A kiegyezés tartalma

A Múltunk wikiből

A kiegyezés, ez a birodalom egyik felében az osztrák-német, a másikban a magyar politikai vezető rétegek hegemóniáját megvalósító kompromisszum, amelynek nemcsak a létrejötte, hanem a fenntartása sem a viszonos érdekek kölcsönös méltánylásán alapult csupán, hanem „a királyok végső érvét”, a fegyveres erőt szilárdan a kezében tartó uralkodó abszolutisztikus egyensúlyozó szerepének az elismerésén, a Habsburg-birodalmat dualista (kétközpontú) államalakulattá formálta. (Uralkodói rendelkezés 1868-ban az Osztrák–Magyar Monarchia, illetve az Osztrák–Magyar Birodalom elnevezéseket rendszeresítette.) Az uralkodó személyének azonosságán túl közösnek nyilvánította a külügyet, a hadügyet és – e kettő költségeinek fedezése mértékéig – a pénzügyet. A közös ügyek kezelésére végrehajtóhatalmi szinten közös minisztériumok felállításáról rendelkezett. (Anélkül, hogy ezt formálisan szabályozták volna, a magyar fél hallgatólagosan beleegyezett abba, hogy a közös minisztériumok székhelye Bécs, ügyviteli nyelve a német legyen, és a meglevő birodalmi minisztériumok tisztviselőgárdáját az újjászervezés során csupán felfrissítsék.) A közös minisztereket a közös ügyekkel törvényhozói szinten foglalkozó delegációknak tették felelőssé. A delegációk feladatköre a közös ügyek költségvetésének megállapításán túl meghatározatlan maradt, ami eleve tág teret nyitott az abszolutisztikus befolyás számára. A delegációkat a magyar, illetve a lajtántúli parlamentnek kellett kiküldenie egyenlő taglétszámmal. (Külön szabályozás értelmében a magyar és a lajtántúli delegáció egyaránt 60–60 tagból állott, közülük 40 a képviselőházból, 20 a felsőházból került ki.) A két delegációnak külön-külön kellett tanácskoznia és szavaznia. Véleményeltérés esetén, ha üzenetváltás útján megegyezniük nem sikerült, a vitás kérdést közös szavazással kellett eldöntenök. (Aggályos pontossággal szabályozták, hogyan kell csökkenteni a szavazás előtt az egyik delegáció létszámát, ha a másik &ndahs; távolmaradás esetén – csonka lenne. Ugyanakkor szabályozatlan maradt, mi történjé, ha a közös szavazás során szavazategyenlőség alakul ki). A hadügy vonatkozásában a törvény külön szólt „magyar hadseregekről” is, mint „az összes hadsereg kiegészítő részéről”[jegyzet 1], nem bocsátkozva további részletekbe, de leszögezve, hogy a magyar sereg kiegészítése, a katonaság elhelyezése és élelmezése a magyar törvényhozás, illetve a kormányzat hatáskörében marad. Ugyanakkor felségjognak ismerte el – a miniszteri ellenjegyzés 1848-ban leszögezett követelményét, mint az abszolutizmus alkotmányos korlátját e vonatkozásban hallgatással mellőzve – az egész hadsereg vezérletét, vezényletét és belszervezését, amit a Habsburg-hatalom a hadüzenet jogát is magába foglaló korlátlan felhatalmazásnak tekintett a fegyveres erő felhasználására.

A közös költségek viselésének arányát, a kvótát a két parlament közösen tanácskozó bizottságainak (a kvótabizottságoknak) kellett megállapítaniuk tízévenként. A bizottságok, másodfokon pedig a két parlament megegyezése híján a döntés joga az uralkodót illette. (Az 1867-ben kötött első „gazdasági kiegyezés” alkalmával a kvótát úgy állapították meg, hogy Magyarország 30, Ausztria 70%-át viseli a következő évtizedben.) Noha leszögezték, hogy Magyarországot a birodalom államadósságai „jogilag nem terhelhetik, mégis méltányosság alapján, politikai tekintetekből”[jegyzet 2] részt vállaltak törlesztésükből, évi 29,2 millió forintnyi járulék mértékéig.

A kiegyezés Magyarországot önálló kereskedelmi és vámpolitikára jogosított országnak ismerte el, de leszögezte, hogy a birodalom két fele parlamentjeik megállapodása alapján tízévenként megújítandó vám- és kereskedelmi szövetséget köt. A hajlandóságot erre azzal is fokozták, hogy az „önkéntes” szerződés lejáratának és megújításának az időpontját a kvótamegállapodáséval egyidejűvé tették, ami a kettő között önmagában is kapcsolatot teremtett. Annak folytán pedig, hogy a kvóta kérdésében megállapodás híján a törvény értelmében is az uralkodót illette a döntés joga, eleve biztosítva volt az abszolutisztikus befolyásolás lehetősége a gazdasági kiegyezés megújításai alkalmával. A birodalmi kormányszervek által a kiegyezést megelőzően kötött külkereskedelmi, illetve vámszerződések érvényét – Magyarországra nézve is – fenntartották. A tízévenként megújítandó gazdasági kiegyezés a vám és a külkereskedelem közösségének megállapításán túl kiterjedt a közvetett adóztatás, a pénzrendszer, a kamatláb, a mérték- és súlyrendszer, a vízi és vasúti közlekedés, a posta- és távirdaügy azonos szabályozására, a találmányok és védjegyek kölcsönös érvényességére, és annak a biztosítására, hogy a birodalom minden polgára a birodalom bármelyik felében folytathasson ipari, kereskedői tevékenységet, illetve vállalhasson munkát.

Magyarország államberendezkedését illetően a fenti jogszabályokon kívül, amelyek eredeti nyitottságukat felhasználva, hallgatólagosan módosították az 1848-as törvényeket, sor került néhány külön becikkelyezett változtatásra is, amelyek még inkább közelítették a kiegyezés végső változatát a konzervatívok 1862-ben Apponyi György által összefoglalt tervezetéhez. Felszámolták azt a széles jogkört, amellyel az uralkodó távollétében a nádor mint annak helyettese rendelkezett, és elhalasztották a nádorválasztást. (A Magyarországra való visszatéréstől korábban eltiltott István főherceg nádor 1867. február 19-én bekövetkezett tragikus halála megkönnyítette a kérdés elodázását.) Hatálytalanították a nemzetőrségről szóló törvényt. Kimondták, hogy nem csupán a miniszterelnök, hanem az egyes miniszterek kinevezési joga is az uralkodót illeti – a miniszterelnök előterjesztése alapján. És – ami a legnagyobb jelentőségű volt – az uralkodó jogot nyert arra, hogy az országgyűlést bármikor elnapolja, sőt feloszlassa, kötelezve azonban arra, hogy a költségvetés és zárszámadás országgyűlési megtárgyalását még ugyanannak az évnek a végéig biztosítsa, akár idő előtti választások tetszése szerinti közbeiktatásával. A továbbra is az uralkodó kezén hagyott abszolutisztikus hatalmi eszközök sorát egészítette ki az 1867. március 17-i minisztertanácson elfogadtatott titkos szabályzat, amely nem csupán a kinevezések, rangemelések – polgári alkotmányos monarchiákban is általában felségjogot jelentő – eseteiben kívánta meg a kormány megfelelő intézkedése előtt az uralkodó beleegyezését, hanem a polgári alkotmányos rendszerekben a felelős kormányok hatáskörébe tartozó alapvető jelentőségű kormányzati területeken is. A szabályzat kimondta, hogy a magyar kormány a hitelintézetek és hitbizományos alapításának engedélyezésétől kezdve a gazdasági, társadalmi és politikai ügyek egész sorában továbbra is csak az uralkodó engedélyével intézkedhet. A legsúlyosabban az esett latba, hogy a kormány köteles volt minden törvényjavaslatot, minden országgyűlési előterjesztést azok parlamenti bemutatása előtt, a törvénypótló rendeletek tervezetét pedig a kibocsátás előtt jóváhagyatni az uralkodóval.[1]

Az önkényuralmi kormányzati rendszert felszámoló kiegyezés, a polgári forradalom korszakának ez a kompromisszumos lezárója, a pillanatnyi erőviszonyoknak megfelelően, a liberalizmust konzervativizmussal társította a polgári demokratikus előretörés megakadályozására, az osztrák-német és a magyar vezető rétegek politikai hegemóniára formált igényét pedig egymással az együtt élő népeknek a birodalom mindkét felében jelentkező önkormányzati törekvései ellenében. A Magyarország alávetettségének viszonyai között kialakult sajátos munkamegosztást tette meg a gazdasági egység alapjává, mert az egyik oldalon az ipari és a banktőke, a másik oldalon a piacra termelő nagybirtok e munkamegosztás fenntartásától remélte saját érdekei közvetlen kielégítését. Az így kialakított uralmi és egyensúlyviszonyok megőrzését a kiegyezés megalkotói a helyreállított alkotmányosság és a maradványaiban megőrzött abszolutizmus társításával vélték biztosítani. Nem gondoskodtak azonban a rendszer önkorrekciójának, szervi hibái kiigazíthatásának, még kevésbé a változó külső és belső feltételekhez, az erőviszonyok átalakulásához való alkalmazkodásának az érdemleges lehetőségeiről. Pedig 1848-hoz mérten éppen ez volt Magyarország szempontjából a legsúlyosabb következményű visszalépés. Míg az 1848-as törvények alapján a polgári értelemben vett népszuverenitásra épített magyarországi parlamentáris kormányzati rendszer jogilag nyitott volt, a megújulás és a továbblépés minden politikai eszközével rendelkezett, ezt 1867 nemcsak Magyarország számára nem biztosította, hanem a hatalom sajátos megosztása és abszolutisztikus befolyásoltsága folytán a Monarchia egész államhatalmi együttese számára sem. Magyarország a változó feltételekhez való alkalmazkodás érdemi lehetőségétől önmagában is, dualista partnerként is megfosztottan képtelenné vált arra, hogy tényleges érdekeinek megfelelően reagáljon az európai hatalmi helyzet átalakulására, a közép- és kelet-európai népek nemzeti törekvéseinek a kibontakozására. S az új államhatalmi rendszernek ez a fogyatékossága korlátozta annak a lehetőségét, hogy az 1848-ban megalapozott kapitalista fejlődésnek az önkényuralmi rendszer felszámolását követő lendületes kibontakozását és a polgári átalakulás teljesebbé tételét úgy befolyásolja a szerves és arányos fejlődés előmozdítása révén, hogy az új korszak ne a történeti múltban, többek között a függés következtében kialakult gazdasági és társadalmi torzulásoknak a továbbörökítője, hanem következetes korrigálójuk, sőt felszámolójuk is lehessen. Kossuth ezért látta indokoltan úgy, hogy a kiegyezés teremtette elkötelezettség önrendelkezésétől, a változó körülményekhez való alkalmazkodás lehetőségétől megfosztva viszi „azon pontra a nemzetet, melyről többé a jövőnek nem lehet mestere”.[jegyzet 3] Deák, aki reális kompromisszumnak tekintette a kiegyezést, amely alkalmas keretet teremt a függő problémák megoldására, úgy ítélt, hogy ha a jövő tényleg megrázkódtatásoknak tenné is ki a Monarchiát, a kiegyezés legalábbis az „államilag rendezett állapot” előnyét[jegyzet 4] biztosítja a vele egybekapcsolt Magyarország számára.

A kiegyezés, amely Magyarország önkormányzatát jórészt biztosította, önrendelkezését azonban nem, valamelyest tovább éltette a Habsburg-birodalmat, mint azt Kossuth feltételezte, Deáknak ezeket a reményeit azonban nem válthatta valóra. Mert a Habsburg-hatalommal kötött kiegyezés szinte lehetetlenné tette, hogy a magyar politika erői az adott rendszer keretei között utat találjanak az együtt élő népekkel való megegyezéshez. Enélkül pedig a magyar nemzeti érdekek „biztosítékai” mind illúzióknak bizonyultak. A hatalom kétes dicsőségében politikai vezetői révén osztozó magyarság túlnyomó többsége valójában maga is a rendszer kiszolgáltatottjaként élte az életét, fogyatkozó eséllyel arra, hogy szabadulását a többiekével egybekapcsolhatja. S azok az európai hatalmak, amelyek hagyták eltiporni Magyarország 1848–49-ben vívott antifeudális és antiabszolutista függetlenségi harcát, amelyek megtagadták az érdemleges támogatást a demokratikusabb alternatíváért küzdő magyar erőktől 1849 és 1867 között, megtapsolták a kiegyezést, hogy alig egy nemzedék múltán számon kérjék a magyar nemzet egészétől, miért azt „választotta”.

Lábjegyzetek

  1. 1867. XII. tc. 11. §. Magyar Törvénytár. Szerkesztette Márkus Dezső. 1836–1868. évi törvényczikkek. Budapest, 1896. 336.
  2. Ugyanott 53–54. §. I. m. 341–342.
  3. Kossuth Lajos iratai. VIII. Kiadta Kossuth Ferencz. Budapest, 1900. 16.
  4. Deák Ferencz beszédei. IV. Budapest, 1903. 460.

Irodalom

A kiegyezés törvénybe iktatott szövegét lásd: Magyar Törvénytár. 1836–1868. évi törvényczikkek. Szerkesztette Márkus Dezső (Budapest, 1896) című idézett művet, illetőleg E. Bernatzik, Die österreichischen Verfassungsgesetze (Wien, 1911).

  1. Az 1867. március 17-i minisztertanács által elfogadott titkos szabályzat szövegét közli: Magyar minisztertanácsi jegyzőkönyvek az első világháború korából 1914–1918. Kiadta Iványi Emma (Budapest, 1960) 531–532. oldal.

A kiegyezés hatalmas irodalmából a következő publikációkat emeljük ki a már idézett munkákon kívül: H. Friedjung, Der Ausgleich mit Ungarn… 3. Aufl. (Leipzig, 1878); Angyal Dávid, Még egyszer az 1867. XII. tc. 11. §-a (Budapesti Szemle, 1904); I. von Zolger, Der staatsrechtliche Ausgleich zwischen Österreich und Ungarn (Leipzig, 1911); Bibó István, Eltorzult magyar alkat — zsákutcás magyar történelem (Válasz, 1948); A Történettudományi Bizottság vitája a dualizmus kora történetének egyes kérdéseiről (Századok, 1962. 1–2.). Der österreichisch-ungarische Ausgleich von 1867. Red. Peter Berger (WienMünchen, 1967); Der österreichisch-ungarische Ausgleich von 1867. Red. Theodor Mayer (München, 1968); Der österreichisch–ungarische Ausgleich 1867. Materialien… der internationalen Konferenz in Bratislava… Hrsg. von A. VantuchĽ. Holotík (Bratislava, 1971); A. Lorant, Le compromis austro-hongrois et l'opinion publique francaise en 1867 (Geneve, 1971); Hanák Péter, Magyarország a Monarchiában (Budapest, 1975); Dénes Iván Zoltán, A történelmi szükségszerűség értelmezésének problémájához (Valóság, 1976. 8.); T. Frank, The British Image of Hungary 1865/1870 (Budapest, 1976).


A kiegyezés (1865–1867)
A kiegyezés megkötése és elfogadtatása Tartalomjegyzék