A kiegyezési tárgyalások folytatása és Kossuth tiltakozása

A Múltunk wikiből
1866. november—1867. március
közt megjelenő Negyvenkilencz című lap hasábjain Kossuth tiltakozik a kiegyezés ellen.
1866. december 6.
Kiegyezésellenes, Kossuthot éltető tüntetés Pesten.
1866. december 11.
Vám- és kereskedelmi szerződés Franciaországgal.
1866. december 19.
A horvát országgyűlés határozata: Magyarországtól függetlenül, önállóan kívánja rendezni viszonyát a Monarchia többi országával.
1866. december 20.
Az országgyűlés válaszfelirata a közös ügyek rendezéséről.
1866. december 20–21.
Beust pesti megbeszélései.
1867. május 22.
Az ausztriai birodalmi tanács ülésszakának megnyitása.
Kossuth nyílt levele Deákhoz a kiegyezésről.

Deák Königgrätz után sem változtatott egyezkedési tervének korábban kialakított feltételein. Arra hivatkozott, hogy kicsikart engedményekre nem lehet tartós megállapodást építeni. Az udvar a sietve megkötött béke után érdemleges kérdésekben nem is mutatott sok hajlandóságot a hátrálásra. A tárgyalások huzavonájának felújulása a Habsburg-hatalom politikai merevsége folytán növelte a politikai vezető réteg türelmetlenségét. Egyfelől a kiegyezésellenes hangulatnak, másfelől a kompromisszum sürgetésének felerősödése az 1866. november 19-ére újra egybehívott országgyűlésen a Deák-párt és a balközép közötti polémia élesedésére vezetett. Tisza hajlékonyan alkalmazkodva a hangulatváltozáshoz azt kívánta, hogy az alkotmányos viszonyok helyreállításáig (beleértve mindenekelőtt a törvényhatóságok önkormányzati tevékenységének lehetővé tételét és a felelős kormány kinevezését) az országgyűlés függessze fel a kiegyezés előmunkálatait. Az indítványt a képviselőház többsége elvetette, Deák politikáját „arany középútnak” tekintve nemcsak abszolutizmus és „forradalom”, hanem a bécsi kormány konoksága és Tisza „radikalizmusa” között is. A balközép viszont elérte, hogy a december 6-i pesti kiegyezésellenes, Kossuthot éltető utcai tömegtüntetésen, amelynek magját egyetemisták, az óbudai hajógyár és a Vidats-gyár munkásai alkották, mint a nemzeti érdekek védelmezője maga is tapsokat aratott. Tiszáék fontos kritikai elemeket szólamokkal elegyítő parlamenti harcmodora azonban sokban el is takarta a nép elől a „szélsőbal” kiegyezés elleni érdemleges érveit és Kossuthnak Magyarország önrendelkezéshez való ragaszkodását követelő politikáját.

Kossuth mindenekelőtt az 1566 novembere és 1857 áprilisa között Helfy Ignác segítségével olasz földön kiadott és Magyarországra bejuttatott Negyvenkilencz című lap hasábjain emelt szót „azon egyesek, azon családok és azon osztályok”[1] által képviselt politika ellen, amely Magyarország jövőjét a – szerinte – halálra ítélt Habsburg-hatalom sorsához köti. Az 1848-as törvények tervezett revíziójára épülő kiegyezésben nem pusztán „jogfeladást” látott, hanem olyan elkötelezést is a Habsburg-birodalom továbbéltetésére, ami lehetetlenné teszi a nemzeti önrendelkezés érvényesítését, s az alkalmazkodást a változó viszonyok politikai követelményeihez. A kiegyezést – fejtegette Kossuth – a Deák-párti többség nem a lajtántúli „nemzetekkel” köti meg, hanem az abszolutista eszközökkel e nemzetek akaratnyilvánítását elfojtó Habsburg-hatalommal. Figyelmeztetett, hogy a kiegyezés nem tartóztatja fel a birodalom felbomlását, legfeljebb létét hosszabbítja meg, de a magyarságot a világ szemében „az osztrák bűnrészeseivé” teszi a szomszéd népek elnyomásában s a szabadságtörekvésekkel elkerülhetetlenül szembeforduló külpolitikában. „A dualismus – szögezte le 1866 végén – … a magyar elem conservativ, reactionarius és színleg liberalis részének az osztrák németek szabadságot utáló részéveli szövetkezését jelenti a többi nemzetiségek és népfajok elnyomására.”[2] Rámutatott arra, hogy az elháríthatatlan nagyhatalmi összecsapás Ausztria felszámolásához vezet, de a kiegyezés esetén a magyarság nem természetes szövetségesei, az elnyomott népek között fog harcolni Ausztria ellen, hanem a Monarchia oldalán a szomszéd népek ellen, velük bűnösen összeveszítve. (Egyik 1867-ben már a gazdasági kiegyezési tárgyalások idején írott, nyilvánosságra szánt levelében jellegzetes képes kifejezéseivel minősítette illúziónak azt a hitet, hogy a magyarságot a Habsburg-hatalom bármilyen megrázkódtatástól megvédhetné, hiszen a kiegyezés „nem villámhárító… sőt villámvonzó”,[3] amely a nemzet létproblémáit a Habsburg-hataloméival társítva lehetetlenné teszi megoldásukat.) A kiegyezés – figyelmeztetett az általa felismert veszélyektől ösztönzött szenvedélyességgel 1867 elején Kossuth – „isolál a világtól, elkülönít azoknak érdekeitől, kikre különben számíthatnánk a veszély órájában, s nem hagy fel számunkra más dicsőséget, mint hogy mi legyünk a máglya, melyen az osztrák sas megégettetik”.[4]

Kossuth korántsem csupán a függetlenség követelményét szembesítette a kiegyezéssel, hanem a dualista állam parancsolt egységét a népek önrendelkezésén alapuló önkéntes szövetséggel is. Azt a meggyőződését fejezte ki, hogy „Horvátország a velünki szorosabb kapcsolatban, Roumania, Szerbia (s tán Cseh ország is) a velünki védszövetségben találhatják azon függetlenségnek támpontját, melyre Európa józanon felfogott súly egyenének szüksége van”.[5] Kossuth nemcsak ismerte, hanem osztotta is azokat az aggodalmakat, amelyek a hódító nagyhatalmak, mindenekelőtt a cári hatalom feltételezett, és a kiegyezés sürgetői által közvetlenül fenyegetőnek híresztelt terjeszkedési törekvéseihez kapcsolódtak. Annál is inkább, hiszen kortársaihoz hasonlóan ő sem tudta, hogy 1866-ban a cári hatalom úgy döntött, hogy a porosz sikereket – legalábbis egyelőre – nem további területek bekebelezésével, hanem a párizsi béke megalázó következményeinek a felszámolásával igyekszik ellensúlyozni. Az a katonai körökből származó, de a cár által elutasított javaslat pedig, amely valóban a Habsburg-birodalom felosztását tűzte ki céljául, s a poroszoknak akarta juttatni az osztrák császárság német tartományait, ugyanakkor a cár „protektorátusa” alá kívánta utalni a birodalom szláv területeit, ekkor még helyreállítani ajánlotta „az önálló magyar államot”.[6]

Kossuth az adott helyzetet és a fejlődés irányát is figyelembe véve úgy ítélt, hogy a magyarság együttélése a kisebb szláv népekkel olyan történelmi adottság, amit csak az változtathat súlyos következményű ellenségeskedéssé, ha bármelyikük külső hatalmi szövetségessel kívánna uralomra jutni a többi felett. Attól tartott – és ebben Palacký nyilatkozatai is megerősítették –, hogy éppen az osztrák-német és magyar összefogásnak minősülő kiegyezés teszi a „pánszláv” törekvések áldozatává és kiszolgálójává a birodalom szláv nemzeteit. Ezért is sürgette újra teljes határozottsággal a megegyezést az együtt élő népekkel. Ebben a megegyezésben látta ugyanakkor azt az egyetlen hathatós eszközt, ami rádöbbentheti Angliát; hogy a gyenge, és ezért a térség határán megjelenő legerősebb hódítóhoz mindig csatlakozó Habsburg-hatalomnál az európai egyensúlynak jobb biztosítéka lenne a függetlenségüket egymásra támaszkodva kivívó nemzetek szabad államszövetsége. Vitathatatlan utalással a Dunai Szövetség terve kapcsán kifejtettekre írta: „Hivatásunk elöl menni azon munkában, melynek feladata a Duna mentében kifejteni s megszilárdítani a szabadságnak és a népek békés együttélhetősének erőteljes alakzatát … Egy gondolata legyen minden magyarnak: Ausztria megsemmisülésének siettetésével a népek szövetségét s e szövetségben a szabadságot megalapítani.”[7] Véleménye szerint, ha a magyarság nem válik a kiegyezés révén és az együtt élő népekkel a sorsközösség vállalását parancsoló létérdekei feláldozása árán a birodalom támaszává, úgy a Habsburg-hatalmat elkerülhetetlenül fenyegető újabb válság lehetővé teszi az ilyen irányú kibontakozást. Ennek a lehetőségnek a biztosítása érdekében írta még a kiegyezés megkötését megelőző tárgyalások időszakában a Negyvenkilencz hasábjain: „Nem arra szóllítjuk mi fel Deákot, hogy álljon a forradalom élire … arra szóllítjuk fel, segítse a Nemzetet nyitva tartani a jövendő ajtaját.”[8] Kossuth érvei felbukkantak ugyan Böszörményi László, Csanády Sándor, Kállay Ödön, Halász Boldizsár, Vidats János és más „szélsőbaloldali” képviselők megnyilatkozásaiban, néhány – elsősorban Vajda János által írt – újságcikkben, a befejezett tények után, 1867 tavaszán végre sajtóhoz jutó „szélsőbal” lapjának, a Magyar Újság-nak a hasábjain, de a parlamenti többségnek s az általuk képviselt politikai vezető réteg zömének megegyezési szándékát meg nem ingathatták.

Lábjegyzetek

  1. Kossuth Lajos iratai. VII. Kiadta Kossuth Ferencz. Budapest, 1900. 277.
  2. (Kossuth Lajos), A „közös ügyek” hálója. Negyvenkilencz, 1866. 1. szám 7.
  3. Kossuth Lajos iratai. VIII. Kiadta Kossuth Ferencz. Budapest, 1900. 39.
  4. (Kossuth Lajos), Magyarország sírásói. Negyvenkilencz, 1867. 4–5. szám 31.
  5. Ugyanott 30.
  6. Idézi: Dietrich Beyrau, Russische Orientpolitik und die Entstehung des deutschen Kaiserreiches 1866–1870/71. Wiesbaden, 1974. 43.
  7. (Kossuth Lajos), A „közös ügyek” hálója. Negyvenkilencz, 1866. 1. szám 7.
  8. (Kossuth Lajos), Lapunk korszerűsége. Ugyanott 4.

Irodalom

Az országgyűlési kiadványokon és a már fentebb idézett irodalmon kívül lásd még: Szodoray Sándor, Kossuth Lajos és fiainak az 1867-dik évben megjelent összes leveleik (Pest, 1868); Dányi Károly, Kossuth és a Deák-párt hírlapi vitája 1867-ben (Kolozsvár, 1941); Vajda János válogatott politikai írásai. Kiadta Komlós Aladár (Budapest, 1954); Dezsényi Béla, Kossuth Lajos publicisztikai munkássága az emigrációban (Az Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve, 1959); Tardy Lajos, Kossuth illegális emigrációs folyóirata: a „Negyvenkilenc” (Magyar Könyvszemle, 1967. 3.); Vajda János, Politikai röpiratok (In: Vajda János összes művei. VI. Sajtó alá rendezte Barta János és Miklóssy János. Budapest, 1970); Gergely AndrásVeliky János, A politikai közvélemény fogalma Magyarországon a XIX. század közepén (In: Magyar Történeti Tanulmányok VII. Debrecen, 1974).


A kiegyezés (1865–1867)
Az 1866. évi osztrák–porosz–olasz háború és következményei Tartalomjegyzék A kiegyezés megkötése és elfogadtatása