 üteggel a császáriak 654 zászlóaljat, 239 lovasszázadot és 166 üteget állíthatnak szembe.

Fegyveres felkelés kitörésekor a haditerv első lépésként a megbízhatatlan csapatok lefegyverzését vagy legalábbis semlegesítését, a fegyver- és lőszerkészlet megmentését és a Magyarországon levő megbízható egységek leverésének elkerülését írta elő. Ezzel párhuzamosan kellett megkezdődnie Ausztriában, lengyel, ukrán területen és Horvátországban a mozgósításnak. A támadást négy irányból tervezték: északról a Felvidék, északkeletről a Tiszántúl, délről a Dunántúl ellen, a főerők pedig nyugatról PozsonyGyőrKomárom irányában indultak volna meg. A főcsapás iránya a főváros: Budapest nélkül a magyar ellenállás hosszabb ideig nem tartható. A haditervhez mellékelt térképvázlat világosan mutatja, hogy a Bécsből induló – a flottilla egységeitől támogatott – dunai hadseregnek s a Przemyślből és Lembergből felvonuló kárpáti hadseregnek nagy erőkkel Budapest felé kellett nyomulnia, míg a XII. hadtest Erdély határán, a XIII. hadtest a Dráva vonalán sorakozott volna fel, a VII. temesvári hadtest pedig déli irányban védte volna a Bánságot.

A részletesen kidolgozott haditerv arra vall, hogy Ferenc József és katonai tanácsadói nem bíztak eléggé a békés kibontakozás eszközeiben és lehetőségében. Az alkotmányos kibontakozást előkészítő imparlamentáris kísérlet és a Fejérváry-kormány által javasolt választójog reformtaktika mellett egy harmadik eséllyel is számoltak: Magyarország fegyveres megszállásával s a katonai igazgatás bevezetésével. Hogy ez a többé-kevésbé átgondolt „háromesélyes” taktika nem utólag, logikai úton rekonstruált következtetés, azt az 1905. augusztus 22-én Ischlben tartott koronatanács bizonyítja. A miniszteri konferencia, amelyen Ferenc József elnökölt, a magyarországi válságot és monarchiai kihatásait tárgyalta meg.

Bevezető expozéjában Fejérváry a kibontakozás három lehetőségét vázolta. Az első, a koalíciós pártokkal való megegyezés és egy kormányképes többség megalakítása csak akkor képzelhető el, ha az uralkodó a magyar katonai követeléseket illetően engedményekre hajlandó. A második lehetőség az országgyűlés esetleg megismétlődő feloszlatása lenne, ez azonban a kormány pozitív fellépését feltételezi, máskülönben a választásokon a függetlenségi párt valószínűleg többséget szerezne. A pozitív fellépésen a kormányfő olyan program meghirdetését értette, „amely a lakosság széles rétegeit kielégíti”. A harmadik lehetőség egy abszolutisztikus kormány kinevezése, ezt azonban „katonailag kellene megszervezni, ami leküzdhetetlen nehézségekbe ütközne”.[1] A lehetőségek exponálásából is kitűnt, hogy Fejérváry a második lehetőséget ajánlja. Evégett részletes programtervezetet mutatott be. Első helyen az általános választójog alapján megvalósítandó parlamenti reform állott. A második pont, az Ausztria és Magyarország közötti gazdasági kapcsolat szabályozása, lényegében az önálló vámterületet, az autonóm vámtarifát, az önálló magyar nemzeti bank felállítását és a kereskedelmi hajózás önállósítását tartalmazta azzal, hogy a két ország között megkötendő új kereskedelmi és vámszerződés biztosítaná a két ország közti szabad forgalmat.

A program megismételte a szabadelvű párt egykori kilences bizottságának katonai javaslatait, és megtoldotta őket a hadügyi igazgatás szabályozását célzó új véderőtörvénnyel. A továbbiakban otthonmentesítő (homestead) törvény megalkotását, progresszív jövedelmi adó bevezetését, az állami és vasúti alkalmazottak szolgálati szabályzatának elkészítését és egyéb szociális reformokat helyezett kilátásba.

A nemzeti és a szociális reformigényeket egyesítő program voltaképpen kívánságlista volt, ábrándozás, hogy miként lehetne egy jozefinista típusú abszolutizmust felújítani a századelő Magyarországán. A tervezetet a legélesebben az osztrák miniszterelnök opponálta. Gautsch már július 15-én terjedelmes memorandumban fejtette ki a realitásoktól jócskán elkanyarodó javaslatát: az osztrák kormány és a koalíciós pártokból ad hoc alakított ügyvivő magyar kormány közvetlen tárgyalások során állapodjék meg az 1867-es közjogi rendezés korszerű módosításáról. Gautsch valaminő új – főként a gazdasági viszony tartósabb szabályozását érintő – kiegyezésre gondolt, amelyet aztán a két parlament elé lehetne tárni. Minthogy a kiegyezés revíziójának jelszava Ausztriában is, Magyarországon is népszerű volt, Gautsch ezt a látszategyetértést akarta tárgyalási alapnak megtenni. Érthető, hogy irreálisnak és veszélyesnek tartotta Fejérváry tervezetét, ennél egyszerűbbnek és olcsóbbnak a koalícióval való megegyezést. A gazdaságpolitikai újraszabályozást, amely egyoldalúan a magyar érdekeknek kedvezően változtatná meg az 1867-es közjogi alapot, és amely a külfölddel való kapcsolatokban kivihetetlen, határozottan elutasította. A legnagyobb hevességgel a magyar kormány választójogi reformtervét ellenezte. Ennek bevezetése esetén, mondotta, azonnal hasonló követelések lépnének fel Ausztriában is, amely még nem érett az általános választójogra. Ha viszont az osztrák kormány visszautasítaná a reformot, akkor „Ausztriában olyan állapot keletkeznék, amelyhez képest a jelenlegi magyarországi viszonyok is kielégítőnek tűnnének, és olyan mélyreható erjedés indulna meg, hogy a közrendet még fegyveres erővel sem lehetne fenntartani”. „Vajon nem lenne-e kisebb rossz a Monarchia két államának egyszerű szétválása”, mint ez a rendszabály, amely az alapokat romboló, hatalmas felfordulásra vezetne?[2]

A szónoki kérdés a birodalmi egységet és a konzervatív rendet fenyegető veszélyeket dramatizálta, és nem is maradt teljesen hatástalan. Gołuchowski külügyminiszter kezdettől fogva erős fenntartással kezelte a magyar kormány reformtervét. A lengyel arisztokrata, aki a konzervatív rend védelmében – amint láttuk – a cári Oroszországgal a legjobb egyetértést alakította ki, gyanakvással fogadta a népjogok kiterjesztését, a szocialistákkal való paktálást. Ő a hatvanhetesek valaminő új összefogásában kereste a kivezető utat. Burián István közös pénzügyminiszter – Fejérváry veje – viszont támogatta a választójog kibővítésén alapuló kibontakozási taktikát. Ferenc József végül hozzájárult, ha nem is az általános és titkos, de a jelentősen kiterjesztett választójog előkészítéséhez, azzal a további megszorítással, hogy a reform ne a szocialista elveknek tett engedményként tűnjék fel, amint ezt a hibát Kristóffy belügyminiszter a kérdés kezdeményezésekor elkövette.

Az uralkodó mindazonáltal kevésbé bízott a reformprogram hatékonyságában, mint testőrkapitány miniszterelnöke, ezért jobban foglalkoztatta a harmadik esélyre való felkészülés. Már a program vitája közben is megkérdezte, mi történjék, ha a képviselőház szeptember 15-én nem engedelmeskedik az elnapolási leiratnak és konventté alakul? Fejérváry akkor könnyedén elhárította e valószínűtlen eshetőséget. Ha netán mégis ilyesmi történnék, nem marad más megoldás, mint a Ház szétkergetése és feloszlatása. Minthogy a magyar kormány nem vette komolyan a harmadik esélyt, a vita későbbi szakaszában Gołuchowski újra felvetette a katonai megoldás alternatíváját. Amennyiben alkotmányos kibontakozás egyelőre nem lehetséges, akkor számolni kell a kivételes állapot és a katonailag szervezett közigazgatás bevezetésével.

A koronatanács ezután a hadsereg rendes állományának megerősítéséről, a tartalékosok behívásáról tárgyalt, majd Pitreich hadügyminiszter nagy vonalakban vázolta a „Kriegsfall U” hadműveleti terv első részét. Két nap múlva a bécsi hadügyminisztériumban tartott megbeszélésen jegyzőkönyvbe foglalták a katonai koncentráció teendőit. Eszerint szükség esetén a budapesti IV. hadtest parancsnoka, Rudolf Lobkowitz herceg átveszi az összes magyarországi haderők főparancsnokságát, beleértve a honvédséget is. Rendelkezésére bocsátják a dunai monitorokat és a tervezetben tételesen meghatározott ausztriai csapategységeket. A 22 zászlóaljjal megerősített budapesti hadtest feladata az esetleges fővárosi forrongások megakadályozása volt.

Lábjegyzetek

  1. Haus-, Hof- und Staatsarchiv. Wien. Ministerium des Äußern. Politisches Archiv, Gemeinsame Ministerrath-Konferenz. P. Z. 450. K. Z. 38.
  2. Ugyanott.

Irodalom

Az udvar kibontakozási – beleértve katonai – terveinek dokumentumai elsősorban a bécsi Kriegsarchivban (Generalstab. Operationsbüro és Praesidium); a Hof-, Haus- und Staatsarchiv Politisches Archiv irataiban találhatók. Feldolgozására lásd: Kurt PeballGünther Rothenberg, Der Fall „U”. Die geplante Besetzung Ungarns durch die k.u.k. Armee im Herbst 1905 (In: Schriften des Heeresgeschichtlichen Museums in Wien. IV. WienMünchen, 1969. Magyarul: Hadtörténelmi Közlemények, 1970. 4); továbbá Morva TamásnéBöhm Jakab, Adalékok a hadsereg szerepére az 1905–1907-es forradalmi válság felszámolásában (Hadtörténelmi Közlemények, 1963. 1).


A kibontakozás három esélye
A Fejérváry-kormány és a szociáldemokrata párt Tartalomjegyzék