A katonai helyzet reménytelenné válása

A Múltunk wikiből

Július 26-án a Vörös Hadsereg csapatai végrehajtották az előírt visszavonulást, amelynek üteme ugyanolyan túlzott volt, mint az előző napokon a támadásé. Egy keskeny szolnoki hídfőtől eltekintve az egész Tiszántúl ismét az ellenség kezére került A csehszlovák hadsereg minden indokolás nélkül megkezdte az alig három héttel előbb szerződésben biztosított semleges zóna megszállását.

Július 27-én a román hadsereg parancsot kapott a Tiszán való átkelésre. Más politikai szituációban, kevésbé kimerült hadsereggel fel lehetett volna tartóztatni a támadást, legalábbis addig, amíg az intervenció többi frontja mozgásba nem jön. A májusi fordulatot, Budapest eredményes védelmét legfeljebb az egész munkásság mozgósításával lehetett volna megismételni; a siker azonban akkor sem lehetett volna tartós. A bécsi tárgyalások hírei, a szociáldemokrata vezetők bizalma Cuninghame-ben, a remény, hogy a szociális vívmányoknak legalább egy részét megmentheti a tanácskormány lemondása, eleve kétessé tették a kimerült munkásság reagálását. A szociáldemokrata vezetők maguk sem értették, s így a munkásokkal sem értethették meg, hogy a kormányzótanács lemondása sem teszi feleslegessé a Tisza-vonal, a főváros védelmét, ha meg akarják menteni a szocializmust vagy legalább a polgári demokrácia lehetőségét kívánják biztosítani.

27-én a túlerő támadása elől a szolnoki hídfőből is visszavonult az ott hagyott két hadosztály. A front mögött folytatódott a bomlás, miközben a „frontmögötti bizottság” elnöke, a csendben félreállított Szamuely Fonyódon a pesti proletárgyerekek elhelyezését ellenőrizte. Kun Béla ezekben a napokban a csapatoknál tartózkodott. A Tisza utolsó, szolnoki hídján haladt át autója, mikor egy lövedék mellette ölte meg kísérőjét. Aztán Budapesten beszélt a Dunántúlról a tiszai frontra induló csapatokhoz, válaszolt Leninnek, aki a párizsi proklamáció hatása miatt aggódva tájékoztatást kért a helyzetről. Kun válaszán már a kétségbeesés érződik: „Tartok attól, hogy a románok és csehek a közeli napokban koncentrikus támadást intéznek ellenünk, ami bukásunkat jelentené… az összeműködés teljes hiányának tartom azt, hogy megtörténhetett, hogy Besszarábiából idetolt román erők bennünket megvertek… Figyelmébe ajánlom, hogy területünk oly kicsi, hogy visszavonulásra hely nincsen.”[1] Kunnak téves elképzelései voltak az ukrán front helyzetéről, ahol Poltava elestével Kijev védelme került napirendre, de megalapozott volt félelme a határon felvonult 6 csehszlovák hadosztálytól, amelyek támadását a magyar határőrség ellen augusztus 3-ra tűzték ki. Ágoston beszámolt Kunnak a bécsi tárgyalásokról; bizonyára elmondta neki, hogy Peyerék közölték Cuninghame-mel: egy tisztán szociáldemokratákból álló kormány már nem tudná fenntartani a rendet, szövetkezni kell a polgársággal, s ennek érdekében ajánlatos megszabadulni Böhmtől és a hozzá hasonló „kompromittált” népbiztosoktól. Böhm pozíciója akkor vált teljesen bizonytalanná, mikor Otto Bauer végleg lemondott az osztrák külügyek irányításáról; Renner kancellár – éppúgy, mint a francia misszió – inkább Garamiban bízott.

A kormányzótanács július 29-i ülésén Landler ismertette a hadihelyzetet. A román hadsereg, amelynek a Tisza vonalán 119 zászlóalja és 60 lovasszázada sorakozott fel, 2 hídfőt létesített Tokajnál, amit a III. hadtest nem tudott megakadályozni. Landler bejelentette, hogy a III. hadtest harci szellemének helyreállítására másnap több népbiztossal Tokajba utazik. 28-án összeült a Szakszervezeti Tanács is, és támogatásáról biztosította Peyert, Haubrich pedig előkészületeket tett a hatalom megragadására. Julier és vezérkara tétlenül várta az események kibontakozását; óvakodott bármiféle kezdeményezéstől. Az ily módon irányítás, összeköttetés nélkül maradt egységek parancsnokai különbözőképpen viselkedtek: egyesek szándékosan zavart keltettek, mások megszöktek, többnyire azonban fásultan parancsra vártak, vagy arra készültek, hogy csapatukat végső esetben – a román fogságba esést elkerülendő – csehszlovák vagy jugoszláv területre vezessék. A 2. székely dandár egy százados vezérletével a Tiszától Sopronig vonult, katonás rendben, vonaton és gyalog.

Július 30-án Szolnoktól északkeletre három román hadosztály kelt át a Tiszán. Az átkelés sikerével nagyjából el is dőlt a további hadműveletek sorsa.

Kun Béla ezen a napon a királyhidai határállomáson találkozott Böhmmel, Weltnerrel és Peyerrel. Kun tisztában volt a katonai helyzettel, mégis elutasította a kapitulációra tett javaslatukat, s kérte, hogy tárgyaljanak tovább, de megállapodást ne kössenek. Így Böhm dolgavégezetlenül tért vissza Bécsbe, Kun pedig újabb üzenetben kért segítséget Lenintől. Lenin válaszában kitartásra buzdította Kunt, hiszen a Gyenyikin elleni ellentámadás napját augusztus 1-re tűzték ki. Mint tudjuk, ezt augusztus közepére kellett halasztani, és akkor is kudarccal végződött. Néhány hónapra egész Ukrajna a fehérek kezébe került; Szovjet-Oroszország Vörös Hadserege csak 1920 elején sorakozott fel ismét a Dnyeszter partján.

Az országban tovább romlott a hangulat, a Dunántúlon asszonyok tüntettek az élelemhiány miatt, a Tokajba küldött népbiztosok, élükön Garbaival, eredménytelenül tértek vissza: a III. hadtest sem akart már harcolni, de ha akart volna, akkor is a csehszlovák támadás kötötte volna le a következő napokban. A szegedi Új Nemzedék azonban hiába uszította a vöröskatonákat Budapest ellen. Horthyék álma, a hadsereg szembefordulása a Tanácsköztársasággal, minden igyekezetük ellenére sem valósult meg. A katonák nem kívánták a Tanácsköztársaság megdöntését vagy éppen a „nemzeti hadsereget”: fáradtak voltak, és békét akartak. A frontról hazatérve 1918 őszén, családjuk nyomorát látva vitték győzelemre a forradalmat, és most, a szűnni nem akaró harctól kimerülten, családjuk hívására dobták el a fegyvert.

Július 31-re virradóra az ellenség Kiskörénél még elég heves védekezést leküzdve létesített hídfőt. A III. hadtest még ellentámadást is intézett egy átkelt hadosztály ellen, de aztán a vezérkar utasítására Miskolc védelmére vonta vissza csapatait. Cegléden, az I. hadtest hadiszállásán Kun, Landler és a hadtestparancsnokok értekezletet tartottak, ahol Julier igyekezett rávenni őket a további harc feladására, hogy ezzel legalább Budapest megszállását elkerüljék. Az egybegyűltek többsége azonban az ellentámadás mellett volt, amit augusztus 1-én Szolnoktól északra indítottak volna. Az ellentámadást végrehajtó csoport magja az I. hadtest volt (parancsnoka Vágó Béla, vezérkari főnöke Győrffy-Bengyel Sándor, majd Werth Henrik), amelynek alárendeltek minden harcképes, még engedelmeskedő és a helyszínre szállítható egységet.

A ceglédi értekezlettel körülbelül egyidejűleg ülést tartott a Szaktanács, és Weltner jelentését meghallgatva, nagy szótöbbséggel úgy határozott, hogy a tanácskormányt lemondásra kell felszólítani. Késő este megbeszélésre jöttek össze a Tanácsköztársaság vezetői, hogy állást foglaljanak a Szaktanács határozatával kapcsolatban. Az éjszakai tárgyalás résztvevői mindnyájan tisztában voltak a reménytelen katonai helyzettel. Az antant iránt illúziókat tápláló Haubrich és Weltner a – valójában létre sem jött – bécsi megállapodás elfogadását javasolták, „hogy a románok ne vonulhassanak Budapestre, mert az ő védelmük alatt az ellenforradalom jut uralomra”. Kun ezzel szemben azt javasolta, hogy azonnal hívják össze a munkástanácsot: „rázzuk föl a munkásszervezeteket, és mindenkit azonnal küldjünk a frontra”. Szamuely erőteljesen támogatta Kun álláspontját; s végül is „az a fölfogás alakult ki, hogy még egyszer meg kell kísérelni a fegyveres ellenállást”.[2]

Lábjegyzetek

  1. Ugyanott, 545.
  2. Weltner Jakab, Forradalom, bolsevizmus, emigráció. Budapest, 1929, 251–252.


A tiszai offenzíva
Az offenzíva kezdete és elakadása. Böhm kapituláns politikája. Tartalomjegyzék A kormányzótanács lemondása