„A kiegyezési törekvések megerősödése” változatai közötti eltérés

A Múltunk wikiből
(Irodalom)
a (egy változat)
 
(Nincs különbség)

A lap jelenlegi, 2017. január 29., 10:41-kori változata

1861. január 13–16.
Román nemzeti értekezlet Nagyszebenben.
1862.
Vajda János: Önbírálat, Polgárosodás című röpiratai.
1863. 1863. július 15.—1864. október 11.
Erdélyi országgyűlés Nagyszebenben.
1863. szeptember 1.
A német államok uralkodóinak majna-frankfurti gyűlése a porosz király távollétében elfogadja a Habsburg császár által javasolt szövetségi reformot.
1863. szeptember 17.
Az erdélyi országgyűlés határozata a románok nemzeti és vallási egyenjogúsításáról.
1864. október–november
Eötvösnek az országgyűlés összehívását sürgető emlékirata.

A magyar politikai vezető réteg egyre nagyobb hányada érezte kínosan szorongatónak a provizórium időszakában kialakult helyzetet. Sokan találták úgy, hogy törekvéseiket egyfelől Schmerling önkényuralmi módszereket is érvényesítő beolvasztó politikája fenyegeti, másfelől a Magyarország állami egysége helyreállításának és tovább éltetésének lehetőségét veszélyeztető nemzetiségiek. Aggodalmaikat növelte, hogy Bécs – „a magyarokra” gyakorlandó nyomás érdekében is – kivételes céltudatossággal törekedett a nemzetiségek politikai befolyásolására. És nem is eredménytelenül, hiszen az abszolutizmus válsága idején a fraternizálás általánosságokba fulladása, az országgyűlés többségének konkrétumokat mellőző, felemás politikája, majd az emigrációnak és hazai következetes híveinek megegyezési javaslatait elítélő megnyilatkozások elidegenítően hatottak a nemzetiségek körében az összefogás érdekében munkálkodókra is.[1] A hídverési kísérletek nem szűntek meg, de jórészt a határokon túlra szorultak. Többek között a horvát I. I. Tkalac, a lajtántúli szláv föderalisták száműzetésbe kényszerült vezető publicistája, D. Stratimirović tábornok, 1848–49-ben még a magyarországi szerb felkelők főparancsnoka, J. V. Frič, a cseh nemzeti mozgalom kiemelkedő demokratikus személyisége kereste nagyon is az együttműködést Kossuthtal, illetve Klapkával. Miloš Popović előbb lapja, a belgrádi Vidov Dan hasábjain, majd önálló röpiratként szerbül és magyarul is kiadott tanulmányában (A nemzetiségi kérdés Magyarországon szerb szempontból, 1865) sokban közelített a történeti visszatekintésében nagyon is bírált Kossuth alkotmányjavaslatához. Mindebben annak a küzdelemnek az értelme is tükröződött, amelyet a magyar emigráció, ha meghasonlásoktól tépetten is, ha a hazai politikai vezető réteg többsége által mindinkább megtagadottan is, az elnyomott népek összefogásáért folytatott. Kétségtelen azonban, hogy a hazai nemzetiségek politikai vezető rétegében a provizórium idején nagyon megerősödött azoknak a befolyása, akik csalódottságukban, illetve Schmerling biztatására, s nem utolsósorban az udvarral egyezkedő főpapjaik hatására, Bécsben keresték igazukat.

A magyar elnyomást panaszló, az uralkodói ígéretek beváltását sürgető memorandumok és küldöttségjárások növelték a feszültséget és a magyar politikai vezető réteg többségének Schmerlingék által mesterien felfokozott elszigeteltségi érzését. Jókai már 1862-ben így jellemezte a birodalmi központosítást szolgáló publicisztika nemzetiségpolitikai vonatkozású „kelepce-kérdéseit”: „»Akarjátok-e a követelő nemzetiségek kívánatait teljesíteni?« – Ha azt mondjuk: igen – bevádolnak bennünket a magyar nemzet előtt, hogy az ország felosztásába egyezünk. – Ha azt mondjuk »Magyarország épségét meg akarjuk őrizni«, akkor azzal vádolnak bennünket, hogy uralkodni akarunk a nemzetiségek felett. – Ha azt feleljük, hogy kedvezményeket adunk azoknak, akik kívánják, akkor azzal támadnak meg bennünket, hogy miért nem adunk hasonlókat azoknak, akik nem követelnek… Ha azt mondjuk: egyenlő mértékkel akarunk igazságot adni minden nemzetiségnek, insinuálnak bennünket a szerbek, horvátok előtt, hogy szabadalmaikat akarjuk… megcsorbítani”. Majd hozzátette: „mikor aztán az alkotmányos vitába fogott magyar ember köröskörül meg van hajtva, a látja, hogy sehogy sem lehet kitörni a hajtásból, végre kifárad, megunja, megcsömörli az eredménytelen küzdést, s azt mondja, hogy »inkább a vadásznak adom meg magam. mint a hajtóknak«. Azzal aztán csendes lesz minden.”[jegyzet 1] Jókai kitűnően érzékeltette mind a bécsi taktikát, mind ennek a magyar politikai vezető rétegre súlyosodó hatását, elhárítva azonban Szilágyi Virgilék – s közvetve Kossuth – kibontakozási terveit, amelyek nem utolsósorban a magyar politikai erők elszigetelődési érzését és az abból netán fakadó dacreakciót akarták megelőzni, ellenszerként vajmi keveset ajánlott. A magyarságot önuralomra biztatta, s azt a reményét fejezte ki, hogy a nemzetiségiek fel fogják ismerni, mennyire „közös érdek” az ország önrendelkezésének a visszavívása, hiszen az minden polgárnak a gazdasági, a társadalmi és a kulturális fejlődés ragyogó távlatait kínálja. Mivel azt tisztázatlanul hagyta, hogy a nemzetiségiek szerinte legalábbis milyen „óhajtásaik teljesítését” remélhetik a magyar országgyűléstől, mindez kevés volt az együttélő népek összefogásának előmozdítására és Schmerling kitűnően felismert taktikájának tényleges ellensúlyozására.

A magyar politikai vezető réteg elszigetelődési érzését az 1863 nyarára Nagyszebenbe összehívott erdélyi országgyűlés fejleményei tovább fokozták. A választójogot ugyan kiterjesztő, mindenekelőtt azonban a birodalmi centralizáció érdekeit érvényesítő oktrojált választási szabályzat és az uralkodó felelevenített joga, hogy „regalistákat” hívhasson meg, a szászoknak páratlan befolyást biztosított. A szászok az országgyűlésen a lélekszámuk háromszorosát megközelítő arányú képviselethez jutottak. A lélekszám szerintinél némileg magasabb volt a magyarok, viszont jóval alacsonyabb a románok képviseleti aránya. A kialakult erőviszonyok lehetővé tették, hogy a szászok a románokkal a kölcsönös támogatás jegyében többségi blokkot alkossanak. Négy „regalista” kivételével a kisebbségbe szorult magyar képviselők távol maradtak az országgyűlésről, amely előbb megszavazta a román nemzet, a görög katolikus és a görögkeleti felekezet teljes egyenjogúságát, majd „törvénybe” iktatta mind az Októberi Diplomát, mind a Februári Pátenst, és küldötteket választott a birodalmi tanácsba. A magyar politikai vezető réteg irányadó köreiben érlelődő fordulatot mindinkább az jellemezte, hogy egyre nagyobb hányaduk cserélte fel annak fontolgatását, hogy mint lehetne az önkényuralommal szemben kialakított ellenállás közös frontjára vonni a nemzetiségieket, azzal, hogyan lehetne sikeresen versenyre kelni velük a Béccsel való alkudozásban. Schmerling taktikája – „a magyarok” passzív ellenállásának a megtörésére használni fel a manővert – jónak bizonyult, ha a saját centralizációs törekvései szempontjából végül nem is járt az általa remélt eredménnyel.

A nemzetiségi törekvéseket panaszló hangok mind több antidemokratikus felhanggal társultak. Az erdélyi választásokkal kapcsolatos sajtóközlemények szívesen hivatkoztak a tömegek fanatizálásának, az úri birtokok „felosztására” folytatott agitációnak a példáira, sőt olyan megnyilatkozások is napvilágot láttak, amelyek a jogsérelmeken és a szászoknak nyújtott kivételes kedvezményeken kívül a választójog kiszélesítését is kifogásolták. Az országszerte újraerősödő paraszti nyugtalanság is ernyesztően hatott a magyar politikai vezető rétegnek mindenekelőtt a birtokrendezés kimenetelében leginkább érdekelt nagybirtokos és középbirtokos elemeire. 1861-et követően jutott döntő szakaszába az úrbéri birtokrendezési perek többsége. Az összeütközések napirenden voltak, az ítéletek végrehajtásához mind gyakrabban vették igénybe a császári katonaságot. Rossz termések sora és az 1863. évi páratlan mérvű alföldi aszály felélesztette a szegényparasztság tömegeinek nyugtalanságát, s munkabeszüntetésekkel is alátámasztott bérkövetelésekhez, az ínséges területeken pedig valóságos éhséglázadásokhoz vezetett. A legelőfeltörésekkel egyenes arányban szaporodó betyárbandák garázdálkodása a népi támogatás híján a közbiztonság helyreállítására képtelen önkényuralmi erőszakszervezetek iszonyatos brutalizmusa ellenére is megerősödött. Az egyletei megújításával ismételten kísérletező ipari munkásság és a városi előproletariátus, a napszámosok, vándormunkások növekvő seregének időről időre jelentkező nyugtalansága is sok aggodalmat okozott. Féltek a szervezkedésétől, annál is inkább, hiszen számon tartották a Nemzetközi Munkásszövetség megalakulását 1864 őszén, de aggódtak amiatt is, nehogy szervezetlen tömegei a politikai bizonytalanság viszonyai között a vezető réteg törekvéseivel ellentétes hazai politikai akciókhoz csapódjanak.

Az antidemokratikus hangulatkeltésben azok jártak az élen, akik a tömegektől való tényleges félelmeik miatt is szorgalmazták az arisztokrácia vezető szerepének elismerését és a Habsburg-hatalommal kötendő megegyezést. Kazinczy Gábor, aki Petőfi barátságától a „békepártiságon” át már 1860-ban odajutott, hogy 1848-at, „ízetlen, éretlen plágiumnak” nevezte, az országgyűlésen az abszolutizmus elítélését a nemzetiségiek kívánságainak mindenki másnál türelmetlenebb hangú visszautasításával társította, 1861 őszén Görgeit „a megváltás munkájának” a „végzet ura” által választott „eszközeként” köszöntötte. 1862-ben azt fejtegette, hogy „miért ne volna gyakran a reactiónak igaza a forradalom lázbeteg követelményei ellenében”, 1863-ban pedig – igaz, a jelek szerint egy úrbéri perben való megegyezést elősegítendő – kijelentette: „a haza veszve van, ha a lelki hatalom vezetése az aristocratia kezéből kisiklik”.[jegyzet 2] A Habsburg-hatalommal kötendő kompromisszum érdekében antidemokratikus érveléssel küzdő Vida Károly már 1862-ben azon sajnálkozott, hogy 1848-ban nem „a parasztra” rótták a megváltás terhét, és szembefordult minden további engedménnyel: „Hiába szórják… a népnek hűbéri jogainknak még megmaradt rongyait… a nép tengere… elnyeli az apró adományokat, de azért még csak falánkabb lesz.” Nem az uralkodótól kell félteni „a nemzet fáját”, hanem attól, hogy „mi magunk irányozzuk az irtó fejszét” rá utat engedve a nemzetiségi törekvéseknek, az ellenükben „a fejedelemmel” kötendő megegyezés helyett.[jegyzet 3] Kovács Lajos 1862-ben megjelent röpiratában mindenekelőtt azzal indokolta kiegyezési javaslatát, hogy „egykoron török-tatár áradat ellen kelle védenünk Európa Nyugatát, most a Keletet kell védenünk – az újkori eszmék ellen”.[jegyzet 4] 1863-ban pedig azt fájlalta, hogy 1848-ban, amikor „kiváltságainkat eldobtuk, a birtokot mobilizáltuk, a képességet mindenre kiterjesztettük, a jogegyenlőséget uralomra emeltük… az új vendégnek, mely magát korszellemnek, az új világ boldogító nemtőjének mutatá be, a mely távol nyugatról jöve hozzánk, öröm és tombolás közt nyitottuk me országunkat”.[jegyzet 5] Kovács Lajosnak és társainak a konkrét kiegyezési javaslatai elutasításra találtak ugyan a határozatiak és a feliratiak sajtójában egyaránt, retrográd érvelésük azonban korántsem bizonyult hatástalannak.

Ellentétben velük Vajda Jánost éppen az antidemokratizmusnak és a nemzeti szűkkeblűségnek az önkényuralom válsága idején a politikai vezető réteg körében észlelt megnyilvánulásai indították arra, hogy az 1862-ben kiadott Önbírálat és Polgárosodás című röpirataiban kompromisszum keresésére biztasson. Vajda „a hazafiság tártuffe-jeire” méltán zúdított kemény bírálatát azzal az egyértelmű intéssel társította: „nyugot-európai értelemben democratává kell lennünk, hogy – magyarok maradhassunk.”[jegyzet 6] A demokratikus átalakulás követelésének egybekapcsolása a kiegyezés melletti érveléssel kíméletlen vesszőfutásra kényszerítette Vajdát. Míg az antidemokratikus hangvételű Kovács Lajos, Zichy Antal és mások kiegyezési javaslataival csak polémizáltak a tudatformálás monopolizálására törekvők, Vajdát igyekeztek kiközösíteni. A legfájdalmasabb ütéseket Gyulai Pál mérte rá. Gyulai 1857 óta ellenérzéssel figyelte Vajdát, mert az dicsérni merte Jókai Dózsáról írt drámáját, noha a tragédia idealizálta a népvezért, aki szerinte „nem képviselt egyebet az elnyomott nép rossz szenvedélyeinél”.[jegyzet 7] Gyulai cikksorozatában Vajdát a nagy történelmi tekintéllyel visszaélő „széchenyieskedőnek” minősítette, szükségesnek mondva – a nemzeti érdek és a vezető rétegek együttes védelmében – „kimutatni éretlenségét, megróni léhaságát, visszautasítani rágalmait”.[jegyzet 8] Figyelmet érdemel, hogy Gyulai támadását az a Jövő utasította vissza, amely Vajdának a demokratizmus fokozására irányuló igényét teljes joggal érezhette a magáéhoz közelállónak, ha kiegyezési javaslataival nyilvánvalóan nem értett is egyet. A kiközösített Vajdát – saját szavai szerint – „a formális éhenhalás veszedelme” űzte az udvari kancellária bécsi irodáiba. Bécsben alkalma volt kigyógyulni illúzióiból. Amint maga írta Jókainak: noha „itt”, Bécsben „kapnék kalácsot is… érzületem napról napra jobban fellázad helyzetem ellen”, s „ezentúl magam is legkérlelhetetlenebb üldözője óhajtanék lenni a röpirataimban kifejtett iránynak”,[jegyzet 9] értve ezen a Habsburg-hatalommal kötendő kiegyezés sürgetését. Valóban, hazatérve a polgári demokratikus kibontakozást célzó Kossuth kiegyezésellenes küzdelmének támogatására fogott tollat. A demokratikus elkötelezettségű Vajda János útja így vezetett éppen ellentétes irányba azzal, amit a politikai cselekvésben a legnagyobb súllyal bíró rétegek többsége járt meg.

Vélt és valóságos gazdaági érdekek is a kompromisszum szükségességének érveit erősítették a birtokosság körében. Termését a birodalmi belső piacon és a Bécsen át, illetve a Triesztbe vezető vasutak közvetítésével Nyugaton is viszonylag könnyen, s általában jó áron értékesíthette. Tudatában a korszak nagy részén át tartó agrárkonjunktúra, sőt a feudalizmus felszámolásán alapuló kapitalista fejlődés mozzanatai is szorosan összefonódtak az Ausztriával való egybekapcsoltság tényével. Mind többen remélték Bécstől a hitelkérdés megoldását, s amint azt leginkább a kölcsönpolitika eszközeivel is céltudatosan elkötelezni kívánt nagybirtokosság és jómódú középbirtokosság egy része tapasztalhatta, időszakonként nem is reménytelenül. Az ő hiteligényeik kielégítésében jutott szerephez a kiszámított politikai hatású uralkodói kegyként 1862. augusztus 20-án engedélyezett Magyar Földhitelintézet, amelynek irányításában a kiegyezést szorgalmazó különböző politikai erők reprezentánsai fogtak össze Dessewffy Emil gróf, Lónyay Menyhért és Csengery Antal vezetésével. Mindehhez járult éppen az 1860-as évek derekán jelentkező részleges és átmeneti dekonjunktúra idején az a korántsem célzatosság nélküli bécsi hírverés, hogy politikai stabilizáció esetén folytatódik, sőt minden korábbit meghaladó mértékűvé válik a fellendülés.

A pénzügyi és gazdaságpolitikai kérdések vitatása nemcsak a sajtóban, hanem a színfalak mögött is jellegzetes fordulatot vett. Az adóprés fokozódásával, az államkötvények árhanyatlásával, a vasútépítés ütemének lassúbbodásával, irányának és építési módjának a megszabásával, a magyarországi iparfejlődés és agrártermelés követelményeit kevéssé érvényesítő kereskedelem- és vámpolitikájával kapcsolatos elégedetlenség mind gyakrabban találta szembe magát azzal a felelettel, hogy a nehézségek orvoslása csak kiegyezés esetén remélhető. A gazdasági fellendülés biztosítékait és az egyenjogúsítási ígéretek mielőbbi realizálását remélte a politikai konszolidációtól a zsidó polgárság zöme, amelyet aggodalommal töltött el a társadalmi és politikai feszültség újrahalmozódása.[2] Hozzájárult mindehhez, hogy hitéletüknek az önkényuralom válsága idején választott és az ellenállási szervezkedéssel is kapcsolatba került értelmiségi vezetőit a provizórium idején a hatóságok eltávolították tisztségeikből, s azok túlnyomó részben ismét a gazdasági egybekapcsoltságban közvetlenül érdekelt nagy polgárok kezére jutottak. Sokan vetették reményüket a kompromisszum ígérte lehetőségekbe a birtokaikból már kikopott nemesek és azok közül is, akik az önkényuralom szervezetében sem helyet, sem biztos jövedelmet nem találtak, s míg a passzív ellenállással azonosultak, nem is kerestek. Megegyezés esetén azonban az új állami és megyei hivatalokban, sőt a hadseregben is tisztséget és jó fizetést reméltek maguknak, s az önkényuralom böjtös viszonyaival mindinkább elégedetlen fiaiknak. Mert a politikai vezető réteg felnövő új nemzedékének egyre nagyobb hányada akart mindenképpen szakítani a passzív ellenállás puritánoskodásával. A magán- és közélet 1860–61-es „félalkotmányos” periódusában színesebbé vált világa kísértette, sőt a lázas kiútkeresés egyik végletéből a másikba lendítette őket. Azt kívánták, hogyha az önkényuralom felszámolása nem kecsegtet sikerrel egy hamarosan sorra kerülő felszabadító küzdelem útján, akkor vessenek véget a tűrhetetlennek érzett helyzetnek megegyezés révén. Mindinkább azt minősítették „reálpolitikának”, ha nem olyan „merev” feltételekhez kötik a megegyezést, amelyek talán egy emberöltő múltán sikert hozhatnak, de nem változtatnak saját, önsajnálattal szemlélt sorsukon.

A magyar nemzeti önrendelkezés biztosítása szempontjából ismét sötétnek mutatkozott a nemzetközi látóhatár. Mind többen ítélték meg úgy a helyzetet, hogy Olaszországot a belső átalakulás és a római kérdés kapcsán Franciaországgal megromlott viszonya hosszú időre tehetetlenné teszi. A dunai fejedelemségekkel a nemzetiségi kérdés miatt érezték mind reménytelenebbnek az együttműködést. Baljós jeleket olvastak ki a magyar önkéntesek tömegét is magával ragadó új lengyel szabadságküzdelem tragikus sorsából, látva a cári hatalom kérlelhetetlenségét és az európai közvélemény felháborodásának hatástalanságát. Felfigyeltek a francia–osztrák viszonyban bekövetkezett enyhülésre, és számon tartották, hogy az angol diplomácia továbbra is az európai hatalmi egyensúly nélkülözhetetlen elemeként kezeli a Habsburg-birodalmat. Növekvő érdeklődéssel latolgatták a német kérdés alakulásának eshetőségeit. Nem volt ismeretlen előttük a porosz–osztrák hatalmi vetélkedés kiéleződése Bismarck élre jutását követően. De a magyar önrendelkezés számos hívének azt a reményét, hogy meginganak a Habsburg-hatalom német pozíciói, beárnyékolta a poroszországi fordulat konzervatív jellege és Berlin készsége a Szentpétervárral való lengyelellenes összefogásra. Ugyanakkor széles körben újultak fel Eötvös Józsefnek azok a lajtántúli meghallgatásra is szánt érvei, amelyek szerint csak a birodalom alkotmányos átszervezése, s a magyar kérdés egyidejű rendezése teszi lehetővé a Habsburg-hatalom vezető szerepének a biztosítását a német egység megteremtésében. A reménykeltés, hogy Bécsben előbb-utóbb sor kerül ezeknek az összefüggéseknek a felismerésére, szerephez jutott a kiegyezési törekvések realizálási lehetőségei iránti bizalom élesztésében.[3]

A kiegyezési törekvések erősödtek, de a politikai élet fő erői még várakoztak. A határozatiak vezetői ha valamikor, akkor a titkos szervezetet felszámoló, 1864. tavaszi letartóztatási hullámot követően óvakodtak minden politikai kezdeményezéstől, hiszen tudták, hogy a hatalom a fogságba vetettek vallomásai alapján bármikor lecsaphat rájuk is. Tisza 1864 őszén azt fejtegette ugyan Jókaihoz intézett nyílt levelében, hogy elítéli a politikai tétlenséget, de iránymutatása általánosságokra korlátozódott. Legfőképpen arra ösztökélte a vezetésre hivatottnak ítélt magyar politikai erőket, mindenekelőtt a középbirtokosokat, hogy biztosítsák a „szellemi fensőséget, a vagyont – főleg a hazai földnek birtokát – és a társadalom különböző rétegeinek összesimulását” mint a megmaradás és továbbjutás „sarkföltételeit”.[jegyzet 10] Ha Tisza az alkotmányjogi problémákat kerülte is, sokatmondó volt, hogy a határozati derékhad szócsövének tekintett A Hon 1864 őszén már a legteljesebb természetességgel sorolta a következő országgyűlés legfőbb teendői közé a „a közös ügyek” számbavételét.

Deák Ferenc hosszú időn át várakozást tanácsolt híveinek. Álláspontja nem talált osztatlan helyeslésre a volt felirati táborban sem. Eötvös József, aki ekkortájt felvázolta a birodalom trialista alapon való alkotmányos újjászervezésére irányuló tervét, már 1864 őszén el is szánta magát az önálló kezdeményezésre. Bécsben benyújtott emlékiratában azt javasolta, hogy az ínséggel kapcsolatos teendők megvitatásának szükségességét hozva fel indokul, hívják össze az új országgyűlést, amelyen azután kialakíthatókká válnak a kibontakozás feltételei. Kísérletének kudarca ellenére is helytelenítette Deák „tökéletes tehetetlenségre kárhozódását. ”[jegyzet 11] Deák valóban tartózkodott minden közvetlen bécsi kezdeményezéstől, de minden addiginál szorosabbra fűzte kapcsolatait a konzervatívokkal, akik a Forgách leváltását követő rövid megtorpanás után újrakezdték szívós küzdelmüket Schmerling pozícióinak megingatása és a Ferenc József bizalmának visszanyerése érdekében. Maga a kormányzat is élénk figyelemmel kísérte a konzervatívok és Deák között egyre szorosabbá váló kapcsolatot. Pálffy helytartó 1864 őszén szemmel látható egyetértéssel továbbította Zichy kancellárnak a pesti rendőrfőnök véleményes jelentését, amely közölve, hogy nem kerül sor az „Apponyi-párt” és a „Deák-párt” egybeolvadására, „a kormányzat szempontjából is kívánatosnak” ítélte,[jegyzet 12] hogy Deák megtartsa vezető szerepét az ellenzék élén, nehogy radikálisabb politikus kerüljön a helyébe. Valójában azonban már sokkal többről volt szó, mint Deáknak az ellenzék mérséklésére való felhasználásáról.

A vezető konzervatívok azt a tanulságot vonták le az Októberi Diploma hazai elutasító fogadtatásából és annak számukra oly súlyos következményeiből, hogy a siker érdekében meg kell elégedniök az előkészítő és a közvetítő szereppel. Az alkudozás formális vezetését, még inkább a kiegyezés tényleges megkötését át kell engedniök az 1848-es alapot 1861-ben megvédelmező Deáknak, aki – nem kevéssé akkori fegyvertényére támaszkodva – egyedül lehet képes többséget biztosítani az általuk már ismételten, de mindig eredménytelenül megkísérelt kompromisszum számára. Deák viszont, bármennyire közeledett is Apponyiék programjához, azt sohasem tette teljesen a magáévá. Még kevésbé volt hajlandó arra, hogy hazai befolyását kockáztatva nyíltan vállaljon közösséget az 1848-as átalakulás hajdani ellenfeleivel. Az együttműködést a konzervatívokkal ugyanakkor elengedhetetlennek ítélte, mindenekelőtt a Ferenc József bizalmának megnyerése szempontjából. Hiszen köztudott volt, mennyire viszolyog Ferenc József egy olyan alkotmányos lépéstől, amely a polgári parlamentarizmus érvényesülését mozdítja elő, kiváltképpen, ha az magyar önkormányzati törekvésekkel kapcsolódik egybe. Az adott viszonyok közt elképzelhetetlen volt, hogy bármilyen kompromisszumot célzó magyar kezdeményezés kedvező fogadtatásra találjon nála, ha nélkülözi a felségjogai tisztelőinek, ugyanakkor a forradalmi és elszakadási törekvések kipróbált ellenfeleinek ismert magyar konzervatívok támogatását. Deák azonban a konzervatívok együttműködési készségét biztosítva is várt mindaddig, amíg kétségtelenné nem vált, hogy az uralkodó kész véget vetni Schmerling centralizációs kísérletének.

Schmerling vállalkozása, hogy a Habsburg-birodalom központosítását az alkotmányosság és az abszolutizmus sajátos társításával vigye keresztül, sikertelennek bizonyult. Mindinkább nyilvánvaló lett, hogy módszerei legfeljebb Magyarország gyötrésére, de sem megtörésére, sem megnyerésére nem alkalmasak. Mind szélesebb körben vált általánossá ez a felismerés a lajtántúli német liberálisok között. S annál több aggodalmat keltett, minél inkább fontosnak tartották a birodalom németországi erőkifejtése szempontjából is a magyarországi ellenállás leszerelését. Ehhez járult a Schmerling törekvéseivel ütköző cseh és lengyel ellenállás megerősödése, sőt a lengyel felkelés nyomán az ostromállapot elrendelésének „kényszerűsége” Galíciában. A nagyhatalmú államminiszter kormányzata azonban nem csupán a birodalom struktúrájából eredő bajok orvoslására szükséges gyógyszereket nélkülözte. A politikai nehézségek mellett a dekonjunkturális jelenségek, a kapitalista fejlődés lendületét megtörő „nehéz évek” is lehetetlenné tették az államháztartás egyensúlyának helyreállítását, noha felemás takarékossági intézkedéseivel, hadsereg-, adó- és kölcsönpolitikájával saját parlamentjét és a gazdasági élet számottevő erőit is maga ellen fordította. Parlamenti elszigetelődését gyors ütemben fokozta, hogy a liberális reformok sürgetői számára nyilvánvalókká váltak alkotmányosságának szűkre vont korlátjai. Mindezt betetőzték a külpolitikai kudarcok. A Habsburg-hatalom németországi pozícióinak erősítésére irányuló politikai akciói eredménytelenek maradtak. A Dánia ellen 1864-ben a „fegyverbarátság” jegyében vívott háború következményei pedig egy közvetlen osztrák-porosz erőpróba lehetőségével is fenyegettek.[4]

Négy esztendő kudarcsorozata lehetetlenné tette Schmerling számára, hogy sikerrel folytassa kötéltáncát a parlament és az udvar között a liberális polgárság és a konzervatív arisztokrácia kereszttüzében. Amikor 1865 tavaszán a birodalmi tanács képviselőházában jelentékeny német liberális erők is rohamra indultak ellene, Ferenc József már elhatározta az államminiszter leváltását. Az uralkodó immár bízott abban, hogy a konzervatív arisztokrácia újabb kibontakozási kísérlete elnyeri a Deák vezette magyar politikai erők támogatását is, és így végre megszilárdul birodalmának egysége.

Lábjegyzetek

  1. Jókai Mór, Cikkek és beszédek. VI. Kiadta Láng JózsefRigó LászlóKerényi Ferenc. Budapest, 1975. 119–121.
  2. Kazinczy Gábor, 1860. november 23-i levele Toldy Ferenchez, Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának Kézirattára. MIL. – Kazinczy Gábor 1861. novemberi levele Görgey Artúrhoz, 1862. július 22-i levele Balássy Ferenchez és 1863. szeptember 29-i levele gróf Erdődy Istvánhoz. Egyetemi Könyvtár Kézirattára H. 89.
  3. (Vida Károly), Ausztriával-e vagy a nélkül? Második őszinte szó a magyar nemzethez. A „Restauratio vagy Revolutio” szerzőjétől. Pest, 1862. 53–55.
  4. (Kovács Lajos), A birodalom alkotmányos rendezése magyar felfogás szerint. Pest, 1862. 1.
  5. Kovács Lajos, Kísérlet a rendezési kérdések részletezett megoldására. Pest, 1863. 59–10.
  6. Vajda János összes művei. VI. Sajtó alá rendezte: Barta János és Miklóssy János. Budapest, 1970. 18„ 51.
  7. R. Várkonyi Ágnes, A pozitivista történetszemlélet a magyar történetírásban. II. Budapest, 1973. 418.
  8. Idézi: Vajda János összes művei. VI. Sajtó alá rendezte: Barta János és Miklóssy János. Budapest, 1970. 388.
  9. Jókai Mór levelezése (1860–1875). Kiadta Oltványi Ambrus. Budapest, 1975.
  10. Idézi: Takáts Sándor, Jókai politikai pályafutása (In: Jókai Mór politikai beszédei. I.) Budapest, 1925. LXXXVII.
  11. Báró Eötvös József, Naplójegyzetek – gondolatok 1864–1868. Kiadta Lukinich Imre. Budapest, 1941. 37.
  12. Országos Levéltár D 186. Kancellária, elnöki titkos iratok, 1864 – 3.

Irodalom

  1. A nemzetiségi kérdés és az együtt élő népek egymáshoz való viszonyának alakulására 1861 óta lásd a már idézett átfogó irodalmon kívül: (M. Polit-Desančić) M. Polith, Die Nationalität und ihre staatsrechtliche Begründung (Wien, 1862); (Teleki Domokos), Siebenbürgen und die Österreichische Regierung in den letzten vier Jahren (Leipzig, 1865); (Popović) M. Popovich, A nemzetiségi kérdés Magyarországban szerb szempontból. Fordította Sárcsevics Ambrus (Szabadka, 1865); Báró Eötvös József, A nemzetiségi kérdés (1865) (In: Báró Eötvös József összes művei. XVI. Budapest, 1903); V. Moldovanu, Dieta Ardealului din 1863–1864 (Cluj, 1932); Mester Miklós, Az autonóm Erdély című idézett munkája mellett lásd önállóan is megjelent tanulmányát: Az erdélyi románok első törvényhatósági küzdelmei a magyarokkal és szászokkal 1860–1863 (Budapest, 1936).
  2. A társadalmi feszültségre lásd a már idézett irodalmon kívül: Vázlata az 1861. esztendőben visszaállított kir. ítélőtábla, mint legfelsőbb úrbéri bíróság működésének… (Pest, 1871); Dénes György, Az orosházi földmunkások és szegényparasztok 1863. évi megmozdulása (A Szántó Kovács János Múzeum Évkönyve, 1959); Az I. Internacionálé és Magyarország. Szerkesztette Erényi TiborKovács Endre (Budapest, 1964).
  3. Eötvös egykorú nemzetiségpolitikai koncepciójára, illetve tervére a birodalom struktúrájának átalakítására lásd a már idézett műveken kívül: J. Weber, Eötvös und die ungarische Nationalitätenfrage (München, 1966) és P. Bödy, Joseph Eötvös and the Modernization of Hungary 1840–1870… (Philadelphia, 1972).
  4. A nemzetközi helyzet alakulására és a kiegyezésre törekvők külpolitikai érveire lásd az idézett művek mellett: Tanárky Gedeon, Magyarország helyzete az európai államrendszerben (Pest, 1866); Friedjung Henrik, Harcz a német hegemóniáért 1859–1866. I–III. (Budapest, 1902); Hans Wendt, Bismarck und die polnische Frage (Halle, 1922); L. D. Steefel, The Schleswig-Holstein Question (Cambridge, Mass. 1932); H. R. v. Srbik, Quellen zur deutschen Politik Österreichs 1859–1866. I–V. (Oldenburg, 1934–38); Kovács Endre, Az 1863-i lengyel felkelés és a magyar emigráció (Történelmi Szemle, 1960. 2–3.); F. Engel-Janosi, Österreich und die französich–italienische Konvention vom September 1864 (Mitteilungen des Instituts für Österreichische Geschichtsforschung, 1963); Böhm Jakab, Adalékok az 1863–64. évi lengyel felkelés magyar támogatásához (Hadtörténelmi Közlemények, 1964. 1.); Diószegi István, A Deák-párt és a német egység (Századok, 1970. 2.).


Az önkényuralom megújítása Magyarországon és a politikai ellenállás válsága (1861–1865)
A szervezett ellenállás felszámolása Tartalomjegyzék