A korai avar társadalom

A Múltunk wikiből

Az avarok élén európai megjelenésük idején kagán állott. 562-től név szerint ismerjük e méltóságnév viselőjét, Bajánt (törökül: hatalmas, gazdag – egyszerre jelző és személynév). Korlátlan hatalmú úr volt, mint a korabeli türk kagánok. Méltóságát az égből származtatta, az ég fia volt, az égben született. Népei atyának emlegették, mint Attilát, saját magát minden népek urának tekintette.

Negyven éven keresztül gyakorolt e férfiú korlátlan hatalmat, e hosszú idő alatt a régi, ázsiai eredetű nemzetségi vezető réteg nemcsak háttérbe szorult, hanem ki is halt. Személyesen tárgyalt idegen népek megbízottaival, követeivel, sőt királyaival, a nagy hadjáratokat 601-ig szintén személyesen vezette. Méltóságának külső jegyei pompázatosak voltak: aranytrónuson ülve fogadta a követeket, trónjára drágakövekkel kirakott baldachin borult, fényes pajzsokat tartottak előtte. Kezében aranykorbácsot vagy -jogart tartott, palotájában aranyozott heverők voltak, asztalán arany- és ezüstedények, -csészék, -korsók sorakoztak. Igen sok gyermeke született, idősebb korában a hatalomban fiaival osztozott, seregek élére állította őket. Dinasztiája a 630-as években kitört zavarok után is fennmaradt.

A kagán és fiai mellett szereplő néhány korai avar méltóságviselő (egy részüket valószínűleg már ekkor tarkannak nevezték, bár erre írott forrásadat csak a VIII. században utal) a kagán akaratának engedelmes eszköze volt. Név szerint csak néhányat ismerünk, ezek – amennyire a görög átírásból kihámozható – többnyire török neveket viseltek: Kandik, Targit(es), Solak(os), Apszik (aki hüposztratégosz ‘főhadvezér’ volt, s egyenlőnek tekintette magát Tiberius bizánci főparancsnokkal), Ermik(os), Kók és a talán mongol nevű Samur.

A 670-ig tartó korai avar korszakra tehát a kagán, illetve a kagáni dinasztia abszolút uralma jellemző. Sem bizánci, sem frank és langobard források nem ismernek más urat az avarok felett (O tón avarón hégemón, rex Avarorum, gaganus rex, cacanus rex stb.). Ezt hangsúlyozza a kortárs Pseudo-Maurikios is: Az avarok egyetlen uralkodó alatt állnak.

Az írott források az avarságot elsősorban a hadseregen keresztül ismerik. Létszáma már kezdetben tekintélyes volt, a jól értesült türkök 568-ban húszezer lovasra, vagyis két tümenre (1 tümen = 10 000 lovas) becsülték, e létszámba nem számították bele a szövetségeseket. Néhány évvel később még félelmetesebb erőről terjengenek a hírek, 578-ban Baján állítólag 60 000 vas- és bőrpáncélos lovassal vonulna a szlávok ellen. Bár az adat hitelességét alátámasztani látszik, hogy seregét a bizánci flotta szállította le, majd át a Dunán, ezúttal, éppen a flotta valóságos teljesítőképességét mérlegelve, tanácsos a krónikás számadatát tízzel osztani – általában is vonatkozik ez a középkori krónikások számadataira. Hihetőbb, hogy Konstantinápoly ostrománál a hadsereg avar magja 30 000 lovasból állott. E számok és adatok fontos figyelmeztetések arra, hogy a harcképes, szabad férfiak száma alapján az avar etnikus tömb a százezret jóval meghaladhatta.

Súlyos tévedés az avar hadsereget könnyű fegyverzetű nomádokból összeverődött lovas íjászoknak tekinteni. A korabeli bizánci katonai szabályzatok és régészeti leletek egyöntetű tanúsága szerint hadseregük magvát közép-ázsiai–perzsa típusú nehézpáncélos lovasság alkotta. Becslések szerint 1000–3000 főre tehetjük a vaslemezekből összefűzött törzspáncélt viselőket. A többiek bőrpáncélt viseltek. A lovasok többsége acélosra edzett hegyű páncéltörő kopjával, kétélű hosszú lovassági karddal, csontmerevítős reflexíjjal volt felszerelve. Háromélű nyílhegyeik súlyosabbak voltak, mint a korabeli európai nyíl. S mivel az íjászat kisgyermek koruktól kezdve legkedvesebb játékuk és szórakozásuk volt, félelmetes biztonsággal lőtték ki nyilaikat, közel kétszer olyan távolságra, mint például a langobardok vagy a gepidák (300–400 méterre), míg célzott lövéseket kb. 150 méterre adtak le.

Az avar lovasság legfőbb újítása mégis a vaskengyel volt. Puha talpú csizmáikhoz simuló, kerek kengyelt minden lovas használt – először Európában. A keletrómai és germán lovasok nem ismerték a kengyelt, nem tudtak felállni és forogni a nyeregben, míg az avar lovas előre- és hátrafordulva egyaránt biztosan kezelte íját, kardját. Ez a technikai fölény az avar lovasságot európai megjelenése első évtizedeiben csaknem legyőzhetetlenné tette. Újszerű volt az avarok stratégiája és taktikája is. Országokat, területeket három különböző irányból egyszerre rohantak meg. Seregeiket megosztották, egyik részük támadott, majd színleg visszavonult, ekkor csaptak le a lesben állók. Rohamuk előtt mágikus erőkkel: ijesztő bábokkal, lármával és dobok verésével félemlítették meg ellenségeiket. Nehézlovasságukat könnyűíjászok kísérték, elsősorban a szövetséges török népek (kutrigurok, bolgárok, stb.) alakulatai. A nagy balkáni hadjáratokban a hódolt népek seregei is részt vettek, a szlávok és gepidák gyalogos csapatai, amelyek nagy harci értéket képviseltek. Mind a nyílt csatákat, mind az ostromokat a szövetségesek kezdték; a korabeli források ezt az avar hadvezetés terhére írják, valójában a keleti hadviselés jól bevált fogásáról van szó. Arról is értesülünk, hogy seregüket ménesek, tartalék lovak ezrei kísérték. A rengeteg állat azonban néha gátolta a hadműveleteket, Türingiát például annyira letarolták, hogy az éhínség miatt kénytelenek voltak visszafordulni.

Az európai avarok politikai szervezetét, a nagy nomád birodalmak mintájára, különböző törzsek szövetségének szokás tekinteni. A Kárpát-medence korai avar kori régészeti emlékanyagában viszont etnikailag és politikailag elhatárolható törzsek nyomai nem figyelhetők meg. Azok a régebben sokat hangoztatott vélemények, amelyek a kora avar régészeti emlékanyagot „kuturgur” és avar részre osztják, elégtelen anyagközlésekből levont téves általánosítások. Ellenkezőleg: a korai avar temetőkben megfigyelhető hitvilág, viselet és anyagi kultúra az avarság meglepő egységéről vall. Azok a segédnépek, amelyek 596 táján a türkök elől menekülve csatlakoztak az avarokhoz (tarniakh, kotzager, zabender), valószínűleg nem költöztek be a Kárpát-medencébe, az avar birodalom keleti peremén éltek. Még ha beköltöztek is, nyelvükben, szokásaikban, hitvilágukban nem sokban különböztek az avaroktól.

Singidunum városlakóit, Illyricum és Thracia hadifoglyainak ezreit az avarok a Dunántúl elhagyott római városaiba telepítették, elsősorban Sopianae (Pécs) és Castellum (Keszthely–Fenékpuszta) falai közé és környékére. E több ezer főnyi lakosságot szolgáltatásokra kényszerítették, egyébként békén hagyták.[1] A fenékpusztai erőd bizánciakból és talán kisszámú germánból álló lakosai kezdetben valóságos városi életet élnek. Helyreállítják és átépítik az előző században leégett romos ókeresztény bazilikát, amely vezetőik temetkezőhelye lesz. Családtagjaik aranyban dús sírjai is az erődben kerültek elő, a telepített lakosság többsége viszont római módra a falakon, kapukon kívül temetkezett. A példa nélkül álló jólétnek 630 körül vége szakadt. A belháború idején kiűzik az erőd falai közül a feltehetően rossz irányba tájékozódó idegeneket. Nem mennek messze, a környék erdős-mocsaras szigetein építenek új falvakat, s nyitnak új, keresztény temetőket.[2]

A korai avarság nem telepítette be az egész Kárpát-medencét, szállásterülete lényegében a mai Magyarország, a Vajdaság és Erdély. Dél-Szlovákiában és Alsó-Ausztriában csak néhány katonai támaszpontjuk ismert, az utóbbi két területről 623 után ezeket is visszavonták. Települési tömbjüket, az egykorú régészeti leletek teljes hiányából sejthetően, széles, lakatlan gyepűsávok határolták. Az 568–601 közötti bajáni korszakban az avar települési rend még változott, ezt igazolják a régészeti leletek is. A Maros alföldi szakaszát ellenőrző magas rangú katonai vezető auljára utal a magános kunágotai fejedelmi sírlelet (600 körül), egyik Tisza menti kortársának aranyban gazdag titkos sírja Kunmadarason került elő. Az előkelő nemzetségfők és katonai vezetők szállását 600 körülig néhány gazdag magános vagy családi temetkezés (Kiszombor, Deszk, Szegvár, Szentendre, Csepel, Törökbálint) jelzi, maguk a nemzetségek is csak néhány sírból álló temetőket hagytak maguk után (például Várpalota, Mór). Ugyanebből a korszakból maradtak ránk a türk típusú feltorolt és elhamvasztott ló- és lószerszámmaradványok. A fejedelmi család auljai ebben az időben, a Bizánc ellen irányuló politika hű tükreként, a legdélibb védett közlekedési centrumban, a Duna Bács, Baranya, Tolna megyei szakaszának két oldalán helyezkedtek el. Itt kerültek elő a legkorábbi, még VI. századi fejedelmi sírok (Kölked, s valószínűleg a híres Jankovich-aranyak is).[3]

A települési rend csak 601 után szilárdult meg, s vele egy időben kezdődik az élet társadalmi rendjét tükröző közösségi temetők létesítése.

A VII. század elejétől kezdve egymás mellett fordulnak elő az állandóan megtelepülő közösségek több száz síros és az időnként még mindig pásztorkodó (félnomád) közösségek 20–30 síros temetői. A kis temetőkben gyakran megfigyelhető az arisztokrácia (vaspáncélos lovasok: Kunszentmárton, Tiszavasvári, Hajdúdorog stb.) jelenléte, a nagy közösségekben már nem feltétlenül. Az utóbbiak szegény szabadok és szolgák temetőinek tekinthetők (például Alattyán).[4]

Az eddig feltárt korai temetők nagy részében a társadalmi piramisnak megfelelően helyezkednek el a sírok. A temető közepén vagy tengelyében (ha dombon van a temető, mindenkor a domb gerincén) csoportosulnak a szabad harcosok lovassírjai, mellettük arany és ezüst fülbevalókat viselő asszonyaik temetkezései. A vezető réteg körül helyezkednek el a könnyű fegyverzetűek (lándzsa, íj, nyíl) lovastemetkezés nélküli sírjai és egyszerűbb viseletű, többnyire ezüst ékszeres asszonyaik. A „kör” külső szélén következnek a szolgák, vaskést viselő férfiak és üveggyöngy nyakláncos asszonyaik. Ennél szegényebb rabszolgarétegnek alig van nyoma.[5]

A temetők szerkezete a nagycsaládi – nemzetségi rokonsági kötelékek meglazulására, sőt felbomlására, a feudalizmus kezdeteire utal. A hatalmat a birtokos családok gyakorolták, az ő tulajdonukban voltak a nagy ménesek (lótemetkezések), elsősorban ők részesültek a háborús aranyadókból. Az egykori szabad pásztorok és szegény családtagok egyik része szolgálatra kötelezett személyi és harci kíséretté alakult, másik, nagyobb része függő vagy szolgasorba süllyedt.

A VII. századtól kezdve a kagáni székhely valahol a Duna bal partján, A Duna–Tisza közén feküdt; valószínűleg ugyanezt az ordut öröklik a késői avarok is. Itt került elő az első kagáni sír (Kunszentmiklós–Bábony, 1971) a VII. század középső harmadának vége tájáról. Az idős, 60 éven felüli, mongolos arcvonású férfi Baján unokája lehetett, aki 630 után győztesen került ki a belháborúból, és valószínűleg hosszú ideig uralkodott. Három aranyveretes öve közül legpompásabb a csupán ünnepélyes alkalmakkor viselt álcsatos kagáni díszöv, egyben a Baján-dinasztia jelvénye. Huzamos viseletről tanúskodó, remekmívű granulált „bolgár” díszövéhez egyszerűbb avar fegyverövet hordott. Az övekhez készlet: aranyveretes és színarany ivókürtök, ivócsészék, kardok, tőrök, tegez tartozott. A fejedelmi méltóság jelvényei az aranykorbács és a jelképes aranyíj(?) lehettek. A másvilághitben is jelentősége lehetett a sírba tett súlyos arany ivópohárnak.

Délebbre, Kiskőrös környékén, a Dunától 15–20 kilométerre találhatók a kagáni család és a kagán személyes kíséretének titokban, magányosan elrejtett temetkezései (Bócsa, Kecel).

Az avar honfoglalástól Kunszentmiklós–Kunbábony koráig (568–670) terjedő „arany”-sírok korántsem elszigetelt jelenségek. A bizánci hadjáratoktól kezdve áradt az avarokhoz az aranyadó: 573 után évi 60 000, 578-tól évi 80 000, 600-tól vagy 604-től évi 100 000, végül 617-től évi 120 000 aranysolidus. Ez a hadifoglyokért kapott váltságdíjat is beszámítva, mintegy 4 500 000 solidus 53 év alatt. A kereken 62 000 bizánci fontot, vagyis hozzávetőlegesen 20 000 kg aranyat évekre elosztva, mintegy évi 400 kg aranyat kapunk. Pontosabban kapnánk, mivel a bizánciak becsapták az avarokat a darabszámra megállapított solidusmennyiség állami meghamisításával. A tényleges mennyiség csak évi 350 kg körül mozgott. Ez mégis annyit jelent, hogy ha a kagán, valamint családtagjai, a tarkanok és a katonai kíséret aránytalanul nagyobb részesedését nem számítanánk, a minimálisan 20 000 főre becsült avar harcos rétegre évente mintegy 18 gramm arany jutna. A valóságban a közemberek tényleges juttatásai legfeljebb évi 10 gramm aranyat tehettek ki, körülbelül ennyi tükröződik a sírleletekből.

626 után megszűnt az aranyadó s vele az „aranyos” köznépi viselet. Helyébe a korábbi arany ékszerek formáit utánzó ezüst, rosszezüst, bronz és üveg ékszerek léptek, a társadalmi rétegződés rendjében. Ugyanazt a társadalmi rendet őrzik, mint a korábbi nemzedékek temetői.

Irodalom

  1. A Keszthely környéki késő antik szigetkultúráról lásd Kovrig Ilona, Archeológiai Értesítő 87. 1960. 136–168.
  2. Vezető rétegük pompás bizánci avar sírjait Barkóczy László tárta fel és tette közzé (Acta Archaeologia Hungarica 20. 1968. 275–311). A fenékpusztai vár lakosait Barkóczy is bizánci eredetűnek tartja. Erre a 8. század végén még élő barbár keresztény lakosságra vonatkozhat a 796 nyarán a Duna mellett tartott frank egyházi "zsinat" néhány adata (MGH Concilia II. Concilia aevi Karolini. Editor A. Werminghof. 175–176). Szó esik olyan keresztényekről, akiket a Szent­háromság nevében kereszteltek meg – ezeket nem kell újrakeresztelni: "De his aut,em, qui iam baptizati a sacerdotibus terrae istius in nomine sanctae trinitatis esse probantur, quemadmodum eorum professione, didicimus, placuit, non oportere iterum baptizari". Szó van azonban írástudatlan papok által Jézus Krisztus nevében megkereszteltekről is, akiknek újrakeresztelését elrendelik: "Illi vero, qui ab inlitteratis clericis baptizati exitunt et, cum intingerentur in aqua, nec illi fidem, quia nesciebant; ...qui baptizabat, dixit: "Baptizo te ... in nomine Iesu Christi" sicut cuiusdam horum idiotarum professione, conperimus, led sola aqua sine sancti Spiritus ammixtione nihil valet..."
  3. A korai avar településterület meghatározását és térképét lásd Bóna István, Arch. rozhl. 20. 1968. 605-618. Régészetileg alapvető László, Études. Kovrig, Alattyán) és Bóna István (Acta Archaeologia Hungarica 23. 1971. 283–334) kritikailag méltatta az elmúlt negyedszázad kutatását.
  4. Az alattyáni nagy avar temető társadalmát korszakokra bontva elemzi Kovrig, Alattyán 198–223.
  5. A korai avar temetők társadalmi "piramisáról" – elsősorban a közöletlen mezőfalvi és rácalmási temetők alapján - Bóna István ír (Archeológiai Értesítő 84. 1957. 155–174).
Az avarok
A korai avarok és a szlávok Tartalomjegyzék A középavar-kori átalakulás