A kialakuló munkásosztály

A Múltunk wikiből

Az ipari kapitalizmus fejlődésének főbb jellegzetességei jó] tükröződtek a munkásosztály kialakulásának a folyamatában. Az ipari munkásság derékhadát – minden fejlődés ellenére, az egész korszakon át – a kézműves műhelyek gárdája alkotta, amely többnyire még mindig az utánpótlásnak a céhes iparban szokott módján (cselédmunkával terhes inaskodás, vándorévekkel tetézett hosszú legénysor) egészült ki, mindenekelőtt a régi, városi munkáscsaládok köréből. A kézműveslegény álma a mesterré válás volt, a műhelynyitáshoz szükséges pénz összekuporgatásának reménye éltette. Többségük számára ez illúziónak bizonyult ugyan, különösen azokban az iparágakban, amelyekben a meglevő műhelyek számát is szüntelenül apasztotta a lajtántúli meg a hazai nagyüzemek versenye. Iparfejlődésünk tárgyalt ellentmondásai folytán azonban számos kisipari szakma fejlődése kapott új lendületet a feudalizmus felszámolása nyomán. Ez fokozta az érdekelt kézműveslegények kötődését a megszokott keretekhez, illetve – különösen 1860, az „iparszabadság” megvalósulása után – ténylegesen gyarapította a műhelynyitással kísérletezők számát. Az önállósodás mélyen beléjük ivódott vágya mellett szaktudásuk kézműipari alapozottsága magyarázza, hogy a manufaktúrával ellentétben a gyáripar már csak igen korlátozott mértékben fedezhette munkaerő-szükségletét a céhlegények soraiból. A legények gyáripari munkásokká legkönnyebben természetesen azoknak a tőkéseknek az üzemeiben váltak, akik tegnapi kézműves műhelyüket fejlesztették tovább. Míg esetükben az átformálódás – mondhatni – természetes úton ment végbe, akadtak céhlegények, akiket a nagyüzemek kötetlenebb világa és nem utolsósorban kedvezőbb munka- és kereseti viszonyai csábítottak az átállás nehézségeinek a vállalására. Ha nem is minden céh törölte el a mesterlegényeknek a forradalom idején biztosított engedményeket azzal a nyíltsággal, mint a nyíregyházi tímároké, akik 1850 elején határozatként iktatták a céhgyűlés jegyzőkönyvébe, hogy „a magyar minisztérium sok kedvezményeket tett ifjainknak, de az elmúlt, ehhez ragaszkodni nem lehet”[1] érthető, ha az 1851. évi „iparrendtartás” által az addiginál hosszabb „legényidő” letöltésére kötelezett, s szervezkedésükben a hatóságok által is korlátozott kézműveslegények közül nem egy a céhek fojtogatóan zárt világánál vonzóbbnak ítélte a formálódó gyárakét. Ehhez járult az, hogy a gyári munkások átlagkeresete többnyire jóval magasabb volt annál, amennyit a kismesterek legényeiknek fizettek. Mindez érthetővé teszi, hogy szüntelenül folyt a munkaerő áramlása a kézműipar területéről a gyáriparba, de a gátló tényezők folytán korántsem volt ez olyan mértékű és – az átálló munkások felkészültségét tekintve – olyan összetételű, amilyent annak még korlátozott fejlődése is megkívánt.

A gépesített nagyüzemek többsége külföldön toborozta vezető szakmunkásgárdájának jelentős részét. Szokás volt, hogy a külföldi gépeket ottani munkások szerelték fel, akik általában csak addig maradtak, amíg a hazaiakat betanították. Voltak azonban olyanok, akik ittragadtak hosszabb időre is, egyesek örökre. Akadt közülük, aki távoli országból érkezett, túlnyomó többségük azonban a birodalom nyugati feléből. Sokkal jelentősebb Volt ennél, hogy az osztrák tőkések magyarországi vállalataik élére nagyrészt a lajtántúli üzemeikben képzett tisztviselőket és szakmunkásokat állítottak, s példájukat számos hazai alapítású nagyüzem is követte. Egyes számítások szerint a pest-budai fémiparban a külföldi születésű mesterek és munkások aránya 1857 és 1869 között 18%-ról 22,6%-ra, a gépiparban pedig 24,8%-ról 40,6%-ra nőtt. Noha számottevő részük a kisiparban dolgozott, minden okunk megvan annak feltételezésére, hogy arányuk a nagyüzemekben volt a legmagasabb. Nemcsak az ipari központokban került sor külföldi munkások letelepítésére, hanem szinte mindenütt, ahol gyors volt az átmenet a kézi munkáról a gépi termelésre. Még olyan jellegzetes középüzemben, mint a bélapátfalvi kőedénygyár is „külföldi” volt a szakmunkások túlnyomó többsége, a segédmunkások azonban hazaiak voltak. A külföldi tőke kezére került bányák műszaki vezetői és előmunkásai szinte kivétel nélkül, de a vájárok jelentős hányada is lajtántúli volt. Ugyanakkor a korábban is művelt bányavidékeken hazai, főként német és szlovák, kisebb részben magyar és román bányászok dolgoztak, az ércbányászat hagyományosan fejlett körzeteiben a viszonylag magas technikai követelményeknek megfelelő, egyebütt a bányász paraszt munkájára jellemző szinten.

A szakmunkások aránylag vékony rétege mögött a nagyüzemi bérmunka követelményeivel most ismerkedő magyar és nemzetiségi tanulatlan munkások serege állt. Ezek javarészt városon szerencsét próbáló falusi nincstelenek voltak, akik ritkán kerültek közvetlenül a gyárba. Legtöbben kezdetben csak a városi, pesti építkezéseken dolgoztak tavasztól aratásig. A munkahely szomszédságában ütött kalyibák lakóiként, tömegszállások ágyrajáróiként mind többen maradtak az építkezések szüneteiben is a városban, hordtak zsákot a hajórakodókon, hasogattak fát a fűrésztelepeken, s elvállalták minden alkalmi munkát. Árurakodáskor, esetleg üzembővítő építkezés alkalmával lépték át először a gyár küszöbét. Közülük válogatták ki a pusztán nyers fizikai erőt igénylő feladatokra a segédmunkásokat, majd tanítottak be egyet-egyet a gépek kezelésére. Fokozatosan szokták meg a gyári munkának a mezeitől eltérő jellegét, intenzitását és a bérmunkának az életformájukat, szemléletüket egyaránt átalakító fegyelmét. Növekvő szerep jutott a nagyüzemi termelésben az olcsó és ügyes női kezeknek, és nem hiányzott a korai kapitalista fejlődés jellegzetességeként a kisgyermekeket munkára fogó kíméletlenség sem.

Az ipari munkásság elégedetlenségét kereseti viszonyaival – bérharcok másutt tárgyalt sorozata mellett – jól példázza az az „üzenet”, amit a Tudományos Akadémia épületén 1864–65-ben dolgozó kőművesek a falba süllyesztve juttattak el az utókorhoz. Elpanaszolták, hogy heti keresetük mindössze 10 forintra, nem egészen két mérő (alig egy mázsa) búza árára rúgott, s azt kívánták, „hogy aki ezen sorokat kézhez kapja, sorsa jobban menyen mind a miénk”.[2]

Az ipari munkásság összlétszámának alakulását csak hozzávetőleges pontossággal követhetjük nyomon. A forradalom küszöbén Magyarországon (Erdély nélkül) az ipari munkásság létszámát (a bányamunkásokat nem számítva) 101 ezerre becsülték. Az 1857. évi népszámlálás adatai szerint létszámuk 168 ezerre, Erdéllyel együtt 182 ezer fölé emelkedett. A bányamunkások számáról valamelyest is megbízható adatok csak az 1860-as évek első feléből vannak, amikor létszámukat 41–44 ezerre tették. Az önkényuralom korának dereka táján tehát az ipari munkásság összlétszáma 220–230 ezer körül mozgott. Az 1869. végi népszámlálás idejére ez a szám mintegy 390 ezerre emelkedett. A lehető legmagasabbra becsülve az 1867–69 közti konjunkturális szakasz létszámnövekedését (és az erdélyi munkások, illetve a bányászok 1847. évi számát) sem lehet kétséges, hogy a magyarországi ipari munkásság összlétszáma már a feudális rendszer felszámolását követő első két évtizedben, az önkényuralom korában legalábbis megkétszereződött. A bérmunkásság töredékét tette ki csupán, de az ipari munkásság növekedési ütemét is kétszeresen meghaladó arányban gyarapodott az árucsere mértékében és módjában bekövetkezett gyökeres változás mutatójaként a kereskedelemben és a szállítmányozásban foglalkoztattak száma.

Lábjegyzetek

  1. Idézi: Pásztor Attila, A nyíregyházi céhek helyzete és belső válságuk kibontakozása a XIX. század derekán (Kézirat az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán) Nyíregyháza, 1973. 49.
  2. Először közölte: A könyv és könyvtár a magyar társadalom életében. Szerkesztette Kovács Máté. Budapest, 1970. 136–137.

Irodalom

Lásd az idézett ipartörténeti és mozgalomtörténeti művek mellett: Barsi József, Az iparosok vagy László mester (Szeged, 1860); Novitzky N. László, Egyesült erővel. A magyar könyvnyomdászok ötvenévi szakszervezeti tevékenységének története (Budapest, 1912); Rézler Gyula, A magyar nagyipari munkásság kialakulása 1867–1914. 2. kiadás (Budapest, 1945); Lackó Miklós, Gyári munkásságunk összetételéről az ipari forradalom időszakában (Századok, 1960. 4.); Katona Imre, Munkaidő és teljesítmény kubikmunkán 1850–1945 (Agrártörténeti Szemle, 1963. 3.); Katona Imre, Átmeneti bérmunkaformák (In: A parasztság története Magyarországon a kapitalizmus korában 1848–1914. II. Szerkesztette Szabó István. Budapest, 1965); Pogány Mária, Tőkés vállalkozók és kubikos bérmunkások a Tisza-szabályozásnál a 19. sz. második felében (Budapest, 1966); L. Vajda, Formarea muncitorimii salariate in industria minieră si metalurgică din Transilvania intre a 1848–1867 (Acta Musei Napocensis, 1968); Végh Oszkár, A pesti nyomdászok szervezkedésének kezdetei. 1848–1870 (Budapest, 1971); Pogány Mária, A vasútépítő munkások bér- és életviszonyai… (1846–1873) (Agrártörténeti Szemle, 1974. 3–4.).


A társadalmi átrétegződés folyamatának előrehaladása
Az értelmiség foglalkoztatási struktúrája Tartalomjegyzék A differenciálódó parasztság