A kormány és a baloldal

A Múltunk wikiből
1848. május 10.
Tüntetés Budán Lederer főhadparancsnok ellen.
1848. május 12.
A pesti és a budai nyomdászok sztrájkot hirdetnek.
Petőfi és Vasvári népgyűlést tart a Nemzeti Múzeum piacán.

Azok a magyar radikálisok tehát, akiken április 1-e, sőt április 11-e után sem lett úrrá az a hit, hogy a Habsburgok egyszer s mindenkorra megbékéltek a magyar forradalom vívmányaival, érthetően egyre nagyobb aggodalommal szemlélték, hogy Batthyányék viszont ilyesféle hitben élnek, s ezért kötelességüknek érezték a figyelmet ismételten felhívni a fenyegető ellenforradalmi veszélyre. Vasvári[1] például már április 15-én, a Pest megyei forradalmi választmány utolsó ülésén kijelentette: „Nekünk mindenre készen kell lenni, mert az osztrák kabinet se lelkiismerettel, sem becsülettel, sem lojalitással soha nem bírt… Ez végig akarja játszani ördögi szerepét egész az utolsó jelenetig, mely nemsokára be is következik…”[jegyzet 1] A márciusi fiatalok vezető lapja, a Pálfi Albert[2] szerkesztésében március 19-e óta megjelenő Marczius Tizenötödike pedig az utolsó rendi országgyűlés berekesztése után cikkek sorozatában fejtegette, hogy megbocsáthatatlan bűn volna felülni az udvar pillanatnyi engedékenységének, mert ez „csak addig tarthat, míg eljöttnek hiszi a pillanatot, mellyben a régi rendszert legkönnyebben visszaállíthatja”.[jegyzet 2] Ha tehát „a ministerium a haza fenmaradásával nem akar könnyelműen játszani”, akkor ne alkudozni próbáljon az udvarral, hanem mindenekelőtt távolítsa el helyükről a Lederer tábornokhoz hasonló ellenforradalmárokat, azután pedig „lépjen elő bátran s, ha pokolból is, szerkesszen össze a lehető legrövidebb idő alatt egy magyar hadsereget”,[jegyzet 3] méghozzá nem is 10, de legalább 50 ezer emberből.

És ilyen hangok április 11-e után már nem is csak a márciusi fiatalok soraiból hangzottak fel. Az utolsó rendi országgyűlés liberális követi csoportjának balszélén elhelyezkedő Madarász László,[3] Somogy megye követe például a diéta berekesztésekor maga is azzal búcsúzott Kossuthtól: „… Legyetek ti, minden magyar ministerek, valóságos arkangyalok, titeket az osztrákok meg akarnak csalni, és félek, hogy meg is csalnak.”[jegyzet 4] A korábbi főrendi ellenzék egyik kiemelkedő alakja, Teleki László gróf[4] pedig, aki az udvar részéről fenyegető ellenforradalmi veszélyt ekkor talán nem érzékelte még, Jellačić horvátországi készületeinek ellenforradalmi mivoltával viszont kezdettől fogva tisztában volt, ezektől a készületektől indíttatva, már április végén keresztülvitte, hogy az elnöklete alatt álló Ellenzéki Kör (amely nevét nem sokkal előbb Radikál Körre változtatta) írásos beadvánnyal forduljon a kormányhoz s ebben szintén követelje (mégpedig a Marczius Tizenötödikénél is hamarabb) egy „országos toborzás útján önkénytesekből” alakítandó magyar hadsereg sürgős megszervezését.[jegyzet 5]

Az efféle javaslatok és figyelmeztetések azonban egyelőre teljesen hatástalanul peregtek le Batthyányékról, akik nemcsak rendületlenül hittek, hanem – mivel a maguk állásait a Habsburgokéinál sokkal gyengébbeknek ítélvén, abban a meggyőződéseben voltak, hogy Magyarország polgári átalakulásának ügyét kizárólag a Habsburgok jóindulatú együttműködésének biztosítása esetén lesznek képesek sikerre vinni &nash; erőnek erejével is hinni akartak az udvar színlelt tárgyalókészségének őszinteségében, akik minthogy ennek az alapállásuknak megfelelően teljességgel kételkedtek a radikálisok által emlegetett ellenforradalmi veszély valódiságában, erélyesebb eszközök esetleges igénybevételét nemcsak szükségtelennek, de egyenesen ártalmasnak vélték, attól tartván, hogy az udvart éppen az s csakis az taszítaná az ellenforradalom útjára, ha ők erélyesebb eszközökhöz folyamodnának. És ez a gyanútlanság a józanul gondolkodó radikálisokat hovatovább teljes kétségbeesésbe kergette, úgy hogy például Petőfi[5] néhány hét elteltével már azon kezdett tépelődni,

Hol lesz az új Mohács? ahol megint lemegy
Majd a haza napja,
S háromszáz évig vagy talán soha többé
Arcát nem mutatja![jegyzet 6]

Arra azonban, hogy kenyértörésre vigyék a dolgot a kormánnyal, Petőfi és társai továbbra sem gondoltak – és éppen azért nem, mert ők maguk bizonyosra vették, hogy Magyarországnak előbb-utóbb mindenképpen szembe kell majd néznie az ellenforradalom támadásával. Abban a meggyőződésben voltak ugyanis, hogy ilyen körülmények között a forradalom táborán belüli ellentétek elmélyülése csak az ellenforradalom malmára hajtaná a vizet, hogy „ha mi – mint Vasvári írta – egymás között birkoznánk: ellenségeink kacagnának s bátorságot nyernének”.[jegyzet 7]

De ha Petőfiék elszánták volna magukat a kormánnyal való kenyértörésre, sikert akkor sem arathattak volna, mivel a kormány megbuktatásához és egy baloldalibb kormány hatalomra segítéséhez szükséges erővel nem rendelkeztek s egyre kevésbé rendelkeztek – még a Madarász Lászlóhoz vagy Teleki Lászlóhoz hasonló liberálisok fokozatos radikalizálódása ellenére sem. Hiszen – mint láttuk – már április elején eltávolodott tőlük a márciusi fiatalok egy csoportja, amely ekkor maga is áldozatává lett annak a hitnek, hogy a Habsburgok végérvényesen meghajoltak a magyar forradalom alapkövetelései előtt. A mögöttük álló tömegek pedig április–május folyamán ugyancsak megfogyatkoztak. Mert őmögöttük március 15-én még sokezer pesti munkás sorakozott fel az általános polgári szabadságjogok kivívására. Április első felében viszont ezek a munkások már felléptek a maguk sajátos munkásköveteléseivel is, s ezeknek a követeléseknek ők szintén Petőfiék vezetésével kívántak ugyan érvényt szerezni, Petőfiék azonban a munkások felkínálta vezető szerepet határozottan elhárították maguktól, s ennek következtében azután a munkásokkal való kapcsolataik rohamosan meglazultak. És ezt a vérveszteséget paraszti tömegek megnyerésével sem ellensúlyozhatták. Április folyamán ugyanis már a jobbágyfelszabadítás körének kiszélesítését célzó parasztkövetelések is kezdtek felhangzani, ők azonban ezekkel sem azonosították magukat, sőt a pozsonyi országgyűlés berekesztése után már azokat a jobbágyfelszabadítás továbbvitelére irányuló követeléseket sem ismételték meg többé, amelyeket az országgyűlés berekesztése előtt még maga a Pest megyei forradalmi választmány vetett fel. S másként nem is cselekedhettek – bármennyire rokonszenveztek is a munkások és a parasztok törekvéseivel –, ha egyszer abban a meggyőződésben éltek, hogy az ellenforradalmi erők majdani támadásával szemben a forradalom tábora csak akkor lesz képes helytállni, ha sorait nem bontják meg belső egyenetlenségek.

Így viszont Petőfiék, akárhogy fokozódtak is aggodalmaik, folyvást fékezni kényszerültek magukat, s csak annyit tehettek, hogy sajtójukban újra meg újra hangot adtak ezeknek az aggodalmaknak. Mértéktartásuk pedig azzal a következménnyel járt, hogy táboruk még tovább szűkült: hogy amint április elején eltávolodtak tőlük azok a márciusi fiatalok, akik akkor hajlamosak voltak túlértékelni az udvar pillanatnyi meghátrálását, úgy most, április vége és május eleje körül eltávolodtak tőlük – a másik oldalon – az ellenforradalmi veszéllyel hozzájuk hasonlóan tisztában levő márciusi fiatalok közül is számosan olyanok, akik nem rendelkeztek akkora önuralommal, amekkorával ők, s akik ezért azt vallották, hogy az ellenforradalmi veszély a baloldaltól korántsem a forradalom táborán belüli ellentétek tompítgatását, hanem éppen „a kedélyek folytonos ingerültségben tartásá”-t[jegyzet 8] követeli meg. És Petőfiék, hogy elejét vegyék táboruk teljes felmorzsolódásának, május 8-án sietve megalakították ugyan a márciusi fiatalok összességének tömörítésére hivatott Marcziusi Clubbot, célt azonban már nem értek, mert a mértéktartásukkal elégedetlen fiatalok nem csatlakoztak a klubhoz, hanem a Demokrácia Klubja néven Oroszhegyi Józsa vezetésével egyidejűleg létrehozták a maguk külön szervezetét.[6]

A Demokrácia Klubjának a tagjai pedig mindjárt munkához is láttak: május 7-étől kezdve sorozatos tüntetéseket rendeztek a fővárosban élő ismert ellenforradalmárok ellen, majd mikor 10-én köztudomásra jutott, hogy az uralkodó a magyar kormány iránti engedelmességre utasította a magyarországi főhadparancsnokokat, joggal tartva attól, hogy a kormány ebből a papirosrendszabályból tökéletes megnyugvást fog meríteni, s ezek után még annyira sem fog gondolni az udvarhű főparancsnokok elmozdítására, mint eddig, Lederer tábornok ellen is tüntetést rendeztek Budán,[7] hogy ilyen módon mégis kikényszerítsék legalább ennek a kulcshelyzetben levő ellenforradalmárnak a távozását. S minthogy Lederer a fegyvertelenül felvonuló tömeget katonáival irgalom nélkül szétverette, a kormány pedig tehetetlenül volt kénytelen nézni a helyőrség önkényeskedését: a történtek csakugyan fel is rázhatták mindazokat, akiket nem vakított el teljesen az ancien régime képviselőinek eddigi tettetett barátságossága.

A kormánypolitika tehát Pest megye újonnan létrejött ideiglenes megyebizottmányának éppen folyamatban levő alakuló ülésén már a budai vérengzést követő reggelen szenvedélyes bírálatban részesült – s nem is pusztán Nyáry Páltól, akit mérhetetlen hatalomvágy fűtött, akit ezért mérhetetlen haraggal töltött el, hogy áprilisban nem kapott miniszteri tárcát, csupán a vezérmegye első alispánjává emelkedett, de szenvedélyes bírálatban részesült ez a politika a volt nemesi ellenzék olyan feddhetetlen jellemű és a kormány tagjaival egyébként jó viszonyban levő híveinek oldaláról is, amilyen például Teleki László vagy Patay József, a Magyar Gazdasági Egyesület alelnöke volt; Telekiék, akiket az elmúlt éjszaka eseményei a jelek szerint egyszeriben rádöbbentettek arra, hogy a magyar forradalmat mégsem egyedül s nem is elsősorban Horvátországból fenyegeti veszély, ezen az ülésen már nemcsak az önálló magyar hadsereg mielőbbi létrehozásának a követelését újították meg, hanem maguk is elengedhetetlennek nyilvánították Lederer azonnali elmozdítását, s kijelentették, hogy ha mostani fellépésük hatástalan lesz, akkor támogatásukat egyszer s mindenkorra meg fogják vonni a kormánytól. Pálfi Albert pedig, aki Nyáry kormányellenességét – úgy látszik – kész volt elvi megfontolásokból eredeztetni, még tovább ment: a Marczius Tizenötödike következő számában egyenesen Batthyányék lemondását követelte, s azt a véleményét juttatta kifejezésre, hogy az ország kormányrúdját most Nyárynak és az eddigi kormány legbaloldalibb tagjának, Kossuthnak a kezébe kellene adni.

Most már Petőfi és Vasvári is idejét látta a határozottabb fellépésnek. Ők tehát 12-ére népgyűlést hirdettek a Nemzeti Múzeum piacára, s itt kíméletlen bírálatnak vetették alá a hivatalos kormánypolitikát, mint amely puhaságával nem hogy nem fékező, hanem éppen bátorító hatást gyakorol az ellenforradalmi törekvésekre. Mivel azonban vélük a május 10-én történtek sem feledtették, hogy Batthyányék mögött sokszorta többen állnak, mint őmögöttük, Petőfiék a kormány lemondását még ekkor sem követelték, csupán az önálló magyar hadsereg létrehozásának a követelését ismételték meg maguk is, s ezt a jelszót még azzal egészítették ki, hogy a kormány további tevékenységének szigorú ellenőrzése céljából haladéktalanul meg kellene alakítani az 1848:III. törvénycikkben előírt népképviseleti országgyűlést is.

Csakhogy a kormányt egyelőre az ellenzéki hangok ilyetén felerősödése sem bírta irányváltoztatásra. Mert Lederer 11-én lóhalálában Bécsbe menekült ugyan, s ezzel hallgatólagosan maga is elismerte bűnösségét, Batthyányék azonban az ő viselt dolgaiban még mindig nem voltak hajlandóak az ellenforradalmi törekvések megnyilvánulásait látni, csupán egyéni rosszakaratot olvastak ki belőlük. A kormány tagjai tehát nemcsak hogy kereken elutasították a radikális részről felhangzó követeléseket, hanem – kifejezésre juttatandó, hogy ezentúl is együtt akarnak működni a császári hadsereg tisztikarával – a magyarországi főhadparancsnokság élére Lederer távozása után a nála semmivel sem különb, de a néki alárendelt tisztek közül rangban legidősebb budai hadosztályparancsnokot, Moritz Heinrich Boineburg báró altábornagyot állították. Amikor pedig néhány nap múlva arról értesültek, hogy 15 én újabb forradalmi népmegmozdulás robbant ki Bécsben többek között a választójogi cenzus eltörlésének a jelszavával, s ennek ürügyén az udvar 17-én elhagyta a császárvárost, a hű magyar nemzet nevében ünnepélyesen Budára hívták az uralkodót. S most már nem is csak eddigi politikájuk helyességében nem kételkedtek többé, de hovatovább abba a hitbe is kezdték magukat belelovalni, hogy Magyarországra valósággal nagyhatalmi szerep vár, hiszen ha a továbbiakban éppen a magyar főváros fog majd menedéket nyújtani a Habsburgoknak, akkor szükségképpen a magyar főváros fogja átvenni a birodalom központjának a szerepét is.

És a Habsburgok iránti politikájuk megmásítására Batthyányék akkor sem gondoltak, amikor hamarosan kiderült, hogy az udvar persze még átmenetileg sem óhajt a magyar rebellisek közé települni, hanem ideiglenes székhelyéül az ellenforradalom szervezésére legalkalmasabb pontot, a lakóinak határtalan dinasztiahűségéről híres Tirol fővárosát, Innsbruckot választotta: a kormány ezután is hódoló nyilatkozatokkal árasztotta el az udvart, s közben foganatosított végre néhány erélyesebb intézkedést, csakhogy célja ezekkel továbbra sem a Habsburg-hatalom oldaláról fenyegető veszély leküzdése, hanem részint – mint még látni fogjuk – a nemzetiségi mozgalmak felszámolása, elsősorban pedig a lehetséges újabb baloldali támadások elhárítása volt.

Ami meg a radikálisokat illeti: a fegyveres karhatalommal, sajtóperekkel és hasonlókkal való ijesztgetés önmagában természetesen nem bírhatta őket meghátrálásra. A kormánynak a baloldallal való határozott szembefordulása azonban országszerte hangos és tömeges rokonszenvnyilvánításokra ösztönözte a baloldalra eddig is bizalmatlanul tekintő nemesi és polgári köröket. Ezek a megnyilatkozások pedig beláttatták a radikálisokkal, hogy ha tovább feszítenek a húrt, akkor még tovább mélyítenék a forradalom táborán belüli ellentéteket s még tovább szűkítenék saját állásaikat, következésképpen: akkor éppen ők tennének felbecsülhetetlen szolgálatot az ellenforradalomnak. Amint a radikálisok azt is megértették, hogy az egyelőre csupán a nemzetiségi mozgalmak ellen irányuló kormányintézkedések végeredményben a forradalomra a Habsburg-hatalom oldaláról leselkedő veszély elhárítását is alkalmasak lesznek előmozdítani. Ez a két egymást erősítő felismerés pedig elég volt ahhoz, hogy a baloldal május második felében már felhagyjon kormányellenes támadásaival, sőt visszavonulásba menjen át. Egy-egy hírlapi cikkben tehát rövidesen Petőfi is, Vasvári is tudtára adta az olvasóközönségnek, hogy ha eddig bírálta a kormányt, ezt éppen nem azért tette, mert kételkedett tagjainak ügybuzgalmában. S így azután a kormány és a baloldal májusi erőpróbájából végül is a kormány került ki győztesen.

Lábjegyzetek

  1. Lásd Vasvári felszólalását a Pest megyei forradalmi választmány 1848. április 15-i ülésén. Vasvári Pál válogatott írásai. Szerkesztette Fekete Sándor. Budapest, 1956. 291.
  2. Marczius Tizenötödike, 1848. május 11. 49. szám 195.
  3. Marczius Tizenötödike, 1848. május 4. 43. szám 170.
  4. Madarász László visszaemlékezései. Magyar Országos Levéltár, Budapest (továbbiakban: Országos Levéltár), Gyűjtemények, Madarász László iratai 2.
  5. Teleki László a kormányhoz, Pest, 1848. április 30. Közli: Pap Dénes, Okmánytár Magyarország függetlenségi harczának történetéhez 1848–1849 (továbbiakban: Pap). I. Pest, 1868. 65–67
  6. Petőfi Sándor, Fekete-piros dal (In: Petőfi Sándor összes művei. III. Szerkesztette Varjas Béla), Budapest, 1951. 65.
  7. Vasvári Pál, A marcziusi ifjúság. Életképek, 1848/I. június 4. 25. szám 706–707
  8. Adatok Plathy István volt honvédőrnagy naplójából (In: Honvédek könyve. Szerkesztette Vahot Imre és Gánóczy Flóris. II). Pest, 1861. 40.

Irodalom

A márciusi baloldal politikájára a már hivatkozott műveken kívül lásd Lukácsy Sándor összefoglalását (In: A magyar irodalom története. III. Budapest, év nélkül (1965)); Deme László disszertációját, The Radical Left in the Hungarian Revolution of 1848 (New York, 1969) és Pándi Pál monográfiáját, „Kísértetjárás” Magyarországon. Az utópista szocialista és kommunista eszmék jelentkezése a reformkorban. II. (Budapest, 1972); a radikális emlékírók művei közül pedig főleg a következőket: Degré Alajos, Visszaemlékezéseim. I–II. (Budapest, 1883); Egressy Ákos, Emlékeim az 1848–49-dik évi szabadságharcz idejéből (Budapest, év nélkül (1893)) és Julian Chownitz, Geschichte der ungarischen Revolution in den Jahren 1848 und 1849. I–II. (Stuttgart, 1849).

  1. Vasvári Pál válogatott írásai. Szerkesztette Fekete Sándor (Budapest, 1956); a tevékenységét ismertető legfontosabb feldolgozások pedig: Thallóczy Lajos, Vasvári Pál s a pesti egyetemi ifjúság 1844–1848/9 (Budapest, 1882) és Fekete Sándor, Vasvári Pál (Budapest, 1951).
  2. Pálfi Albertet bemutatja Szvacsek-Vári Rezső, Erdődi Pálffy Albert (Budapest, 1904).
  3. Madarász Lászlóról a legtöbbet öccsétől tudjuk meg: Madarász József, Emlékirataim 1831–1881 (Budapest, 1883).
  4. A Teleki László pályafutását tükröző források java részét adják Teleki László válogatott munkái. Szerkesztette és a bevezető tanulmányt írta Kemény G. Gábor. I–II. (Budapest, 1961) és Horváth Zoltán, Teleki László 1810–1861. II. (Budapest, 1964); a róla szóló feldolgozások közül pedig legfontosabbak: Lengyel Tamás, Gróf Teleki László (Budapest, 1942) és Horváth Zoltán, Teleki I. (Budapest, 1964).
  5. Petőfi 1848-i szerepére lásd verseit: Petőfi Sándor összes művei. III. Szerkesztette Varjas Béla (Budapest, 1951), prózai írásait: ugyanott V., leveleit: ugyanott VII. Szerkesztette Kiss József és V. Nyilassy Vilma (Budapest, 1964), valamint a vele foglalkozó emlékirat-szövegekből készült összeállítást: Hatvany Lajos, Így élt Petőfi. II. (Budapest, 1967); a feldolgozások közül pedig a már idézetteken kívül főleg a következőket: Ferenczi Zoltán, Petőfi életrajza. I–III. (Budapest, 1896); Horváth János, Petőfi Sándor (Budapest, 1926); Illyés Gyula, Petőfi Sándor (Budapest, 1963); Várkonyi Nándor, Az üstökös csóvája. Dokumentumok Petőfiről (Pécs, 1957); Dienes András, Petőfi a szabadságharcban (Budapest, 1958); Lukácsy Sándor, „…és piros zászlókkal” (Kritika, 1967–1968); valamint Dávid GyulaMikó Imre, Petőfi Erdélyben (Bukarest, 1972). A Petőfivel foglalkozó művekről egyébként részletesebb összeállítással is szolgál H. Törő Györgyi, Petőfi-irodalom 1847–1971. Válogatott bibliográfia (In: tüze. Tanulmányok Petőfi Sándorról. Budapest, 1972).
  6. A Demokrácia Klubjáról két visszaemlékezés ad képet: Adatok Plathy István volt honvédőrnagy naplójából (In: Honvédek könyve. Szerkesztette Vahot ImreGánóczy Flóris. II. Pest, 1861), illetve Mészáros Károly önéletrajza. Sajtó alá rendezte Csorba Csaba (Debrecen, 1974). Az utóbbi forráskritikáját nyújtja Spira György, Mészáros Károly önéletrajza előtt (Századok, 1977).
  7. A május 10-i macskazenéről és május első felének belharcairól részletesen ír Urbán Aladár, Zehn kritische Tage aus der Geschichte der Batthyány-Regierung (10–20. Mai 1848) (Annales Universitatis Scientiarum Budapestinensis de Rolando Eötvös Nominatae. Sectio Historica. 11. Budapest, 1960); Urbán Aladár, Az 1848. május 10-i katonai vérengzés a budai várban (Hadtörténelmi Közlemények, 1968); Urbán Aladár, Agitáció és kormányválság 1848 májusában (Történelmi Szemle, 1970) és Urbán Aladár, Petőfi népgyűlése körül. A költő 1848 májusi közéleti szerepéről (Kritika, 1969); ezek a tanulmányok azonban a Batthyány-kormány Bécs iránti illúzióit igazolni s a baloldal kormányellenes megnyilatkozásait kellő indok nélkülieknek feltüntetni iparkodnak. Kritikájukat adja s az érintett kérdésekről kötetünkben olvashatókat bővebben kifejti Spira György, A pesti forradalom baloldalának harca a kormánnyal meg a polgársággal 1848 májusában (Történelmi Szemle, 1971).


A Batthyány-kormány berendezkedése
A kormány és az ellenforradalmi erők Tartalomjegyzék