A keresztény királyság megalapítása

A Múltunk wikiből
997
ősz: Géza nagyfejedelem meghal. Istvánt fejedelemmé választják Esztergomban (997–1000).
1001
január 1. Istvánt királlyá koronázzák. (Uralkodik 1038-ig.) A II. Szilveszter pápa által küldött lándzsát és koronát Asztrik (Anasztáz) apát, pápai legátus hozza Magyarországra, s a királlyal a magyar egyház szervezésébe kezd.
húsvét: II. Szilveszter pápa a ravennai zsinaton szentesíti az esztergomi érsekség és magyar püspökségek felállítását.

A feudális állam és társadalmi rend ideológiai támasza az egyház. Az állam és egyház egymásrautaltsága nemcsak realitásként jelentkezett az ezredforduló keresztény királyságaiban, hanem mint igény a császárság és pápaság univerzális törekvéseiben. A római egyház nyelvre és fajra való tekintet nélkül minden nép, sőt az egész emberiség egy táborban való egyesítését tűzte ki célul, az Ottók „római császársága” ugyanezzel az univerzális igénnyel lépett fel, amikor a pápaság mellé rendelt egyetemes hatalomra pályázott.

A római egyház és a Német-Római Császárság ideológiai egysége a X. század végére vált harmonikussá, amikor III. Ottó, felserdülvén, 995-ben maga vette kezébe az impérium vezetését, és nevelője, Aurillaci Gerbert 999-ben II. Szilveszter néven elnyerte a pápai trónt.[1] Ez Magyarországon időben egybeesett a Koppány legyőzését követő territoriális szervezéssel is. István a nemzetközi helyzet alakulását arra használta fel, hogy az épülő magyar államot önálló egyházszervezettel szilárdítsa meg, és nemzetközi rangját, elismerését a keresztény királyság jelképével, koronával biztosítsa.

Ezek a célok már István uralkodását megelőzően kirajzolódhattak a magyar nagyfejedelmek előtt, hiszen a velük szövetséges bolgár uralkodók egy évszázada önálló egyházszervezetet és császári rangot adó koronát igényeltek Bizánctól. Fajsz, Taksony és Géza korában azonban a belső viszonyok még nem értek meg erre, és a nemzetközi helyzet sem volt kedvező. István érdeme, hogy felismerte azt a pillanatot, amikor ez megvalósítható volt, és követelését, amely a római birodalmi gondolattal éppen nem egyezett, ügyes diplomáciával valóra tudta váltani.

A birodalmi német történészek, akik az Ottók impériumának gondolati modellje szemszögéből nézték az európai történelmet, nem tudták elképzelni, hogy 1000-ben létrejöhetett keresztény királyság a birodalom oldalán de mégis rajta kívül, s ha elképzelésüket világos adatok nem támogatták, jeleket kerestek, amelyek mégiscsak amellett szólnak, amit a modell megkövetel. Eltekintve attól, hogy a német-római impérium mint gondolati modell inkább csak a fejekben élt, semmint a realitásban, hiszen az Ottók még Róma város lakóival is csak ideig-óráig tudták elismertetni hatalmukat, Magyarország geopolitikai helyzete nem volt azonos azon országokéval, amelyek a hűbéri kapocs elismerésére kényszerültek.

Magyarország kezdetben a görög egyház hatósugarába tartozott, s ha a 955 utáni események eltávolították is Bizánctól, elméletileg mindig megvolt a kiegyezés lehetősége, és Bizánctól könnyen megkaphatták volt azt, amit Róma megtagad.

István házassága és a magyar egyház irányításában érvényre jutott új vonal komoly segítséget nyújtott neki ahhoz, hogy az ottoniánus ideológiával szemben álló Árpád-házi követelést diplomáciai eszközökkel megvalósíthassa. Mert abból, hogy Fajsz nem járult személyesen Bizáncba megkeresztelkedni, hogy Taksony Rómából kért püspököt, és hogy Géza is távol tartotta magát a császár udvarlásától, világos, hogy itt nemcsak István személyes politikájáról van szó, hanem a dinasztia magatartásáról is.

Ami az ottoniánus ideológiát illeti, e tekintetben éppen a szlávokra beállított szász politika eredményezte, hogy Magyarországot elismerték „Avaria” utódjának – másnak, mint „Sclavania” –, ami azt is jelentette, hogy elhalt a bajor Pannonia-gondolat. A szász felfogás bajorországi terjedéséhez hozzájárulhatott, hogy I. Ottó öccse, Henrik alapította az új bajor házat, s hogy Henrik utódain felesége, a bajor Luitpolding Judit révén elhatalmasodott a bajor partikularizmus gondolata, anélkül, hogy feltámadt volna bennük a bajor Pannonia-gondolat. Ennek egyedüli ébren tartója a salzburgi érsek, Civakodó Henrik ellensége volt. Az ifjú Henrik herceg a területi engedmények után már készségesen támogatta „Avaria” – vagy ahogy a Nibelung-énekben jelentkezik, „Hunnia” királyságát, annál is inkább, mert húga lett benne a királyné.

A másik vonal, amely támogatta István politikáját, sőt diplomatát is adott neki, Szent Adalbert vezető nélkül maradt köre volt. A bajor politika ellenségesre fordulása 991-ben azt eredményezte, hogy a magyar fejedelmi udvar egyházi utánpótlás tekintetében Adalbert prágai püspök felé tájékozódott. Bár Adalbert nem tartózkodott hosszabb ideig Magyarországon, és nem fejtett ki maradandó térítő munkát, szoros kapcsolatot épített ki Gézával és Sarolttal. Ennek volt eredménye, hogy amikor 995-ben a cseh fejedelem Adalbert rokonságát kiirtatta, Adalbert hívei részben Lengyelországba, részben Magyarországra menekültek.

Magyarországra jött mindenekelőtt Adalbert ifjúkori barátja és iskolai nevelőtársa, Radla, szerzetesi nevén Sebestyén. Radla a cseh fejedelmi udvarban is bennfentes volt; ő volt az, akit 993-ban Strachkwas herceggel Rómába küldtek, hogy az aventinusi Szent Elek és Bonifác kolostorból hazahívja Adalbertet Prágába. A kortársak szerint mindenki által szeretett, jólelkű, szerény, vallásos ember volt, aki megelégedett a szerzetességgel. Adalbert Lengyelországba menet levélben csábította, hogy hagyja el a magyar udvart, és menjen vele, Radla azonban ekkor már István barátja volt, és jobban szerette a békét, mint a forgószelet, amit Adalbert maga körül támasztott, s így maradt.

Adalbert másik munkatársa, akinek oroszlánrésze volt a magyar egyház megszervezésében, a hibás kiolvasás folytán Asztriknak nevezett Asrik vagy Aserik, egyházi nevén Anasztáz volt. Olyan nagy szerepe volt István koronázásában és a magyar érsekség megalapításában, hogy utóbb különböző egyházak alapítójukul vindikálták személyét, és hol Asztrik, hogy Anasztáz néven került be hamis oklevelekbe, ami miatt napjainkig akadnak olyanok, akik két személynek gondolták. Csak a hamisítványok kiszűrése után bizonyosodott be, hogy Hartvik püspök igazat írt 1100 táján, amikor Asztrikot Anasztázzal azonosította.[2]

Asztrik Németországból kerülhetett Szent Adalbert kíséretébe, aki mellett Prágában püspöki titkárszerű klerikus funkciót töltött be. Együtt hagyták el Prágát, mentek Géza udvarát útba ejtve Rómába, ahol Adalbert szoros barátságot kötött III. Ottóval. Asztrik kísérte püspökként két franciaországi zarándokútján és a Rajna vidékén át Lengyelországba, ahol útjaik elváltak: Asztrik meseritzi apát lett, Adalbert pedig 997-ben a mártíromságot választotta. A nagyra hívatott apát elhagyta Lengyelországot, ahol a püspöki székek betöltésénél mellőzték, egy időt a dijoni reformkolostorban töltött, majd mint Szilveszter pápa és István király udvara közötti diplomáciai küldetések vezéralakja tűnt fel. Komoly okunk van feltenni, hogy kezdetben nem mint István megbízottja, hanem mint a pápa legátusa járt el. Valószínűbb, hogy e követségekben Istvánt püspöke, Domonkos képviselte, kiből a magyarok első érseke lett.

A korona ügyében küldött követjárás az 1000. év második felére eshetett, amikor Szilveszter pápa és III. Ottó együtt Rómában tartózkodott. Ennek eredményeként hozta Asztrik – Anasztáz Magyarországra a pápa adta felségjelvényeket,[3] a zászlós lándzsát, a koronát és egyebeket, amelyekkel Istvánt az új évezred első napján megkoronázták.[4]

István koronázása több nehéz közjogi és műtörténeti kérdést vet fel. Az e kérdésekben való tisztánlátást egyrészt az adatok szűkös volta, másrészt politikai törekvések nehezítették meg. A német-római birodalmi gondolat vallói mindenben a császártól való függőség jelét keresték, a pápaság a római egyháztól való függés álláspontjára helyezkedett, a magyar nemzeti álláspont képviselői pedig nem voltak hajlandók engedményt tenni a függőség semmiféle megnyilvánulásában. Ezek az álláspontok ma már elvesztették napi politikai aktualitásukat, s így talán könnyebb megformulázni: mi az, ami biztosan állítható, s mi az, aminek megvan a lehetősége.[5]

A magyar korona küldéséről egyetlen közel egykorú feljegyzés maradt fenn: Thietmár 1018-ig írt művében megjegyzi, hogy III. Ottó császár kegyéből és bíztatására ... Vajk, országában püspökségeket állítva fel, koronát és áldást kapott”[6]. E mondatból csak elfogultsággal lehetett kiolvasni azt, hogy István a császártól kapott koronát. A császár ugyanis korona adományozására nem biztathatta saját magát, csak másvalakit; a szövegösszefüggésből kitetszően azt, aki ezzel együtt áldást is adott. Nem lehet vitás, hogy a korona a pápától származik, amint erre VII. Gergely 1074-ben Salamon királyhoz intézett levelében kifejezetten hivatkozott, s amint ezt Hartvik is megírta 1100 körül. VII. Gergely levelében arról is ír, hogy Magyarországot István király Szent Péternek ajánlotta fel, ami mint formaság tényleg együtt járhatott a pápai korona átvételével. Ezt számításba véve megérthető, hogy a VII. Gergely és II. Orbán hűbéri törekvéseivel szemben álló László és Kálmán király az uralkodása alatt fogalmazott Szent István-legendákban elkendőztette a Szent Péternek való felajánlás tényét. A nagylegenda szerzője valóban szól felajánlásról, de azt írja, hogy Szent István az országot Szűz Máriának ajánlotta fel, aminek már semmiféle egyházjogi jelentősége nem volt.[7]

Megjegyzendő, hogy a Szent Péternek való felajánlásnak 1000 körül egészen más jelentősége volt, mint később; jelentette ez a német császárságtól való függés megkerülését. Ezt kísérelte meg 991 körül Meskó lengyel fejedelem, amikor ismert szövegű levelében felajánlotta a Lengyelországot felölelő Gnesen civitast Szent Péternek.[8] A civitas szó ekkortájt több jelentésben volt használatos; egyházi értelemben elsősorban püspökséget értettek rajta, de jelentette a keresztények közösségét, országát is. Ilyen módon a felajánlásnak lényegében spirituális jelentősége volt; politikai értelemben vett hűbéri függést nem jelentett – egyrészt, mert a pápaság nem volt politikai hatalom, másrészt, mert a politikai hatalomra a római császárság tartott igényt.

991 táján, amikor Meskó Szent Péternek felajánlását tette, Szent Adalbert Rómában időzött. Ha 1000-ben Adalbert tanítványa hasonló kéréssel járult Rómába István számára, akkor nagy a valószínűsége, hogy követjárásának célja és eszközei nagyjából egyeztek Meskóéval, illetve püspökéével. A cél a német politikai függés megkerülése volt, az eszköz pedig a magyar civitas spirituális felajánlása lehetett Szent Péternek – királyi korona fejében.

Magyarország sajátos helyzete, valamint István személyének és udvarának politikai súlya biztosította Ottó kegyét és támogatását, s így az új évezred fordulójára Asztrik megérkezett a koronával, talán ugyanazzal, amely 991-ben Meskó számára készült.

István király koronája, amint az az 1031-ben hímzett paláston látható, olyanféle drágakövekkel díszített abroncskorona volt, mint amilyen az egykorú ábrázolásokon Ottók és II. Meskó fejét díszíti. Nem speciálisan császári korona volt, hiszen ehhez hasonlót kapott a pápától 1130-ban II. Roger szicíliai király is, de mindenképpen jele volt a szuverén királyságnak.[9]

Az egykorú ábrázoláson István jobb kezében lándzsát, baljában pedig országalmát tart.[10] István lándzsájáról szintén sok vita folyt, mert egy XII. századi zavaros krónikahelyből és abból a tényből, hogy III. Ottó a Szent Móric-lándzsa másolatát adta hűbéresének, Bátor Boleszlónak, arra következtettek, hogy István hasonló felségjelvényt kapott a császártól. A kérdésben új elemet jelent az 1000 tájára keltezhető nagyharsányi pénzlelet, melyben 40 darab érem került elő, egyik oldalán a Szent István pénzeit jellemző Regia Civitas felirattal, másik oldalán egy zászlós lándzsát tartó kar képével és LANCEA REGIS felirattal. Mivel a pápa által adott királyi felségjelvények között első helyen említik a zászlós lándzsát, s egyedül ez hiányzik a német királyokra is érvényes mainzi koronázási szertartásból, az átadott felségjelvények felsorolásából, úgy tekinthetjük a zászlós lándzsát, mint István azon pápai felségjelvényét, amely szuverenitást biztosított neki a német birodalom igényeivel szemben.[11]

A koronázás, amely egyebekben a német királyok által használt mainzi formula szerint történhetett, részben a nagylegendából rekonstruálva így zajlott le: A koronázó főpap kérdésére a jelenlevő papok, ispánok és „nép” királlyá kiáltották ki Istvánt. Ezt követően a főpap a királyt felkente szentelt olajjal, átadta a megszentelt kardot, jogart és gyűrűt, s végül a király fejére tette a koronát.[12]

A koronázást követően István – az akkori gyakorlatnak megfelelően – írásban terjesztette a pápa elé a magyar érsekség felállítását, Esztergomot jelölve ki székhelynek. Asztrik apát az írással Ravennába sietett, ahol húsvétkor II. Szilveszter, III. Ottó császár és számos főpap, valamint több nagyhírű szerzetes: Odilo clunyi apát, Szent Romuald és Querfurti Brunó – Bonifác pereumi remeték jelenlétében összejövetelt tartott. Az Asztrik által vitt okmányt, illetve az itt kiállított levelet a pápa aláírásával szentesítette. A pápa szabad kezet, a kor nyelvén apostoli hatalmat adott István királynak a magyar egyház berendezésére és a térítésre.

Irodalom

A királyság megalapításának nemzetközi hátteréhez a német császárság szemszögéből lásd P. E. Schramm, Kaiser, Rom und Renovatio. I–II. (LeipzigBerlin, 1929); A. Brackmann, Kaiser Otto III. und die staatliche Umgestaltung Polens und Ungarns (Abhandlungen der Preussischen Akademie der Wissenschaften 1939); Zur Entstehung des ungarischen Staates (Abhandlungen der Preussischen Akademie der Wissenschaften, 1940), s őket követve Tóth Zoltán, A Hartvik legenda kritikájához. A szent korona eredetkérdése (Budapest 1942), kikhez viszonyítva a pápa szerepét hangsúlyozza F. Baethgen, Die Kurie und der Osten im Mittelalter (Deutsche Ostforschung I. 1942. 310. kk.). A fenti irodalmat bírálja Deér József, A magyar királyság megalakulása (Magyar Történettudományi Intézet Budapest 1942. 1–88); Die Entstehung des ungarischen Königtums (AECO 8. 1942. 52-167); III. Ottó császár és Magyarország az újabb történetírásban (Századok 78. 1944. 1–35).

  1. II. Szilveszter pápára általában lásd az LfTK IX. 758. alatt adott összefoglalást; lásd még M. Uhlirz, Studien zu Gerbert von Aurillac (Archiv für Urkundenforscung 11. 1930. 391 – 422; 13. 1935. 437–474); J. Leflon, Gerbert (Saint-Wandrille, 1946); The Letters of Gerbert with his Papal Privileges as Sylvester II. Fordította H. Pratt Lattin (New York, 1961); F. Weigle, Die Briefsammlung Gerberts von Reims (1966). A 17. században hamisított Szilveszter-bulla szövegét lásd Fejér, Codex diplomaticus hungariae ecclesiasticus ac civiles I. 274–277; vesd össze Gombos III. 2129; irodalát lásd ÁÁ 378–379; Kosáry, Bevezetés a magyar történelem forrásaiba és irodalmába I. 55; melyből kiemelendő Karácsonyi, Szent István oklevelei és a Szilveszter-bulla; Karácsonyi János, Századok 43. 1909. 361–376, 495–498; 44. 1910. 315–316; 47. 1913. 1–11; Galla Ferenc, Marnavics Tomkó János ... (Budapest 1940); Tóth László, Turul 55. 1941. 63–70; H. Zimmermann, Papstregesten 911–1024 (Regesta Imperii II/5. Wien, 1969). 934. sz. Arra nézve, hogy lehetett egy eredeti Szilveszter-bulla lásd SRH II. 384, s ezenkívül az egyházszervezést megerősítő pápai irat: SRH II. 383; időpontjához lásd MGH Diplomata Ottonis III. 396. sz.; némileg másként M. Uhlirz, Regesta Otto III. 11/3. 794–797; Györffy György, A Magyar Tudományos Akadémia II. Osztályának Értesítője 18. 1969. 218–220; Arch. Hist. Pont. 7. 1969. 105–106.
  2. Asztrik-Anasztáz és Radla kérdésére lásd Györffy György, A Magyar Tudományos Akadémia II. Osztályának Értesítője 18. 1969. 199–225; Arch. Hist. Pont. 7. 1969. 79–113.
  3. A felségjelvényekre általában lásd P. E. Schramm, Herrschafts I–III. (Schriften der Monumenta Germaniae Historica 13. Stuttgart, 1954–1956).
  4. A koronázás évére lásd Hóman Bálint, Magyar Nyelv 23. 1927. 443. kk.;
  5. A koronázás irodalmához lásd Kosáry, Bevezetés a magyar történelem forrásaiba és irodalmába I. 70–71; a középkori királyeszméhez lásd Váczy, Die Erste Epoche des Ungarischen Königstums.
  6. A koronázásra Thietmár: Gombos III. 2203;
  7. a legendák: SRH II. 384, 414.
  8. A lengyel felajánlás Szent Péternek: Monographie Anonima TZW. Galla kronika czyli dzieje ksiazat i wladcow polskich = Galli Anonymi cronicae et gesta ducum sive principum polonorum Editor K. Maleczynski (Kraków, 1946). 148–149.
  9. Szent István koronájának kérdéséhez lásd Deér, HK, melynek bírálatát lásd Györffy György, Élet és Tudomány 26. 1971. 58–63, s e kérdéshez lásd Vajay Szabolcs, Az Árpád-kor uralmi szimbolikája (in: Középkori kútfőink kritikus kérdései 339–373).
  10. Magyar viszonyban: A magyar Szent Korona és a koronázási jelvények ... Szerkesztette Ipolyi Arnold (Budapest 1886); Czobor BélaNagy Géza, A magyar koronázási jelvények (Budapest 1896); Czobor Béla, III. Béla Emlékkönyv 98–114, 207. kk.; Gerevich, Magyarország művészeti emlékei 204. kk., 236. kk.; Moravcsik GyulaFettich NándorLászló Gyula, Emlékkönyv Szent István király halálának kilencszázadik évfordulóján III. 423. kk., 473. kk, 517. kk., újabban: Dercsényi Dezső, István király emlékezete (Budapest 1971); Kovács Éva, Acta Historiae Artium 5. 1958. 181–221; 15. 1969. 3–24; Művészettörténeti Értesítő 1972. 1–14.
  11. A kard és lándzsa kérdéséhez lásd Z. Tóth, Attila's Schwert (Budapest 1930); Kovács László, Folia Archaeologica 21. 1970. 127–145; Acta Archaeologica Scientiarum Hungariae 323–339; Györffy György, Numizmatikai Közlemények 72–73. 1974. 35–41; Györffy, István király és műve 152–157.
  12. Felségjelvényeinkre több szerzőtől: Insignia regni Hungariae. I. (Budapest 1983).


István király államszervezése
István király egyénisége Tartalomjegyzék Központosító harcok