A keleti szövetség terve

A Múltunk wikiből
A lap korábbi változatát látod, amilyen Pemm (vitalap | szerkesztései) 2016. december 27., 18:53-kor történt szerkesztése után volt.

(eltér) ←Régebbi változat | Aktuális változat (eltér) | Újabb változat→ (eltér)
1627
április 1. Erdélyi országgyűlés Gyulafehérvárott. (Elhalasztja a fejedelem Gyulafehérvár város építésére vonatkozó előterjesztésének teljesítését, és visszautasítja az ottani várra fordítandó költség megszavazását.)
1628
április 9. Erdélyi országgyűlés Gyulafehérvárott. (Követeli a kincstári birtokokra menekült jobbágyok kiadását.)
június Mihály orosz cár Konstantinápolyon keresztül megbízottat küld Gyulafehérvárra egy Lengyelország ellen irányuló szövetség létrehozása ügyében.
július 23. Gusztáv Adolf a fejedelem lengyel királyságának tervéről tárgyaló követet küld Gyulafehérvárra.
ősze Bethlen Gábor követet küld a Portára, hogy a svéd szövetségre engedélyt kérjen. Elutasító választ kap.
1629
július Bethlen szövetség kötésére Konstantinápolyon keresztül követet küld Mihály cárhoz.
1630
december 21. Rákóczi György szövetségi ajánlattal követet küld a szász választófejedelemhez és a svéd királyhoz.
1637
október közepe Stockholmban Rákóczi György megbízottja a svéd államtanáccsal tárgyal egy esetleges szövetségről.
október 22. I. Rákóczi György a török ellen segítséget küld Matei Basarab havasalföldi vajdának.
1643
április 26. Krisztina svéd királynő Stockholmban aláírja a XIII. Lajos francia királyt is kötelező szövetségi szerződést I. Rákóczi Györggyel. (Rákóczi belép a Habsburg-ellenes szövetségbe, a háború tartama alatt évente 150 ezer tallér hadisegélyt kap, továbbá 3 ezer külföldi harcos zsoldját. A szövetségesek nem kötnek különbékét.)

Bethlen keserűsége mérhetetlen volt. Vádolta a törököt, a nyugati barátokat, legfőképpen azonban a magyarországi nagyurakat: „Rövid szóval, senkinek nagyobb gyalázatjára és kárára sem az nikolsburgi, sem az bécsi, sem az mostani pacificatio nem volt, mint mimagunknak. Ha valaki kérdezné, miért és kitül? egyebet nem felelhetnénk, hanem ezt: azon országnak státusitól, akiknek nagy szükségekben magunk életének és fejedelemségének periclitálásával, sok vitéz híveinek vérek hullásokkal igen hasznosan szolgálván, szoktól vöttül vala ezt az remumerációt.”[1] Most már azt is be kellett látnia, hogy Magyarországnak az Erdélyi Fejedelemségből kiinduló egyesítése nemcsak a magyar rendiség tehetetlenségébe ütközik, hanem határozott ellenállásába is. Valójában az történt, hogy a két centralizáció, a Habsburg és az erdélyi egymástól védte meg a magyar rendiséget, amely magára hagyatva, aligha tudott volna akár egyiknek, akár másiknak ellenállni, nemhogy Illésházy, Forgách és Esterházy elgondolásai szerint az ország egységét önerejéből Erdély meghódításával helyreállítani. A királyi Magyarország uralkodó osztályának többsége, ha talán nem is teljesen végiggondolva, hanem inkát a háborútól félve és fösvénységtől indíttatva, ezt egyenesen előnyösnek találta, ezért nem állott sem Esterházy, sem Bethlen mögé, hanem tétlen szemlélője maradt küzdelmüknek. Mert a Habsburg- és a török hatalom árnyékában tulajdonképpen e két ember, pontosabban az általuk képviselt koncepció vívta harcát. Esterházy azonban ekkor sem, később sem kapott komoly támogatást támadó terveihez Bécsből. De Bethlen sem elegendőt a töröktől. Bármennyire bíztak Habsburg-ellenességében a Portán, nem hittek eléggé törökbarátságának. „Ez a hitetlen pedig az Iszlám seregein sohasem segített, mert mindegyre csak a saját országára volt neki gondja” – ítélte meg, helyesen, Bethlen politikáját egy török történetíró.[2]

A harmincéves háború további bonyodalmai azonban megint Bethlen számára nyitottak új perspektívákat, amikor Richelieu most már rászánta, ha még mindig nem is magát és országát, de legalább diplomáciai erőfeszítéseit arra, hogy gátat vessen a Habsburgok európai hegemóniára törekvésének, s ehhez az európai koalíció keleti szárnyát is bevonja. Konkrét célja, ami végül is sikerült neki, az volt, hogy a tehetetlennek bizonyuló dán király helyett az energikusabbnak mutatkozó Gusztáv Adolfot megnyerje a németországi háborúra. Ehhez azonban el kellett takarítani az útból a még Báthori István és Zamoyski által kezdeményezett oroszellenes svéd–lengyel–török együttműködés utolsó maradványait is. De a svéd–orosz és török–orosz feszültséget is fel kellett oldani, hogy Gusztáv Adolf, hátát egy lengyelellenes török–orosz szövetséggel biztosítottnak érezve, félbehagyhassa lengyelországi hadjáratát, és az osztrák Habsburgok ellen fordulhasson.

A svéd–török–orosz együttműködés befolyásos képviselőt nyert az első Romanov cár apjában, Filaret moszkvai pátriárkában, a tényleges uralkodóban, aki a hazai svéd- és törökellenes ellenzékkel szemben Cirill Lukarisz konstantinápolyi pátriárkában talált támaszra. Persze Svédországban is meg kellett győzni az orosz és török közeledés ellenzőit, s ebben a bonyolult helyzetben különös, de hatékony választóvíznek bizonyult az a versengés, mely Franciaországban a katolikus és hugenotta balkáni misszió között folyt. Nevers hercege Militia Christiana néven társaságot próbált szervezni a balkáni népek római egyházba tömörítésére és a török kiűzésére, míg Léger genfi kálvinista prédikátor és köre a balkáni görögkeletiek és a törökök együttes megtérítésével akart keleti bázist biztosítani a reformáció nyugaton szorongattatott ügyének. A fantasztikus tervezgetések középpontjába a protestantizmussal rokonszenvező Lukarisz pátriárka került, akitől Léger és franciaországi hugenotta hívei, de Bethlen is, a balkáni kereszténység reformációját remélték, s aki a Portán bírt jelentős befolyásosa miatt a Habsburgok és ellenségeik diplomatái számára is fontos személyiség volt. Az angol és hollandi követek őt használták közvetítőnek, hogy a Portát a Habsburgok elleni beavatkozásra, Bethlen segítésére hangolják, az osztrák követ viszont megbuktatásán munkálkodott, ami 1638-ban, a konzervatív görögkeleti klérus segítségével sikerült is. Addig azonban fontos láncszeme volt a diplomáciai kapcsolatoknak, s Richelieu fel is használta ezt a fonalat. Rousseau és Talleyrand, Léger két francia hugenotta munkatársa ajánlkozott a svéd–orosz–török szövetség közvetítésére. Minthogy a katolikus Franciaország ilyen akciót hivatalosan nem indíthatott, az ügynökök Bethlen követeiként kezdték meg 1629-ben Moszkva, Konstantinápoly és Stockholm közti utazgatásaikat. Ennek ugyan tervezett vallási missziójuk semmi hasznát nem látta, de a svéd–orosz politikai együttműködés létrejött, és Gusztáv Adolf a német fejedelemségek Habsburg-barát tömörülése ellen indulhatott.

Lábjegyzetek

  1. Szilágyi Sándor, Bethlen Gábor fejedelem kiadatlan politikai levelei. Budapest, 1979. 426.
  2. Karácson Imre, Török történetírók. III. Budapest, 1916. 193. (Pecsevi véleménye.)


Erdély a Habsburg-ellenes európai koalícióban
Erdély a westminsteri szövetségben Tartalomjegyzék Bethlen és a román fejedelemségek