A katonai döntés terve és kudarca

A Múltunk wikiből
1918. február 9.
Békeszerződés az ukrán Radával.
1918. február 18.
Német támadás Szovjet-Oroszország ellen.
1918. február 23.
A német hadsereg megállítása, a Vörös Hadsereg megszületése.
1918. március 21.
Az arrasi német támadás megindulása.
1918. április 9.
A második nagy német támadás a nyugati fronton.
1918. április 16.
Ottokar Czernin lemondása.
1918. április 24—1918. október 24.
Burián István újra közös külügyminiszter.
1918. május 27.
A marne-i támadás: a németek 3. nagy támadása.
1918. június 15.
Sikertelen osztrák–magyar támadás az olasz fronton.
1918. július 15.
Az utolsó német támadás a nyugati hadszíntéren.
1918. július 18.
Az antant ellentámadásának megindulása a nyugati hadszíntéren.

A központi hatalmak 1918 tavaszán még egyszer megkísérelték a döntés kierőszakolását. A tartalékok kimerülése, a gazdasági bomlás és a forradalom előjelei félreérthetetlenül utaltak arra, hogy a háború további elhúzódása teljesen felőrli erőiket. Katonai megfontolások is sürgették, hogy még 1918 nyara előtt próbálkozzanak a döntő támadással. Az amerikai katonaság kiképzése és Európába szállítása ugyanis gyors ütemben folyt, és előrelátható volt, hogy ez a hadsereg nyárra olyan erővel vonul fel, hogy a központi hatalmaknak akkor már semmi reményük sem lehet a győzelemre.

A nyugati hadszíntéren a németek a tervezett áttörés 90 km széles szakaszán erőfölényt biztosítottak. Támadásuk március 21-én indult meg az angol és a francia hadsereg érintkező szárnyai ellen. A közvetlen cél: a front áttörése, Amiens elfoglalása és a Párizs elleni roham előkészítése volt. A támadás területet nyert, de az áttörés nem sikerült. A németek újabb rohamra készültek.

Ezekben a napokban került nyilvánosságra a Sixtus-levél. Czernin, aki ekkortájt bízott a nyugati támadás sikerében, április 2-án hírül adta, hogy francia részről tárgyalást kezdeményeztek, de ez nem indulhatott meg, mivel Elzász és Lotaringia megszerzéséről nem mondanak le. Czernin beszéde nehéz helyzetbe hozta Clemenceau-t – ez is volt a célja –, hiszen a francia miniszterelnök börtönbe csukatta azokat, akik Franciaországban békéről, beszéltek, és a végsőkig való ellenállásra lelkesített. A Monarchia külügyminisztere – mondotta a tárgyalás kezdeményezését tagadó nyilatkozatában Clemenceau – hazudott. Később nyilvánosságra hozta a Sixtus-levelet, amelyben a Monarchia uralkodója jogosnak ismerte el Franciaország igényét Elzászra és Lotaringiára. Czerninnek, aki a levél nyilvánosságra hozásának kiprovokálásával bakot lőtt, távoznia kellett. Helyét ismét Burián foglalta el, a Monarchia uralkodója pedig a németek iránti hűségét hangoztatta és Canossa-járásra kényszerült.

Nem hozott döntést az újabb német támadás sem, amely Flandriában április 9-én indult az angolok vonala ellen. Az antant vezérkara ekkor hozta létre a nyugati hadszíntér egységes katonai vezérletét. A főparancsnok Foch tábornok lett. A német offenzíva következő hulláma május 27-én kezdődött, és június 13-ig tartott. Bár 50 kilométerrel előbbre nyomultak, egy keskeny sávon eljutottak a Marne-ig és megközelítették Párizst, az áttörés ezúttal sem sikerült. Az utolsó próbálkozás július 15-én indult, de ez már két nap múlva elakadt és az antant ellencsapása következtében visszavonulással végződött.

Még nagyobb kudarcba fulladt az olaszok elleni támadás. A katonailag legyengült Monarchia nem tudott túlsúlyt és kellő felszerelést biztosítani. Az olasz hadszíntéren éheztek a katonák. A hazatért hadifoglyokat tömegestől irányítottak erre az arcvonalra, de ők torkig voltak a háborúval, nem akartak az imperialista érdekekért tovább vérezni. A támadás június 15-én kezdődött a dél-tiroli arcvonalon, csekély eredménnyel. A Piave folyón több helyen átkeltek, a támadás azonban néhány nap alatt itt is összeomlott. A közben megáradt folyón visszavonulni is csak nagy veszteségekkel lehetett. A hadsereg jelentős része elpusztult. A megmaradt erők a Piave mögött védelemre rendezkedtek be. Az antant a Monarchia súlyos kudarcát ekkor a nyugati frontra nehezedő nyomás miatt nem tudta kiaknázni.

Irodalom

Az 1918. tavaszi német támadási kísérletet a nyugati fronton L. Koeltz, L'Offensive allemande de 1918 (Paris, 1927) és S. Rogerson, Der letzte Angriff (Leipzig, 1939) című munkái ismertetik. Az olasz fronton elérendő döntésről és a kudarcról P. Fiala, Die letzte Offensive Altösterreichs. Führungsprobleme und Führungverantwortlichkeit de österreichisch–ungarischen Offensiven in Venetien, Juni 1918 (Boppard, 1967); József főherceg, A világháború, amilyennek én láttam VII. Tirol védelme és az összeomlás, 1918. július 21.—1918. november 26. (Budapest, 1934); Riedl Lajos, Az 1918. évi osztrák–magyar és olasz támadás (Magyar Katonai Szemle, 1931. 3–4); valamint legújabban Szabó László idézett munkája tájékoztat.


Összeomlás és forradalom
Tartalomjegyzék A gazdasági bomlás