A király kincstára

A Múltunk wikiből
1091
László nehéz súlyú dénárokat veret, melyből 40 darab ér egy bizánci aranysolidust.
1092
A szabolcsi zsinaton a magyarországi főpapság a király jelenlétében és jóváhagyásával reformintézkedéseket hoz, egyebek mellett szorgalmazza a cölibátust.

Szent László törvényhozásával, még ha ez a törvényekből első olvasásra nem tűnik is ki, főként a királyság gazdasági erőforrásainak biztosítására törekedett, és közvetve ezt szolgálta a belső jogrend megszilárdítása is, hiszen a közbéke a nyugodt termelőmunka előfeltétele. Hogy az országot gazdaságilag felvirágoztatta, arra már a közel egykorú lengyelországi gall névtelen utal latin versében (1110): Dicunt talem nunquam regem Ungarie habuisse, Neque terram iam post fructuosam sic fuisse.[jegyzet 1] (Azt mondják, hogy Magyarországnak soha ilyen királya nem volt, földje sem volt ilyen termékeny azóta.)

A királyi kincstár egyik fő jövedelmi forrása a pénzverésből és pénzváltásból származó haszon: a lucrum camarae ‘kamara haszna’ volt. LászlóSalamont követve – kétévenként új pénzt veretett; tizennyolc éves uralkodása alatt tíz alkalommal veretett esztergomi pénzverdéjében LADIS(C)LAUS RE(X) feliratú új érmeket.[1] László először a Géza által vert 0,6 gramm súlyú dénár, tulajdonképpen féldénár vagy obulus verését folytatta, de már második veretétől kezdve rátért a 0,65–0,7 gramm körüli nehezebb dénárokra, majd uralkodása második felében elkezdte az elődeiét meghaladó súlyú, 0,80 gramm körüli dénárok verését, melyből összesen három veret készült. Az utóbbi reform azért volt jelentős, mert a magyar dénárok súlyát olyan magasra emelte, hogy belőle 40 darab, azaz 1 pensa azonos értékű lett egy bizánci aranysolidusszal. Ezért nevezték latinul bizantiusnak, magyarul pedig aranynak László „pensáját", amit a krónikás helytelenül Bélának tulajdonít. A nehezebb dénárokra való áttérés az ötszáz éven át változatlan görög aranyhoz, a kora középkor nemzetközi aranyvalutájához való igazodást jelentette, és arról a törekvésről tanúskodik, hogy a magyar pénz ugyanolyan nemzetközi csereeszköz legyen, mint volt István regensburgi mintát követő féldénárja. Ha László az uralkodása végén kibocsátott két veretével letért az „aranyalapról", ennek oka elsősorban az lehetett, hogy Komnénosz Elek (1081–1118) alatt Bizáncban a pénzrontás állandó jellegűvé vált, és a régi, teljes értékű aranynomizmák helyett hat különféle ötvözetű és értékű nomizma terjedt el.

Bár László korában a nemzetközi helyzet nem kedvezett a távolsági kereskedelemnek – a szomszédos országokban meg-megújúló harcok mellett a Magyarországon átvezető zarándokút is lehanyatlott, mióta 1076-ban a mohamedán szeldzsukok elfoglalták Palesztinát –, az utolsó törvény arról tanúskodik, hogy Komnénosz Elek császár uralmának megerősödésével és a bizantius bevezetésével egy időben olyan távolsági kereskedelem bonyolódott, amely törvényes intézkedést kívánt. Négy törvénycikk foglalkozik a határispán és az alája beosztott „őrök" által ellenőrzött állatkivitellel (II. 15–18. §).

Bizonyára nem volt új intézkedés az uralkodó lókiviteli monopóliuma. László ezt úgy szabályozta, hogy külföldi kereskedő csak a királytól vehetett lovat. A királyi engedély nélkül kivitt lovat vagy marhát a határőrök elkobozták, és a kereskedőt a határvár börtönébe zárták, amíg a határispán ki nem vizsgálta ügyét. Kereskedő engedély nélkül csak saját használatú hátaslovat és szántóökröt vihetett ki, ami azt jelentette, hogy tehenet vagy borjat nem. A törvény tehát engedélyezte az ökörkivitelt, természetesen a határvárban fizetendő vám ellenében. Bár a kiviteli vám értékéről nem maradt feljegyzés, kutatóink nem ok nélkül keresik e korai időben a harmincadvám eredetét.

A nemzetközi helyzettől is függő távolsági kereskedelemmel szemben sokkal állandóbb jövedelmet biztosított a belkereskedelem, amely a vásárokon bonyolódott. László idejében a hetivásár már nem volt naphoz kötve. Tovább éltek a régi templomos helyek vasárnapi vásárai és a Géza kori „szombathelyek", de László már el is rendelte, hogy új vásárt vasárnap tartani nem szabad. (I. 16. §), amiből következik, hogy szaporodtak a hetivásár-napok, elsősorban a hétköznapi, szerdai vásár. László, hogy biztosítsa vámjövedelmét, elrendelte, hogy nincs adás-vevés vásáron kívül; az egyebüt saját tulajdonból eladott árut és pénzt elkobzásra ítélte. Hogy a lopott jószág eladását is meggátolja, az adás-vevést a vásáron tartózkodó bíró, királyi vámszedő és tanúk elé utalta (II. 7. §), amivel nyilván nem a kisebb használati tárgyak kereskedelmét gátolta, hanem a kóbor javak, szolga, ló, ökör stb. forgalmát ellenőrizte. A vásár- és révvám, amely a vámosok és az ispán útján megyénként folyt be a kincstárba, László egyik legjelentősebb bevételi forrása volt, s utóbb ebből tett jelentékeny adományokat az egyházaknak.

Igen jelentős tétel volt az erdélyi sóbányászat haszna. A só kitermelését és elszállítását a királyi udvarnak alárendelt „sahtos"-ok végezték. Nagy számukra jellemző, hogy László 1092-ben 24-et, Álmos herceg pedig 1109-ben 25-öt adott közülük egy-egy királyi egyháznak, és 1230-ig még legalább 40 nagy egyház részesült hasonló adományban, ami mellett királyi kézen is maradtak. A sószállítás Dél-Erdélyből hajón történt a Maros folyón lefelé, Észak-Erdélyből pedig tengelyen a Meszes-hegységen és a Nyírségen át. Lehet, hogy már ekkor kialakult a sóexport, melyet a határispánok a határvárakba szállított sóval bonyolítottak, noha adatunk csak a XII. század végétől van rá.[2]

A közvetlen kereskedelmi bevételek mellett nem lehetett elhanyagolható tétel a kereskedelemmel foglalkozó beköltözött népelemektől eredő bevétel. A szabolcsi zsinat (1092) egyházi végzéseiben szerepelnek „böszörménynek nevezett kereskedők" (negociatores quos appellant ismaelitas),[jegyzet 2] akik etnikailag lényegében azonosak a „káliznak nevezett királyi kincstári pénzváltókkal", illetve a közülük kikerült pénzverőkkel (1111 előtt: institores …regii fisci quos hungarice caliz vocant, …monetarii).[jegyzet 3][3] 1092-ben a mohamedánokon kívül említenek zsidókat is, azzal, hogy ha vasár- és ünnepnapon dolgoznak, munkaeszközeiket (instrumenta) elveszítik (I. 10. §). Ebből az adatból tevékenységük köre és adózásuk módja nem világlik ki. Végül itt kell említenünk a magyarul olasznak nevezett vallon-latinokat, akik Endre kezdeményező lépései nyomán költöztek Magyarországra, és itt királyi és püspöki városok mellett wikszerű kereskedő és kézműves külvárosokat hoztak létre; legjelentősebb közülük a két királyi székhely, Fehérvár és Esztergom melett levő „Civitas Latinorum” volt. 1092-ben László a hazai keresztény böjtöt megszegő latinokat kiutasításra ítélte azzal, hogy az itt szerzett pénzt itt kell hagyniuk (I. 31. §); így valószínű, hogy készpénzben adóztak a királynak.

A királyi háztartás bevételei a természeti gazdálkodás viszonyai között jelentékeny részben az udvari és várbirtokon élő népek természetben történt szolgáltatásaiból, illetve szolgálatából tevődtek össze. Az udvari népek a terményt – gabonát vagy kenyeret, sört, bort, mézet, szarvasmarhát, sertést, baromfit, bizonyos etnikumoktól lovat, nyestprémet és vadbőrt – a legközelebbi udvarházba szállították be, ahol a tárnokok és pohárnokok, illetve bocsárok elraktározták. A király népes kíséretével évente bejárta az egész országot, az udvarházakba összehordott terményt felélte. Hasonló lehetett a várbirtokok szolgáltatásainak kezelése is; azzal a különbséggel, hogy a várbevétel egyharmad része az ispánt illette. A természetbeni szolgáltatások értéke megállapíthatatlan tényező volt.

Könyves Kálmán alább tárgyalandó adóreformjából következik, hogy Szent László korában, mint már ezt megelőzően is, a „szabadok”, az önálló gazdasággal rendelkezők, egyöntetetűen évi 8 dénár adóra voltak kötelezve.[4] Ez a nehézdénár-alapra való áttérés után azt jelentette, hogy öt szabad háztartás évente egy aranysolidus értékű ezüstöt adózott.

Szent László államszervezői műve lényegében abban állt, hogy szigorú törvényhozásával a királyi jövedelmeket eladdig sohasem látott fokra emelte.

Lábjegyzetek

  1. Gombos I. 488.
  2. Závodszky, SzILK 159.
  3. Fejérpataky, Kálmán okl. 42.

Irodalom

  1. László pénzverésére lásd Réthy László, CNH I. 26—37. sz.; Hóman, Magyar pénztörténet 207, 228. kk.; Jeszenszky Géza, Numizmatikai Közlöny 38—39. 1939—1940. 26—38; Huszár Lajos, Münzkatalog Ungarn von 1000 bis heute (Budapest, 1979). 35—36.
  2. A sóbányászatra lásd Paulinyi Oszkár, Századok 67—68. 1923—1924. 634. kk.
  3. A kálizokra lásd Fejérpataky, Kálmán király oklevelei 42—43; vesd össze Györffy, Tanulmányok a magyar állam eredetéről 61. kk.
  4. A dénáradóra lásd Györffy, István király és műve 684.


A lovagszent uralkodása
László törvényhozása Tartalomjegyzék Szentté avatások