A kereskedelmi és vámszövetség megújítása

A Múltunk wikiből

Az 1867-es kiegyezés forma szerint nem tette közössé sem a vám- és kereskedelemügyet, sem a jegybankot, csupán annyit mondott ki, hogy ezeket a két ország kormánya és parlamentje időről időre „közös egyetértéssel” újra szabályozza. Öt év elteltével azonban bármelyik fél módosításokat kérhetett, s ezek elutasítása után a szerződést egyoldalúan is fölmondhatta. A gazdasági kiegyezés periodikus megújítása volt a 67-es rendezés egyetlen dinamikus eleme, amely lehetővé tette, hogy a gazdaság változó erőviszonyait a két ország kapcsolatában rendszeresen érvényre juttassák.

A magyar kormány 1875 nyarán tárgyalásokat kezdett az osztrák kormánnyal a kereskedelmi és vámszövetség néhány pontjának módosításáról, a fogyasztási adójövedelem arányos elosztásáról. Miután sem az Angliával és Franciaországgal szemben kialakítandó kereskedelempolitikai elvekben, sem pedig a fogyasztási adó visszatérítésének kérdésében nem sikerült megállapodni, Tisza – maga mögött tudva a közvélemény támogatását – 1875. november 29-én fölmondta a vám- és kereskedelmi szövetséget.

Az új egyezmény megkötésére irányuló tárgyalásokat azonban ugyancsak baljós előjelek kísérték. A kapitalista gazdaság fejlődése az európai kontinensen lassacskán túljutott a liberális szabadverseny delelőjén, megkezdődött az átmenet a szabadkereskedelemről a védvámrendszerre. A magyar kormány arra törekedett, hogy a magyar mezőgazdaság, s benne az állattenyésztés számára biztosítsa az osztrák piacot, s egyben lehetővé tegye a kijutást az európai piacra is, ahonnan olcsó ipari termékeket tudna beszerezni. Ez természetesen a szabadkereskedelmi rendszer fenntartását kívánta meg, amit viszont a vámvédelemért kiáltó lajtántúli ipari körökre való tekintettel Ausztria nem fogadhatott el. Az ellentét tehát a kiegyezéses rendszer szervi hibájából fakadt, abból, hogy két eltérő gazdasági szerkezetű, de önálló gazdasággal és államigazgatással rendelkező ország egy vámterületet alkotott, s ugyanazt a vám- és kereskedelmi politikát kényszerült folytatni. További ellentétek forrása volt az úgynevezett pénzügyi vámok kérdése. A kávét, teát, kakaót, déligyümölcsöt, petróleumot stb. a Monarchia határállomásain mindenféle iparvédelmi megfontolás nélkül, a közösügyi kiadások fedezetének gyarapítása céljából megvámolták. A magyar kormány e termékek vámját erősen növelni akarta, hogy annyival is kevesebbet kelljen a budapesti államkincstárból a közös költségekre átutalni. Az osztrák fél viszont ellenezte az emelést, mivel a szóban forgó cikkek túlnyomó többségét a birodalom osztrák felében fogyasztották, így ez inkább az osztrák vásárlókat, illetve az osztrák államkincstárt sújtotta volna. A két kormány álláspontja tehát mind a vámtarifa, mind a fogyasztási adók visszatérítése, mind a pénzügyi vámok emelése kérdésében erősen eltért egymástól.

Az önmagukban is nehéz kérdések megoldását súlyosbította, hogy a politikai pártok mindkét országban nemzeti ügynek tekintették azokat. Míg 1874-ben 31 magyar kereskedelmi és iparkamara, valamint gazdasági egylet közül 26 a vámszövetség fenntartása mellett foglalt állást, 1875 végén a politikai agitáció hatására már az ipari és agráregyesületek, a szabadkereskedelem és a védvám hívei, meg az újságok többsége az önálló vámterület mellett emeltek szót. Ausztriában és Magyarországon egyaránt terjedt az ai nézet, hogy olyan vámrendszerben vannak összezárva, melynek előnyeit mindig csak a másik élvezi.

Az 1876 januárjában megindult tárgyalások során a Tisza-kormány lépésről lépésre hátrálni kényszerült. Még 1875-ben beleegyezett a román kereskedelmi szerződés szabadkereskedelmi alapon történő megkötésébe, amely egyfelől a román agrártermékek szabad behozatalát, másfelől az osztrák ipari kivitelt biztosította, s amely elfogadásakor, a magyar gazdaság számára még nem járt különösebb haszonnal. Most pedig kényszerből hozzájárult, hogy az osztrák kívánságoknak megfelelően Nyugat-Európa irányában a Monarchia mérsékelt ipari vámok bevezetésével a szabadkereskedelemről lassan áttérjen az úgynevezett protekcionista gazdaságpolitikára. Az új vám- és kereskedelmi szövetség, a hozzá kapcsolódó úgynevezett osztrák–magyar autonóm vámtarifa és az új kvóta-törvény a két kormány között létrejött valódi kompromisszumot tükrözte. Az ipari vámok kismértékű emelése főleg az osztrák textilipar védelmét szolgálta, a gabona-, liszt- és állatvámokat a magyar mezőgazdasági érdekek figyelembevételével rögzítették. Az osztrák kormány hozzájárult a pénzügyi vámok felemeléséhez, de Tiszának le kellett mondania arról, hogy a fogyasztási adókat a fogyasztó, nem pedig a termelő állam javára szedjék be. Annyit azonban sikerült elérnie, hogy a kieső bevételekért a magyar államkincstár részleges kárpótlást kapjon. Az új kereskedelmi és vámszövetség tehát nem volt kedvezőbb az 1867. évinél, amennyiben a birodalmi védvámok bevezetésével erősítette az osztrák ipar uralkodó helyzetét a magyar piacon, anélkül, hogy a vámkülföldre irányuló magyar terményexportot előmozdította volna.

Tisza maga is nehezen, az uralkodó állandó pressziójának hatására fogadta el a javaslatokat, s hogy párthívei bizalmát megőrizze és kikényszerítse beleegyezésüket, részletekben adagolva fogadtatta el az engedményeket. A sorozatos gazdasági engedmények azonban megbontották a Szabadelvű Pártot. 1876. május 10-én mintegy hetvenen léptek ki és az ősz folyamán megalakították a Független Szabadelvű Pártot, melynek vezére is támadt Simonyi Lajos báró személyében, aki a kiegyezési tárgyalások során a kormánnyal támadt ellentétei miatt 1876. július 10-én lemondott a földművelés-, ipar- és kereskedelemügyi miniszterségről. 1878 januárjában Tisza pártja elé terjesztette a gazdasági kiegyezést, most már a maga teljességében, de a részletek megvitatásához nem járult hozzá, azzal az indoklással, hogy mint nemzetközi szerződést csupán egészében lehet helyeselni vagy elvetni. A napokig tartó élénk vita után Gorove István pártelnök a megállapodást szavazás nélkül elfogadottnak nyilvánította. Ezután újabb képviselők – most főleg egykori Deák-pártiak – léptek ki a pártkörből, és Szilágyi Dezső vezetésével újabb politikai csoportosulást alakítottak.

Irodalom

A gazdasági kiegyezést az említett munkák mellett részletesebben ismerteti Matlekovits Sándor, Az Osztrák–Magyar Monarchia vámpolitikája (Budapest, 1877), és Magyarország államháztartásának története 1867–1893 (Budapest, 1894); Láng Lajos, A vámpolitika az utolsó száz esztendőben (Budapest, 1902); Milhoffer Sándor, Magyarország közgazdasága. II. (Budapest, 1904). Az egykorú irodalomból itt csupán Lukács Béla, Ausztria és Magyarország pénzügyei és adórendszere (Budapest, 1876), valamint az osztrák álláspontot általában megfogalmazó Rudolf Sieghart, Zolltrennung und Zolleinheit. Die Geschichte der österreichisch–ungarischen Zwischenzoll-Linie (Wien, 1915) és Adolf Beer, Die österreichische Handelspolitik im XIX. Jahrhundert (Wien, 1891) című munkájára, valamint a magyar kormányból a tárgyalások során kiszakadó körök álláspontját tükröző: Simonyi LajosLukács BélaMudrony Soma, Különvélemények a vámszerződés, a vámtarifa s a Lloyd-szerződés tárgyában (Budapest, 1878) című írásra utalunk.

A levéltári forrásokból az Országos Levéltárban őrzött magyar minisztertanácsi jegyzőkönyveket és a miniszterelnökség iratait használtuk, továbbá a bécsi német követség és a budapesti német konzulátus 1875 és 1878 közötti jelentéseit, melyeket a bonni külügyminisztérium őriz (Politisches Archiv des Auswärtiges Amtes. Österreich–Ungarn). A legújabb összefoglalásokat lásd: Herbert Matis, Leitlinien der österreichischen Wirtschaftspolitik 1848–1918 és Ákos Paulinyi, Die sogenannte gemeinsame Wirtschaftspolitik Österreich–Ungarns (mindkettő a Die Habsburgermonarchie 1848–1918 című nagy kiadvány I. kötetében: Die wirtschaftliche Entwicklung. Herausgegeben von Alois Brusatti Wien, 1973), valamint Friedrich Gottas idézett munkáját.


A Tisza-kormány megalakulása és első lépései
Kísérlet az államháztartás rendbehozatalára Tartalomjegyzék Az Osztrák–Magyar Bank megalakítása