A katonai események mérlege 1917-ben

A Múltunk wikiből
1917. április 9.
Az arrasi támadás.
1917. április 12.—1918. november 3.
Rudolf Stöger-Steiner von Steinstätten a közös hadügyminiszter.
1917. június 12.
Görögország hadüzenete a központi hatalmaknak.
1917. július 1.
A Kerenszkij-offenzíva megindulása.
1917. július 15–24.
A Monarchia csapatainak támadása az olasz fronton.
1917. augusztus 19.
A központi hatalmak Tarnopolnál áttörik az orosz frontot.
1917. szeptember 1.
Az yperni csata.
1917. november 7.
A Nagy Októberi Szocialista Forradalom.
Rapallói megállapodás.
1917. november 24.
Caporettói áttörés.
1917. november 27.
Az antant Legfelsőbb Haditanácsának megalakulása Versailles-ban a rapallói megegyezés alapján.

Az antant stratégái az 1916. november 15-én Chantillyben tartott konferencián a nyári koncentrált támadás megismétlését tervezték 1917 tavaszára. Ekkor még arra számítottak, hogy ezzel összeroppanthatják a központi hatalmakat. 1917 elején azonban már kevésbé remélhették a végső döntést a közeli hónapokban. A februári pétervári katonai konferencián az orosz hadsereg-főparancsnokság csak későbbre tudta vállalni a keleti hadszíntéren harcoló csapatok támadásra való felkészítését. A forradalom után e támadás várható katonai értéke még bizonytalanabbá vált. A korlátlan tengeralattjáró-háború megindítása és a kezdeti jelentős veszteségek ugyancsak kétségessé tették az 1917-es döntés realitását. Mindezek ellenére az antant hadvezetése kitartott a koncentrált támadás mellett.

1917 tavasza és kora nyara így az antant támadásainak jegyében zajlott le. A legnagyobb erejű rohamok a nyugati hadszíntéren indultak. Április közepén – Nivelle tábornok vezetésével – angol és francia haderők indítottak támadást, amitől nagy győzelmet vártak, de az – bár jelentős veszteséget okozott a németeknek – csak kisebb sikert hozott. Még javában tartott a nyugati offenzíva, amikor az olaszországi hadszíntéren is támadásba lendült az antant. Ez az úgynevezett 10. isonzói csata (1917. május 12.—június 8.) sem hozott győzelmet. Közvetlenül ezután Dél-Tirolban kezdeményeztek az olasz csapatok, de itt is eredménytelenül.

A nyugati és délnyugati próbálkozást követően keleten megindult Kerenszkij-kormány offenzívája. Háromnapos tüzérségi előkészítés után július 1-én kezdődött Bruszilov vezetésével a Lemberg elleni támadás. Kezdeti siker után a német és osztrák–magyar erők július 19-én indított ellentámadása megállította és visszavonulásra kényszerítette az orosz csapatokat. Július végén a keleti arcvonal déli részén, Moldvában indított támadást az orosz–román haderő, de ez is visszavonulással végződött. A központi hatalmak ellencsapása Bukovinában némi tért nyert, elfoglalták Czernowitz városát.

1917 nyarán a szaloniki arcvonalon is megindult az antant támadása. Közvetlenül előtte, június végén a görög király is deklarálta a háborút, és Venizelosz miniszterelnököt – aki ezt már az athéni vezetéssel szakítva 1916 novemberében megtette Szalonikiben – ismét elismerte hivatalában. Az így kiszélesedett macedónai arcvonalon július végétől több támadást indítottak, de ezek sem hoztak sikert. Az antant csupán a török hadszíntéren ért el jelentősebb eredményeket. Az angolok Mezopotámiában harcoló hadserege márciusban elfoglalta Bagdadot, a Palesztinában harcoló hadsereg pedig novemberben Gázát és Jaffát, decemberben Jeruzsálemet.

A német hadvezetőség 1917 első felére nem tervezett támadó hadműveleteket. Elutasította a Monarchia Olaszország elleni támadásra irányuló javaslatát és ugyanígy a bolgár hadvezetőség macedóniai támadási tervét. A német hadvezetőség 1917 nyaráig az antant várható támadásának – különösen a legveszélyesebbnek ígérkező nyugati offenzívának – a kivédésére összpontosított. Az 1916 őszén meghirdetett Hindenburg-programot, amely szerint 1917 tavaszáig a hadianyag-termelést duplájára, a puska-, a géppuska- és a repülőgépgyártást háromszorosára kellett volna emelni, nem sikerült teljesíteni. Az antant fölénye emberben és fegyverzetben vitathatatlan volt. Ennek ellenére a német hadvezetés rendületlenül bízott a győzelemben. A tengeralattjáró-háború eredményeként – gondolták – néhány hónap múlva kiegyenlítődnek a nyugati front erőviszonyai, az orosz forradalom pedig rövidesen likvidálja a keleti frontot.

Miután a központi hatalmak kivédték az antant támadásait, ellentámadásokat indítottak. Először a keleti arcvonalon próbálkoztak. Szeptember–októberben a német és osztrák–magyar erők előbbre jutottak Kelet-Galíciában és Bukovinában, s az arcvonal északi szakaszán szeptember 3-án elfoglalták Rigát, majd októberben a Rigai-öböl előtti szigeteket.
Fájl:Az olasz hadszíntér 1917 őszén.jpg
Az olasz hadszíntér 1917 őszén
Ellencsapást szerveztek a déli arcvonalon is. Az október 24-én kezdődött 12. isonzói csatában a központi hatalmak csapatai Caporettónál áttörték az olasz védelmet és november 10-ig a Piavéig nyomultak előre. Ez jelentős siker volt, a hadműveletek ez után ezen a hadszíntéren is az ellenfél területén folytak. Az olasz haderő igen nagy veszteségeket szenvedett: 10 ezer katona elesett, 30 ezer megsebesült és 293 ezer fogságba került. Ezen kívül még szétszóródott 350 ezer katona, így az olasz haderő 700 ezer katonája kapcsolódott ki ekkor a harcokból.

A súlyos helyzetben a hadvezetés koordinálása érdekében az antanthatalmak november 7-én Rapallóban elhatározták a Legfelsőbb Haditanács felállítását, melyben a kormányfők és a katonai vezetés képviselői vesznek részt. Az olasz arcvonalra gyorsan átirányított hat francia és öt angol hadosztály segítségével a Piave jobb partján védelmi állás épült ki. Ennek áttöréséhez újabb erősítésre lett volna szükség, amit azonban a nyugati offenzívára készülő német hadvezetés máshova szánt. Az antant újabb flandriai rohamokkal is próbálta ellensúlyozni az isonzói áttörést, s november végén közel 400 tank (harckocsi) bevetésével átszakította a német védőállásokat, ennek azonban komolyabb hadászati jelentősége nem volt. Ekkor alkalmaztak először tömegesen – tüzérségi és repülő támogatással – tankokat.

A katonai helyzet – 1917 őszén úgy tűnhetett – inkább a központi hatalmak számára alakult kedvezően. Az antant támadásait nemcsak visszaverték, hanem ellentámadásaik tért is nyertek. Mindennél fontosabb volt azonban az, hogy Oroszország kilépése a háborúból a Kerenszkij-offenzíva összeomlása után és a belső forradalmasodás fokozódásával szerintük már csak rövid idő kérdése lehetett. A német hadvezetőségnek 1917 őszén nem is volt szándékában döntő támadásokat kezdeni. Meg akarta várni Oroszország különbékéjét és a tengeralattjáró-háború sikerét, biztosra vette ezt követően a nyugati győzelmet is.


1917, a fordulatok éve
A nemzetiségek politikájának fordulata Tartalomjegyzék A munkásmozgalom 1917 őszén és az oroszoroszági szocialista forradalom