A konszolidáció negyedszázada

A Múltunk wikiből

Az 1867. évi kiegyezés valóságos politikai konszolidációt teremtett az Osztrák–Magyar Monarchiában. A konszolidáció egybeesett és jórészt összefüggött a kapitalizmus közép-európai felívelő szakaszával, a 19. század második felének tartós gazdasági fellendülésével. Bár jogtalanul tulajdonította saját kormányzata érdemének, nem alaptalanul hivatkozhatott Tisza Kálmán 1890. január elsején elmondott hagyományos kormányfői üdvözletében a konszolidáció és prosperitás – az akkor már csaknem negyedszázados békekorszak – eredményeire. Tény, hogy az 1860-as évektől a 19. század végéig Magyarország a gyors ütemben fejlődő európai országok közé tartozott. A nemzeti jövedelem átlagos évi növekedési rátája meghaladta a 3%-ot. Az ország viszonylag rövid idő, három évtized alatt megjárta a kapitalizmus megalapozó szakaszát, amely megteremtette az ipari forradalom előfeltételeit. Mindez azon alapult, hogy kedvező időpontban, sok szempontból kedvező körülmények között kapcsolódott bele az európai, illetve a monarchiai tőkés munkamegosztásba.

Magyarország számára annyi balszerencse közt, a szabadságharc veresége után, a súlyos elnyomatás ellenére kedvező mozzanat volt, hogy a tőkés rendszer gazdasági, társadalmi és jogi feltételei kelet-európai időmértékkel mérve kellő időben, a század derekán létrejöttek. E folyamatban nem a kiegyezés játszotta a fő szerepet, hanem 1848. A forradalom azáltal, hogy az agrárkonjunktúra kibontakozása előtt felszámolta – éspedig a régió lehetőségeihez képest radikálisan – a jobbágyrendszert, tág teret nyitott a tőkés vállalkozás és a tőkebehatolás számára, és megteremtette a konjunkturális ciklusba való gyors bekapcsolódás társadalmi, termelési és jogi feltételei A Nyugat- és Közép-Európában akkor kibontakozott ipari forradalom viszont a tőkés növekedés két lényeges és Magyarország belső fejlődése alapján csak lassan és nehezen megteremthető – feltételét hozta létre: a piacok dinamikus bővülését és a termelési tényezők, elsősorban a tőke és a technika importját. Az 1867. évi alkotmányos konszolidáció természetesen előmozdította a külkereskedelmet, biztonságot és biztosítékot nyújtott a külföldi tőkebefektetéseknek.

A polgári forradalom, a mezőgazdaság modernizálása, a közlekedés és a hitelszervezet kiépülése, az alkotmányos konszolidáció nemcsak idejekorán, hanem, ami különösen kedvező volt, csaknem egyidejűleg, szimultán és egymást erősítve következtek be. Ez az előny jól lemérhető kelet-európai összehasonlításban. Azokban a kelet-európai országokban, amelyekben a jobbágyfelszabadítás csak az 1860-as években, felemás reformok útján történt, a nagyobb mérvű tőkebehozatal pedig csak a század végén indult meg, az egész tőkés fejlődés a magyarországinál gyengébb, vontatottabb volt, s az ipari forradalom részlegesen, tökéletlenül, vagy egyáltalán nem bontakozott ki. A körülmények kedvező egybeesése lehetővé tette, hogy a vezető szektorokat jelentékeny és hatékony beruházások serkentsék. A kapitalizmus megalapozó szakaszában a nagy tömegű beruházások éppen azokba az ágakba irányultak, amelyek nélkülözhetetlen előfeltételei az ipari forradalom kiteljesedésének: a mezőgazdaságba, a vasútépítésbe és egyéb infrastrukturális létesítményekbe, vízszabályozásba, középítkezésbe. A közel három évtizedes megalapozó szakaszban beruházott 7 milliárd korona egyharmada jutott a mezőgazdaságnak, 40%-a a közlekedésnek, 15%-a egyéb építkezésre, vagyis több mint a felét az infrastruktúra fejlesztésére fordították.

Az infrastrukturális beruházások túlsúlya hosszabb távra kedvezőnek bizonyult, nemcsak azért, mert hatékonyan hozzájárult a Monarchia közös piacán erős versennyel, sok akadállyal küzdő tőkés iparosodás szélesebb alapú kibontakozásához, hanem azért is, mert a költséges és lassan megtérülő fundamentális beruházásokra olyan időben került sor, amikor a nyugati tőke még olcsóbb volt és nagyobb érdeklődéssel fordult Közép- és Kelet-Európa felé, mint a század végén. Hozzájárult a beruházások kedvező alakulásához az osztrák tőke elsőrendű gazdasági és az osztrák állam alapvető politikai és stratégiai érdekeltsége, majd a kiegyezés után a magyar kormányok gazdaságpolitikája is. Igaz, a szabad kereskedelem korában, a Monarchia gazdasági közösségének keretében, a szuverenitás lényeges kellékeit nélkülöző magyar állam gazdaságfejlesztő tevékenysége meglehetősen szűk térre korlátozódott, de ez is hatásosnak bizonyult a vasútépítés, a vízszabályozás, az építkezések támogatásában, a Magyar Államvasutak (MÁV) tarifapolitikájának megszabásában, a mezőgazdaság színvonalának emelésében; amint az önrendelkezés csonkaságának gazdaságpolitikai hátrányai is szembetűnően megmutatkoztak a külkereskedelmi szerződésekben, a jegybank hitelpolitikájában, és főként a megalapozó szakaszban is lehetséges iparosodás egyoldalúságában. Végül érdemes megemlíteni, hogy a korszakban realizált tőkefelhalmozást a külkereskedelmi cserearányok időlegesen kedvező alakulása is előrelendítette: az ipari forradalom időszakában az árviszonyok a mezőgazdasági árutermelésnek kedveztek.

A legjelentősebb, egyetemes hatású modernizáló tényező a vasút volt. Az 1890-es évek elejére a fővonalak már kiépültek, és a helyiérdekű vasúthálózatból is több mint 3 ezer km állt készen. A dualizmus első negyedszázadában a megelőző korszakban épült 2 ezer km sínpálya a hatszorosára, a. szállított teheráru súlya a nyolcszorosára, az utasforgalom a tízszeresére nőtt. Az adatok mögött az a korformáló folyamat rejlik, amelynek során a helyi piaci körzetek valóságos országos piaccá egyesültek, az ország pedig szervesen betagozódott a nemzetközi áruforgalomba. Közvetlen gazdasági hatásán túlmenően, a vasút megváltoztatta az ország települési és gazdaságföldrajzi képét, előrelendítette a sűrű hálózattal átszőtt ipari és agrárvidékek tőkés fejlődését, és hozzájárult az egyes rétegek életmódjának megváltozásához is. A vasút gazdaságpolitikai jelentőségének tudatában a magyar kormányok korán megkezdték a külföldi tőke kezén levő társaságok államosítását, utóbb az államvasutak továbbfejlesztését. Az 1880-as évek végén a MÁV tulajdonában volt a vasutak 60, a kezelésében 20%-a. Ily módon az állam határozta meg a további építkezések programját, a tarifapolitikát, ő osztotta el a vasút hatalmas megrendeléseit. A Baross Gábor nevéhez fűződő vasútpolitika elsősorban a mezőgazdaságnak, a terményszállításnak kedvezett, de az iparvidékeket és vállalatokat is fokozatosan bevonta a vasúti forgalomba, illetve a tarifakedvezményezettek körébe.

A vasúthálózat gyors kiépülése nagymértékben hozzájárult a mezőgazdaság modernizálásához, az agrár árutermelés ugrásszerű növekedéséhez. A dualizmus első negyedszázadában a művelés alá vont terület 2,3 millió hektárral, 25%-kal, a termésátlagok pedig átlagosan kétszeresére nőttek. Így a gabonaneműek termelési mennyisége megkétszereződött; a búzáé és a kukoricáé háromszorosra, a burgonyáé négyszeresre emelkedett. Mezőgazdaságunk egészében jól használta ki az európai konjunktúrát, habár éppen a konjunkturális szükséglet monokultúrás termelési aránytalanságokra is vezetett: a búza és a kukorica a művelt terület több mint felét, egymaga a búza közel harmadát foglalta el. Az egyoldalú termelési szerkezet és a magas önköltségek miatt a mezőgazdaság erősen megsínylette a század utolsó két évtizedét megülő gabonaértékesítési válságot. Ekkorra azonban már elérte a modernizálásnak azt a fokát, hogy intenzívebb művelési módszerekkel, a termelési struktúra módosításával, a korszerű állattenyésztés fokozatos bevezetésével, és nem utolsósorban a lisztexport növelésével kiállta a századvég megpróbáltatásait.

A 19. században a mezőgazdaság volt mind a felhalmozás, mind a befektetés fő szektora. A kiépülő hitelszervezet tevékenységének is a mezőgazdasági hitelnyújtás, illetve az onnan eredő felhalmozás Összegyűjtése állott a középpontjában. A hitelszervezet gyors fejlődése a kiegyezés után indult meg. Negyedszázad alatt 5 európai méretű és külföldi tőkeérdekeltséggel létesített nagybank, szorosabban–lazábban hozzájuk kapcsolódva több mint 3 ezer kisebb bank, takarékpénztár, hitelszövetkezet alakult és működött. Összes tőkeállományuk a kiegyezés kori 730 millióról 1890-ig 3,2 milliárd koronára, ebből a jelzálogkölcsönök összege 200 millióról 940 millió koronára emelkedett. A külföldi nagytőke hazai közvetítőjeként, másodrangú társaként jelentkező nagybankok hamarosan önállósultak, kulcspozíciót foglaltak el a gazdasági életben, jelentősen hozzájárultak az államkölcsönök elhelyezéséhez és az évtizedekig deficites államháztartás egyensúlyának helyreállításához. Ez a dualizmus első negyedszázadának állami és gazdaságpolitikai szempontból fontos betetőző eredménye volt. Az 1880-as évektől kezdve a banktőke figyelme növekvő mértékben az iparvállalatok finanszírozása, részben alapítása felé fordult, s egészében véve a nyugat-európainál nagyobb szerepet játszott a monarchiai és a magyarországi iparfejlesztésben.

A tőkés iparosodás kezdetei egyes ágakban – a malomiparban, a bányászatban, a gépgyártásban – 1848 előttre, illetve az abszolutizmus korára nyúlnak vissza; az ipari forradalom azonban csak három-négy évtizeddel később, az 1890-es években bontakozott ki. Európai összehasonlításban ez megkésésnek, kései iparfejlődésnek számít, kelet-európai viszonylatban azonban egyidejű, sőt a legtöbb kelet-európai kis országot megelőző, jobban megalapozott és teljesebben kibontakozott folyamat volt. Ez részben a monarchiai gazdasági kooperációból következett. A gazdasági közösség hatását tekintve, a kapitalizmus megalapozó szakaszában az előnyök domináltak. Az osztrák tőke, különleges; profitérdekeltsége folytán, a nyugati tartományok iparosításának meggyorsítása végett aktívan és hatékonyan részt vett a magyarországi infrastruktúra és mezőgazdaság fejlesztésében, s ezzel közvetve az iparosítás megalapozásához is hozzájárult. Nem e megállapítás, hanem a valóság ellentmondása az, hogy e hozzájárulással egyidejűleg a gazdasági közösség hátráltatta is, Ausztria iparcikk-behozatala, ipari versenye közvetlen hatását tekintve elnyomta, szorította, akadályozta a hazai iparfejlődést. Ennek következtében a megalapozó szakaszban is lehetséges és szükséges iparfejlődés fölöttébb satnya és egyoldalú maradt, jobbadán a helyi természeti adottságokhoz kötődő alapanyag-kitermelésre, a szén- és vasbányászatra, a vaskohászatra és az élelmiszeriparra korlátozódott. Egyedül a malomiparban zajlott le tényleges „forradalom”. Ez az ág már az 1890-es évekre elérte későbbi kapacitásának háromnegyedét. A monarchiai gazdasági közösség másik hátránya az volt, hogy a tőkés iparosodás kezdeti szakasza, nélkülözvén a tömegfogyasztásra dolgozó, nagy tömegű munkást foglalkoztató könnyűipari ágakat, nem játszotta azt a felgyorsító szerepet, és nem járult oly mértékben hozzá a társadalom polgárosításához, mint a nyugati tőkés fejlődésben.

Az 1880–1890-es évtizedforduló a magyarországi tőkés gazdaság történetében is szakaszhatár: az ipari forradalom kibontakozása és tetőződése megváltoztatta a megalapozó szakaszban uralkodó fejlődésmenetet és gazdaságpolitikai irányzatot. A Változás megmutatkozott a kiegyezés társadalmi bázisát alkotó erők, az ausztriai burzsoázia és a magyar földbirtokosság, illetve az utóbbi és a hazai burzsoázia közti szövetség lazulásában, az érdekütközések sűrűsödésében. Amíg a megalapozó szakaszban a birodalom két része közötti gazdasági kapcsolat a fejlettebb ipari és a fejlődőben levő agrárország interdependenciájának jegyében alakult, és tőkés fejlődésük nagyobbrészt egymást kiegészítette, a következő szakaszban Magyarország gazdasági erősödése, iparosodása fellazította a függő viszonyt, a magyar ipari burzsoáziát és a földbirtokosok egy részét a gazdasági közösség lazítására ösztönözte. Bomladozott a magyar földbirtokosok és a fejlődő kereskedő-pénztőkés burzsoázia közti szoros érdekközösség és gazdaságpolitikai harmónia is. Az agrárérdekek elsőbbségét védelmező földbirtokosok szembefordultak a nagyburzsoázia önállósodásával és iparfejlesztő programjával, a tőkés körök pedig ellenezték az agrárius gazdaságpolitikát.

A dualizmus első negyedszázadában előrehaladt a társadalom polgári átrétegződése: megerősödött a modern burzsoázia, megszületett az ipari munkásosztály. A polgárosodás folyamata az ország túlnyomó részére kiterjedt, valamennyi osztályt, réteget érintette, számarányukat és a struktúrában elfoglalt helyüket megváltoztatta. Hatása vidékenként és rétegenként erősen ellentmondásos volt. Minél tradicionálisabban élt, gazdálkodott, gondolkodott egy régió vagy egy réteg, annál inkább megsínylette a tőkés viszonyok előretörését, annál menthetetlenebbül megrekedt vagy lesüllyedt a polgárosodás sodródó áramában. Az átrétegződés tehát nagy szociális és regionális eltolódásokat eredményezett, és ezek nyomán új ellentéteket érlelt. Ezek azonban a dualizmus első negyedszázadában jobbadán lappangva gyülemlettek. A polgárosodás kezdetén a tőkeviszonyból sarjadt ellentétek, akárcsak hordozó rétegeik, fejletlenek voltak, a feudális struktúra elhaló, hanyatló elemeinek elégedetlenségét pedig egy időre elfedték a gazdasági konjunktúra és a polgári államberendezkedés ígéretes lehetőségei. Csak az 1873. évi gazdasági válság, az államháztartás krónikus pénzügyi bajai, majd a hosszan elhúzódó gabonaértékesítési válság tudatosította az okozati összefüggést a tradicionális társadalomelemek hanyatlása és a tőkés szabadverseny térhódítása között.

A régi és az új struktúra súrlódását jelezték az 1880-as évek elején robbanásszerűen kitört antiszemita zavargások és az első konzervatív szervezkedési kezdemények. A politikai antiszemitizmus és az újkonzervativizmus akkor nem vált a közéleti frontok átrendeződésének katalizátorává. Az antiszemita tőkeellenesség tömegeket mozgató zavargásai hamarosan elcsitultak. Az 1880-as években a „gazdavédelem” programjával fellépő agrárius konzervativizmus sem tudta a magyar társadalom hagyományos politikai szerveződési rendjét felbontani. A sűrűsödő súrlódások és válságjelenségek ellenére, ez az évtized még a nyugalmi periódushoz tartozott. Még jelentékenyen bővült a termőterület és a termelés, még javában folytak a nagy megalapozó építkezések. A vezető réteg jó része még eszményként őrizte a liberális nemzeti hagyományt. A Monarchia szolid nagyhatalomnak látszott, a dualista politikai rendszer pedig szilárdnak, maradandónak.


BevezetésHanák Péter
Tartalomjegyzék A politikai rendszer