A keleti kérdés

A Múltunk wikiből
1839. április 19.
Hollandia elismeri az 1830. évi forradalom után elszakadt Belgium függetlenségét.

1839 júniusában súlyos válságba jutott a Török Birodalom. Mohamed Ali egyiptomi kormányzó ismét fellázadt ura ellen és tönkreverte annak hadseregét. A flotta átállt a lázadókhoz, és Konstantinápolyban egy gyermek került a szultáni trónra. A hanyatló félhold „protektora” a cári Oroszország volt, de a többi nagyhatalom – elsősorban Anglia – szintén jogot formált a védnökségre. A diplomáciai sakkhúzásokból ezúttal Anglia és Oroszország került ki győztesen. Ellentéteiket félretéve megállapodtak abban, hogy Mohamed Ali hatalmát korlátozzák, és Egyiptomot továbbra is alárendelik a szultánnak. Metternich hiába próbálta újra összetákolni a konzervatív hatalmak, sőt az öt európai nagyhatalom szövetségét. Az elszigeteltségből kiutat keresve nem tehetett mást, mint hogy Poroszországhoz hasonlóan a Habsburg-birodalom is csatlakozott a legerősebb tengeri és a legerősebb szárazföldi hatalom megállapodásához. Az 1840 júliusában létrejött londoni szerződés szerint a négy nagyhatalom garantálta a Porta jogait Egyiptom felett. Az egy év múlva kötött kiegészítő egyezmény valamennyi ország hadihajói előtt bezárta a tengerszorosokat. Oroszország kiváltságos védnöki szerepe ezáltal megszűnt. A keleti válság megoldásában a Habsburg-monarchia kezdeményezései ellenére sem játszott érdemi szerepet. A nagyhatalmak két legnagyobbjának megegyezése esetén Metternich működése csak a tények tudomásulvételére korlátozódhatott.

Franciaország azonban hiányzott a londoni konferencia résztvevőinek sorából. Nem sikerült helyreállítani az európai „pentarchia”, az öt nagyhatalom egyetértését. Egyiptom, a Földközi-tenger keleti medencéje angol–francia hatalmi ellentétek színtere volt. Franciaország – a napóleoni külpolitikai tradícióknak megfelelően – a függetlenségre törekvő Mohamed Alit támogatta. A franciaellenes konzervatív megállapodás, a külpolitikai elszigeteltség Franciaországban nacionalista hullámot váltott ki. 1840 márciusában a liberális történetíró, Adolphe Thiers került kormányra, aki a nacionalista lelkesedést külpolitikai zsarolásra próbálta átváltani. Kiadta a jelszót, hogy az egyiptomi pasa érdekeit a Rajnánál kell megvédeni. A francia politikai sajtó „bosszút kívánt Waterlooért”. Thiers fegyverkezett, ellenállásra biztatta Mohamed Alit.

Ausztria pénzügyi helyzete lehetetlenné tette részvételét az esetleges háborúban. A császár elé terjesztett költségvetés az alábbi záradékkal végződött: „ezen áttekintés után Felséged meggyőződhet arról, hogy Ausztria nem viselhet háborút”.[1] Az állampapírok árfolyama már a feszültség hatására a mélypontra zuhant a tőzsdén. A hadsereg zömét háború esetén az észak-itáliai frontra kellett volna küldeni. Emiatt a német államok védelmének terhe, következőleg az itteni politikai fölény Poroszországnak jutott. Párizsban azonban a Német Szövetség háborús előkészületei, a külpolitikai elszigeteltség tudata, a forradalmi hangulat feléledése következtében kedvező visszhangra találtak Metternich békét kezdeményező diplomáciai lépései. A keleti feszültség enyhült, nyomában a nyugati is oldódott. 1840 októberében Thiers megbukott; helyére Guizot került, akinek vezetésével Franciaország újra beállt az európai hatalmak koncertjébe. Az európai válság nem vezetett háborúhoz, de az egymáshoz igazodó hatalmakon belül újabb feszültséggócok voltak kialakulóban. Franciaországban végleg népszerűtlenné vált a nemzeti célokat feladó júliusi monarchia, Ausztria külpolitikai gyengesége pedig belső válságát mélyítette el.

Lábjegyzet

  1. Stern, Geschichte Europas…] V. Berlin, 1911. 78.

Irodalom

A külpolitikai áttekintéshez az eddig ismertetett külpolitikai munkákat használtuk.


Az 1839–1840. évi országgyűlés kompromisszuma
Tartalomjegyzék Az országgyűlés küszöbén