A korai és középső rézkor

A Múltunk wikiből
i.e. 3000
Tiszapolgári kultúra.
Bodrogkeresztúri kultúra; balatoni (tűzdelt díszes edényes) kultúra.

Miközben az égei-tenger partvidékén és Kisázsiában kialakult a korai bronzkori civilizáció, azalatt a Balkán-félsziget belsejében, a Kárpát-medencében, majd a környező területeken megindult a kőrézkori (eneolitikus vagy khalkholitikus) fejlődés. Az új történelmi korszak elején még nem használtak rézeszközöket, legfeljebb kisebb ékszereket, valamint árakat és tűket.

A délkelet-európai kőrézkor általában a helyi neolitikus alapokból sarjad, kialakulására azonban nagy hatással voltak az új, déli (görögországi és anatóliai) művelődési elemek, amelyek az égei bronzkor létrejöttével egyidejűleg régi hazájukból kiszorult kisebb-nagyobb embercsoportokkal terjedtek észak felé. Ezek az emberek Délkelet-Európában, elsősorban a mai Bulgária területén létrehozták az első „metallurgiai” központot.

Az Alföldön gazdasági átalakulás vont határt a kő- és kőrézkor közé, a belső folyamatot kezdetben csupán színezték külső hatások. Az állatállomány rohamos gyarapodása új gazdasági alapot hozott létre, az új, szubboreális, szárazabb klíma következtében kedvezőtlenebbé vált földművelés visszaszorulásával a könnyebb, jobb megélhetést biztosító nagyállattartó (marha, juh) pásztorkodás lépett előtérbe. Az, hogy milyen mértékben járult hozzá az új életforma kialakulásához a megművelhető földek termőerejének kimerülése, a klímaváltozás, a telepeket pusztító belső harcok, a külső ellenség, ma még nem világos, de nem is döntő kérdés. A gazdasági folyamat a külső tényezőktől függetlenül is megindult, és haladt a maga útján. A változás nem volt gyors; a földművelésre kiváltképp alkalmas helyeken a lakosság egy része az új művelődés közepette is megtelepülten élt.

Az Alföldön a rézkor legrégibb fokozatát megtestesítő tiszapolgári kultúra embere a késő tiszai herpályi és csőszhalmi csoportok egykori földművese. A régi telepeket többnyire elhagyták lakosaik, az újak alig voltak többek rövid életű falvaknál. Erre utalnak gerenda szerkezetű, fa(?) felépítményű házaik is. A legelőterületeket valószínűleg elhatárolták, a közösség központját nemzedékeken át a mozgó életmódra áttért pásztorok nemzetségi temetője jelentette. Amilyen mértékben a pásztoréletben elhatárolódik egymástól a férfi- és női munkakör, olyan mértékben különböztetik meg a temetkezés egyre szigorodó szabályai egymástól a két nemet. Kezdetben egyéb társadalmi tagozódás alig figyelhető meg.[1]

A gazdaságilag szervezett állattartó társadalom kezdettől fogva magában hordta a katonailag szervezett pásztortársadalom csíráit. Az állatállomány szaporodása összeütközésbe hozta a tiszapolgári kultúra emberét a szomszédos földművelő népekkel és a hegyvidékek vadászó, fakitermelő, bányászó csoportjaival; történetére a terjeszkedés jellemző. A belső gazdasági rend biztosítása, a nyájak védelme, a legelőterületek kiterjesztése során harcos réteg alakult ki, amelyből csakhamar kiváltak a legerősebbek és a legbátrabbak: a harci vezetők, akik nemcsak a zsákmányból kaptak többet, hanem a közösségi javakból is. Kezdett kiemelkedni a nagyobb állatállománnyal és legelőterülettel rendelkező arisztokrata nemzetség, amely már déli eredetű rézfegyverekhez és arany ékszerekhez is hozzájutott.[2]

A tiszapolgári kultúra anyagi műveltsége folyamatosan idomult az új gazdasági feltételekhez. A bonyolult, sokszínű neolitikus edényművesség végtelenül leegyszerűsödik, csaknem puritánná válik. A korszak végén új, észak-balkáni–Al-Duna vidéki népelemek – részleteiben még nem tisztázott – behatolása és a helyi lakossággal való összefonódása révén látszólag zökkenőmentesen kialakult a java rézkori bodrogkeresztúri kultúra.

A bodrogkeresztúri fokozat a belső területeken lényeges törés nélkül folytatta a tiszapolgári fokozatot, több helyen ugyanazokat a temetőket használták tovább, bár korántsem azonos temetkezési rítussal. A két nem közötti rituális különbségek tovább szigorodnak. A férfiak mellé, uralkodóvá vált családi és gazdasági hatalmuk jelképeként fegyvereket helyeztek a sírba, kő- vagy rézkést, tőrt, baltát. A temetők belső szerkezete is módosult, a korábbi egységes nemzetségi rend helyett fokozatosan zárt nagycsaládi csoportok kezdenek megjelenni. A vagyoni és társadalmi differenciálódás a nagyobb közösségektől a kisebbek felé haladt. Az elhunytak társadalmával azonban csaknem ellenségesen állt szemben az élők közössége. Az elhunytakat nemcsak erősen zsugorították, hanem – mintegy az „Éljék a maguk életét, s nem zavarják a hátramaradottakat!” elv alapján – valószínűleg össze is kötözték.

A bodrogkeresztúri kultúra fejlődése „életének” utolsó évtizedeiben – a kedvező gazdasági és politikai lehetőségek különösen szerencsés találkozása következtében – olyan „ugrásba” torkollott, amely Európa belsejében közel egy évezreddel megelőzte a szabályszerű fejlődést.

A pásztorarisztokrácia terjeszkedése közben nagy mennyiségű termésrézre bukkant – vagy ami még valószínűbb, állatfeleslegét rézre cserélte be –, és részleteiben még nem ismert technikával késeket, tőröket, csákányokat öntött belőle. A könnyen hajló, törő, elkopó és görbülő nyersréz tárgyaknak nem volt jelentős gazdasági szerepük, kemény tárgyakat vágni, erdőt irtani továbbra is csak kőszerszámokkal tudtak. A réztőr azonban nem pattant el szúrás közben, a rézcsákányt gyorsan lehetett előállítani kellő méretben és alakban, könnyű volt nyélre szerelni. Félelmetes új harci fegyvernek számított, amely korábban ismeretlen technikai fölényt biztosított használóinak. Mennyiségileg sem elhanyagolható tényező ez, hiszen a kultúra területéről már eddig közel 200 db rézbaltát és -csákányt ismerünk.

Az új típusú fegyverekkel (köztük először: pattintott kőhegyű nyíllal) felszerelt pásztorarisztokrácia rövidesen önálló társadalmi réteggé fejlődött. A korszak temetőiben megjelennek a rézfegyverekkel eltemetett férfiak. Fegyverük tehát nemcsak öröklődő személyi tulajdonná vált, de családjuk bőven el volt látva vele. E családok kiemelkedő gazdagságáról ugyanazon temetőkben az arany ékszerekkel (csüngőkkel, tűkkel) eltemetett asszonyok tanúskodnak. A vezető réteg még nem különült el teljesen a közösségtől, de hatalmát – mint a szimbolikus jelentőségű ékszerek mutatják – máris megkísérelte vallási, szakrális mezbe öltöztetni. E harci vezetők és családjuk szakrális politikai és vagyoni hatalma, az Égeikumot és a Kaukázus vidékét nem számítva, páratlan a korabeli Európában. Tulajdonukban kincsek halmozódtak fel. Szent méltóságjelvényeik 10–25 cm-es átmérőjű aranylemezből készültek (Hatvan, „Mojgrád”, Hencida, Tiszaszőlős). Arany karperecekben pompáztak, ruhájukat, hajukat aranycsüngők, -függők díszítették. Balkáni vallási jelképeket és ékszereket utánzó kincseik a bodrogkeresztúri hatalom összeomlásakor kerültek földbe, tulajdonosaik, viselőik nyilván elpusztultak.

A „papkirályoktól” és a harcosok rétegétől vezetett bodrogkeresztúri nép hódító törekvéseit terjeszkedése jelzi. Hatalma csúcsán csoportjai tűnnek fel a közlekedési és stratégiai pontokon: az Ipoly völgyében, Budapest térségében, valamint Erdélyben, a Maros mentén. Az északi és keleti előrehatolás célja rézlelőhelyek és más gazdasági források (például sóbányák) megszerzése volt.

A bodrogkeresztúri csoport életében a fejlett nagyállattartás, a réz bányászata, a rézfegyverek és -eszközök tömeges előállítása, valamint jelentős felhalmozódása ugrásszerűen gyors fejlődést eredményezett. Ez az ugrás a korszak adott kereteiben bomlasztani kezdte a törzsi társadalmat. A különböző hatalmú és gazdagságú nagycsaládokból uralkodó réteg különült el, katonai arisztokrácia és szakrális főnöki hatalom alakult ki. A szomszédoktól elszigetelt, merész társadalmi haladáshoz azonban hiányoztak a szilárd gazdasági alapok, az uralkodó réteg hatalma az új gazdasági lehetőségekkel való visszaélésen alapult. Ez a magyarázat arra, hogy a bodrogkeresztúri népet az i. e. III. évezred utolsó századaiban keleti és déli szomszédai kultúrájukkal együtt maradéktalanul felszámolhatták.

A déli behatolókról (Hunyadi-halmi csoport) egyelőre csak annyit tudunk, hogy ugyanarról a területről és ugyanabból a népességből (Sălcuţa IV–Cernavoda-kultúra) származtak, amelyből egykor a bodrogkeresztúri kultúrát kialakító déli népelemek kiszakadtak. A keleti ellenség először csak a következő korszakban, a késő rézkorban válik „láthatóvá”.

A Dunántúl rézkori fejlődése kevésbé színes. Legkorábbi, már a neolitikumban kialakuló fázisát a hazánkban először feltárt neolitikus telep és temető lelőhelye nyomán lengyeli kultúrának nevezik.[3] Alapja a helyi, késő neolitikus zselizi lakosság. Mintegy „felette” haladt át a Balkán belsejéből kiinduló, Bajorországig, Morvaországig, Lengyelországig hatoló új déli művelődés, amely anyagi kultúráját a balkáni eredetű CucuteniTripolje-kultúrával (Erdély–Moldva–Nyugat-Ukrajna) hozta közeli rokonságba. E folyamat részletei még nem világosak (hol, melyik területen, mennyiben jelenti új népcsoportok megjelenését, a déli és helyi emberek összeolvadását, avagy csupán déli művelődési hatások – például közel-keleti típusú csontsarlók használata – tükröződését).

A lengyeli kultúra több területi csoportban és több időrendi fázison át fejlődik. Ezalatt a településterület és a települési sűrűség megnövekszik, korábban lakatlan magaslatok és erdővidékek is benépesülnek. Korai (még neolitikus) szakaszában jelentős csoportjai vetették meg lábukat a Gödöllői-dombságon is (Aszód).

A lengyeli kultúra gazdálkodása és települési rendje az új színezetű anyagi kultúra ellenére is neolitikus jellegű maradt, a társadalom lassú fejlődése mégis figyelemre méltó. A telepekhez csatlakozó nagy kiterjedésű temetők (például Zengővárkony) tanúsága szerint a nemzetségek a Dunántúlon is nagycsaládokra bomlottak, a munkamegosztás jelképeként szokássá vált a nemek közötti megkülönböztetés is. A jelentősebb nagycsaládfők igyekeztek hatalmukat ideológiával biztosítani, elsősorban az őstiszteletet hívták segítségül. Haláluk után fejük az „ősök panteonjába” került, koponyájuk helyébe erejüket szimbolizáló vadkanagyarakat temettek a sírba. A nagycsaládok férfitagjainak sírjába a lengyeli kultúrában is fegyvereket mellékeltek, kőbaltákat és kőkéseket. Technikailag tehát elmaradtak keleti szomszédaiktól. A vérrokonsági szervezetben élő lengyeli parasztok anyagi kultúrája, a déli előképeket követő szép, festett edényeket nem számítva, alig fejlődött. A kifejlett rézkort a Dunántúlra behatoló újabb népcsoportok hozták létre.

Ez az újabb balkáni népi és művelődési hullám a bodrogkeresztúri időszak idején érte el a Dunántúlt. Észak és nyugat felé minden eddiginél távolabbra terjeszti ki a délkelet-európai civilizáció elemeit. A dunántúli, balatoni csoport néven összefoglalt, különböző területi és időrendi szakaszokra bontható régészeti elemeket még kevéssé ismerjük.[4] Annyi azonban már ma is lemérhető, hogy a friss égei–anatóliai művelődési elemeket is magával hozó észak-balkáni vezető réteg magasabb műveltségi színvonalon állott, mint a bodrogkeresztúri vezetők. Főnökeik nem belső gazdasági fejlődés eredményeként, hanem hódítóként emelkedtek hatalomra, és ugyanúgy szakrális jelvényekkel különböztették meg magukat, mint a bodrogkeresztúri vezetők. Jelvényeik, a női jelképek végsőkig leegyszerűsített, mértaniasított formái, a párosan viselt nagyméretű aranykorongok (például Eszék, Csáford), közvetlenül ókori keleti előzményekre mennek vissza. Hódítókra utalnak a mély árokkal védett erődített telepek, déli eredetű harci szervezetre az égei-tengeri csigakürt.

A balatoni csoport anyagi kultúrája valószínűleg hatott a bodrogkeresztúri fejlődésre, hiszen a művelődés, amelyből kiszakadt, délről, nyugatról és északról mintegy közrefogta a bodrogkeresztúri kultúrát. Feltehető, hogy a réz és arany ékszerek megmunkálásában ők voltak a tanítómesterek (tőlük maradt ránk az első rézolvasztó tégely), bár kellő nyersanyag híján megközelítően sem volt módjuk hasonló rézkultúrát kifejleszteni, mint alföldi szomszédaiknak.

Az aranykorongok és rézeszközök korában, a középső rézkor vége felé, a balatoni csoport olyan erősen átalakult, hogy már alig emlékeztet előzményeire (Retz–Gajáry vagy tűzdelt barázdás edényművesség kultúrája = ”balatoni 3. fázis”), majd szórványosan, „foltokban”, nagy területeken elterjedt. „Szétsugárzására” még nincs megbízható magyarázat. Végül felbomlik, művelődési elemei azonban helyenként színezik a késő rézkor anyagi kultúráját.

Irodalom

  1. Rézkori kultúráink Tisza vidéki egymás utáni helyes sorrendjét először Kutzián Idának sikerült meg­figyelnie (1955), majd a Szabolcs megyei Székelyen egymás fölött fekvő település­rétegekkel Kalicz Nándornak bizonyítania (Archeológiai Értesítő 85. 1958. 3-6). Korai és középső rézkorunk elméleti és időrendi megalapozását Bognár-Kutzián Ida monumentális munkájának köszönhetjük (The Copper Age Cemetery of Tiszapol­gár-Basatanya. Archeologica Hungarica 42. Budapest, 1963), bár az átmenet a tiszapolgári fokozat­ból a bodrogkeresztúri fokozatba mindmáig nem problémamentes. Az Alföld korai rézkori leleteit és problémáit jól elkülöníthető csoportokra tagolva szintén ő fog­lalta össze (The Early Copper Age Tiszapolgár Culture in the Carpathian Basin. Archeologica Hungarica 48. Budapest, 1972). Fontos kiegészítés a korszakhoz S. Šiska Die Tisza­polgár Kultur in der Slowakei (Slovenská Archeoligia 16. 1968. 61–154) című munkája.
  2. A bodrogkeresztúri kultúra temetőinek módszeres kutatása és java rézkorunk első átfogó értékelése Hillebrand Jenő érdeme. Munkái közül ma is alapvető: A pusztaistvánházai korai rézkori temető (Archeologica Hungarica 4. Budapest, 1929). A bodrogkeresz­túri kultúra számos temetőjét tárta fel és tette közzé Patay Pál. Még nem végleges formában ugyan, de ő állította össze a korszak lelet- és lelőhelykataszterét (A bod­rogkeresztúri kultúra temetői. Régészeti Füzetek Ser. II. No. 10. Budapest, 1962), újabban pedig összefoglalta ismereteinket e kultúráról (Die hochkupferzeitliche Bodrogkeresztúr ­Kultur 55. Bericht der Römisch-Germanischen Kommission, 1974). Rézkori arany­leleteinket is Patay foglalta össze (Archeológiai Értesítő 85. 1958. 37–46). A bodrogkeresz­túri kultúra hencidai nagy aranyleletét publikáló Gazdapusztai Gyula (Évk: DDM 1968. 33–48; Mitteilungen der Anthropologischen Gesellschaft in Wien 98. 1967. 292–297) véleményét nehéz volna elfogadni: szerinte a korszak kincsei "közösségi tulajdonban" voltak. Egyértelműen ellentmondanak ennek a tiszaszőlősi aranylelet együttese (V. Milojčić, Germania 31. 1953. 7. skk.) és lelőkörülményei (Patay Pál, Germania 37. 1959. 84. skk.).
  3. A több országra kiterjedő lengyeli kultúra nevét a Tolna megyei falu után nyerte, amelynek határában első temetőit és telepét Wosinsky Mór kiásta, majd közzé­tette (Das prähistorische Schanzwerk von Lengyel, seine Erbauer und Bewohner. I–III. Budapest, 1888–1891). Hazai leleteiről és lelőhelyeiről még nem jelent meg össze­foglalás. Eddigi legjelentősebb telepét és temetőjét Dombay János tárta fel és publi­kálta: A zengővárkonyi őskori telep és temető (Archeologia Hungarica 23. Budapest, 1935), illetve Die Siedlung und das Gräberfeld in Zengővárkony (Archeologia Hungarica 37. Budapest, 1960), de leleteinek részletes értékelése még hátravan. Az Aszódon végzett új, nagy jelentő­ségű feltárásokról Kalicz Nándor a lengyeli kultúráról tartott nemzetközi értekez­leten számolt be (Symposium über den Lengyel-Komplex. Študijné zvesti 17. 1969. 177&ndas;205); Bognár-Kutzián Ida összefoglalása a Hunyadi-halmi csoportról uo. 31–60, míg a kultúra legkésőbbi, dunántúli fázisát Raczky Pálnak sikerült ki­mutatnia (Archeológiai Értesítő 101. 1974. 185–210).
  4. A balatoni csoportról eddig csak Kalicz Nándor kisebb anyagközlései (VMMK 8. 1969. 83–90; Évk: JPMP 14–15. 1974. 75–96) és időrendi összefoglalása láttak napvilágot (Symposium über die Ent­stehung und Chronologie der Badener Kultur. Bratislava, 1973. 131–165).
A rézkor
Tartalomjegyzék A késő rézkor