A kolerafelkelés

A Múltunk wikiből
1830. december 28.
A növekvő koleraveszély miatti lezárják a magyar határt.
1831. január 28.
A határzárlatot feloldva karantént állítanak fel a kolera terjedésének meggátlása érdekében.
1831. május 29.
A kolera ellen ismét kordont állítanak fel az országhatáron.
1831. július 17.
A pesti diákok áttörik a kolerakordont. A megmozdulás a pesti plebejusok tüntetésévé alakul.
1831. július 25.
Asátoraljaújhelyi járásbeli Szécskeresztúron megkezdődik a „kolerafelkelés”.
1831. augusztus 5.
A terebesi sortűz véget vet a felkelés első hullámának. A felkelés átterjed Zemplén megye sóskúti járására.
1831. augusztus 8.
A felkelés kiterjed Sáros megyére.
1831. augusztus 12.
A sóskúti járásban katonai erővel leverik a felkelést.
1831. augusztus 16.
Befejeződik a „kolerafelkelés”.
1831. szeptember 16.
I. Ferenc a koleraveszélyre hivatkozva elhalasztja az október 2-ra tervezett magyar országgyűlés összehívását.
1831. október 3.
Feloldják a kolerazárlatot.

Az ázsiai eredetű kolera a kereskedelmi kapcsolatok révén kontinentális úton került Európába. A húszas években még csak lassan terjedő járvány 1830 őszén érte el Moszkvát, s a lengyel–orosz háború elősegítette betörését Lengyelországba, majd Galíciába.

Az osztrák kormányzat, amely a tiltott gondolatok birodalmon kívülre rekesztésében nem csekély eredményeket ért el, a kolera betörését nem tudta hatékony kordonnal megakadályozni. A galíciai járvány hírére 1830 végén lezárták az északi magyar határt, majd 1831 tavaszán, miután a kolera megtorpanni látszott, s Itáliában is minden nélkülözhető ;ezredre szükség volt, feloldották a határzárat. Visszaállításával május végén már végzetesen elkéstek. A járvány az északkeleti megyékben kitört, és az újabb belső zárvonalak ellenére rohamosan terjedt. E gyors terjedés és annak irányai pontosan tükrözik, mennyire – és mely irányokban – volt ekkor már fejlett az ország belső áruforgalma, milyen jelentős mértékű és irányú volt a munkaerő vándorlása. Miután az északkeleti megyéket hasztalan próbálták izolálni (fuvarosok, só- és áruszállító tutajosok hozták azt lejjebb a Tiszán), július elején már a Berettyó—Zagyva—Hernád mentén húztak határt, amelyet rövidesen HatvanVácEsztergom irányában kellett kiegészíteni. Újabb néhány nap múlva a Dunán bontották szét a hajóhidat és Pozsonytól Pestig vigyázták a révátkeléseket. Július közepén pedig az örökös tartományok és a Magyar Királyság határán állították fel a kordont. A járvány nem kímélte Bécset sem (a magyar főurak zöme innen menekült tovább), és meggátolhatatlanul nyomult előre nyugat felé.

A kolera nem terjedt egyenletesen. Megkímélt egyes vidékeket, az elzártságban élő falvak és városok egész sorát. Itt újabb szigorú zárvonalakat állítottak fel, hogy a járvány behurcolását megakadályozzák. A szigorú intézkedések azonban nemcsak feleslegesnek bizonyultak – hiszen a járvány terjedését nem tudták megakadályozni –, hanem károsnak is. A legnagyobb mesei munkák idején a jobbágyok nem járhattak ki még a közeli földekre sem. Végképp nem indulhattak az Alföldre a felvidéki aratók ezrei, s ezáltal egész évi kenyerük vált bizonytalanná. Nem térhettek haza a távollévők, megrekedtek vándorútjuk során a mesterlegények. Leállt a közlekedés, megbénult a kereskedelem, megszűnt a társas élet. Felső-Magyarországon a gabonabehozatal elmaradása miatt éhínség fenyegetett, s a parasztságban az 1817-es szörnyű ínség emléke, az éhhalál réme idéződött fel. Az elkeseredés először Pesten csapott át megmozdulásba. 1831. július 17-én, a tanév befejeztével, a tanulóifjúság nem tudta elhagyni a várost, s ezért a hatóságoknál erőszakos fellépéssel kényszerítette ki a dunai átkelés engedélyezését. A város manufaktúráinak – a kolera folytán többnyire munkanélküli – munkássága a hatalom szemmel látható megingását önálló akcióra használta fel: megpróbálták elfoglalni a városházát és a fegyverraktárat. A katonaság sortüze után állt csak helyre a rend. Az önmagában is példátlan intenzitású járvány apokaliptikus hatását (a járvány negyedmillió áldozatot szedett Magyarországon!) tovább fokozták a gyógyító célzattal beadott bizmutpor túladagolása folytán előállott mérgezéses halálesetek, amelyek szállongó hírei a parasztokat a preventív gyógyszerekkel szemben bizalmatlanokká tették. Amikor pedig a hatóságok előre nem tudatva próbálták meg a kutak fertőtlenítését, a parasztok a kezükbe kaparintott „tettesek” személyében élő bizonyítékait látták annak, hogy az urak ki akarják irtani őket. A különösen az északkeleti megyékben elterjedt hiedelem társadalmi alapja abban rejlett, hogy a túlnépesedés folytán munkához soha nem jutó, állandóan az éhhalál szélén tengődő népesség alakult ki, amelynek jószerivel még robotmunkát is alig kellett teljesítenie. Így ők már régóta a feleslegesség pszichózisában éltek. A többségében nemzetiségi parasztság helyzetéből a belső migráció lelassulása óta nem az ország centrális, fejlett területei felé kereste a kiutat, hanem figyelme a határokon túli, ritkább népességű területek felé fordult, s ez a „jóságos cár” iránti határtalan bizalomban jutott kifejeződésre. A még járványmentes falvakban is tömegsírokat ásó parasztok végítélet-hangulatát így a nem kevésbé mitikus oroszvárás tette teljessé.

A felkelés 1831 júliusának utolsó napjaiban, csaknem egyidejűleg robbant ki Zemplén megye sátoraljaújhelyi járásának falvaiban. A konkrét indítékot a „méregétetőkkel” való leszámolás jelentette, amit robotmegtagadás, a népnyúzó ispán, a rendet helyreállítani akaró szolgabíró elkergetése követett. A fegyveres ellenállás erejét fokozta az a tudat, hogy csak néhány napig kell kitartani: „a muszkák eljövén, ők az uraknak hóhérjai lesznek, a parasztoknak pedig édesapjok”. A felkelés terjedése gyors hullámmozgáshoz volt hasonlítható, amely végigfut a tó felületén, de a vízrészecskék helyben maradnak, illetve körmozgást végeznek: egy-egy falu népe nem mozdult ki a helység határai közül. Az ily módon Abaúj megyére is átterjedt felkelés első hullámának Terebesen augusztus 5-én katonai sortűz vetett véget.

Ugyanezen a napon a megye északi részén, a sóskúti járásban robbant ki felkelés, amely a terebesi sortűz híre után már leszámolt a „jó király” illúziójával. „Az összes urat, papot, zsidót agyon kell verni.” Négy-öt falu lakosságát is magában foglaló paraszthadak szerveződtek, s valóságos hadjáratokat vezettek a kastélyok és a kúriák ellen. A kezük közé került nemesurat, ispánt, papot megölték, a falvakat csatlakozásra kényszerítették. „Nem lesz többé úr, mindnyájan egyformák leszünk, puszták maradnak a kastélyok, úgy mint a hajdani várak, az uraság tábláit maguk közt osztják fel az emberek” – fogalmazta meg elképzeléseiket a felkeléshez csatlakozott szegény nemesek egyike.[1] (Utóbbiak többnyire amiatt keltek fel, mert maguk is paraszti munkavégzésre kényszerültek, és ezt megalázónak tartották. A felkelés hullámain lovagolva akartak visszakerülni a nemesi birtokosok közé.) A zendülést az ugyancsak fenyegetett Sáros megyéből érkezett katonaság számolta fel, augusztus 12-én. E rövid néhány nap alatt a törvényszéki vizsgálat összefoglalása szerint „15 helységben közel 40 uraság épületjei, kortsmái, boltjai és egy apotheka raboltatott ki, azon kívül 13 személlyek kegyetlen módon ölettek meg”.

A Zemplén megyei események hatására Sáros megyében, a Hernád völgye mentén bontakozott ki a felkelés harmadik hulláma. Augusztus 8. és 16. között több mint harminc helység parasztjai kaptak kaszára, cséphadaróra: „nem ismerünk el többé más urat, mint istent, a többinek mind el kell vesznie a mi kezeink által”.[2] A szomszéd megyékre figyelő nemesség itt a számára megfelelő időben kihirdettette a nemesi felkelést, s a hadsereggel együttműködve rövidesen vérbe fojtotta a lázadást.

A Dózsa utáni idők legnagyobb parasztfelkelését, amely öt vármegyében mintegy 150 helységre és tucatnyi mezővárosra terjedt ki, a Dózsáék leveréséhez hasonlítható bosszúállás követte. A statárium felfüggesztéséig, Eötvös Ignác báró, királyi biztos megérkezéséig 119 halálos ítéletet hoztak, illetve hajtottak végre a felkelőkön. A később, rendes bírói úton hozott halálos ítéleteket a kúria 5–6 évi börtönre változtatta. Mintegy 4000 embert ítéltek részint hosszabb-rövidebb ideig tartó börtönbüntetésre, részint – többségüket – súlyos testi büntetésre. Hónapokon át suhogott a vessző, zuhant a bot és a korbács. Az udvar és a nemesség józanabb része azonban óvatosságra intett. A megtorlást is, a földesúri kizsákmányolást is igyekeztek a törvényes keretek között tartani. Az udvar minél előbb feloszlatva szerette volna látni a sebtében megszerveződött, számára mindig veszélyt jelentő nemesi felkeléseket. A nemesség pedig a királyi biztos működésének végét, a megyei autonómia helyreállítását várta. A felkelés okainak vizsgálata kedvező eredménnyel járt. Semmi jel sem mutatott arra, hogy cári ügynökök szították volna, abból a célból, hogy a magyar nemesség vagy az osztrák katonaság esetleges lengyelbarát megmozdulását semlegesítsék. (A felkelésben – a történetkutatás megállapítása szerint – a nemzetiségi ellentéteknek, a nemzetiségi ideológiának sem volt szerepe.) Mindez a valóságos okok, a valóságos helyzet számbavételére, a belülről is tagolt nemesség érdekeinek újrafogalmazására ösztönzött; eszmecserére, politikai aktivitásra késztetvén mindazokat, akiknek erre a nagyjában-egészében még mindig változatlan viszonyok között terük nyílott. A nehézség nem utolsósorban abban rejlett, hogy a megfogalmazódó reformjavaslatok még nem álltak össze egyetlen szerves programmá, amelyek összefogtak volna a rendszeres bizottsági munkálatok vitája során elhangzott értékes ténymegállapításokat, javaslatokat, s főként a maguk megfelelő helyére, megfelelő összefüggéseibe illesztették volna be ezeket, megállapítva megoldásuk fontossági sorrendjét és megadva azt a pontot, amelyen a reform munkáját Végül is el kell indítani.

Még az 1830. év elején, az országszerte felélénkült és több irányú feszültséggel terhes politikai légkörben megjelent egy könyv, amely a feudalizmus válságának ha nem is a legfontosabb, de egyik legfontosabb problémáján keresztül a rendszer egészét kérdőjelezte meg, s amely mellett; vagy ellen történő állásfoglalás politikai hitvallással volt egyenértékű, s így tisztító erejével polarizálta a közvéleményt, ezáltal pedig lehetővé tette az erőviszonyok pontosabb felmérését: a Hitel. A mű hatását tartalmán is túlmenően növelte az a tény, hogy szerzője az ország egyik legnevesebb családjának sarja, legnagyobb földbirtokosainak egyike, aki rendkívüli személyiségével már eddig is jelentős mértékben befolyásolni tudta környezetét; s az Akadémia alapításában játszott szerepével már évekkel korábban ismertté tette nevét: Széchenyi István gróf.

Lábjegyzetek

  1. Idézi: Tilkovszky Loránt, Az 1831. évi parasztfelkelés. Budapest, 1955. 74.
  2. Ugyanott, 115.

Irodalom

A kolerajárványról és a kolerafelkelésről: Balásházy János, Az 1831-dik esztendői felső magyarországi zendüléseknek történeti leírása (Pesten, 1832); Barta István, Az 1831. évi pesti koleramozgalom (Tanulmányok Budapest múltjából. XIV. Budapest, 1961); Tilkovszky Loránt, Az 1831. évi parasztfelkelés (Budapest, 1955). A felkelés menetének leírásakor e könyv előadására támaszkodtunk, idézeteink is innen származnak.


A korszakváltó évek
Az 1830. évi országgyűlés Tartalomjegyzék Széchenyi István