A kiegyezés és a gazdasági növekedés

A Múltunk wikiből
1868. április 16.
Lónyay pénzügyminiszter a képviselőházban előterjeszti az első állami költségvetést.
1870. május 21.—1871. november 14.
Lónyay Menyhért közös pénzügyminiszter.

A kiegyezés létrehozói reményteljes várakozással tekintettek Magyarország anyagi jövője elé, s az új rendszertől a gazdasági növekedés széles sodrású, gyors ütemű kibontakozását vártak. Tisztán látták az ország gazdasági elmaradottságát de úgy vélték, hogy minden lehetőség és feltétel adva van ahhoz, hogy a belső állami politikai önrendelkezését visszanyert nemzet gyors ütemben felszámolja az elmaradottságot, s gazdasági fejlettség tekintetében felzárkózzék Nyugat- és Közép-Európa országaihoz. Ezt egyébként az állami önállóság és a nemzeti lét biztosítása szempontjából is szükségesnek tartották.

„1867-ben nyílt meg előttünk az alkotás és cselekvés korszaka, … a szellemi fejlődés és az anyagi felvirágzás” lehetősége – írta Lónyay Menyhért, az első pénzügyminiszter.[1] Andrássy Gyula csak négy „rendes és békés” évet kívánt, „mert ezen idő alatt a nemzet igazolni fogja életképességét”.[2] Hasonló derűlátással nyilatkozott Gorove István kereskedelemügyi miniszter is: „Elfogadtuk a szabad kereskedelmi forgalmat és annak következményét, a szabad versenyt, s azt hittük, hogy a nemzet azokban, a mikben elmaradt, nem nyugszik addig, míg szomszédait utol nem éri.”[3]

A kiegyezést követő első évek igazolni látszottak ezt a derűlátást; „Minden arra mutat, hogy a nemzet gazdasági erői felébredtek, és mohó sietséggel akarják helyrepótolni a százados mulasztásokat.”[4] A tőkés világgazdaság nagy konjunkturális fellendülése a magyar gazdasági életet is magával ragadta. „Mindenütt a jólét és haladás jelei mutatkoznak, és az alkotmányos kormány első éve a mézeshetek boldogságával kapcsolatos” – így jellemzi ezt az időszakot a kiegyezés utáni negyedszázad magyar gazdasági fejlődésének krónikása.[5]

Az új rendszer mézeshetei azonban elmúltak, s a gazdasági élet hétköznapjai során hamarosan kiderült, hogy a korszerű tőkés gazdaság kifejlesztéséhez, a fejlett ipari országok utoléréséhez nem elég a szándék, a lelkesedés, nem elég a politikai önrendelkezés, s önmagukban nem tehetnek csodát a liberális politikai és jogi intézmények sem, ha a gazdasági növekedés bizonyos nélkülözhetetlen előfeltételei és tényezői még hiányoznak, vagy legalábbis nem állnak a kívánatos fejlettségi szinten. A túlzott reményeket hamarosan csalódás és kiábrándulás követte, mert az első évek biztató lendülete rövidesen megtört. Lónyay már 1873 végén megállapította, hogy „nagy az ellentét 7 év előtti várakozásaink és a jelenlegi helyzet közt”.[6] Egyre többen látták be, hogy „saját erőinket túlbecsültük”[7], s „mindent akartunk egyszerre”.[8] Nyilvánvalóvá vált, hogy évszázadok mulasztásait nem lehet néhány év alatt pótolni, s a hosszú távú történeti fejlődés során kialakult elmaradottság felszámolásához, a gazdasági szerkezet gyökeres átalakításához és a fejlett országok utoléréséhez hosszú évtizedek szívós erőfeszítése szükséges.

Az 1848-as polgári forradalom felszámolta a feudális termelési viszonyokat, s ezzel megtette a döntő áttörést a polgári átalakulás irányában, és a tőkés fejlődés útjából eltakarította a legnagyobb akadályokat. A forradalmat követő évtizedekben, ha ellentmondásosan is, de végbementek azok az alapvető politikai, jogi és intézményes változások, amelyek – a régi rendszer számos maradványával terhelt társadalmi—politikai szerkezet keretei között – biztosították a kereslet és kínálat piaci törvényeinek, a szabad verseny mechanizmusának érvényesülését, s ezzel lehetővé tették a tőkés termelési viszonyok kialakulását és tömeges terjedését a magyar gazdaságban. A feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet folyamata azonban Magyarországon Nyugat-Európához képest 200–300 éves késéssel, csak a 18. és 19. század fordulóján vette kezdetét, ennek következtében a forradalom és a polgári átalakulás idején a tőkés termelőerők még meglehetősen alacsony fejlettségi szinten állottak. A tőkés termelőmód elemei, a rendszeres gazdasági növekedés feltételei és tényezői Magyarországon a 19. század közepén még csak szórványosan voltak jelen, minimális mértékben alakultak ki.

Magyarország a kiegyezés idején elmaradott agrárország volt, ahol a lakosság 75–80%-a mezőgazdaságból élt, s csak 10%-a foglalkozott iparral. A nemzeti termék kétharmada a mezőgazdaságból származott, s az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem értéke nem érte el a németországi érték felét, az angliainak pedig egyötödét sem. A nemzeti jövedelem becslései azonban ebben a korban még eléggé bizonytalanok, s egymással nehezen hasonlíthatók össze. A gazdasági fejlettségi szint leghasználhatóbb mutatójául tehát az kínálkozik, hogy az egyes országokban mekkora volt a gazdaság modern, nem mezőgazdasági szektoraiban – a bányászatban, iparban, kereskedelemben, szállításban és hitelügyben – foglalkoztatottak arányszáma.

Az iparforgalmi keresők arányszáma és növekedése Európa országaiban (1870–1890)
ország Az összlakosság %-ában Az aktív népesség %-ában Átlagos évi növekedés %-ban
1870 1890 1870 1890
Magyarország 5,7 7,2 11,9 16,5 1,7
Horvátország 2,6 4,6 6,5 9,3 3,8
Galícia, Bukovina, Dalmácia 5,0 5,2 9,0 8,8 1,1
Ausztria nyugati országai 17,6 18,9 29,4 34,4 1,0
Osztrák–Magyar Monarchia együtt 10,0 11,3 18,7 22,0 1,2
Németország 15,6 20,3 36,8 44,6 2,4
Nagy-Britannia 28,5 29,9 54,6 59,8 1,0
Franciaország 13,9 15,9 35,1 35,9 0,6
Belgium 21,8 23,8 43,4 51,1 1,3
Hollandia 14,6 16,9 39,6 46,4 1,6
Olaszország 14,2 15,0 27,7 30,7 1,0
Spanyolország 7,7 8,2 17,7 20,4 1,2
Dánia     34,5 37,7 2,2
Norvégia 8,3 13,3 25,7 34,7 2,6
Svédország     10,5 19,6 3,8

Az úgynevezett iparforgalmi keresők száma, mind az aktív népességhez, mind az egész lakossághoz viszonyítva, Magyarországon kisebb volt, mint a Habsburg-monarchia és Európa tőlünk nyugatra fekvő országaiban, de valamivel nagyobb volt, mint a Monarchia keleti és déli országaiban és a Balkánon. Az országon belül is elég nagy regionális szintkülönbségek mutatkoztak a gazdasági fejlettség tekintetében. A kiegyezéskor a szűkebb Magyarországon a lakosság 6,1%-a, Erdélyben 3,9%-a, a bánáti határőrvidéken pedig 2,4%-a dolgozott a gazdaság ipari és forgalmi ágaiban. A lajtántúli országokat Magyarország legfejlettebb vidékei sem közelítették meg: Pest megyében (a fővárossal együtt) 13% volt az iparforgalmi keresők arányszáma a lakossághoz viszonyítva, s még további 9 megyében és székben (Pozsony, Moson, Győr, Szepes, Zólyom, Abaúj, Brassó, Szeben, Aranyos) találkozunk 8 és 10% közötti arányszámokkal.

A magyar gazdaság a kiegyezés idején nemcsak a korabeli nyugat- és közép-európai országokéhoz viszonyítva volt elmaradott, hanem az európai periféria déli és északi országaihoz képest is. De nem érte el még azt a fejlettségi szintet sem, amelyről a nyugat-európai országok a 18. század végén és a 19. század elején elindultak az ipari forradalom útján. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy Magyarország stagnáló, a hagyományos gazdaság mozdulatlanságában megrekedt ország lett volna. A nemzetgazdaság tőkés átalakulása és modernizálása már a 19. század első felében kezdetét vette, s ez a folyamat az 1850-es és 60-as években erősen meggyorsult. A termelés és a forgalom növekedési üteme ezekben az években már felülmúlta a népesség szaporodását. A tőkés gazdaság alapjainak lerakása, a rendszeres gazdasági növekedés feltételeinek kialakulása már megindult, eredményei azonban nemzetközi viszonylatban még igen szerények voltak. A kiegyezés – elsősorban a Habsburg-monarchia politikai konszolidációjával, valamint az önálló magyar polgári állam létrehozásával – ezt a folyamatot meggyorsította és kiszélesítette.

A kiegyezés előtti évtizedekben végbement gazdasági növekedés első sorban azzal függött össze, hogy Magyarország egyre szervesebben bekapcsolódott az európai nemzetközi tőkés gazdaság vérkeringésébe. A fejlett ipari országok élelmiszer- és nyersanyagkereslete ösztönzően hatott a magyar mezőgazdaságra, s– különösen a feudális termelési viszonyok felszámolása után – gyors ütemben növekedett az agrártermelés és a nyersanyagkivitel. A mezőgazdaság fejlődése magával sodorta a gazdaság egyéb ágait is: elsősorban a szállítási hálózat, a hitelrendszer és az élelmiszeripar növekedése gyorsult meg. Ebben a korai növekedési folyamatban az ipar még nem játszott számottevő szerepet. Az iparosodás nagyobb arányú kibontakozásának belső feltételei és tényezői még nem értek meg. Ezért a kiegyezés után továbbra is a mezőgazdaság tőkés átalakulása, termelésének és kivitelének növelése, a korszerű szállítási hálózat és hitelrendszer kiépítése, a legfontosabb ipari nyers- és fűtőanyagok termelésének fejlesztése, valamint a munkaerő minőségi színvonalának emelése állott a gazdasági növekedés központjában. Az ipari forradalom szélesebb kibontakozásának feltételei csak a mezőgazdaság és a szolgáltató ágazatok gyors ütemű növekedése után, az 1880-as és 90-es évek fordulójára alakultak ki.

A kiegyezéstől a század végéig eltelt három évtized során – becslésünk szerint – a nemzeti termék évente átlagosan 2,5–3%-kal növekedett, az egy lakosra eső nemzeti jövedelem pedig mintegy évi 2%-kal. Ennél gyorsabb ütemű növekedéssel a korabeli Európában csak a skandináv országokban találkozunk, hasonlóval pedig Németországban. A növekedésben– mint mondottuk – továbbra is a mezőgazdaság játszotta a vezető szerepet. A növénytermelés 1869 és 1890 között rendkívül gyorsan fejlődött: átlagos évi növekedési üteme meghaladta a 3%-ot. Az állattenyésztés hosszas stagnálás után csak a 80-as években indult fejlődésnek, s ez a körülmény mérsékelte a mezőgazdaság növekedési ütemét, de az így is elérte az évi 2%-ot. A mezőgazdaság mellett a szolgáltató ágazatok fejlődése volt igen jelentős: a vasúthálózat 1867 és 1890 között 2160 kilométerről 11 246 kilométerre, a hitelintézetek száma 85-ről 1225-re, össztőkéjük O,1 milliárd forintról 1,2 milliárdra növekedett. A szállítási hálózat teljesítményének átlagos évi növekedése meghaladta a 8%-ot. Az ipar fejlődése néhány vezető iparágra korlátozódott: elsősorban az élelmiszeriparra, továbbá a vas- és gépiparra és a faiparra. A széntermelés 700 ezer tonnáról 3,2 millióra, a nyersvastermelés 117 ezer tonnáról 300 ezerre emelkedett 1867 és 1890 között, az előbbi 6,6 az utóbbi pedig 4%-os évi átlagos növekedéssel.

Lábjegyzetek

  1. Lónyay Menyhért, Közügyeinkről. Nézetek Magyarország pénzügyi állapotáról. Budapest, 1873. 1.
  2. Ugyanott 2.
  3. Az 1865. évi deczember 10-ikére hirdetett országgyűlés képviselőhazának naplója. VI. Pest, 1868. 172.
  4. (Mudrony Soma), Programmunk. Anyagi Érdekeink, 1868. október 3.
  5. Matlekovits Sándor, Magyarország közgazdasági és közművelődési állapota ezeréves fennállásakor. II. Budapest, 1898. 1091.
  6. Lónyay Menyhért, idézett mű 2.
  7. Ugyanott 5.
  8. (Edvi) Illés László, A magyar ipar és az iparpártolás feladata. Arad, 1880. 4.

Irodalom

A modern tőkés ipargazdaság kialakulásának feltételeiről és szakaszairól, a gazdasági növekedés problémáiról lásd: Karl Marx, A tőke. I–III. (Marx–Engels művei. 23–25. Budapest, 1967–1974); Lenin, A kapitalizmus fejlődése Oroszországban (Lenin összes művei. 3. Budapest, 1964); M. A. Colin Clark, The Conditions of Economic Progress. 3. ed. (London, 1957); W. W. Rostow, The Stages of Economic Growth (Cambridge, 1960) és The Process of Economic Growth (Oxford, 1960); A. Gerschenkron, Economic Backwardness in Historical Perspective (Cambridge, Mass. 1962); E. E. Hagen, The Economics of Development (Homewood, 1968); Simon Kuznets, Modern Economic Growth. Rate, Structure and Spread (New HavenLondon, 1966); J. D. Gould, Economic Growth in History. Survey and Analysis (London, 1972); A gazdasági fejlődés feltételei (Budapest, 1963); A gazdasági növekedés feltételei (Budapest, 1967); Hoós János, A gazdasági növekedés alapvető tényezői (Budapest, 1970).


A rendszeres gazdasági növekedés megalapozása
Tartalomjegyzék Tőkeimport és beruházások