A korai bronzkor

A Múltunk wikiből
i.e. 2000–1800
A korai bronzkor népeinek beáramlása a Kárpát-medencébe.
i.e. 1900
Vučedoli kultúra; makói és nyírségi csoport; somogyvári csoport; kisapostagi kultúra; nagyrévi kultúra; pitvarosi csoport; hatvani kultúra; perjámosi kultúra (szőregi és gerjeni csoport).

Az i.e. XX–XIX. században Európában zajló népmozgalmak különböző hullámai valamennyi világtáj felől elérték a Kárpát-medencét. Hatásuk bronzkorunk kialakulásában és belső fejlődésében döntőnek bizonyul majd, a bronzkor kezdetén azonban még alig módosítja azt a népi és települési képet, ami a késő rézkor végére kirajzolódott. A II. évezred elején már nem számolhatunk gyökeres átalakulással vagy éppen népességcserével. A lakosság a neolitikum vagy akár a korai rézkor népességéhez képest a többszörösére nőtt, benépesítette, művelés alá vette a Kárpát-medence akkor valamennyi emberi megtelepedésre alkalmas területét. Ez a sűrűn megtelepült „embertömeg” szilárd biológiai alapnak bizonyult, amelynek történetét színezhették átalakulások és katasztrófák, ezek azonban a korszak viszonyai között nem egykönnyen okoztak gyökeres népességváltozást.

Legszembetűnőbb ez az Erdélyi-medence történetében, ahol a korai bronzkor folyamán több ízben behatoló keleti és déli népelemek, nemegyszer hódító olyan társadalmi és gazdasági átalakulásokat idéztek elő, amelyek páratlanok a Kárpát-medence történetében; a késő rézkori coţofeni kultúra népességéből leszármazó „monolit” tömböt azonban nem mÓzdították meg számottevően. Csaknem hasonló szilárdságú alapnak bizonyult a Felső-Tisza vidéki késő badeni vissi csoport népe. A többi népi alap, az alföldi, kelet-, délkelet-dunántúli késő rézkori kosztoláci csoport, az észak-dunántúli kosztolácúnyi csoport és az észak-magyarországi–szlovákiai bosácai csoport egyaránt helyben fejlődik át a bronzkorba. Sajnos fontos etnikai kérdésekben az antropológia egyelőre nem tud segíteni a régészetnek – a II. évezred a halotthamvasztás első nagy korszaka.

A korai bronzkori új népcsoportok többsége először a Kárpát-medence peremterületein veti meg a lábát, a mai Magyarország területének csak a széleit érik el a korai bronzkor első felében.

Az első – meglepően fejlett – bronzkori kultúra a Kárpát-medence déli szélén, a Dráva–Száva közötti Szlavóniában és a Nyugat-Szerémségben jelenik meg, majd a Dráván átterjedve Dél-Baranyában is (Zók-Várhegy) feltűnik. Egy másik ága áthúzódik a Dunán a Temesközbe, ahonnan az Alföld keleti peremén és az Ér-völgyében kis csoportjai egészen a Nyírségig felhatolnak. Népének eredetét egyelőre a rézkorig lehet visszavezetni, a balatoni csoport horvátországi – szlovéniai megfelelőjéig, a Lasinja-kultúráig, amelyből a Száva–Boszna völgyében a badeni kultúra életében fejlődött ki az a régészeti kultúra, amely a szlavón síkságra nyomulva erőszakosan rátelepült az ottani badenkosztoláci népességre. Innen ered új neve is: vučedoli kultúra. Névadó telepén a badenkosztoláci főnök várát foglalta el az új vezető, aki az elpusztított badenkosztoláci „palota” helyén új, még nagyobb méretű, előcsarnokos (úgynevezett megarón típusú) „palotát” építtetett. Később utódai és családtagjaik is a várban temetkeztek. Bár a vučedoli kultúra népe más helyeken is elfoglalta a badenkosztoláci telepeket, számos önálló telepet is létesített. Ezek az első bronzkori tellek a Kárpát-medencében, néhányon a korai bronzkor későbbi szakaszaiban más népek is megtelepültek (például Vinkovci). Csaknem valamennyin megtalálhatóak a bronzöntés legfontosabb bizonyítékai: vésők, valamint mediterrán típusú nyeles tőr; lándzsa és harci fokos öntőmintái.

A bronzvésők öntésének tudományán kívül a Kárpát-medence népeire a legnagyobb hatást a vučedoli edényművesség, főleg a díszítőművészet gyakorolta. Edényeik sajátos díszítése fafaragást, fába vésett mintákat utánoz, a mintákat porrá tört kagyló és csontliszt keverékével (úgynevezett „mészbetéttel”) hangsúlyozták. Noha a késő badenkosztoláci csoportok maguk is általánosan alkalmazták már a mélyen ülő minták mészbetéttel való kitöltését, nyilván más művelődési hatásokkal együtt kisebb (kosztoláci tömb) vagy nagyobb mértékben (vissi csoport) átveszik vagy utánozzák a fafaragásos stílus díszítőelemeit. Ezáltal edényeik egy része „Vučedolzóki stílusúvá” válik. Fokozza a hasonlóságot a párhuzamosan meginduló égei–balkáni fazekassági hatás, amely a Kárpát-medence szinte valamennyi népességéhez (beleértve a vučedoli kultúrát is) eljutva, egységesítő mázt kölcsönöz valójában különböző kultúráknak.

Mindez leginkább a Felső-Tisza vidéki vissi csoportból vučedoli népelemek behatolása nyomán kialakuló nyírségi csoportra érvényes, amelyben a röviddel később közvetlen közelbe jutó népelemek (proto-nagyrévi kultúra) hatásai is szokatlanul erősek. Tanya- vagy majorságszerű kis telepeiket gyakran változtatták, pár síros, hamvasztásos temetőket hagyva maguk után. Településterületük és életmódjuk a késő rézkor óta alig változott. A kosztoláci tömb területén a bronzkor elején előtűnő makói csoportban alig számottevő a vučedoli stílushatás, annál jelentősebb a korai égei–balkáni felületi máz. Rövid életű, pár házas telepeik – néhány hamvasztásos sírból álló temetővel – éppoly lazán szóródnak szét a síkságokon és a folyóvölgyek lapályos részein, mint a kosztoláci telepek. Falvaik csak a vučedoli kultúra közvetlen szomszédságában, Baranyában vannak (például Nagyárpád).

A rézkorig visszanyúló népi alapok az egész Kárpát-medence területén kimutathatók. A távoli területekről érkező csoportok többsége ezekre az alapokra csak építeni tudott.

Nyugatról a harang alakú edények rejtélyes népe hatolt be a Bécsi-medencébe, egészen a Fertő-tó vidékéig. E nép izgalmas szétrajzása valószínűleg az Ibér-félszigetről indult ki, csoportjai – a Brit-szigeteket és Itáliát is beleértve – Nyugat- és Közép-Európa legfontosabb gazdaságföldrajzi csomópontjain tűnnek fel. A bronzöntés tudományát hordozó mozgékony íjászok leszármazottai tartósan megvetik a lábukat a Fertőn túli síkságon. A Nagy-Budapest térségébe eljutó, elszigetelt helyzetű legkeletibb „előőrsük” azonban csupán epizódszerepet játszott a Kárpát-medence bronzkorában. Zsugorított csontvázas kis temetőkből (Tököl) ismert embere és vonzó szépségű anyagi kultúrája gyorsan a helyi népesség hatása alá került, második vagy talán harmadik nemzedékük pedig nyomtalanul felolvadt a merőben más kultúrájú helyi bronzkori lakosságban.

Kisebb keleti pásztorcsoportok kurgánsírjai Erdély szívében (Vládháza, Bedellő) és Észak-Szerbián át Bánátban (Szerbkeresztúr) tűnnek fel. Erdélybe más kelet-európai népcsoportok is beáramlottak. Kaukázusi eredetű bronz harci baltáik a korai bronzkor első „tömegproduktumai” (bányabükki kincslelet), amelyek az Alföld népeihez is eljutnak (Fajsz).

Népi és művelődési szempontból a déli beáramlás a legjelentősebb. Elsőnek a kelet-thraciai, dél-macedoniai korai bronzkori telepek népe hatolt északra. Kénytelenek voltak menekülni, telepeiket Kisázsia és talán a Kelet-Balkán felől érkező támadók pusztították el (i. e. XIX. század). Csoportjaik települnek meg a Drina folyó mentén, Szlavóniában (a vučedoli tellek egy részét tovább használó Vinkovci kultúra) és a Dunántúlon (somogyvári csoport), kivéve a mai Fejér megyét és Tolna megye északi területét. E déli bevándorlók nem érezték biztonságban magukat új hazájukban, telepeik – talán az egykori tellek emlékére – magaslatokon –, dombok ormain fekszenek. Idegen voltukra utalnak hátukra fektetett és zsugorított csontvázas temetkezéseik. Anyagi kultúrájuk meglepő a Közép-Duna medencében, szinte készen ültették át az égei korai bronzkort északra. Uralmuk, hatásuk a Dunántúlon nem bizonyult tartósnak, csakhamar nyomtalanul beleolvadnak a különböző új, kora bronzkori csoportokba. Hasonló sorsra jutott e népesség Erdély délkeleti csücskében megtelepült ága is (schneckenbergi csoport).

Ugyanezzel a déli mozgalommal egy időben alakult ki a Kárpát-medence szívében az első nagy bronzkori egység, a nagyrévi kultúra. Kialakítói közeli rokonai voltak a somogyvárschneckenbergi népcsoportnak, amiről nemcsak anyagi kultúrájuk megegyező elemei, hanem mindenekelőtt sajátos égei–balkáni életmódjuk tanúskodik. A Duna mellett (Tolna, Fejér, Pest megye) és a Tisza középső folyása mentén a nagyrévi lakosság alapítja a magyarországi bronzkor híres, nagyméretű tell-telepeit (Gerjen, Bölcske, Baracs, Dunaújváros, Tószeg, Nagyrév, Tiszaug stb.), ezek körül jelenik meg újra, a neolitikumnál sokkal fejlettebb gazdagságban a déli, balkáni típusú talajváltó földművelés. Az 1–3 méter vastag rétegekben – 3–9 ízben megújított lakószinteken – jól épített, cölöpvázas, döngölt és meszelt falú házak találhatók. Fazekasaik valósággal ontották a tetszetős alakú, korábban ismeretlen technikai színvonalú, fényezett felületű edényeket. A nagyobb telepeken a bronzöntő műhelyek már háromrészes öntőmintákkal dolgoztak. Fejlett állattartásukban nagy szerepet játszott a ló is.

A nagyrévi kultúra „klasszikus” égei–balkáni telepeihez csatlakozó legkorábbi temetők és sírok (ökörhalmi fázis) már többnyire hamvasztásos rítusúak. Bár a telepek (és temetőik) gazdaságföldrajzi okokból nem folytatják a tanyaszerű makói „telepeket”, a rítus gyors átvétele arra utal, hogy a halottait eredetileg eltemető déli vezető réteg gyorsan összeolvadt a helyben talált lakossággal.

A kezdetben egységes nagyrévi kultúra mintegy 300 éves fejlődése során kisebb egységekre töredezett. A Duna mentén alakult ki a szigetszentmiklósi csoport, a Tisza mentén a kőtörési csoport, a Dunakanyar vidékén a váci csoport. A szétszakadt, ellenállásra alig képes népcsoportokat az erősebb szomszédok előbb összeszorítják (kulcsi és tószegi csoport), majd a középső bronzkor határán részben felszámolják, részben uralmuk alá kényszerítik.

A helyi hagyományokkal szemben ellenséges második déli hullám elsőnek feltűnt közössége az Aranka–Maros–Szárazér négyszögben megtelepülő pitvarosi csoport. Nem jöttek messziről, valószínűleg a GlinaSchneckenberg-mozgalom lökte őket a mai Bulgária északi részéből a Kárpát-medencébe. Halottaikat zsugorítva temették, telepeiket eddig nem ismerjük. Rítusuk, viseletük, anyagi műveltségük élénken őrzi az észak-balkáni késő rézkori hagyományokat. Társadalmukban olyasféle rétegződés figyelhető meg, mint a balatoni–bodrogkeresztúri java rézkor végi társadalmakban, főnökeik még külsőre is igen hasonló, ovális aranylemezeket, szakrális jelvényeket viseltek (Óbéba).

Sírmellékleteikben először jelenik meg teljes gazdagságában a középső duna-medencei korai bronzművesség. Ókori keleti típusú nagyméretű nyakpereceket, valamint tűket, karpereceket, pártadíszeket, nyakláncokat, bronz és arany hajfürtkarikát viseltek. Fegyverzetük keletmediterrán típusú volt: tőrnek és lándzsának egyaránt használható nagyméretű, erős bordájú nyeles bronzpengék, úgynevezett ciprusi tőrök vagy lándzsák (Csorvás); ez biztosította fölényüket a szétszórt makói csoportok felett.

A korai bronzkor folyamán még más rejtélyes vagy bizonytalan eredetű keleti népcsoportok is behatoltak a Kárpát-medence peremvidékeire. Elszigetelt, zárt életet élt a Latorca–Hernád völgyében, Kassától északra egy halomsírokban temetkező zsinegdíszes edényes népcsoport. A Tisza jobb partján, Észak-Magyarországon alakult ki a korai szakaszában a Tiszántúl középső harmadában is szórványosan feltűnő hatvani kultúra. Sem eredete, sem megjelenésének időpontja nem világos. Anyagi műveltségének jelentős elemei Prut–Szeret vidéki késő rézkori gyökerekre mennek vissza, de észak-európai hatásokat is tükröznek. E kultúra a késő badeni bosácai elemeket magába olvasztó ózdi csoport telepein és területén tűnik fel először. Hamvasztásos rítusa, anyagi műveltségének helyi, illetve déli elemei nyilván innen származnak. A hatvani nép egymástól 4–8 km távolságra lévő erődített telepekkel hálózta be a megszállt nagy kiterjedésű országrészt. Életében a földműveléssel azonos szerepet játszott a nagyállattartás. Telepeik rétegei teli vannak marha-, juh-, sertés- és lócsontokkal, ugyanezen állatok piciny mását – jelképes áldozat céljára – százával mintázták meg agyagból. Társadalmuk a korai bronzkor idején egyenrangú nemzetségekből és nagycsaládokból állott. Telepeiken 8–10 nagycsalád élt együtt. Fából épített, gyakran fapadlós, 25–30 km hosszú közösségi házakban – a keleti eredetű pásztorok és állattartó földművesek jellemző települési formájában – laktak a nagycsaládok tagjai.

Ugyanezen vagy közeli rokon népesség más csoportjai Erdélybe hatoltak be, és hegyi településeket létesítettek (gesprengbergi csoport). További sorsuk, fejlődésük még nem tisztázott.

A hatvani kultúrával rokon, de más jellegű, tiszta keleti eredetű népcsoport tűnik fel Nyugat-Magyarországon és Burgenlandban. Kétségtelenül lótartó pásztorok voltak, a Kárpát-medencében először fordult elő egyik főnökük sírjában lótemetkezés (Grosshöflein / Nagyhöflány). Temetkezési szokásaik, ékszereik, edények formája – főleg sajátos díszítése – jellegzetesen kelet-európai. Eddig azonban még nem sikerült azt a kultúrát közelebbről meghatározni, amelyből ez a népcsoport kiszakadt (GuntramsdorfDrassburg csoport). Ezek a lótartó pásztorok Dél-Lengyelországon át, a Morva mentén jutottak a Kárpát-medencébe, majd az Alpok miatt keletre, a Dunántúl belseje felé voltak kénytelenek terjeszkedni. A Balaton vonaláig helyenként még őrzik ősi csontvázas temetkezési rítusukat, ettől keletre a helyi (únyi és makói) lakosoktól átveszik a halotthamvasztást (Fonyód, stb.). Ettől kezdve – bár életmódjukból és anyagi kultúrájukból sok mindent megőriztek – folyamatosan beolvadtak a helyi lakosságba (kisapostagi csoport).

Szintén a Morva-kapun keresztül költözött Dél-Lengyelországból Délnyugat-Szlovákiába az erős kaukázusi fémművességi hatásokat is hozó nyitrai csoport, a helyi késő bronzkori magyarádi kultúra népi alapja.

A korai bronzkor végét (i.e. XVIII–XVII. század), a középső bronzkor hajnalát az eddig megismert elemek átcsoportosulása és újabb déli elemek folyamatos behatolása jelzi.

Valószínűleg a Morva völgyéből költözött a Temesközbe a perjámosi kultúra népe. Magába olvasztotta a rokon pitvarosi csoportot, és új, erős tömböt alkotott a Maros-torkolat vidékén. Nyomában újabb déli elemek érkeznek a Bánátba, az egyik águk Arad környékén átkel a Maroson, és behatol a Tiszántúlra. Feltehetőleg hatására alakul át a Tiszántúlon elszórtan élő hatvani lakosság és vele együtt talán a nyírségi csoport népességének művelődése is a déli színezetű ottományi kultúrává.

A Bécstől a Fertő vidékéig terjedő területen a keleti pásztorok és a harangedények népe leszármazottainak összeolvadásából alakul ki a gátai csoport. A középső bronzkor folyamán ez a közép-európai bronzkorhoz kapcsolódó csoport idegen test a Kárpát-medencében, bár bizonyos keleti elemeit (háton fekve zsugorítás, lótemetkezés, viselet, edényformák, embertípus) mindvégig megőrzi.

A Dunántúl középső szakaszán a szintén összetett eredetű (keleti és helyi) kisapostagi kultúrából sarjad majd ki a mészbetétes edények kultúrája, amely talán a legjellegzetesebb és legismertebb magyar középső bronzkori egység.

Amikor a kisapostagi csoportok behatolnak a késői nagyrévi kultúra dunántúli területére és telepeire, a mai Fejér megye területén is új régészeti egység kezd kibontakozni, a vatyai kultúra. Ezzel az eseménnyel zárul őskorunk legmozgalmasabb korszaka.

A vatyai kultúra mozgékony csoportjai csakhamar átkelnek a Dunán, s uralmukat kiterjesztik a nagyrévi területek Duna–Tisza közi részeire. Csak a nagyrévi területek északi és keleti peremét (Tószeg) elfoglaló hatvani kultúra telepei parancsolnak megállást nekik.

Irodalom

Korai bronzkorunknak nincs modern összefoglaló feldolgozása. Történeti és régészeti alapvonalait e sorok írója vázolta fel (Geschichte der frühen und mittleren Bronzezeit in Ungarn und im mittleren Donauraum. AUSB Sectio Historica 3. 1961. 3–22), ez azonban az újabb ásatások, főleg azonban a "gödörsíros" kurgánok új rézkori keltezése következtében alapos módosításra szorul. Korábban keleti eredetűnek vélt bronzkor eleji kultúráink – az "okkersírok" , a "zóki kultúra" (Nyírség- és Makó-csoport), hatvani kultúra – összefoglaló monográfiája, Kalicz Nándor könyve (Die frühbronzezeit in Nordost-Ungarn. Archeologica Hungarica 45. Budapest, 1968) elsősorban fontos anyagközlés. Mind a megelőző baden-kosztoláci, mind pedig a vučedoli korszakhoz alapvető R. R. Schmidt művészi ásatása és szép pulikációja (Die Burg Vucedol. Zagreb, 1945). A vučedoli kultúrát követő Dráva–Száva közi korai bronzkori csoportokat (Vinkovci-kultúra, Ljubljana-kultúra) St. Dimitrijević dolgozta fel (Acta Musei Cibalensis 1. Vinkovci, 1966; Archaeologia Iugoslavica 8. 1967). Legkorábbi déli eredetű csoportjainkról (somogyvári és pitvarosi csoport): I. Bóna, The Peoples of Southern Origin of the Early Bronze Age in Hungary. I-II. (Alba Regia 4–5. 1965. 17–63); Somogyvár erdélyi testvércsoportjairól: A. Prox, Die Schneckenbergkultur (Kronstadt, 1941); a nagyrévi kultúráról és Tószeg régi ásatási eredményeiről: Banner JánosL. MártonI. Bóna, Die Ausgrabungen von L. Márton in Tószeg. 1–11. (Acta Archeologica Hungarica 10. 1957. 1–140); a nagyrévi kultúra temetőiről összefoglalóan: I. Bóna, Alba Regia 1. 1960. 7–15; (Kulcs és a kulcsi csoport); Alba Regia 2–3. 1963. 11–23 (ökörhalmi, kőtörési és szigetszentmiklósi fázisok).

A Duna menti késői kisapostagi típusú leleteket Mozsolics Amália tette közzé (A kisapostagi korabronzkori urnatemető. Archeologica Hungarica 26. Budapest 1942). A harangedény-kultúra Tökölön kiásott mindmáig legfontosabb temetőjét egy évszázaddal az ásatás után Scheirer Rózsa közölte (Archeológiai Értesítő 102. 1975. 187–203), ő számolt be összefoglalóan a harangedények magyarországi problémájáról is (Glockenbecher-symposion Oberried – Haarlem, 1976. 183–215). – A harangedény- és nagyrévi kultúra sajátos összeolvasztását azonban túlhaladta a kutatás. Korai és középső bronzkor eleji kultúráinkat a maga idejében korszerűen foglalta össze Patay Pál könyve (Korai bronzkori kultúrák Magyarországon. Dissertationes Pannonicae. Ser. II. No. 13. Budapest 1938).

A bronzkor
A bronz Tartalomjegyzék A középső bronzkor