A kettős uralom kiteljesedése

A Múltunk wikiből

A tizenöt éves háború lezárultával beköszöntő hivatalos béke – mint láttuk – csak azt jelentette, hogy mindkét fél óvakodott a nagy fegyveres akcióktól, de változatlanul előadódtak kisebb-nagyobb összecsapások. Az Isztambul és Bécs között ide-oda vándorló követek és a békeszerződés megújításait előkészítő diplomaták pedig békés eszközökkel, de nagyon is keményen folytatták a hatalmi harcot. Az alkudozásoknak két, örökké visszatérő, fő témája volt: a kölcsönös vádaskodás a felek békebontó katonai megmozdulásai miatt, valamint a befolyási szférák, konkrétabban a mindkét félnek adózó területek határainak rögzítése.[1]

Az utóbbi probléma a török kor mindennél fontosabb harci kérdésének, a hatalmon való osztozkodásnak volt része. A magyar nemesség kezdettől fogva arra törekedett, hogy ne veszítse el befolyását az elhódított területen. A királyi Magyarország államgépezetének, a végvári katonaságnak és saját vármegyei szervezeteinek segítségével továbbra is adóztatta az idegen uralom alá került régi jobbágyait, beleszólt szervezeteik életébe, jogszolgáltatásába. Mindent megtett, hogy ne hagyja elsorvadni a török terület és a másik két országrész kapcsolatait, ha kell, erőszakkal is életben tartsa befolyását, s ne engedje konszolidálódni a török berendezkedést. A hatalmi harc az élet minden lényeges és mellékes területére kiterjedt. Beletartozott az egész magyar adószedés, de az is, hogy Baranya református gyülekezeteiben Erdélyben nyomtatott könyvekből énekelték a zsoltárokat.

A hadakozás és alkudozás szenvedélye az elevenbe vágó, minden mást háttérbe szorító anyagi érdekeltség vitapontján csapott a legmagasabbra, amikor az országból kipréselhető jövedelmek felosztása volt a tét. A hódoltságnak sohasem voltak térképre rajzolható, éles határai. A farkasszemet néző két végvári láncolat csak a katonai foglalás vonalát jelezte, s ezt mindkét irányban széles befolyási zóna övezte.

Az 1540-es évek török várfoglalásai nyomán még nem alakult ki egybefüggő, zárt török terület. Övék volt egy sor vár, a közöttük és körülöttük fekvő vidék azonban még legalább úgy figyelt a szigetvári, palotai, egri és gyulai magyar kapitányok szavára, mint a törökökére. Háború volt, és a játszma még korántsem dőlt el. A helységek hovatartozása még bizony talán volt, s a háború forgandóságában időnként változott – mindkét fél igényt tartott mindegyikre, s igényeit fegyverrel érvényesítette.

A kezdeti évek e kialakulatlan, zűrzavaros birtoklásában nincsen semmi rendkívüli. Ugyanolyan átmeneti állapot volt ez, mint amilyen a balkáni országokban az első, katonailag még nem kellően biztosított hódítási szakaszt jellemezte. A törökök magyarországi terjeszkedése azonban megtorpant, az ország egészét nem tudta átfogni. Hiába alakult ki a 16. század közepére egybefüggő török terület, a katonai félsiker az osztozkodáson alapuló berendezkedésnek másutt csak rövid időre szóló, átmeneti állapotát állandósította Magyarországon.

Ezt a rendhagyó helyzetet már az 1540—1550-es évek fegyverszünetei és békeszerződései is tükrözték, de elsőként az 1568. évi drinápolyi béke ismerte el. A továbbiakban már szó sem volt arról, hogy az egymás területére behatoló adóztatás jogát bárki is vitassa; az alkudozás most már azért folyt, hogy ki mennyit enged át a magáéból és mennyit szerez a másiktól.

Mire a századforduló hosszú háborúja lezárult, a törökök királyságbeli adóztatása a Dunántúlon nagyjából a Rába vonaláig ért, Veszprém vármegyét teljesen, Zalát, Vast, Komáromot és Győrt nagyobbrészt elnyelte. Északon a nógrádi várak fölszabadítása csak átmenetileg szüntette meg a törökök adószedését, a Garam és az Ipoly völgyének falvai, Hont, Nógrád és Gömör vármegye tekintélyes része végig megmaradt adófizetőnek. Majd Érsekújvár 1663. évi eleste a Vág mentéig, várad három évvel korábbi bukása Szilágy és Szatmár vármegyéig terjesztette ki a török adóztatást.

A zsitvatoroki béke – mint láttuk – lényeges változást szentesített a töröknek is hódoló királyságbeli helységek sorsában. Leszögezte, hogy török földesuraknak és adószedőknek csak akkor szabad személyesen is megjelenniük a falvakban, hogy erővel is érvényt szerezzenek jogaiknak, ha azok a török hatóságok és a magyar várkapitányok többszöri felszólítására sem hajlandók beszolgáltatni az adót a török várakba. Ez a határozat elvben (s többé-kevésbé a gyakorlatban is) megvédte a településeket a közvetlen zaklatástól, ugyanakkor valamelyes lehetőséget is adott az adóösszeg fölötti alkudozásra, a fizetés halogatására, netán megtagadására.

A török várakhoz közelebb eső, könnyebben elérhető területeken ajánlatos volt nem ujjat húzni az adóztató katonákkal.[2] Érsekújvár főkapitánya, Koháry Péter 1615-ben így intette Bars vármegye tisztikarát: „Hogy azért az töröknek az falukra sereggel való kijárására okot ne adjunk, kérem nagyságtokat és kegyelmeteket, parancsolja meg az szegénységnek, hogy mind az császár adaját [azaz a dzsizjét], s mind pedig az iszpajáknak [a szpáhiknak] az mivel tartoznak nekiek, késedelem nélkül szolgáltassák be, mert ha elkésnek vélek, és az török ki fog jönni, az szegénységnek is terhes leszen, és magunk között is veszekedést szerezhetnek kegyelmetekkel.”[jegyzet 1] Batthyány Ferenc 1611-ben írt arról, hogy a török fenyegetések nem maradtak puszta ígéretek: „az kanizsai törökök egy Őrségben levő falumra, úgymint Kápolnás nevű falura reájöttek, három embert levágtak, ötöt elvittek elevenyen, kinek az ketteit visszaeresztették. Azt kívánják, hogy bejárjanak hozzájok, adózzanak nekik; az egész falut feldúlták … az szegénységnek még szalonnáit is elvitték, mellyet igaz török ennek előtte nem cselekedett.”[jegyzet 2]

A török váraktól távolabb eső, nehezen elérhető falvak könnyebben megtagadhatták az engedelmességet, a magyar végvárak oltalmára is inkább számíthattak. A legközelebbi török őrségektől, a Fehérvártól és Kanizsától egyaránt jó száz kilométerre fekvő, Veszprém vármegyei Karakó lakóit az 1660-as években többször hívta szíves szóval Fehérvárra török földesuruk, hogy jöjjenek el hozzá megalkudni az adókról, a jelek szerint azonban nem sikerült adózásra fognia őket. Azok a falvak, amelyek távoli vidékekről szolgáltak a töröknek, magyar földesuruk és várkapitányuk védelmében a követelt szolgáltatásoknak legalább egy részét büntetlenül megtagadhatták.

A török adóztatás királyságbeli térnyerésének ellensúlyozásai magyar állam, a katolikus egyház s mindenekelőtt a nemesség – kisebb területi hézagokkal és időbeli megszakításokkal ugyan, de – az egész hódoltságot adóztatta a török kor teljes másfél évszázadában.[3] A török uralom első évtizedeiben mindhárom adófajtát – az államit, az egyházit és a földesúrit – a magyar végvárak, elestükig elsősorban Szigetvár, Eger és Gyula katonái szedték be. Az ő fegyvereik vállalták a „szoktatás” feladatát: az ellenkező törökkel és a kétfelé önként semmiképpen sem adózó jobbágyokkal kellett elfogadtatniuk a magyar igények jogfolytonosságát.[4] A katonák adószedésének közvetlen és nem lebecsülhető haszna az volt, hogy a török országrészről befolyó jövedelmek is hozzájárultuk a végvári láncolat eltartásához, az ország védelméhez.

A következő századra megváltozott a magyar adóztatás tartalma és módszerei. Szigetvár, Gyula és Eger elestével eltűnt a hódoltsági magyar adóztatás három fő szervező központja. Erre az időre már a „szoktatás” évtizedei is elmúltak, a törökök békeszerződések sorában ismerték el a magyar követelések jogosságát, az adófizetőknek is elég idejük volt, hogy beletörődjenek: új uraik mellett a régiek is megmaradnak. Miután pedig a végváriak elvégezték a betörés fegyveres erőt igénylő feladatát, a nemesség rohamra indult az újra bőven folyó adójövedelmek visszaszerzéséért.[5]

A nemesség támadása már a századfordulóra teljes győzelmet hozott. A hódoltság minden talpalatnyi földjének volt magyar birtokosa, néha több is, akik a távolból úgy adták-vették, örökölték vagy nyerték el királyi adományként a birtokokat, mintha a török ott sem lett volna. A fizikai távolság miatt – török földesúrtársaikhoz hasonlóan – ők sem igen tudtak követeléseikben a birtokaikon élők lélekszámához és a termelt javak mennyiségéhez igazodni, ezért többnyire summafizetésre, s emellett több-kevesebb természetbeni ajándék szolgáltatására szorították jobbágyaikat. A hódoltságból elmenekült, de ott birtokos nemes családok egymást váltó generációi munkálkodtak azon, hogy szívós kitartással, falvanként és pusztabérletenként 5–10–20 forintos állandó emelésekkel tornásszák mind feljebb törökföldi birtokaik adóit.[6]

A magyar magánföldesúri adóztatás elterjedtsége és hatékonysága mögött messze elmaradtak azok a követelések, amelyekkel a magyar állam és a katolikus egyház terhelte a török uralom alá került alattvalóit és híveit. Az 1670-es évekig az állami adóztatás országosan is elmaradt a földesúri követelések mögött, a terebélyes apparátusával amúgy is nehézkesebben mozgó állam a török országrész zűrzavaros terepén még inkább a fürgébb és leleményesebb nemesek mögé szorult. Az országgyűlések a megszavazott hadiadó felét a török területre is mindig kivetették, s a következő országgyűlés összesítéseiből kiderül, hogy az adó legalább töredéke innen is befolyt. A rendkívül alacsonyan megállapított portaszámok (Nagykőrös például a 17. század közepén mindössze 22 portáról adózott) és a végrehajtó apparátus nehézkessége miatt a hódoltság fele összegű hadiadójából befolyó állami jövedelmek nem voltak jelentősek. A török országrész déli, nehezen elérhető, vármegyei szervezetüket vesztett részeiről inkább csak jelképes összegek érkeztek.

Az országgyűlési végzések nemcsak országos adóra, hanem várépítési robotra is kötelezték a hódoltság népét, de a megvalósítás nehézsége miatt ezt itt pénz formájában vetették ki. Mégis előfordult, és ez szemléletesen jellemzi, mennyi kompromisszum fért bele az ellenséges egymás mellett élésbe: hol a Török Birodalom alattvalói szekereztek át a határzónán az ellenséges Magyar Királyság várainak javítására, hol a Magyar Királyság jobbágyai igyekeztek, velük ellentétes irányban, az országút túloldalán az ellenséges török terület erősségeinek építésére. E gyakorlat nyilván nem váltott ki népvándorlást, de annyira azért elterjedt volt, hogy a magyar országgyűlés több ízben (1625-ben, 1635-ben és 1647-ben)| szükségesnek látta kimondani a kétfelé robotra hajtottak vámmentességét az átkelőhelyeken.

Bár a 17. század magyar adóztatását már nem a végvári katonaság végezte, szerepe mégsem enyészett el teljesen. Ha a hódoltsági nép megpróbált lazítani a magyar oldalról ránehezedő szorításon, ha egy helység valamelyik közeli török vár „védelmében bízta el magát”, vagy a nemesnek pénzzavarában a megalkudott adónál nagyobb összegre volt éppen szüksége, azonnal megjelentek a katonák, s látogatásukról kifosztott házak és elhajtott állatcsordák hűlt helye tanúskodott.[7]

A magyar végvári láncolat háta mögött adóztató törökök a királyságban csak jövedelmeket szereztek, adózóik életéhez, szokásaihoz, egész világához nem volt közük, s nem is törekedtek arra, hogy legyen. A hódoltságban régi birtokain régi jobbágyait adóztató magyar nemesség viszont nem elégedett meg a puszta bevételekkel, hanem foggal-körömmel védett földesurasága többi kellékéhez is ragaszkodott. Vármegyei szervezete segítségével beleszólt a helyi önkormányzatok működésébe, szabályozta és ellenőrizte őket, s ha utasításaival ellentétes megmozdulásokat tapasztalt, a büntetés módját is megtalálta. A hódoltságban tehát nem csak jövedelmeket szerzett, hanem befolyást is az alattvalók életere.[8]

A török hódítás első évtizedeiben az elvesztett területről kiszorult a magyar államgépezet. Az országos szervek, melyek amúgy is a szétszakadás megrázkódtatásából való kilábalással, a külön Habsburg királysági és az erdélyi fejedelemségi kormányzat létrehozásával voltak elfoglalva, messzire kerültek; elmenekültek a vármegyék is, s egyelőre királyságbeli újraélesztésével bajlódtak.

Az eltűnt magyar államgépezet helyét a hódítók idegen foglalta el – már láttuk, milyen eredménnyel. De az első évtizedekben mégiscsak létrejött valamilyen kapcsolat a hódítók és meghódítottak közt, hiszen az utóbbiak egy sor kérdésben kénytelenek voltak új uraikhoz fordulni. Hithű mohamedán szandzsákbég döntött keresztény felekezetek tőle idegen teológiai vitáiban, s igyekezett – bizonytalansága miatt érzett nyilvánvaló ingerültséggel – igazságot tenni katolikusok és protestánsok templompereiben. Települések határvitái, megint csak jobb fórum híján, török bírák elé kerültek.

A magyar államgépezet és vármegyei szervezet azonban néhány évtized alatt magához tért, és itt is támadásba lendült. Az eredmény nem lehetett kétséges. A törökök idegen, éppen csak berendezkedő, a meghódítottak társadalmára szervetlenül rátelepedő igazgatására egy fél évezredes múlt minden tapasztalatával felfegyverzett, a helyi viszonyokból sarjadt és attól el nem szakadó feudális államgépezet támadt rá; ebben a küzdelemben az új jövevényeknek kellett alulmaradniuk.

Az adóztatáson kívül a nemesség azon jogai visszaszerzésére törekedett, amelyek a feudális rendben csakis a nemesség és a földesuraság tartozékai voltak, s amelyekben nem tűrhette sem a törökök, sem a nemtelen parasztok beleszólását. Legféltékenyebben a nemesi birtoklás érinthetetlenségére ügyelt. A török birtokviszonyokba természetesen nem szólhatott bele, de azt már semmisnek tekintette, ha magyar család – ritkán fordult elő – valamilyen szolgálat ellenében a török szultántól kapott birtokot. A vármegyei határozatok keményen megtiltották, hogy keresztények akár csak egy darab szőlőt is törököknek adjanak el, vagy tőlük vásároljanak. Ugyancsak hódoltságszerte tiltották – s az elérhető vármegyékben szigorúan büntették is –, ha a helységek török bíróságokhoz fordultak határpereikkel. A 17. század folyamán az ilyen ügyekben már többnyire a vármegyei törvényszékek döntöttek, miután erre a viszálykodó helységek nyilván jó pénzért engedélyt szereztek a törököktől.

A vármegyei hatóságok akkor is azonnal lecsaptak, ha valaki, egyes ember vagy közösség, „a töröknek való árultatásban találtatott”. Ezen nemcsak árulást, kémkedést vagy ellenséges seregek kalauzolását értették, hanem minden olyan tettet, ami nem illett bele a hódítók hallgatólagos, általános bojkottjába. A királyi országrész határvidékének töröktől zaklatott falvai sokszor „önként” behódoltak, és vállalták a török adófizetést; ezt a vármegyei hatóság súlyos bűnnek tekintette. Azt még a hódoltság belsejében élő, török hatóságoknak alávetett helységeknek is megtiltotta a vármegye, hogy peres ügyekben török bíróhoz forduljanak. Felekezeti viszályokkal többet nem mehettek török hivatalok elé, s tilos volt az elfogott gonosztevőket – különösen, ha magyar katonák voltak – török végvárakba kísérni büntetésre. A tilalomlistákon szerepeltek a korabeli szóhasználattal törökösségnek nevezett vétségek jelentéktelenebbjei is: büntetés járt a török módra öltözködésért, a dohányzásért, a hosszú hajviseletért. A magyar városok bíráskodási autonómiája nemcsak saját ez irányú törekvésük és a törökök passzivitása révén szélesedett ki, hanem hozzájárult ehhez a vármegyék megtorlással fenyegető szigorú tilalma is.

A földesúri fennhatóságához ragaszkodó nemességnek azonban a helyi önkormányzatok túlzott önállósodása sem tetszett. A távolság miatt a nemesek sem tudtak a magyar elöljárók minden tettébe beleszólni, de legalább nagy egészében igyekeztek ellenőrzésük alá vonni a hódoltsági nép önigazgatását. A század közepére a nemesség megnyirbálta a parasztvármegyék önállóságát: a jelöltek közül a nemesi vármegye választotta ki a vezetőket, részletes szabályzatokkal látta el a szervezetet, s a védekező parasztok és a garázdálkodó katonák viszályában csak magát és a magyar várkapitányokat ismerte el döntőbírónak.[9] Ugyanígy vonta ellenőrzése alá a városok vezetését is: meghatározta a bíróságviselés rendjét, felügyelt a választásokra, időnként bekérte és ellenőrizte a város számadáskönyveit, s a vezetőket gyakran rendelte fel a megyeszékhelyre jelentést tenni.[10]

A hódoltsági nép életének igazgatása azonban a magyar nemesi befolyás tagadhatatlan megerősödése ellenére sem került teljesen a magyar fél kezébe. A vármegyei hatóságok befolyása közel sem lehetett egyforma a török országrész egész területén. Legaktívabban Pest vármegye működött, század közepi iratanyaga szinte olyan benyomást kelt, mintha a Duna—Tisza köze magyar fennhatóság alatt állt volna. A vármegye alsóbb rangú tisztjei a hódoltságban laktak, s évente sok határjárást és más vizsgálatot végeztek el. Hasonló hatékonysággal dolgozott Heves vármegye tisztikara is – de már a határtól távolabb eső, délebbi hódoltsági területen alig érvényesült a vármegyék igazgatási tevékenysége.

A magyar nemesség és vármegyei szervezetei mindebben a végvári katonaság segítségére is támaszkodtak. A hódoltságban kialakult kettős uralom a török és magyar erők kiegyenlítődésén alapult, változásai az erőviszonyokban beállott változásokat követték. A magyar katonaság szerepe a legáltalánosabban felfogva abban állt, hogy már puszta létével is nyomatékot adjon a magyar állam és nemessége igényeinek. Konkrét, mindennapi feladata pedig az volt, hogy fegyverei segítségével működésben tartsa, a kudarcokban segítse, esetenként magára vállalja a magyar államgépezet hódoltságbeli működését.

A 17. század első fele kevés látványos harci feladatot adott a katonáknak, évszázadokat bevilágító, hősi helytállások vállalásának lehetőségétől is megfosztotta őket. Míg száz évvel korábban született elődeik az ország védelmét kapták történelmi feladatul, addig a 17. század katonaságának a magyar nemesség hódoltsági osztályuralmának fenntartását kellett ellátnia. Az ellenállással ritkán találkozó, fegyvereik erejétől megittasult katonák sokszor még túl is tettek azon, amit a kegyetlen kor kívánt tőlük. A végbeliek elleni szakadatlan panaszfolyam falvak kirablásáról, házak felgyújtásáról, állatok elhajtásáról, emberrablásról, vásárok felprédálásáról, úton járó törökök vagy védtelen parasztok levágásáról, gonosztevők pártfogásáról szól.

Mindez háromszáz év távolából is riasztó. De nyilvánvaló az is – aminek a fosztogató és erőszakoskodó katona persze nem volt tudatában –, hogy a magyar nemesség hódoltsági adóztatása mellett a végváriak állandó fegyveres jelenléte akadályozta meg a török uralom hódoltságbeli konszolidálódását.

A 16—17. században Magyarország két ellentétes világ, két szemben álló nagyhatalom összecsapásának színtere lett. Az első száz évben a fegyverek játszották a főszerepet. A várvédő harcok és nagy háborúk évtizedeiben az ország léte forgott kockán, s a kérdés az volt, hogy az addig feltartóztathatatlanul terjeszkedő török világbirodalom mekkora részt nyel el az országból. A darabokra hulló középkori Magyarország évtizedekig csak vesztes volt, de a török terjeszkedés kifulladása és az újjászervezett védelem megmentette a végső bukástól. A század végére kiegyenlítődtek a szemben álló hatalmak erői.

Az erőegyensúly még egy évszázadra állandósította az ország szétdaraboltságát, a felszabadító háborúkig egyik fél sem tudott fegyveres döntést kicsikarni. A hatalmi harc így a török kor második évszázadában már kevésbé látványos formákban zajlott, eredménye azonban döntő jelentőségű volt az ország további sorsára.

A harc tétje ezúttal a török országrész jövője volt: a korábban bekebelezett balkáni országok sorsában osztozva, szervesen beépül a Török Birodalomba, avagy belső erőforrásaira támaszkodva, a megmaradt országrészek támogatásával ellenáll a hódítók berendezkedési kísérletének.

A törökök úgymond már győzelmes hadjárataik másnapján vesztésre álltak amiatt, hogy nem tudták az ország teljes területét meghódítani, menedéket és ellentámadási bázist hagytak a magyar nemességnek. Másodszor akkor veszítettek, amikor feladták magyar határtartományuk és benne élő alattvalóik életének mélyebbre ható igazgatását. A felszínen erejük töretlen, katonai megszállásuk és adóztatásuk szilárd volt, de uralmuk az élet minden más pontján szervetlenül és ezért hatástalanul kapcsolódott alattvalóik társadalmához.

A török országrész népét és az erővel visszatérő magyar uralkodó osztályt a társadalmi ellentétek mélységes szakadéka választotta el egymástól, s a kettős uralom kemény gyakorlata csak élezte az ellentéteket. De ha nem is tudatosan s különösen nem valamiféle osztálybékében egymásra találva, mindkettő igyekezett megőrizni a történetileg kialakult struktúrában elfoglalt helyét s ezáltal magát a struktúrát.

A hódoltsági nép a maga mindennapi gyakorlatában kisszerűnek, néha egyenesen irracionálisnak tűnő módokon védte megszokott világa maradékát, önmagában értelmetlennek tűnhet, hogy drága pénzen akasztási jogot vásárolt ahelyett, hogy a bűnöst ingyen a török hóhér kezére adta volna – de az ilyen, egyenként irracionális törekvések összességükben nagyon is racionálisak voltak: a közösségek önálló létét, szervezetük tovább élését bizonyították.

Az uralmának visszaszerzésére törő nemesség céljai feudális osztálycélok voltak, behatolásuk kemény módszereit pedig a célok szabták meg. Az anorganikus és ezért haloványra-gyengére sikerült török polgári igazgatást a nemesség azzal a behozhatatlan előnyével győzte le, amit a hódoltság népével egyazon társadalmi struktúrába, életmódba, jog- és szokásrendbe és kultúrába való szerves összetartozás biztosított számára.

Így vált lehetővé, hogy majd a törökök végleges, immár katonai veresége után a hódoltsági terület népességében, gazdaságában én kultúrájában súlyos kárt szenvedve, de történetileg kialakult struktúráját fő vonásaiban megőrizve illeszkedjék vissza a közép-kelet-európai feudalizmus rendszerébe.

Lábjegyzetek

  1. Státny Archív Nitra, ŽT, C. 1615/6/10.
  2. Nagy Gyula, Bathyány Ferenc levelei Thurzó Györgyhöz és Thurzó Imréhez, 1606-1620. TT 1879. 104.

Irodalom

A törökök konszolidálatlan magyarországi berendezkedésére, a hódoltsági török–magyar kondomínium rendhagyó jelenségére Salamon Ferenc hívta fel a figyelmet úttörő munkájában: Magyarország a török hódítás korában (Pest, 1864). Az újabb szakirodalomban Makkai László Pest megye története 1848-ig (Budapest, 1958) című munkájában helyezett rá újra erős hangsúlyt; legújabban a hódoltsági magyar adószedést dolgozta fel monografikusan Szakály Ferenc, Magyar adóztatás a török hódoltságban (Budapest, 1981). — A törökök konszolidálatlan polgári berendezkedését és a kondomíniumot az ország nem teljes katonai meghódításából és a magyar tartomány végvidéki helyzetéből vezette le Hegyi Klára, Egy világbirodalom végvidékén (Budapest, 1976).

  1. A kettős adóztatás gyakorlatát szentesítő békéket is Salamon Ferenc és Szakály Ferenc munkái elemezték, a törökök adószedési gyakorlatában beállt jelentős változást rögzítő 1606. évi zsitvatoroki és 1615. évi bécsi békék török szövegét közzétette: Fekete Lajos, Türkische Schriften aus dem Archive des Palatins Nikolaus Esterházy, 1606–1645. (Budapest, 1932); a zsitvatoroki béke latin szövege a Corpus Iuris Hungarici I. kötetében található.
  2. A magyar állami adók és közmunkák hódoltsági kivetésére lásd a 17. századi országgyűlési végzéseket.
  3. A nemesi adóztatás alapjául szolgáló hódoltsági magyar földbirtoklásról még a távoli Békés vármegyéből is számos adat maradt fenn, közzétette: Haan Lajos, Békés vármegye hajdana I–II (Pest, 1870).
  4. A végváraknak az állami és nemesi adók beszedésében játszott kezdeti főszerepét Szakály Ferenc mutatta mutatta ki: Magyar adóztatás a török hódoltságban (Budapest, 1981), ő vizsgálta az adók összegét, emelkedését és általában summában való kiegyenlítésüket.
  5. A magyar részre fizetett adók nagyságáról a vármegyék iratanyagából, a hódoltsági városok számadáskönyveiből és a török területen birtokos családok levéltáraiból tájékozódhatunk.
  6. A nemesi adók szívós emelésére: Farkas Pál és Farkas Ádám följegyzései 1638-tól 1694-ig. Kiadta Szily Kálmán (Történelmi Tár 1884).
  7. A különlegesen erőszakos nemesi adóztatás módszereiről tájékoztat a gyarmati gróf, Balassa Imre naplókönyve 1679–80-ból (Országos Széchényi Könytár Kézirattára Fol. Hung. 36); egy a törökön kívül két magyar földesúrnak adózó falu keserveiről Mányok község iratanyaga 1651–60-ból (Országos Levéltár Filmtár 3192).
  8. A vármegyék hódoltsági szervező munkája, Pest, Heves és Nógrád vármegyék területén volt a legerősebb. Pest megye Levéltárában elsősorban az Acta iudicialia antiqua anyaga tartalmaz vizsgálatokat a birtokhatárokról és szökött jobbágyokról. Heves vármegye ilyen irányú tevékenységét adatgazdag részletességgel dolgozta fel: Szederkényi Nándor, Heves megye története III (Eger, 1891). Pest megyére: Makkai László, Pest megye története (Budapest, 1958). Nógrádra: ugyanő, Nógrád megye története 1848-ig (Történeti bevezető a Nógrád megye műemlékei című kiadványhoz. Budapest, 1954); a magyar befolyásra a jászkun területen: Gyárfás István, A jászkunok története IV (Budapest, 1885).
  9. A vármegyék ellenőrző szerepére a parasztvármegyék működésében: Szakály Ferenc, Parasztvármegyék a XVII–XVIII. században (Budapest, 1969).
  10. Az országos hatóságok, a vármegyék és a magyar földesurak beleszólását a városi bíráskodásba és a városvezetésbe az 1569–1724. évi miskolci jegyzőkönyv számos bejegyzése példázza, hasonló szemléletességgel mutatják Gyöngyös és a magyar hatóságok kapcsolatai. Részletes leírásuk: Szederkényi Nándor, Heves megye története III (Eger, 1891).


A török terület élete
A meghódítottak Tartalomjegyzék