A kelet-magyarországi avarság pusztulása

A Múltunk wikiből
803-804
Krum bolgár kán a Tisza völgyéig hatol.

Ma a kutatás egy része számol azzal, hogy a Dunától keletre, a frankoktól meg nem szállt Tisza-vidéken az avarság változatlanul megőrizte etnikumát, nyelvét és kultúráját, egészen a magyar honfoglalásig. A tények azonban az alföldi avarság – ha lehet – még katasztrofálisabb pusztulásáról tanúskodnak.[1] Már a 795. évi belháború a Tisza-vidéket sújtotta, itt feküdt a kagán és a jugurrus országrésze.

803-ban bolgár szolgálatban álló szlávok, majd nyomukban a rettenetes Krum bolgár kán seregei hatoltak a Tisza-völgybe. Puszta megjelenésük elegendő volt ahhoz, hogy az avar birodalom addig sikeresen hadakozó nyugati felében megtörje az ellenállás szellemét.[2] Az új tudun és a nyugati avarok váratlan és érthetetlen meghódolása mögött a dél–délkeletről fenyegető veszély gyanítható. A bolgár támadás a támogatást és menedéket jelentő hátországtól fosztotta meg a tudunt és övéit. A véglegesen meghódoló tudunt Károly testőrcsapata (scarája) kísérte 803 októberében előbb Salzburgba – ahol a leendő pannon egyházi szervezetet rendezték –, majd onnan Regensburgba. A tudun engedelmesen keresztvíz alá hajtotta a fejét, s elfogadta Károly feltételeit. A november közepén Regensburgban tartott birodalmi gyűlésen a tudun a maga, övéi s a megmaradt avar föld sorsát Károly kezébe tette. Károly önálló területté szervezte a keleti tartományt, az Orienst, és a bajor prefektus alá helyezte. A frankok számára ez az esemény jelentette az avar háborúk befejezését.[3]

804-ben ütött a keleti avarok területi-politikai szervezetének utolsó órája. Krum bolgár hadai az avar birodalom keleti felében utoljára összeszedett sereget nagy harcban legyőzték, és az „utolsó emberig” lemészárolták. A kagán és megmaradt előkelői frank területre menekültek, a két rossz közül a kisebbiket választva, ahol legalább puszta életüket megmenthették. A kagáni székhelyet nyilván a bolgárok dúlták szét. Olyan alaposan, hogy 30 évvel később híre-hamva sem volt többé.

830–836 között írt Nagy Károly életrajzában a kortárs Einhard már a frank hadjáratoknak tulajdonítja a regia kagani földdel egyenlővé tételének kétes dicsőségét, holott a kagáni kincstárnak az a része, amit nem sikerült elmenekíteni és elrejteni, a bolgárok kezébe került, vagy az ő támadásuk idején szóródott szét.

Az 1799-ben talált, 23 színarany edényből álló, közel 10 kilónyi nagyszentmiklósi aranykincs értelmezése az elmúlt évszázad szívós kutatásai nyomán ma már meglehetősen világos. Egyértelműen tisztázódott, hogy nincs közvetlen köze a VIII–IX. századi bolgár, bolgár–bizánci, bizánci, de a IX–X. századi magyar ötvösséghez és művészethez sem. A Cseh- és Morvaországtól Pannonián át Szlavóniáig és Dalmáciáig elterjedő VIII–X. századi Karoling-művészet sem hatott rá semmilyen formában. Rokonsága a felsorolt művészetekkel a VI–XII. századi orientalizáló eurázsiai művészet néhány térhez és időhöz nem köthető motívumában és technikai eljárásában merül ki. Bizonyos, hogy – a kétségtelenül közép-ázsiai vagy kaukázusi, Szaszanida eredetű perzsa hagyományokat, motívumokat, szimbólumokat leszámítva – nincs közvetlen köze az Eurázsiából ismert más VIII–X. századi ötvösművészetekhez sem. Ami, eltekintve attól a ténytől, hogy a kincs az avar birodalom belső területén került elő, önmagában véve is az egyetlen önálló VII–VIII. századi művészeti körbe, a késő avar művészetbe utalja. A nagyszentmiklósi arany ivókürtnek a VII. századi avar és pontusi bolgár fejedelmi és más rangos leletekben van párja (Bócsa, Bábony, Átokháza, Maloje Perescsepino), talpas csészéinek VII. század végi avar-onogur gazdag sírokban vannak testvérei (Ozora, Nemesvarbók, Budapest, Átokháza, Zsély stb. – az első kettőt IV. Konstantin 669–672 körüli arany- és ezüstpénzei közvetlenül keltezik). Övön viselhető csatos ivócsészéinek is VII. századi avar és onogur fejedelmi sírokban van közvetlen előzménye (Bábony, Maloje Perescsepino). A nagyszentmiklósi „csemegésszilke” ezüstből készült testvérpéldánya késő avar lovassírból is előkerült (Ada, 1965). 1790-ben a kincs leghíresebb kancsójának egyik ábrázolásához került elő párhuzam, az „égi vadász” stiláris testvérpéldányai. A mödlingi avar temető 144. női sírjából származó aranyozott korong-brossok térdeplő íjászai olyan közel állnak a nagyszentmiklósi íjászhoz, hogy a rokonság az utóbbi avar eredetére is irányadó. A kincs aranykorsói egy részének előképeit, párhuzamait vagy éppen hatásait a kutatás már régen felfedezte a VII. század végén feltűnő, közép-ázsiai eredetű avar korsókban, azóta a nagyszentmiklósi korsók díszítőrendszerének és ornamentikájának is több festett és bronzba öntött párhuzama került elő késő avar sírból. Ugyanazon korsók, valamint néhány csésze griff fejű sasábrázolásainak csak avar párhuzamai vannak, a legjobb nemrég került elő a dunacsébi avar temetőből.

A nagyszentmiklósi indastílus kialakulását az avar birodalomból a Pontus vidékére került arany övdíszek igazolják. A stílus a VIII. század közepén már létezett III. Leó bizánci császár (717–741) aranyérmeivel keltezett leletekben.

Az aranyedények anyagát bizánci solidus aranynak vélte s véli a kutatás, holott az finomabb a kincs anyagánál. A kincs edényeinek aranyfinomsága általában 19,5–22 karát között váltakozik. Ilyen finomságú solidust csak 610–685 között vertek a bizánci birodalomban. A kincs anyaga tehát a VII. századi avar vagy pontusi onogur–bolgár kagáni kincstárból származik.

A kincs tizenkét edényén rovásírásos felirat van. A rovásírás az eurázsiai türk rovásírások családjába tartozik, anélkül azonban, hogy bármelyikkel megegyezne. Mivel avar csontfaragványokról és ezüstcsészékről több rovásjel ismert, alig kétséges, hogy az avaroknak vagy a VII. század utolsó harmadában az avar birodalomba költöző onoguroknak (a türkökhöz, kazárokhoz és más keleti népekhez hasonlóan) önálló rovásírásuk volt; a nagyszentmiklósival közeli rokon rovásírást valóban csak avar csontfaragványokról ismerünk.

A kincs egyik legszebb csatos csészéjén utólag beillesztett görög betűs török nyelvű felirat van. Ismeretlen korai szláv dialektusból származó, hangtanilag megváltoztatott formában szereplő jövevényszót (zoapan=zsupán) tartalmazó, önmagában nem kevésbé sajátos török dialektusa aligha lehet más, mint a késő avar birodalom nyelve. Egyben az egyetlen, ám annál fontosabb bizonyíték a késő avarság szláv jövevényszavakkal kevert török nyelvűsége mellett. A felirat – korábban a kincs késő keletkezésében döntő érvnek tekintett – aláhúzott B betűje (B) már II. Justinus korában előjön, kivált a VIII. században gyakori, főleg pénzeken. A feliraton szereplő kereszt szerint készítője keresztény volt. Még inkább kiderül ez a feliraton belüli pálcikás palmettadíszítésbe mesterien belekomponált egyenlő szárú keresztből. Ez a kereszt, valamint a két görög nyelvű feliratos csatos csésze emblémájának keresztjei a VII. században elterjedő bizánci keresztek változatai. Megformálásuk, kizárólagosságra törekvő hangsúlyozásuk a bizánci történelem és művészet sajátos korszakát idézi: a képrombolás korának (726–787) keresztjeit!

A feliratok és keresztek keletkezése késő avar előkelők (zsupánok), avar kagánok körében végzett nem hivatalos bizánci missziós tevékenységgel állhat kapcsolatban, amelyről egyébként a nagyszentmiklósi kincs három csészéjét leszámítva keveset tudunk. Az egyetlen halvány utalás a 804-ben már keresztényként frank területre menekülő avar kagán (kapkan) bizánci keresztény neve: Theodorus.

A nagyszentmiklósi kincs a fentiek szerint a késő avar kultúra, írás, nyelv, művészet, vallás is mitológia páratlan emléke. A kincs soha nem került sem frank, sem bolgár kézbe. Valószínűleg 796-ban menekítették Pippin elől a Tiszántúlra, és Krum vagy Omurtag bolgár támadásakor ásták el. Így maradhatott meg örök tanúként.[4]

Irodalom

  1. Az avar birodalom pusztulásáról két egykorú, 9. század eleji itáliai forrás is beszámol: Historia Langobardorum a. 807-810 (MGH Scriptores rerum Langobardicarum et Italicarum saec. VI–IX. című 11.) és Pauli continuatio romana a. 796 (ugyanott 202).
  2. A vazallus fejedelemmé lett tudunról: Annales Alamannici a. 795 (MGH Scriptores I. 147), ahol "dux de Pannonia", és az Annales Mettenses priores a. 803 (MGH Scripto­res I. 191), ahol "princeps Pannoniarum", illetve "princeps Pannoniae" elnevezéssel szerepel.
  3. A tudun és a pannoniai avarság 803. évi kapitulációjáról: Annales Lobienses a. 803: "Pannonia cum finithnis regnis sub ditione imperatoris redacta est."
  4. A nagyszentmiklósi kincs még megtalálásának évében (1799) Bécsbe került, ma a Kunsthistorisches Museum büszkesége, vesd össze R. NollVom Altertum zum Mittelalter (Wien, 1942) - katalógusát. Első tudományos elemzését Hampel József végezte el: A nagyszentmiklósi kincs (Archeológiai Értesítő 4. 1884); Der Goldfund von Nagy­szentmiklós (Budapest, 1886). Tőle származik a huszonhárom edény máig használatos számozása. A kincset legjobban talán népies elnevezése jellemzi: "Attila kincse", amely tévedésében is magában foglalja a lényeget: egy Duna–Tisza vidéki "nomád" nagyhatalom edényeiről van szó. Keltezésében és értelmezésében túlságosan nagy szerepet játszottak és játszanak az edények különböző feliratainak megfejtési kísérletei: a különféle olvasatokon alapulnak az elrejtés idejére és körülményeire adott magyarázatok. Ezek eleve túlzott jelentőséget tulajdopítanak egy véletlennek, az elrejtés helyének, ugyanakkor általában nem számolnak a kincs, mint ötvösalkotás, összetettségében is páratlan egységével, vagyis magával a lelettel. A kinccsel foglalkozó modern munkák közül – különös módon – a legtárgyilagosabbnak N. Mavrodinov, trésor protobulgare de NagyszentmiklósA nagyszentmiklósi ősbolgár kincs (Archaologia Hungarica 39. Budapest, 1943) című könyvét véli a külföldi kutatás, holott elfogultsága már a mű címéből kitűnik. Művészeti összehasonlitó elemzéseiben, ami valóban bolgár vagy bizánci, az lényegesen későbbi (9–11. századi) a kincsnél. Az avar párhuzamok kérdését egyszerű módon kezeli: bolgárnak mondja őket. A további korábbi és későbbi kutatások méltatásától felment László Gyula-Rácz István, A nagyszentmiklósi kincs (Budapest, 1977) című könyve, amely részletesen ismerteti az irodalmat és az eredményeket. A két szerző nagy érdeme a kincs edényeinek új, technikai jellegű leírása és az edényeket szinte megelevenítő remek fényképek közreadása, a további vizsgálatok talán legfontosabb fundamentuma. A nagyszentmiklósi kincs avar voltát először Horváth Tibor bizonyította, részben az avar fazekasság és a kincs edényeinek összefüggéseire, részben a kincs stilusának széles körű avar fémművességi párhuzamaira építve (Az üllői és kiskőrösi avar temető. Archaologia Hungarica 19. Budapest, 1935). Az avar és eurázsiai fémművesség fölényes ismeretében elvégzett vizsgálatok nyomán Fettich Nándor mondotta ki, hogy a kincs a 7–8. században az avar birodalom területén készült (Archaologia Hungarica 21. Budapest, 1937). Az adai csészét Nagy Sándor közli (Conférence Internationale 1971 a Szeged Budapest, 1972), s ugyanott egy verbászi avar szíjvég és a nagyszentmiklósi 8. csésze díszeinek pontos egyezését is igazolja. A mödlingi korongról: H. Schwammenhöfer, Antike Welt 2. 1976. A nagyszentmiklósi stílust III. Leó érmeivel keltező sztolbicai és romanovszkajai aranyleleteket V. V. Kropotkin (Kladi vizantyijszkih monyet na tyerritorii SzSzSzR. Moszkva, 1962) közli. – Az impozáns történeti ismeretekkel és hallatlan régészeti intuícióval rendelkező Nagy Géza mondta ki először, hogy a nagyszentmiklósi kincs a frank háborúk idején elrejtett avar kagáni kincstár maradványa (Ethnographia 18. 1907) – csatlakozott véleményéhez Hampel József is. Valóban, az Alföldön a kincs korában csak egyetlen dúsgazdag nagyhatalom létezett, majd omlott össze: az avarok birodalma.
Az avarok
Az avar birodalom felbomlása Tartalomjegyzék